Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 6. szám · / · Schöpflin Aladár: A Pirosruhás nő

Schöpflin Aladár: A Pirosruhás nő
Regény
IX. FEJEZET

Este a vacsorázó asztal fölött szinte ellenséges volt a hangulat. Vaymár észrevette feleségén a rosszkedvet, de most meg sem próbálta, mint azelőtt jobb időkben, megtudni az okát és megvigasztalni. Vilma egy darabig várt erre, akkor talán elmondta volna nehéz gondolatait és megkönnyebbült volna tőlük. Hogy Vaymár nem szólt semmit, s kedvetlenül ült az asztalnál, ez most különösen rosszul esett neki, mint egy sereg más apró jelet, ezt is arra a rovatra írta, hogy a férje már nem szereti, egészen elidegenedett tőle. Öt év alatt eléggé összehangolódott az idegrendszerük arra, hogy Vilma most megérezze annak a leplezett belső izgalomnak a fokozódását, amelyet már délben is észrevett férjén.

Ezzel az emberrel ma történt valami, amit eltitkol előttem - ez a gondolat most már nem mint sejtés, hanem mint bizonyosság rögződött bele. Kétségbeesetten figyelte férjét, anélkül, hogy mást látna rajta, mint hogy nem néz a szemébe, még ha szól is hozzá, s olyan szórakozott, hogy láthatólag azt sem tudja, mit eszik. A sajtból levágott magának egy darabot, a tányérjára tette, megsózta, megpaprikázta, és aztán elkezdte a kenyerét sajt nélkül enni.

- Nem jó a sajt? - kérdezte Vilma.

- Dehogy nem, sőt nagyon jó - mondta Vaymár zavartan, és sietve, túlzott figyelemmel kezdte enni a sajtot.

Vacsora után rágyújtott egy cigarettára, és olyan mozdulatot tett, amelyet Vilma már ismert. Megnézte az óráját. Ez volt Vilma legnagyobb réme. Vaymárnak megvolt a szokása, hogy néha, nem gyakran, de néha mégis minden előzmény vagy látható ok és cél nélkül kapta magát, és vacsora után elment hazulról. Talán pesti kávéházi éjszakázásainak maradványa volt ez, valami periodikusan rájövő belső nyugtalanság, ami kergette csendes, nyugodt otthonából a város utcáiba. Mire késő éjjel hazatért, a nadrágja, cipője sáros volt annak bizonyítékául, hogy sokat csavargott az éjszakai utcákon s bár sohasem volt részeg, erős alkoholszag áradt belőle, nyilván kóborlásai közben be-betért egy kocsmába vagy kávéházba. Egyszer bevallotta, hogy öt helyen volt az este, s mindenütt megivott egy pohár bort vagy konyakot. Vilma nem értette ezt a kóborlási vágyat, nem tudott belenyugodni. Ezt is úgy tekintette, mint Vaymár alantas származásából visszamaradt, hozzá méltatlan csúnya szokást. Egy időben próbálta szép szóval vagy haraggal odahaza tartani, de legfeljebb annyit ért el, hogy Vaymár haragosan, majdnem gorombán, búcsú nélkül ment el, s rosszkedvűen jött haza, utána pedig két-három napig nem szólt a feleségéhez. Erre hát megadta magát, nem szólt semmit, de magában mindig rettegett, hogy "Sándorra rájön a bolondja", s vacsora után mindennap megremegett egy pillanatra, nem nézi-e az óráját.

Az ilyen elmenéseknek idővel valóságos ceremóniája alakult ki. Azon kezdődött, hogy Sándor megnézte a zsebóráját, holott ott volt az ebédlőasztallal szemben a nagy falióra. Aztán kiment a szobából, bement a hálószobába, mandzsettával kezében jött ki, s Vilma előtt kezdte lassan felhúzni. Egy darabig járt fel-alá az ebédlőben, majd bement a saját szobájába, úgy tett, mintha keresne valamit, visszajött, megint járt fel-alá, végül egyszerre mintegy erős elhatározással odament a feleségéhez, hozzáhajolt, kezet csókolt neki s ezt mondta:

- Egy kicsit elmegyek...

- Hová mégy már megint? - kérdezte mindig a felesége.

- Csak megyek - felelt ő elnézve az asszony feje fölött, és sietve, mintha attól félne, hogy visszahívják, kiment a szobából.

