Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 6. szám · / · Schöpflin Aladár: A Pirosruhás nő

Schöpflin Aladár: A Pirosruhás nő
Regény
VIII. FEJEZET

Vilma figyelmesen, gyanakodva nézte férjét ebéd közben és ebéd után. Vaymár igyekezett úgy viselkedni, mint rendesen, de igyekezett, és ezt észre lehetett rajta venni. Valamit palástolt gondosan, s ezt olyan középszerű megfigyelő is észrevehette, mint Vilma. Volt rajta valami idegen, új, szokatlan, ami eddig nem volt, valaminek, vagy jobban mondva, valakinek a reflexe, egy emlék, amelyet valaki, akivel együtt volt, s aki hatást tett rá, otthagyott az arcán, a testén, a modorán. Egy-egy pillanatra, ha megfeledkezett magáról, vagy ha azt hitte, Vilma nem figyel rá, eleresztette magát, és a tekintete mintha valami nagyon messze levő dologra lett volna függesztve, a száján mintha valami édesség halk emléke suhant volna végig, s az arcára mintha valami más arc érezhető, bár fel nem ismerhető árnyéka borult volna. Vilma nem adott magának pontosan számot gondolatairól, inkább az ösztönével érezte, hogy az urával történt valami, és ebben a történésben egy másik személynek is része van. S ha egy asszony ilyet gondol az uráról, akkor mindjárt biztosra is veszi, hogy ez a másik személy nő. Vilma figyelte, nincs-e valami parfümillata Sándornak. Nem volt. Próbált kombinálni azokból az adatokból, melyeket Sándor elmondott neki, hogy hol volt, mit csinált, de nem tudott kideríteni semmit, pedig Sándor a valósághoz híven mondott el mindent, csak éppen Ilonát nem említette. Az asszonyban mind növekvő nyugtalanság támadt, a gyanú, amely kezdetben csak messzi, a horizont szélén borongott, lassanként bevonta felhővel egész lényét.

Vilma természettől fogva inficiálva volt a féltékenység betegségével, amely tulajdonképpen nem más, mint az idegrendszer valami különleges elváltozása, szerelmi hipochondria, amely nyugtalanná teszi az embert, sohasem engedi, hogy biztonságban maradhasson, és tele van képzelődéssel, akár van rá ok, akár nincs. Ha egy asszony féltékeny természetű, akkor a férje lehet őserdő barlangjában élő remete, mégis mindig félteni fogja. Vilmának sem volt eddig a legcsekélyebb oka sem a féltékenységre, Vaymár jóformán nem is érintkezett nőkkel, csak amennyiben éppen muszáj volt, soha nem árult el a legcsekélyebb érdeklődést sem egyetlen óvári nő iránt, de azért Vilma folyton résen volt, gyűlölettel és gyanúval nézett azokra az asszonyokra, akik néha a fiaik ügyében feljártak az iskolába. Utcán, ha együtt mentek, mindig figyelte, nem villan-e Sándor szeme valamelyik nőre, s örökös kínja és rettegése volt, hogy a férje nyájasan, sőt udvariasan bánik a cselédekkel. A rokonságban vicceket is csináltak arról, hogy Vilmának mindig válogatottan csúnya cselédjei voltak. Féltékeny természetét azonban leplezte, különösen Sándor előtt, s az táplálék híján egy-egy időre elsorvadt, de mint a krónikus betegség, időnként minduntalan kiújult látható ok nélkül. Amit azonban most érzett, az más volt, nem az a tárgytalan, ködös nyugtalanság, az egész női nem iránti gyanú, valami konkrét, valami meghatározott nőre való gyanakvás volt, csak egyelőre nem tudta, ki az a bizonyos nő.

Keveset beszéltek. Vaymár el volt foglalva önmagával, minden energiáját és figyelmét kimerítette, hogy vigyázzon magára, ne áruljon el semmit abból, ami benne történik s ezért Vilmával szemben a rendesnél udvariasabb, de szórakozott, és érezhetően közömbös volt. Arra már nem telt a figyelméből, hogy érdeklődést mutasson azok iránt a mindenféle apró-cseprő dolgok iránt, amiket Vilma szóba hozott előtte. Így aztán nem tudott köztük beszélgetés fejlődni.

