Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 14-15. szám

SZÉP ERNŐ: ITT VOLT BENN A SZÍVEMBEN

Látom hogy egy valami pondró húzódik lent, lent, egész lenn ott a földön,
Az a kicsi kis néma pondró belecsúszik majd egy repedésen a földbe
Látom én hogy így megyen ez az én életem itt a világon előre,
Hogy így húzom magam egyik napból a másikba míg belé nem búvok a sírba.

Mellemhez kapok úgy mint aki arra ijed hogy a tárcája nincs meg.
Ott volt a zsebében a vagyona, azért nyomkodja azt a zsebet ott a mellén.
Én is tapogatom most a mellemet, nekem elveszett az ifjúságom.
Az ifjúságom, az én egyetlenegy szándékom, mindenem, hallod, az ifjúságom.

Itt volt az az ifjúság, itt volt az, itt volt bal felől a mellemben
Itt volt benn a szívemben, vagy a szívemen vagy a szívem tájékán
Mert itt érzem hogy a helye fáj, mintha ide csaptak vón puskatussal
Vagy mintha felkaptak vón egy édes kis síró gyermeket onnan a meleg bölcsőből.

Hogy van ez, én nem tudom, hogy lehet ez hogy az ifjúság így el tud veszni!
Én nem tudom hová tehettem, hogy hol hagyhattam el, mikor, mikor valjon?
Én azt a pillanatot nem vettem észre, azt a hoppot mikor elhagyott az ifjúság,
S én így kezdtem tovább élni, így hogy már nincs bennem az én ifjúságom.

Ott maradhatott egy május este felé egy padon a Múzeum-kertben
Édes május alkonyatban ültem bágyadalmas fővel, bánatból elszenderültem
S felkeltem s nem vettem észre, hogy otthagytam valamim, mert még zúgott távol álmom
S helyem még egy pár percig meleg volt ott azon a padon és én már ifjú nem voltam.

Nem értem én, úgy veszem, hogy most meglepődve megállok a járdán, hátrafordulok,
Úgy nézek az élt életbe vissza s gondolkozom, hol ragadhatott az ifjúságom?
Szórakozott vagyok, minden elkapja figyelmem, autó, rakott villamos, kirakat, plakátok,
Hordár, katona, gyermek, lovak, használt rongy emberek, kémény s úgy elvszetem magam minden közt.

Itt ülök íróasztalnál, itt bokáznak el sorba tintás betűim
Itt ezen a papíroson s megáll az öklöm s nyúlkálok errébb arrébb,
Megfogok egy könyvet és helyreteszem, a gyufatartóhoz érek nem tudom mért, nem tudom én azt.
Minden amit itt megnézek, minden mond nékem valamit, valami betegséget, csalódást.

Hattyúk megálljatok ti ringók fájdalom taván,
Zöld alkonyban halálos fehér dalt húzzatok,
A nap felhőin felkél s aranybúcsút sajog,
Ezer sötét kart nyújt a víz a szívem jajszaván!

Sejtem én azt hogy klasszikus költeményt illene ma verni nékem
Megtanult metrumban, egymásnak bókoló nevelt rímekkel, úri módra
Gyöngy vón az nevemen, koszorú bajom körül, egy esztergált deákos elégia,
Azt a gimnazisták könyvébe tennék majd egyszer egy művész időben.

Igen, de nem tudok magamhoz térni s föllengeni fájdalmam tátra tetejébe,
El nem akarom hinni, hogy csakugyan elveszett már az ifjúság én belőlem.
Eszelem mint eszelős hogy nem is igaz az ami volt eddig, az nem lehet érvényes,
Vissza lehet menni megkeresni az ifjúságot, megfúni s a gomblyukba visszatűzni.

De hát hol maradt el, hogy, mi módon? nem megy ez az én fejembe.
Lehet hogy egy leány után fordultam s állottam egy kis percet és tovább mentem
Lehet akkor avval a nézéssel szökött meg szememen át az ifjúság, a leány után ment,
Vagy lehet egy regényben maradt amelyikbe lesóhajtottam és aztán a fedelét betettem.

Lehet, lehet hogy az tudta mikor kell menni néki s nem adott egy búcsú nyilallást,
Elosonhatott egy lehellettel ajkam közzül és úrrá mehetett a nyárfai pelyhekkel
Melyekből soha nem lettek nyárfa-virágok, azokkal bújdosott el világgá.
Vagy álmomban hagyott ott engem, a nyílt ablakban felszökve hívó húrjára a holdnak?

Jaj mégis, hogy engem nem tudott a rend kifelejteni s én úgy nem maradhattam,
Úgy hogy itt vagyok használatlan, az élet le nem hántotta az éveket testemről,
S itt lehetnék azzal a fűzi zöld szomorúsággal finom füttyszóval, selyem sírással,
Avval a csillár csodálattal, avval a láng vágyakozással, mint aki meggyúlva szalad az utcára.

