Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám · / · Schöpflin Aladár: A pirosruhás nő

Schöpflin Aladár: A pirosruhás nő
Regény
X. Fejezet

Vaymár ezután is kiment minden nap festeni. Reggel jókor már ott ült a város környékének valamely pontján és keményen dolgozott délig. Szenvedélyesen, akart elszántsággal merült bele a munkába, mint valami szentélybe, amelybe nem jöhet utána a szorongató vágy, s a fojtogató meghasonlás. Csak a munka óráiban volt a magáé, csak akkor élt igazi emberi életet. Otthon a szobájában, vagy ha a városban járt, valami álomszerű lelkiállapotban élt, amely hasonló volt az átdorbézolt éjszak és utána következő kábult, mély alvás utáni fásult állapothoz, amikor a világ fényei tompán ütődnek az idegekhez anélkül, hogy benyomás válnék belőlük, amikor a leszerelt idegrendszer nem bír reagálni semmi másra, mint a fejfájós nyomásra, amit az ember fejében érez.

Ilonáról nem tudott semmit. Az érintkezésük tökéletesen megszakadt, mintha a földgömb ellenkező két végére kerültek volna. Társaságba, ahol talán hallott volna róla valamit, nem járt, hét számra nem érintkezett senkivel, kérdezni meg nem akart senkit. Nem maradt köztük semmi kapocs, nem látszott semmi lehetősége a megkezdett dolog további folytatásának, egy lehetetlenség választotta el őket egymástól. A Balthazárék ablaka alá sem ment többet, pedig minden este elfogta az izgatottság, a vágyódás, legalább hallani Ilonát, legalább a zenei hangok hídján jutni vele érintkezésbe. De szégyellte önmaga előtt ezt a kívánkozást, s az energiája el volt ernyedve, nem bírta megállni az esti néma harcot Vilmával az elmenetelért, egyáltalán nem tudta rászánni magát semmire, ami cselekvés. Néha belefogott a ceremóniába, nézegette az óráját, járkált a szobában, de rá talált nézni Vilma ijedt, keserves arcára és elpárolgott az elszántsága. Olyan volt ez, mint valami meg-megújuló harcra készülődés két fél között, melyben azonban az egyik fél mindig leteszi a fegyvert időnek előtte. Szenvedett inkább szótlanul, belehúzódva egy karosszékbe, idegesen cigarettázva, vagy néha bevonult nappal is a szobájába, leheveredett a díványra, a szemére borította kezét és szabadon jártatta gondolatait ellenőrzés és cél nélkül.

Akarni tulajdonképpen nem akart semmit. Teljesen céltalannak érezte kínlódását. Ilonához úgysem tud hozzáférkőzni, nem annyira a körülmények tilalma, mint inkább a fiatalasszony karaktere miatt. Vilmával, kicsinykori ellenségével osztozni egy férfin, vagy elvenni tőle a férfit - Ilona büszke, erős lelkű teremtés, ilyen dolog nem érhet hozzá. Mint rendesen, ha az ember elfogultan, s a folytonos érintkezés nyújtotta tények ellenőrzése nélkül gondolkozik valakiről, s még hozzá szerelmesen is, idealizálta magában Ilonát, néhány pregnáns karaktervonásban látta s ezeket a vonásokat túlozva bizonyos absztrakt képet alkotott magának karakteréről, amelyet szilárdnak, módosulhatatlannak gondolt. Eszébe sem jutott, hogy pillanatnyi impulziók, a hangulat vagy a szenvedély elragadtatása kiragadhatják abból az elszánt tartásból, melyet tudatos akaratával magára öltött. Nem vette számba azt sem, hogy Ilona szintén szerelmes és a vér hullámzása talán rá tudná vinni olyanra is, mai tudatosan megfogalmazott szándékaival teljes ellenkezésben áll. Ha Ilonára gondolt, kicsit mindig képet látott maga előtt, amelynek adott kerete van és állandóra rögzített a tartása. Élettapasztalata sem volt női dolgokban elegendő arra, hogy ezt a képet megkorrigálja magában. Mindig az utolsó “Soha" pózában állt előtte Ilona, s nem jutott eszébe, hogy nő és férfi közt “soha" azt is jelentheti: “adandó alkalommal".