- Bent voltam a városban... Találkoztam Karácsonyival, elkísért hazáig - mondta Vilma, ösztönszerűen olyan tárgyra térve, amely ha még annyira távolról is, de volt valami csekély vonatkozásban a szerelmi komplexummal, amely most az ő gondolatai előterében állott.

- Igen? - felelt Vaymár oda sem figyelve.

- Azt mondta, szeretne velünk jobb viszonyba kerülni, de attól fél, hogy te nem jó szemmel nézel rá.

- Én? - kérdezte Vaymár mintegy felébredve egy pillanatra.

- Igaz is, a múltkori vizitjét sem adtad még vissza.

- Hát majd visszaadom - felelt Vaymár csak azért, hogy kikerülje ennek a kérdésnek a tárgyalását, mert különben esze ágában sem volt látogatást tenni Karácsonyi bírónál. Ezzel vissza is esett közömbösségébe. Vilma sem folytatta a témát, pedig szeretett volna bővebben beszélni róla. Kicsit izgatta ez a találkozás Karácsonyival. A járásbíró igen diszkréten, de kísérletet tett arra, nem lehetne-e ott fölvenni a tónust, ahol Vilma férjhezmenetelekor megszakadt, s a modorával, a ki nem mondott szavaival mintegy jelezte, hogy szeretne udvarolni Vilmának. Az ilyen pedig édes izgalom minden nőnek, s Vilmának valami új is volt, mert mióta férjhezment, még sohasem közeledett hozzá idegen férfi ilyen udvarlási szándékkal, egyáltalán nem beszélt senkivel másként, mint a közömbös ismeretség felületes hangján. A járásbíró közeledése szenzáció volt számára, amely izgatta egész délelőtt, s maga sem tudta, mennyire örül neki. Az ilyen minden asszonynak, annak is, akitől a lehető legtávolabb áll mindennemű hűtlenség, vagy csak flört is, önelégült örömet szerez.

- Ez a szegény Karácsonyi talán még mindég szerelmes belém - gondolta magában, de nem tudott sem sajnálkozással, sem megbotránkozással gondolni arra a szegény Karácsonyira.

Féltékenységének ébredése háttérbe szorította ezt a jó érzést, de valahogy ilyesformát gondolt:

- Karácsonyi, tudom, nem csalna meg... Egy olyan korrekt ember... és milyen szerelmes volt belém...

Az ebédlőben maradt, mintegy megfigyelőállásban akkor is, amikor Sándor átment a szobájába. Hallgatta, hogy jár a férje föl-le a szobában, hogy veti magát időnkint a díványra, hogy aztán egy perc múlva fölugorjon, s járja tovább végtelen sétáját. Ez az izgatott viselkedés most már végleg megerősítette gyanújában. Most már aktív lett a féltékenysége: nem érte be azzal, hogy csupán gyanakodjék és kínlódjon, módokat és eszközöket keresett, hogy bizonyosságot szerezzen, és védekezzék a veszedelem ellen. Az, hogy Sándor viselkedését más is okozhatja, mint valami szerelmi ügy, eszébe sem jutott. Nem tudta volna megmondani, miért, de egész bizonyosan meg volt győződve, hogy Sándor egész viselkedése mögött nő van. Figyelt tovább, valami hímzés fölé hajolva még akkor is, mikor a másik szobában csönd lett, Sándor végre elaludt a díványon.