Most már zárják be azt pünkösd napi kék eget odafenn, köszönöm, most már hiába, hiába!
A kirakatokat is a Váczi utcán, hol lovas képek vannak meg úrias réz szobrocskák,
Meg a fehér hajókat is köszönöm, az Adrián! meg a Vogue fényűző lapjait,
Szép barna cigányok dugjátok a zöld zsákba a muzsikátokat, menjetek aludni.

Hol van az én ifjúságom, hát hol van? nem hagytam el valahol a szegénység közt?
Megjártam én az őrülteket és a megvakult szeműeket, a púpos hátúakat, a golyvás nyakúakat,
A gugásokat és a heptikásokat és a leégett sorsúakat, a búskomorakat, öngyilkosokat,
Meg mind a kietlen kínlódókat és leültem az útikőre és éreztem áradni fáradni meggyűlt szívemet.

Tudjátok hogy én felhőbe voltam fogódzva, csak úgy bírtam itt ti köztetek megállani
Úgy mint a villamoson abba a szíjjba fogódzva áll az alak. Lássátok eleresztem magam
És alélok. Végem van. A nedves virágok halva lefordulnak száraikon,
Kísértet szél jött, a hideglelős leveleket az kemény tiszta földön elseperi messzi.

Tudom hogy nem erednek néma menetbe a szép nagy komoly leányok leengedett hajjal
Hogy merengő ünnepet járjanak a ligetben, mert halálra szállt az én ifjúságom
Nem képzelődöm én, nem, hogy az Opera kürtjeit hozzák zúgni a cilinderes zenészek,
Tudom én hogy nem áll miattam majd népgyűlés, selyempapíron tremolózó szónokokkal.

Borzasztó emberek mit akartok még, az ifjúságot oda adtam!
Hagyjátok abba már a veszedelmet, hagyjátok e lármákat, hisz ez mind hamis és oly unalmas
Nyissátok öklötöket hadd kiszálljon a düh belőle, simítsátok el vörös homlokotokat, nézzetek rám
Kezdjünk szép csendet, jaj, üljünk körbe, kérdezgessük egymást és sajnáljuk el egymást.

Oh szóljatok egyet fák, ti olyan nyugodtan állottok, szóljatok már egyszer
Imádott magos fák ti ámultak, ti égre figyelő hűek, ti soha sétára nem mentek,
Mondjátok meg nékem mihez tartsam magam. Súgjatok egy szentséges szépet nékem,
Ti biztoson tudtok valamit, én nem bírom magamat az emberekhez igazítani.

Hisz csak éveim után mondom, hogy nem vagyok ifjú már, hiszen nem vették ki a szívemet,
Hiszen nem cserélték el a szemem, hisz én vagyok ez, hát mi keringel oldódzik itt mindenfelől?
Megfogta a bokám a csárdás, ott várja a bált, egyszer egy nóta kinyitotta ajkaim, így vagyok
S felkelek s dél lesz, ni megyen le megint a nap, már megint eleredt az éjszaka.

Jaj, lehet hogy nem is fáj nékem ez igazán, ez, hogy elment az én ifjúságom!
Ifjúság mutasd arcodat, mondd meg hogy hínak! Hiszen csaló mind a szó az ember száján
Hát lehet még valalmiféle fájdalom itt annak aki túlhozta magát a halálon?
Én nem tudom mit sajnálok magamban, az én kis szép időm, vagy az elgyilkolt és megromlott embertestvéreket.

A halottak idelenn a föld alatt futkosnak, oh oly halk jajveszékeléssel
Hogy ők magok se hallják azt csak én hallom. Nem látnak azok mert a föld alatt olyan vad sötét van.
Derengést várnak, keresnek lépcsőt fel a mi mezőnkre, nyúlkálnak mint a tengeri szokott őszi szélben,
És minden untalan szólnak: jaj jaj, és elcsitulnak, figyelnek és megint: jaj jaj jaj.

Eltört fiú alakok, kik siheder kedveitek közt vitézségbe estetek,
És le kellett venni lábotokat vagy karotok csapták le, vagy szép mustot ajkatok szakadt el,
Ti messzi maradtok onnét, ahol bál van s a füttyszóból kitanultok és nem jut eszetekbe hancúzva vívni,
Lelketeken ólom trónusban ül a sárgafejű Gyilkos király fekete koronásan.

Azért volt annyi borzalom az embertáblákban, hogy én búsuljak és a búsulásba rekedjek
És elengedjem a nevetős tündérek kezét és megaludjak és meghaljak
És mikor engem eltemettek, akkor aztán a gonosz ifjú nép elkezd tapsolni hahotával
S azonnal megindul az öröm forogva tükrösen zenegépekkel és kastélyokkal.