Izgatott állapota sajátságosképpen nem akadályozta munkájában. Sőt, mintha látása finomabbá és gazdagabbá vált volna, olyan intimitásokat vett észre a természetben, a tárgyaknak és jelenségeknek olyan összefüggéseit, amelyekről eddig fogalma sem volt. Azelőtt nem tudott egy tájképet olyan egységesnek és organikusnak felfogni - most mintha a föld, növényzet, ég egy s ugyanazon dolognak a különféle oldalról való megnyilvánulásai volnának, olyan egynek érezte őket. Ez az egység ő benne magában volt meg, egész világát egy pontban koncentráló érzésében, abban az erős zengésű lírában, amely valóját eltöltötte. Kifejezésmódja is folyton bővült és gazdagodott. A piros ruhás nő képén elért egy megoldást, amelyet már csak újra meg újra alkalmazni kellett, részletekbe menően kidolgozni. Száz olyan nehézség, kifejezési akadály, ami azelőtt megakasztotta, most szinte magától elhárult, amióta a piros ruhás nőt festette, úgy volt, mind a dadogó ember, akiből, amint a megszólalás nehézségén túlesett, szabadon és könnyen árad a szó. Néha szinte magából kikelt gyönyörrel töltötte el ez a termékeny, könnyű, boldogító munka, szinte fizikailag érezte magában az inspirációt. Volt úgy, hogy megszállott ember módjára viselkedett. Egy alkalommal, mikor egy különösen nehéz megoldású tájrészletet szinte öntudatlan könnyedséggel vetett a vászonra, felugrott, elszaladt a képtől, meg visszafutott hozzá, hadonászott az ecsetével s azután leborult a kép elé és hangosan kiáltotta:

- Ezt a Múzsa adta nekem... ez a géniusz...

Visszaült kis tábori székére, a szeme könnyektől fátyolos lett, úgy nézte a félig kész képet.

- Művész vagyok - mondta félhalkan magában, áhítatos, hálás érzéssel.

Mióta az ecsettel küszködött, most érezte magát először szilárdan, kétség és fenntartás nélkül művésznek. Ilonára gondolt, rendkívüli lágyság ömlött el szívén, azt gondolta, neki köszönheti ezt az inspirációt és a szerelem, melyet Ilona gyújtott, áradt ki belőle művészet formájában.

Ettől fogva nyugodtabb lett, volt valami biztos tulajdona, amire támaszkodhatott az élete. Az önérzete megnőtt, mintha magasabb piedesztálra került volna. Az emberekről, hozzájuk való viszonyáról való gondolatai is módosultak. Eddig mindenkivel szemben valami túlzott szerénységgel viselkedett, könnyen és készségesen fogadta el mások fölényét, s igyekezett a társalkodásban alkalmazkodni hozzájuk. Egy kicsit még mindig a szegény diáknak érezte magát, aki minden társaságban a legkisebb és legutolsó és aki örülhet, ha az emberek megtűrik maguk között. Most kezdett csak, mint egyenrangú nézni az emberekre, mint akinek teljes joga van mindenhez, akinek épp úgy szabad minden helyzetben érvényesíteni magát, mint bárki másnak. S a félénk szerénységnek az ellenkező végletbe való átcsapása, a néha akarata ellenére kitörő ellentmondó hajlam, az embereknek saját gondolataiban való túlságos lebecsülése mindinkább valami nyugodtabb és kiegyenlítettebb szemléletnek adott helyet. Gondolataiban nem nevezte az embereket, annyiszor, mint azelőtt, tökfilkóknak és nem viselkedett velük szemben úgy, mintha urai volnának. Végre kapott a maga számára egy színvonalat, amelyhez hozzámérhetett mindent és mindenki mást. A siker érzése töltötte el. Egyelőre csak ő tudott erről a sikerről, de már alig kételkedett benne, hogy sikerét el fogja tudni fogadtatni másokkal is.

