Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám · / · Ujfalusi László: ÁPRILIS

Ujfalusi László: ÁPRILIS
IV.

Arra ébredt, hogy valaki költögeti. Bódultan nézett fel, aztán egy pillanat alatt ugrott talpra. Egy béres lány állt előtte mosolyogva és megzavartan.

- Az intéző úr kocsija jön amott, mindjárt ideér, gondoltam felköltöm az írnok urat, hogy olyan mélyen eltalált aludni.

Rettenetesen elszégyellte magát, "na szép dolgokat csinál ő itten" - s a lányra lett dühös.

- Jó, jó, észrevettem volna magamtól is, hisz hol a pokolba van még az a kocsi.

Még dühösebb lett, hogy valami szelíd gúnyfélét látott meg a lány szája szegletén.

- Különben mi dolgod itt? Miért hagytad ott a munkát?

- Vízért megyek a kútra, ebédidő lesz rögtön, itt a korsó a kezembe, láthatná az írnok úr - s meglóbálta az öblös cserépedényt.

- Akkor eriggy a dolgodra, ne lopd itt az időt - tört ki belőle maga előtt is szokatlan durvasággal.

A lány sértődve, büszke derékkal fordított hátat, de rögtön rá hallotta a halk kacagását, amint a csípőjét rengetve, elsietett.

- A fene egye meg - dörmögött - a szemtelenjét.

Előrántotta az óráját, tizenkettő felé járt tényleg, három órát aludt, konstatálta s még ingerültebb lett. Lesimogatta a ruháját a rátapadt fűszálaktól - a kocsi már ott zörgött a fasoron -, s kiállt az út szélére közönyös, unott arccal.

Szokott modorban, szokott dolgokról tárgyaltak. - Igaz! El ne felejtse - szólt az intéző - egy sürgős levelet kell írni még ma délben, rendelje meg a zöldség- és virágmagvakat, ami még kell: késői tököt, dinnyét...

Az írnok előhúzta a jegyzőkönyvét s jegyezte a diktálást.

Az intéző oldalról nézte.

- Mi az, maga verseket ír? - mondta elhúzott, gúnyosan megnyomott hangon.

A fiatalember érezte, hogy elpirul, mintha valami csúnya dolgon kapták volna.

- Csak úgy unalmamból firkálgattam egy nótát - mondta zavartan, vontatottan s egy villanásnyi idő alatt összekuszálódott előtte a tegnapelőtt, a tegnap és a ma, ebbe a rendes, dolgos, józan életébe sehogy bele nem illeszthető furcsa felkavarodása a belsejének.

Már messze járt a kocsi, sietett haza ebédre, s maga előtt is egyre idegenebbnek, érthetetlenebbnek, szinte lenéznivalón gyengének révlett a másik énje; mintha egy züllött csavargóval csókolóztál pertuba pezsgős mámorban valami furcsa helyen, egy furcsa éjjel s rád köszön - szervusz! - amikor másnap elegánsan és komolyan sietsz az utcán a dolgod után, a hivatalba, hogy el ne késs, mert abból baj lehet, hiszen hát élni kell és dolgozni, mert a kenyér, a renoméd, a karrier, ah, hiszen csak természetes, mit akar ez az ember? Fanyar mosollyal gondolt a tegnap esti elkeseredéseire, az éjszakájára, a mai hajnalra, hát kell neki titkolózni, bujkálni, ostobaságok miatt nem aludni, nyöszörögni, mint egy gyereknek, s aztán - ah, ostobaság - ábrándokat szőni, ahelyett, hogy két kézzel fogná meg a szerencséjét, most, amikor itt az élet, a kenyér, a jó, biztos pozíció.

Csak asszonynépséggel ne legyen baja az embernek vagy, ha már van, hát igazán felesleges minden érzelgősség. Most először érzett józanul gúnyos, nem-életlen ellenséges érzést a lány iránt, aki valami gyerekes szeszélyből bábot csinál belőle, megtapostatja vele a férfiasságát.

A kút felől az előbbi lány jött vele szembe a vízzel. Most ismerte meg, hogy ez az, akit a virággal is látott, igen, emlékszik most már rá régebbről is; finomabb bőrű a többinél, s úgy látszik, barátságos is. Elszégyellte magát a durvaságáért s vágyott egy kis egészséges kötekedésre.

- Nem adnál egy kis friss vizet, Erzsi? - Kiáltott már messziről vígan elébe.

- Ha elfogadja tőlem a fiatalúr - mondta mutatott duzzogással, s nyújtotta fel a nehéz edényt, aztán elnézte, hogy jár a nyeldeklője a mohó kortyolásban.

- Azt hittem, nagyon haragszik - enyhült meg a hangja elfogódott félrenézés közben.

A fiú nem tudott mit felelni, kelletlen restelkedés fogdosta le a magyarázkodó szavakat benne, de elmosolyodott, mikor meglátta a mellén a virágot.

- Hát azt a virágot kinek szántad, Erzsi?

- Annak, aki szépen kéri.

- Adnál egy szálat nekem is belőle?

- Akar mindet - mondta készséges örömmel, kihúzta a bokrétát a blúza hajlásából, s feléje nyújtotta.

A fiú a csuklóját kapta el erősen, parasztosan, érezte a tüzelő kart a tenyerében, s jól esett a forró természetes melegség, ami felgyúlt benne.

A lány perdült egyet, kisiklott, s már messze is járt kacagva, de kipirult arca vissza-visszafordult feléje.

Micsoda erő van ezekben, gondolta utána nézve, s el-elkapva a visszanézés ígérő biztatásait; felvágta a két karját a feje fölé, nyújtózott egy nagyot, derült szemmel elnézett melegen és szerető gyönyörködéssel a mezőn, amelyre omolva hullt az éltető teremtő déli meleg.

Eszébe jutott az ebéd, ma nem is reggelizett, rettentő éhes volt.