Később látogató jött hozzájuk, illetőleg Vaymárhoz: a kis költő, Szenty Béla. Vilma nem szerette, hogy ez a fiú újabban néha hozzájuk jár. Lenézte őt, mert szegény volt, kopott, könyökén kifényesedett kabátban, rojtos nadrágban járt, nem is nagyon gondozta külsejét, s halvány sima képével, sovány kis testével, szögletes mozgásával olyan volt, mint egy nem egészen jó házból származó gimnazista. A fiú különben is félénk és könnyen zavarba jövő volt úri emberek és főképp úri nők társaságában. Vilma ellenszenvéből megsejtett valamit, bár az asszony igyekezett udvariasan bánni vele. Félszeg mozdulattal csókolt kezet, s úgy ment keresztül a szobán, egyenesen a Vaymár szobája felé, mint a privátórát adó diák, aki nem vendég a házban, hanem csak úgy beszalad egy órára a gyermekszobába, beleverni a leckét a gyerek fejébe. Vilma nem tudta megérteni, mit szeret az ura ezen a fiún, miért barátkozik vele, s mindig megütötte a fülét, mikor hallotta, hogy tegezik egymást. Úgy tekintette ezt a barátságot, mint valami ordináréságot, amit Vaymár gyerekkora plebejus levegőjéből hozott magával. Az meg egyenesen bántotta, hogy Sándor, aki a rokonság köréből való férfiak társaságában, akiket Vilma ezerszer különbeknek tartott ennél a kócos kis diáknál, rendszerint hallgatag szokott lenni, valami leplezett unatkozó, sőt lenéző kifejezéssel az arcán, vagy pedig ellenvéleményét túlságos élesen hangsúlyozva vitákba bonyolódik velük, s általában úgy viselkedik velük szemben, mint valami kelletlenül közéjük tévedt idegen, ezzel a Szentyvel meleg, közvetlen és közlékeny tud lenni. Miért nem ilyen mindenkivel? Miért nem keresi igazi úriemberek barátságát? A város legelőkelőbb embereivel barátkozhatnék, akik szegről-végről majdnem mind atyafiai, miért, hogy kötéllel sem lehet közéjük hurcolni? Pedig szívesen látnák, már csak azért is, mert a Molitor Vilma férje. Hátha még olyan élénken és okosan kezdene velük beszélni, mindenféle dolgokról, mint ezzel a Szentyvel. De azok között csaknem mulyának és közömbösnek tetteti magát. Elhallgatta beszélgetését Szentyvel, nem sokat értett belőle, nem érdekelte sem a művészet, amely leggyakoribb témájuk volt, sem az irodalom, amiről Szenty szeretett sokat beszélni, sem azok a filozofálások az emberi lélekről, a természetről, a magyarság sorsáról és mindenféle más dologról, amit csak el lehet képzelni, amelyekbe sokszor végérhetetlenül belebonyolódtak, de annyit érzett, hogy a férje okosan, érdekesen beszél, lelkes, komoly módon, lendületes temperamentummal. Miért csak ez előtt a fiú előtt mutatja be magát erről az oldaláról, mások előtt meg becsukódik, mint azt osztriga, s talán még azt is letagadná, hogy beszélni tud? Arra persze nem gondolt, hogy azok a dolgok, amelyekről Sándor ilyenkor beszél, épp oly kevéssé érdeklik a városbeli úriembereket, mint ahogy őt nem érdeklik, igazában épp oly kevéssé tudnák megérteni, mint ő, viszont az ő témáik Sándort nem érdeklik, s ha van is róluk véleménye, akkor jobb elhallgatnia, mert csak ingerült és céltalan disputa származna belőle. Kiélesedne a különböző fajtájú és észjárású emberek inkompatibilitása, mint ahogy az egyfajtájúság melegíti össze Sándort Szentyvel. A művész világnézete és a polgáré a lényeges pontokban annyira idegen egymástól, mintha különböző népfajokból volnának, s viszont a művészi temperamentum közössége, mint valami ceremóniákba és programtételekbe nem foglalt szabadkőművesség, összehozza a heterogén helyzetű, életkorú és származású embereket, hogy azonnal felismerik egymást, húznak egymáshoz és csodálatos hamarsággal összebizalmasodnak. Vilmának erről sejtelme sem volt, nem is lehetett, ő gondolkodás nélkül, egészen öntudatlan természetességgel élt a maga polgári életlevegőjében, s mindazt, ami férjében a művész életfelfogásából és természetéből való volt, idegenkedve nézte, mint valami szabálytalanságot, rossz szokást vagy jellemhibát, amit el lehet egy férjnek nézni, de mégis jobb volna, ha leszokna róla. Ha sejtette volna, hogy erről a részről fenyegeti a veszedelem, amelyet ma délben megsejtett, hogy a művészi temperamentum titkos közössége sodorja össze férjét egy másik nővel, és éppen Baltazár Ilonával...