Időnként azonban rettenetes vágyódás fogta el Ilona után. Csaknem fizikailag érezte a vonzódást, mintha valami hallatlan természeti erő vonzaná, s ő le lenne kötözve, nem bírna a vonzás irányában mozdulni. Bolyongásai közben a Kálvária-dombra kerülve mindig megriadt: egy pillanatra, hallucináció módjára látta maga előtt Ilonát, amint a galagonya tövében vagy az orgonabokrok előtt áll, vagy amint búcsút int neki az út aljáról. Erőszakkal kellett magát felráznia, hogy teljesen meggyőződjék róla, hogy az alak nincs ott valóságban, csak őbelőle, belülről vetődött ki. Egy alkalommal a hegyi park egy exponált pontjáról egy távoli úton fehér ruhába öltözött nőalakot látott lassan haladni. Elkezdett futni arrafelé torony irányában, gyepen, bokron át, s mikor az alak közelébe ért, szégyenkezve látta, hogy nem Ilona, nem is hasonlít hozzá, szobalány-féle valamely közeli villából. Az utcán, ha sok ember között járt, néha megcsapta az Ilona parfümjének illata, izgatott lett, kutatva nézett körül, s nem bírta elhinni, hogy csak képzelődés volt. Oly kevéssé élt a valóságban, oly közömbösek voltak rá a reális világ benyomásai, és oly intenzíven élt Ilonára való gondolataiban, hogy a valóság és képzelet határai elmosódtak benne, az elgondolásai reálisabbaknak, inkább létezőknek tűntek fel, mint a való benyomások. Félnapokig tudott élni a révület ilyen állapotában, s ha ilyenkor valaki megszólította, úgy nézett rá, mintha hirtelen mély álomból ébredt volna. Egy ilyen alkalommal egy kollégája azt kérdezte tőle:

- Hol az a jó bor?

- Miféle bor? - kérdezte Vaymár szórakozottan.

- Hát amiből ittál! - felelt a kolléga kordinálisan. Nem akarta elhinni, hogy Vaymár nincs becsípve.

Éjszaka igen gyakran nagy fizikai szenvedés volt neki a sóvárgás. Vilmával azóta nem élt házastársi életet. Amint ágyában feküdt mozdulatlanul, órákig elvolt az ébrenlét és alvás közti fél-öntudatos állapotban és Szent Antal megkísértetésének minden kínját éreztette vele túlságosan pihent érzékeinek korlátlan játéka. Aszerint, amint öntudata éberebb vagy bénultabb volt, vagy átment ez az állapota az alvásba, nehéz, görcsös, keserű szájízt és nyomott undort visszahagyó álmokkal, vagy erőszakkal felrázta magát teljes ébrenlétre, s mély szégyenkezést érzett azért, amiről nem tehetett. Ilyenkor aztán hajnalig nem tudott elaludni, hideg verejtékes testtel forgolódott ágyában, kietlen, sivár szomorúságban, amely hiábavalónak érzett mindent, visszahozta összes kétségeit önmagában és művészetében, s céltalannak és kilátástalannak érezte egész életét.

Végre nem bírt már magával. Egy délután, mikor Szenty Bélával sétált, kiejtette előtte Ilona nevét.

- Mikor találkoztál Ilonával?

Nyugodtan, semmitmondó közömbösséggel akarta ezt mondani, de csak a mit sem sejtő tapasztalatlan kis poéta nem vette észre a hangjában a lefojtottan ágaskodó izgalmat.

- Tegnapelőtt voltam náluk - felelt a fiú egyszerűen. - Ilonának alighanem valami baja van. Sápadt lett kissé, talán meg is soványodott és nem tudom, de úgy érzem, mintha a kedve nyomott lett volna.

- Nem beszélt semmit, mi baja? - kérdezte Vaymár mohón. Belül ujjongó érzése volt: Ilona is úgy van, mint ő, szenved, szerelemtől szenved.

- Nem. Csak mikor elmondtam neki, hogy Pestre készülök, akkor mondta, hogy ott majd gyakran találkozunk, mert ők is felköltöznek.

