Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 3-4. szám

Kovács Mária: A könny

Mélységes bokor, épület, valahonnét szivem szivéből úszó.
Álomból-e? valóság? bánatok siratlan méhéből? Talán...
Nem, sohase híttam...

Óh megbocsássam-e... Hogy fölmerült mégis
szívemnek szíve aludt humuszából.

Így,
szinetlen fénye-hullongva, tudatlan és ámulatlanul
libeghet föl bányamélyből kedves, bizonytalan lámpa
dróttal fogózva lihegő mellen.
S míg lenn gyilkoló rémek pokla zúg -
ő föllibeg - hunyorog - s körül se néz.

Zarándok lépked így zajtalan tűnve sívó fövenyen.
Távol napsütte por pihéző füstjén keresztje érzik
- fekete árnya sunyít mögötte -
s csöndes pillája lám mosoly is, nem is.

Így - busma szolgáló ácsorog éjfélkor
halottas-háznak alignyilt gyászos kapujában
sötét félfához dülve csak szundít
- pedig ravatalon a halott révedez: éljen-e? haljon?...

A könny jöhet csak így takaratlan bánatmezőkről,
így amint megcsüng s nehéz pillámat fogva vérzi,
hogy rádermedjen; majd bélyeg és örök hitvallás talán.
...Dehogy! - Leszédül ime - (én árvám...)
s csak puszta földre hull.
Óh megbocsássam-e?...