Szenty Béla mindenben ártatlan volt, és Vilma mégis őreá haragudott mindenért. Valami halvány megsejtése volt ez az ellenszenv annak, hogy ez a fiú abból a neki idegen, ellenszenves, sőt számára lehetetlen világból jön, mint valami csalogató küldönc, amelyből Vaymár fiatalos daccal önként száműzte magát, s amelyben mindig, lénye minden ízével visszavágyik.

Vilma nem ment át a férje szobájába a beszélgető férfiakhoz, hímzése mellől a nyitott ajtón át hallgatta a beszélgetésüket. Szenty, akinek újabban is jelentek meg versei fővárosi lapokban, arról beszélt, hogy valami külön munkát vállal, abból meg a jövő elseji fizetéséből, amit Modrovics szerkesztőtől kap, lesz vagy száz forintja, talán valamivel több is. Ezzel fel akar menni Budapestre, és megpróbálja a szerencséjét. Bízik benne, hogy hamarosan akad valami mód, hogy a fővárosban maradhasson, s utat törjön magának az irodalmi világban. Bizonyos áhítattal és büszkeséggel beszélt elhatározásáról, mint aki igen nagy fába vágja a fejszéjét.

- Legfeljebb koplalok egy kicsit - mondta elszántan.

Vaymár, Vilma bosszúságára bíztatta.

- Jól teszed Béla. Biztos vagyok benne, hogy hamar zöld ágra fogsz vergődni. Neked ott a helyed.

Vilma megértett a dologból annyit, hogy a kis kócos azt hiszi magáról, híres ember, nagy író lesz belőle, akinek hírneve, tekintélye, szava lesz Budapesten. Lehetetlenségnek, képtelen nagyzolásnak tűnt ez fel előtte. Egy ilyen kis senki, ilyen éhenkórász, aki száz forintról úgy beszél, mint valami nagy vagyonról! Haragudott urára, hogy úgy beszél, mintha hinne a fiúnak, nevetségesnek találta, hogy még biztatja is. Szerette volna lehűteni őket a másik szobából valami gúnyos szóval, de először nem merte, másodszor pedig erre alkalmas gúnyos szó nem jutott az eszébe. Ingerült türelmetlenséget érzett, kiment a szobából, utánanézni az uzsonnakávénak. Nem is ment be uzsonnázni, úgy küldte be a kávét kettejüknek, maga inkább a konyhában itta meg. Különben is sokat gazdasszonykodó asszonyok módjára szeretett a konyhában kávézni, a hokedli tetejére ülve kényelmesen, s közben a cselédlányt dirigálgatva. Örült, mikor uzsonna után hallotta az előszobába vezető ajtót kinyílni, a kellemetlen vendég már távozik.

Vaymár bekiáltott a konyába:

- Fiacskám - mondta neki, mikor kilépett az előszobába - elmegyek Bélával egy kicsit sétálni.

Vilma kedvetlen kifejezéssel nyújtotta csókra hűvös arcát, de csak ennyit mondott:

- Vacsorára hazajössz?

A kérdés meglehetősen fölösleges volt, Vaymár mindig hazajött vacsorára, legalább egy éve nem vacsorázott házon kívül, de azért Vilma mindig megkérdezte, ha délután nélküle ment el hazulról.

- Okvetlenül - felelt Vaymár gépiesen a mindennapi megszokástól. - Szervusz fiam...

