Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 12-13. szám

TÉREY SÁNDOR: ÉLET, FURCSA JÁTÉK

"Look in my face: My name is Might-have been..."
D.G. Rosetti

Érezted már, mi az, egyedül, gyürt kabátba
a kisvendéglőkből hazaballagni éjjel,
szádban a füst s a bor kesernyés, vad izével.
Előtted suhogó szoknyáját gyürüs kézzel
távol zene ritmusán emeli karcsú dáma.
Magas házak feküsznek a keskeny út torkára,
sikolt az utca, jaj, már nincsen levegője.

A ködruhás gázlángok közt merre mégy? Előre?
Árnyékod fut előtted, majd elhagy nesztelen.
Nézd, ott világos ablak! Most bontja fesztelen
asszony forró ruháját a hűs tükör előtt,
közönnyel sétálnak künn a járókelők.
Mezítelen vállára karok, bús-ölelők
símulnak most talán...Reszketve fénylenek
szemében vágyak, a tüzes ékszerek,
a párnára hanyatlik most boldog, bontott hajjal...
- Szeretnél felsírni idegen, furcsa jajjal
a kapubálványhoz borulva csendesen.

Eszedbe jut minden, ami elérhetetlen,
az érett hajnalívén páros, piros szegély:
nagy szenvedély, mint tenger végtelenje, mély,
az első nyugtalanság friss lázadó szívedben.
- Vajjon haja most is az aranyszőke,
mely oly finom, hogy más szín minden percben,
és a szeme, a régi tiszta kék-e?
úgy gondol szerelmedre a messzi évek-csendben,
mint meddő asszony gondol más drága gyermekére?

Gyönyörűség után, ha az "Elég volt!" rádszól,
érezted szívenvágó kínját a józanságnak?
Megnyiló lelkedet most odaadtad másnak
és könnyelmű kezéből elejti, mert nehéz...
Mikor vonód letéve - szemed még messze néz, -
mint féktelen csorda, tapsol, tombol tömeg, -
Este, a műteremben, ha vesztik szinüket
most festett képeid s már nem bízol magadba,
kételkedőn megállsz önön lelked előtt -
Amikor karodból kifejlik szeretőd,
hajáról leporlik a puder puha lisztje...
post coitum omne animal triste...

Érezted-é mi az, állni csillagos égbolt
roppant labirintje alatt kételkedőn,
a végtelent keresni a vége nincs mezőn
s az ösmeretlen bolygót, aki valaha fény volt,
és élet és természet. Most hullva szerteszéjjel,
babonást megijeszt szétzüllött rendszerével.
Virágokon túlról mit tud neked izenni
világ paránya, föld atómja, semmi:
E m b e r!

Érezted már mi az, mikor nem tudsz segítni
panasztalan jajon s örjöngve szenvedőn,
álltál kórház szobákba százszor temetkezőn,
hol letakart dermedt-nyugodt hullák várnak?
Amikor hason csúsztál előre átlőtt karral,
dongtak döngő gránátok, mint roppant darazsak,
nyűtten, szitokkal, rongyba, sebbel, éhséggel, jajjal
ezer fiatal testtel álltál élő falat,
ahol testvér testvért önvérében fereszt,
keskeny árkokban, hol össze-vissza kavarva
fejek, törzsek hevernek szörnyű roncsolt zavarba,
víjjogva srapnell vág, már hasztalan verekszel,
s vársz ég felé emelt csonka torzúlt kezekkel
mint tragikus útjelző, mint új Krisztus-kereszt.

Óh, áldott muzsikája hajdan-jó, hű szavaknak,
mikor egymásnak nyíltak a roppant ember-kertek,
minden határokon túl átgyúltak égő lelkek.
Könyvvel kezedben jártál csillagos, tiszta kedvvel
a Nyár forró kocsiján lihegve ügetett el,
a virágok fakadtak, öleltek, elhervadtak,
terhesen eljövő még zárt új életekkel.

A gallyak közt átkéklett jóságosan az ég,
átfogott valami megértő, szent teljesség.
Mint latin költő vidám pergamentjéről
középkori barát aszkéta, bús sírását,
úgy mossa le arcodról az évek ékírását
az újuló Természet. Játszik egy kis gyerek,
kezed - haját simítni - mosollyal emeled...

S egyszer majd érzed...halántékod ezüstje
alatt meghallkul véred, a hajdan gyors patak,
és éveid felett, mint hegytetőn, lehülve,
látod mindazt, mi volt és ami hasztalan.
Eszedbe jut, hogy mi lehettél volna,
jaj, ha soha többé a volna nem volna!
Tüzet gyújtasz emlékből kissé felmelegedni,
karodra hajtott fővel nézel el messze, messzi,
és álmodozva várod, ki el nem jön már, hidd el,
csak egyre messzebbre tűnik éveiddel,
idők tejútján, mint apró csillag mécsel
lezárult szemeden sugárnak: Emlékszel...?