- Aztán ne gyere nagyon későn haza - kiáltott utána Vilma. Ez minden egyes esetben pontosan így történt. Vilma már előre tudta mi lesz, mikor Sándor a mellényzsebébe nyúlt az órájáért. Most az egyszer szeretett volna Vilma könyörögni neki, maradjon itthon, rettegve gondolt arra, hogy milyen szenvedés lesz neki egyedül az ágyban, a sötétben, mikor a gondolatai elszabadulva száguldanak fantasztikus iramban, és rémlátomásokkal megterhelve jönnek vissza. De nem mert szólni, mert mikor ránézett Sándorra, aki már elkezdte a fel- s alá járkálást, az volt az érzése, hogyha most szólna neki, nagy harag lenne belőle. Belsejében remegve várta a kézcsók pillanatát.

Mikor Sándor végre odalépett hozzá, már nem tudta türtőztetni magát, könnyekkel a szemében, gyermekes, könyörgő hangon kérte:

- Sándor, ne menj el éppen ma...

- Muszáj, fiam - felelt Sándor olyan hangon, amely után már csak keserű civakodás következhetett volna. Nagyon gyorsan, mintha menekülne, megcsókolta Vilmát, és csaknem futva ment ki a szobából. Vilma a külső ajtó csapódásából tudta, hogy már elment. Sokáig ült egyedül, ölbe tett kezekkel az ebédlőasztalnál, szivárgó, keserű könnyek folytak le az arcán. Borzasztó egyedüllét érzése gyötörte, mintha most már örökre egyedül maradt volna, s nem volna rajta kívül élő lény messze, messze vidéken. Hogy éppen ma, szorongattatása napján hagyja magára a férje, ezt nagyon, nagyon rossz néven vette tőle.

Sándor meg gyors léptekkel ment a város felé. Járt össze-vissza az esti néptelen utcákon, elkerülte azokat a helyeket, ahol még szokott lenni tíz óra tájban némi élet. Minden tudatos terv és cél nélkül ment, amíg egyszerre ott találta magát, ahova az öntudata mélyében dolgozó erők vitték: a ő háza előtt. Hogy került ide, nem tudta. Mikor odaért, valami megrendülést érzett a testében, aztán pedig vágyakozó örömöt. Most csak a csók volt az eszében, melyet Ilonával váltott, ajkának meleg, nedves puhasága, kezének lágy, ernyedt érintése, testének omló odaadása, a forróság, amely a fiatalasszonyból belé áradt, s amely néhány pillanatra egyesítette, szinte egy lénnyé tette őket. Ujjongó érzése volt, el volt telve a viszonzott szerelem örömével, s egész testét valami részeg szédület fogta el, mintha súlytalanul lebegne a levegőben. Arra gondolt, hogy most be kellene menni, Ilona biztosan ugyanazzal az érzéssel, kitárt karokkal jönne elébe - át kellene ölelni, és vinni magával téren és időn keresztül. Téren és időn keresztül - minden gondolata ilyen volt, ilyen elvont, a realitással kapcsolatban alig lévő, ég és föld között lebegő. Mindennek csak a ritmusa hatott rá, az érzés, a vágyódás ritmusában olvadt föl teljesen. Konkrét elgondolásra vagy cselekvésre képtelen lett volna, megmaradt ennél a homályos ábrándozásnál. Eszébe sem jutott, hogy ha be akarna menni Ilonához, ki kellene nyittatni a bezárt kaput, cseléddel magyarázkodni, az öreg úrral beszélni - de az sem jutott eszébe, hogy csakugyan kísérletet tegyen ötlete megvalósítására. Ez akaratnyilvánítás lett volna, s arra már nem telt belső energiájából, melyet teljesen lefoglalt az érzés.

A nyitott ablakból világosság áradt és hangok hallatszottak. Nem értette, mit beszélnek, de megismerte Ilona mélyen csengő, alt hangját, és az öreg Baltazár jellemző lágy tenorját. Nem is törődött azzal, hogy megértse beszédüket, csak a hangot akarta hallani. Nekitámaszkodott a ház előtti kis kert kerítésének és úgy hallgatózott. Aztán a hangok elhallgattak, a szoba közepéből füst kezdett szállani a mennyezet felé, nyilván az öreg úr rágyújtott a szivarjára, majd valami csapódás hallatszott, s egy perccel később zongora szólalt meg. Vaymárt izgalom fogta el: Ilona zongorázik.