Lantomat a tengerre vetettem és elfordultam és megfutottam
Jajgatva süket jajokkal, a két kezemmel a két szemem beragasztottam
És láttam, a tengervize égő kertet okád azon a helyen és onnan holt angyalok kelnek
Csupa korom lett az ég, a csillagok hullottak, milliom piros madarak orkánban repültek el a világról.

De szép volna ha lenne csakugyan lantom, nem mindig ez a pupos irkálás éjszaka,
Lantom a bal karomba tartanám, jobb kézzel rezgetnék gyengén, lassacskán annak húrjain,
Elhallgatnám a réz hangzást, oldalt engedném fejem, szemem betenném, csillagos könnyet ejtenék,
Gondolatom arany cérnáját szép parton álló nemtők húznák, gombolyítanák szépséges méla módra.

Tehát mikor lesz már hogy dallamost siessünk a víz felé karjainkat a szélbe bocsájtva
Húsvéti hanggal az eget említsük, hogy az van és hogy kék és olyan sok hogy képtelen!
Mikor, hogy találkozván zokogjunk egymás váró halála miatt és rejtsük egymást ölelkezéssel!
Hát ez már így marad mindétig: alázatos szolgája, szervusz, mi újság, mind dolgozik most?

Csak nem nékem szól az a gyászkocsi az utcában, csak nem nékem szólnak a komoly harangok,
A papok fekete szövet beszédje, a kőfalon belül a ciprusfák, az arany írásos sírkövek és szobrok?
Ugorj izabel paripám elő, hágok kengyeledbe, combot adok néked, hajrá szökjünk el innen,
Verik a lombok arcomat, árnyék öltöztet, vár hercegi udvar programmal, izgatottan.

Ó de szeretem én megállva hallgatni a naplemente lángjait, az én múlasztott vallomásaimat.
Ó de tetszik nékem bizonyos szürke női kelme, de szeretem érinteni s ujjamhegyét húzni rajta,
S tudjátok milyen könnyű felsóhajtanom. O de tetszik nékem a belga csipke, mily lágy az, de mily érdes,
Boldog az és szomorú, oly titkos sárga! De kapós az az én szememnek és az én szívemnek.

Szerdai nap van ma, szerda, úgy tetszik ma kell érkezni annak a delnőnek
Ki szép sírásban megmossa szívemet. Oly világos fény van, oly tiszta jó meleg jött,
Ez az az ünnep az életben, tudom, ennek a szentje külön mennyországban énekel, vadrózsa színűben.
Új szívem van, égő piros selyem! Zörgést hallottam, szaladok, leomlok, átölelem az országutat.

Mély hangú grófnők otthagylak a lépcső előtt, tapogathatjátok a kegyenc fehér agarat,
Már búcsúzom, elmegyek én. Soha nem őrjöngünk azokban a kárpitos ágyakban, soha de soha, én nem is értem.
Velencze idegen hölgye, udvaros álmos szemű, koráll szín szájú, krétás barna bőrű,
Te babonás, sírós, de érdekes gyűrűskezű, de kanadai dalt tudó, de veszedelmes jó illatú.

Páris, Páris éji kertjében ott a villanytüzes lombok alatt ámolygó árnyékos kék szeműek
Nagy fekete kalaposok, káprázó fehér keblűek, hosszúak, uszályosak, ópiumos aléltak,
Gyémántos cipőjűek, kemény selyemlábúak, ájulva énekelők, szívtelen festett halottak,
Franciák, ah s' endormir jamais dans le matin rose par un chant d'innocence.

Prairiek hűvös szemű szőke lovas lányai pisztolyos övvel, fiú kalapba, nyakukból ellobog a kendő,
Délszaki fürdő fövenyén delelő síma delnők, kiknek nincs gondjuk, gyermekük, jó szívük,
Angyal leányok víz közt holland mezőben, spanyolok csipke kendővel, cigarettes kármin szájjal,
És fenyegető creol nők és játék nőcskék Japánban és gyöngyös vadak, hát mért voltam én itt a világon?

Mind a vörös és kék és barna városokban kedves kacérok akik az ablakhoz jönnek délelőtt
És kihajolnak és szétnéznek, be van a hajuk pirosba kötve s ezüst kalicka van ott az ablakban,
A dal lejön és a szív fölmegy és az élet elúszik az utcában lenn, mint világos nehéz folyófenéken,
A huncut fejek eltünnek az ablakokból és az érdekes úrhölgyek belefordultak a másik utcába.

Egy csókot akartam én kérni, csak egy csókot minden kellemes női alaktól
Összetenni tüzes orcánkat és az üdvös félig elsóhajtani s búcsúzni már is, ismeretlen,
Jöjjetek már nekem meg kell halni s nem kapok engedélyt még egyszer a földre belépni,
Özönvirág színén rám alkonyult, vergődök viola hullámokon, a hegyek mögött lemegy a szívem.