Mikor elment, Vilmában kavargott az aprehenzió. Eredetileg az volt a terve, hogy elviteti magát a férjével a városba a korzóra sétálni, de nem szólt, mert nem akart Sándorral Szenty előtt semmiről tárgyalni, s méginkább félt attól, hogy a kopott fiú velük találna jönni, Sándor meghívná harmadiknak. Ezt sehogy sem akarta, szégyellt volna ezzel a rongyossal végigmenni a népes korzón. Inkább magában mérgelődött, apprehendálva Sándorra, miért nem találta ki magától a gondolatát.

Még nagyobb erővel merültek fel benne a féltékeny gondolatok. Most egyszerre úgy vette észre, Sándor az utóbbi időben nagyon megváltozott. Mi jutott eszébe, hogy most örökké festeni akar? Tavaly a vakációban jóformán kezébe sem vette az ecsetet, s most már öt hete nap nap után, hacsak nem esik nagyon az eső, egész délelőtt, néha még délután is elcsatangol, ki tudja, merre, és a fáradtságtól kedvetlenül jön mindig haza. Mit akar ezzel a sok pacsmagolással? Van ennek értelme és célja? Kinek, minek festi azt a sok képet? Kell ez valakinek? Nem tudott még gondolni sem arra, hogy Sándor munkájának lehet valami gyakorlati értelme, úgy tekintette az egész festést, mint valami céltalan időtöltést, mint a semmittevésnek valami leplezett formáját, mint mikor a házi munkára lusta asszony egész nap a zongorán kalimpál. Nem okosabb volna, ha inkább a kertnek nézne utána, mint régebben? Ez a gond is most már az ő nyakába szakad, ha azt akarja, hogy ne kelljen szégyenkeznie a kertjük elhanyagoltsága miatt. Eszébe jutottak Sándor szavai, melyekkel Bélát biztatta, s amelyekből most valami keserűséget, helyzetével való elégedetlenséget érzett ki - eszébe jutott sok apró jelentéktelen jel, amelyet akkor alig vett észre, de most mindből azt olvasta ki, hogy Sándor nem jól érzi magát abban az életben, amelyben él, kis házukban, iskolai foglalkozásában, a város társadalmában, polgári életmódjukban. Eszébe jutott, hogy őtőle mennyire elzárja lelkét, kitérő válaszokat ad, ha kérdezgeti, mit festett, merre járt. Eszébe jutott, hogy most egy idő óta alig beszélnek egymással a legköznapibb házi ügyeken kívül, s már jó ideje nem volt köztük olyan csöndes, családias meleg beszélgetés, mint azelőtt annyiszor, s még kevésbé az a bizalmas, megelégedett hallgatás, amely az embereket közelebb tartja egymáshoz, mint bármily beszélgetés, mert nem más, mint a lelkek összehangoltsága. Szentyvel Sándor bizalmasabban s kedvesebben beszél, mint ővele.

Hirtelen úgy érezte, a férje valami erős ár sodrába került, amely ellenállhatatlanul ragadja magával őtőle el mind messzebbre. Valami ékelődött közéjük, valami idegen, fenyegető és veszedelmeket jósló. Nem tudta, mi lehet ez, de asszonyi érzéke azt súgta neki, hogy csak valami asszony lehet. Neki sejtelme sem volt arról a másik démonról, amely Sándort hatalmába kerítette, a művészetről, amely épp úgy képes eltávolítani őt tőle, idegen, számára érthetetlen és ellenséges szférába ragadni, akár egy új szerelem. Asszonyi gondolkodásmóddal, amely ha férfiról van szó, akárhonnan is indulva mindig a nemi centrumba ér, csak azt a részét sejtette meg a fenyegető veszedelemnek, amely egy nő részéről fenyegeti.

A hálószobában volt, leült a kis díványra. Az alkonyat mind sűrűbbre eresztette fátyolát a szobára, lassanként sűrű, gomolygó félhomály lett, s ő úgy érezte, ez a sötétség nem kívülről jön be, hanem őbelőle árad ki mindenre. Csöndes, félő sírással borult a pamlagra. Addig sírt hangtalanul szivárgó könnyekkel, amíg el nem aludt.