Látványos fantáziájával látta a fiatalasszonyt a zongora előtt ülni piros ruhájában, ahogy tőle délben elvált. Behunyta a szemét, hogy jobban lásson: feltűnt előtte a hosszú, keskeny, vékonycsontú, fehér kéz, amint a billentyűk fölött futkároz, rajta a zöldes csillanó opálos gyűrű, finom könyökének mozdulata, a halvány, kissé olajbarnán aláfuttatott profil, amint a kotta fölé hajol, az egész alaknak halk, alig észrevehető ringása, amint érzi és érezteti a zene ritmusát. Sohasem látta Ilonát zongorázni, de most teljes intenzitással látta maga előtt az alakját, az attitűdjét, minden mozdulatát. Mikor így kialakult a lelkében ez a bensőleg látott kép, nem olyan volt, mint valami valóság, hanem mint egy szép, teljes belső igazsággal vászonra vetett festmény, megkomponálva, művészileg a térbe helyezett tárgyakkal és alakkal, finoman összehangolt színekkel. Olyan szép volt ez a kép, amilyent festeni szeretett volna, s amilyen rendszerint a festőknek csak a víziójában szokott meglenni, amikor nem akadályozzák a kifejezést a technika mindenféle nehézségei és fogásai.

A zenét is mintha inkább a pórusaival hallotta volna, mint a fülével. Különben sem volt zeneértő, ha szép zenét hallott, homályos ösztönével érezte a szépséget, anélkül, hogy számot tudott volna róla adni magának, de a zene könnyen felizgatta festőfantáziáját, s ilyenkor vonalakat, formákat, színeket, néha egész képeket látott magában. Most Ilona képében koncentrálódott minden, s egész valója mintha valami föllendülést kapott volna a zenétől. A zongorából kitörő hangok sorai mintha könnyed, karcsú hidak lettek volna, amelyek lágy, ölelő ívekben vezetnek Ilonától őhozzá. Gondolata ezeken a hidakon lebbent oda és vissza, mint valami finom fátyolba burkolt halvány kísértet. Olyan volt ez, mint a testi érintkezés az asszonnyal - tisztán érezte, amint a fülét érintették a hangok, Ilona fehér kezének a simogatását - ez a kéz teremtette elő a hangokat a sima billentyűkből. Csodálkozott volna, ha észreveszi, hogy ezt a zenét mások is hallják - hiszen Ilona csak neki játszik, ezek a hangok az ő tulajdonai. A szerelmet közlik vele, olyan módján a kifejezésnek, amelyet nem értene meg senki más, amelyet Ilona most e pillanatban kizárólag az ő számára teremtett meg.

Sokáig állt mozdulatlanul, a vaskerítéshez támaszkodva, moccanni sem tudó elragadtatásban, ilyen érzéssel, mintha a fizikai világ elvesztette volna számára a létét, s egy teljesen lelki, képzeleti mesevilág venné körül. Felriadt mintegy álomból, mikor a zongoraszó egyszerre abbamaradt. A következő pillanatban megrendülve érezte, hogy Ilona fölkel a zongorától, és jön a kivilágított ablak felé. S csakugyan, néhány másodperc múlva Ilona megjelent az ablakban, fehér profilja megvillant a lámpa fényénél, aztán az utca felé fordult, s már csak fejének és alakjának a kivilágított háttértől élesen elváló sötét körvonalát lehetett látni, a formák csak sejtésszerűen éreztették magukat. Néhány másodpercig nézett ki az ablakon, és aztán kezének egy könnyedén ritmizált mozdulatával lehúzta a függönyt. A következő percben elsötétült a függöny mögött a szoba.

Vaymár még állt ott egy darabig, erős fájdalom szállta meg, minta az elsötétült ablakból áradt volna rája, s most egyszerre eszébe jutott a délelőtti kálváriahegyi jelenet többi része is, Ilona kijózanodása, energikus büszke szava: Soha. Eddig egész nap a csók emléke muzsikált benne, a felszökellő, s egész lényén szétömlő szerelem - most először látta tisztán és teljesen Ilonához való helyzetét olyannak, amilyen. Most a távozás közben még egyszer búcsút intő Ilona képe támadt fel lelkében. Lecsüggedt érzéssel, komoran indult el az ablak alól.

Mikor hazaért, sokkal korábban, mint az ilyen kirándulásokról máskor szokott, szótlanul levetkőzött, s lefeküdt. Vilma félig lehunyt szempillái alól vizsgálódva nézte. Észrevette komorságát, de nem tudott rajta semmit felfedezni, amin gyanúja elindulhatott volna. Mikor eloltotta a lámpát, feltűnt neki, hogy Sándornak ezúttal nincs a legcsekélyebb alkoholszaga sem. Szimatolva figyelt a sötétben, nem érez-e valami asszonyi illatot, parfümöt vagy mit, aztán keserűséggel a szívében, belül sóhajtozva tette a fejét a párnára.

(folyt. köv.)