A fiú aztán tervei fejlődéséről, újabb kilátásairól kezdett beszélni, de Vaymár ezúttal nem figyelt rá. Csak ezt az egyet tudta gondolni: Ilona is szenved, őmiatta szenved, boldogtalan, vágyódik, halovány, szomorú. Roppant gyöngédség fogta el a kedves fiatalasszony iránt, ráárasztotta szívének minden melegségét, odaborult elébe és csókokkal borította el. Amint csak lehetett, lerázta magáról Szentyt és átengedte magát gondolatainak. Ilona is szenved a szerelemtől, ez a nóta csengett benne, mint egy végtelen szenvedélyes melódia.

Hazaérve - Vilma még nem volt otthon - leült íróasztalához és levelet írt Ilonának.

“Ilona, édes, egyetlen, úgy vágyom maga után, napról-napra jobban... Nem bírok magammal, meg kell ezt a levelet írnom. Ne haragudjon, hogy megszegem a tilalmát, nem bírom már tovább. Maga van bennem, minden ízemben, nem tudok szabadulni, elpusztulok. Nem lehet, hogy ne találkozzunk többet, könyörgök, adjon alkalmat, hogy legalább lássam, egy szót szóljak. Tudom, maga is szenved, maga is vágyik, erőszakot tesz magán. Miért? Nem lehet kiirtani, ami szívünkben van, Ilona. Megpróbáltam mindent, nem megy, nem tudok lemondani. Kész vagyok mindenre magáért. Csak egyszer még, egy pillantást, egy szót, Ilona, könyörgök..."

A legnagyobb izgalomban írta a levelet, borítékba tette és elindult a főposta felé, hogy maga adja fel. Kerülővel, mellékutcákon ment, félt, hogy találkozik Vilmával, aki bizonyára már útban van hazafelé; most nem bírt volna vele közömbös dolgokról beszélni. Külsőleg nyugodt volt, nagy idegizgalom feszültsége volt benne, erős elszántsággal, mintha valami döntő dologra készülne. S mikor a levelet bedobta a postaszekrénybe, úgy érezte, a sorsa fordul a kockán.

Hideglelős állapotban várta a választ. Nem mert elmenni hazulról - hátha Vilmához kerülne a válaszlevél s mi lenne abból? Most nem a házastársi jelenettől, a Vilmával való válság kitörésétől félt, hanem attól, hogy Vilma féltékenységében és gyűlöletében durván, kíméletlenül megtaposná azt, amit szentnek és érinthetetlennek érez. Tudta, hogy a levelét Ilona legjobb esetben délben kapja meg. Mégis már reggel izgatottan várta a választ, s ijedten kukkant ki az ajtón, valahányszor az utca felől valaki jött a házba. Szerencse, hogy éppen nagymosás volt náluk, Vilma nem ért rá észrevenni izgatott állapotát.

Délután Szenty Béla hozta a választ. A jó fiú, mikor egyedül maradt Vaymárral, a mit sem sejtő ember természetes hangján mondta:

- Ilona az imént levelet küldött hozzám a szobalányával számodra. Itt van.

Vaymár remegve bontotta fel a levelet. Egy kis halvány violaszín kartonlap volt, rajta ennyi írás: “Sándor, maga is tudja, nem lehet. Semmi sem lehet. Ezt le kell küzdeni. Különben is holnap apámmal elutazom néhány hétre. Szegény öreg, az egészsége megkíván egy kis levegőváltozást."

Vaymár sápadtan, egy karszékbe roskadva olvasta újra meg újra ezt a pár sort. Szenty észrevette színe változását és aggódva kérdezte:

- Mi az Sándor, valami baj van?

- Édes fiam - szólt Sándor ingerülten tuszkoló hangon -, most te innen menj el, hagyj engem egyedül. Egyedül kell maradnom, ne haragudj, kérlek, menj el...

- Kérlek, ahogy parancsolod - szólt Szenty megütődve, zavartan, nem igen tudva, hogy ebben a váratlan helyzetben hogy viselkedjék. Habozva, félszegen ment ki a szobából, még mindig nem értett semmiből semmit.