Igaz, hátha a tengeren veszett el az én ifjúságom, egyszer mikor a fedélzeten ott állottam,
Könyököltem, mellem a korlátnak nyomtam és nem tudtam magamat és senkit ezen a világon
Úgy figyeltem a hullámoknak siralmas versenyét a végtelenség iránt. Nem ott maradt el?
Én itt a földön hiába futkosok utána ha ott veszett az ifjúság a tengeren. S a tengeren hol keressem?

Jaj ti iskolából kibúvó lányocskák, édesek kedvesek, kis lányok, bimbócskák, hajnal carillon szava, álom,
Itt látlak közelről, itt jártok ti, éltek, a járdán illantok csengetős tülkös fényes déllel,
Jaj lábotok tollszára, jaj kiöntött hajatok, jaj kezdő melletek, jaj tiszta új szácskátok,
Jaj szökő szemetek, rigó hangjaitok, jaj tilalmas titkos évácska életetek.

Adjátok ide a kezembe azokat a zöld füzetetek, hadd írom teli tavasz ízével, óh óh nyögéssel,
Gyertek menjünk játszani valahova síntelen szép határba, ott nem lát a világ bennünket,
Gyertek játszunk majd haragszomrádot meg fehér-fekete-igen-nem-et, meg szembekötősdit,
Jaj micsoda kacagás visítás, úgy kergetődzünk majd napbánatig, andalodásig.

Hát a megsántult leányok, szegények, hibáznak minden lépésnél és nem sikoltanak segélyért,
Meg nem merné kérdeni valaki: mit gondolnak mikor szól a zene meg mikor a tavasz kiugrott a fákon.
Szegény vak asszonyok, nékik felhős égbolt az ő szemök melyben elveszett a nap, szegény vak leányok
Le van pertlizve fekete szalmakalapjok állukhoz, hallgatódznak, úgy sétálnak.

Szegény szegény szegény pici púpos nők, ember ábrázattal néznek fel az én szemembe
Élnek míg meg nem halnak majd. Hogy érzik magokat azok szegények? Vén diócska az ő képök,
Nincs nékik élő színök. Madár módra lesnek tudós szemökből, homlokukra ráncok vannak varrva,
S eszméleten vannak Kire tartozik ez a bánat? Ki fut a kacajt eloltani s betemetni a májust?

Minden hibás szegény nők, de sajnállak, de szégyellem én hogy itt vagyok, de búvok, de szenvedek,
Ti szegény égett képűek meg ti megfércelt nyakúak, ártatlanok, mi történt itt véletek?
Hát akinek a keze fejére meg akinek a karjára esett égés. Hát akik hülyék letettek, borzasztó lányok.
Hát ti vírust keringőzők, árvaházakban rívók, tébolydában acsarkodók, hajatokat kitépők!

Szegény lányok leeset körműek, bekötött ujjúak, kiesett fogúak és fogfájósok, kik mindig az égbe sandalogtok,
Szegény csendes csúnyácskák, szerények szomorúcskák, elszelidűlve figyelemmel mosolygók,
Nektek síma szemeteken kinéz sokszor még a kezdő lemondás, ti templomfalra való szentképek.
Szegények szegények szegények kiknek nem szoktak virágot szakasztani, kiket sóhajok nem keresnek.

Engedjetek meg nékem drágáim galambocskáim, nem tehetek én semmiről csak bocsássatok meg.
Jaj kivilágított süllyedő sötétedő egyetlenegy forróságos mesés szerelmes élet!
Mondjátok meg hogy hínak titeket, kik itt még csinosak se voltatok csak szegények, csak betegek csak nyomorékok,
Én a drága idegen virágokból kivetem a ti kedves neveteket a kerítetlen tavaszba.

Lépjétek utatokat a kezembe, letett tenyeremre, lágy kellemes lesz az, ringva mosolyodtok,
Legyezem hajatok szabad szálait áprilissal, nevessetek egyet, oly bolond ez a hűvös csiklandós élet
Ábrándot hadd tartok kontyotok fölé úgy sétáljatok el árnyán, egyenként úgy keljetek át e földön
Daloljak dalolva oldalatokon, meleg befőtt a szívetek ugye? oh el ne aludjatok, alélván.

Őszi lombot lebbentek felétek, a szikkadt rózsa szirmokat esőztetem felhői bálból,
Nyomjátok csak meg ököllel két szemetek: ni hogy kerengélnek holdak, opálok
Arra messzire hogy andalog az a hegedűszó, hallga. Édes langy alkonyaton reng a csolnak,
Csoda sötétkék odafenn, körös körül, csillagok zengve rajzanak ránk, csókolni, csókolgatni, csókolni.

(1919. februárban)