Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 4-5. szám · / · Schöpflin Aladár: A pirosruhás nő

Schöpflin Aladár: A pirosruhás nő
Regény
VI. fejezet

Másnap csakugyan szép napos idő volt. Mire Ilona kiért a Kálvária-dombra, Vaymár már egy jó órája ott ült és dolgozott. A vászon már elő volt készítve, az egész szituáció fel volt vázolva s egy-két részlet már kezdett kialakulni a képen. Vaymár beállította Ilonát az orgonabokor elé, eltisztogatta a gyepet, hogy leülhessen.

- Hozott magával valami könyvet? - kérdezte - Unatkozni fog...

- Nem unatkozom én - felelt Ilona mosolyogva - Majd nézem, hogyan dolgozik maga.

Vaymár elmerült munkájába. Úgy érezte, jól megy a dolog, a keze biztos volt, a szeme frissen fogta fel a színeket és formákat, gondolatában tisztán állott, amit akart. Tulajdonképpen csak most vette észre, hogy ugyanazt akarja, amibe annak idején hat év előtt belebukott. Most úgy érezte, sikerülni fog. Ettől a bizalomtól életereje felfrissült, olyan jól, olyan fiatalnak, tettrekésznek érezte magát, mint már igen régen nem. Valami derengett benne, mintha valami új, ami eddig nem volt, ami csupa ígéret és biztatás, támadt volna fel benne s ez hajtaná energiáját. Munka közben folyton nőtt az inspirációja, minduntalan új ötletei támadtak, új megfigyelésekre jött rá - mintha a természet is jobban látná és értené, mint azelőtt. Most érezte, jobban mint valaha, milyen nagy dolog az a művésznek, ha a mondanivalóját sokáig érlelte, hordozta magában, amíg teljes éretten, minden vonatkozásban készen, szinte csordulva jön ki belőle. A művészi alkotás ebben hasonlít a szüléshez: ha a magzat érett és kész, akkor könnyen, fiziologikusan jön világra, ha koraszülött, akkor fokozott a kínszenvedés vele s az egész folyamat betegessé, izgatottá válik. Úgy érezte, egyvégben, pihenés nélkül meg tudná csinálni a képet.

Munka közben néha fütyült, mindig ugyanazt az egy nótát, egy akkor éppen divatos utcai kuplé-félét, amely mint országos csapás járt fülről-fülre. Beleragadt mindenkibe, mint a bojtorján, lehetetlen volt lerázni magáról. Ilona elnevette magát.

- Mit nevet? - kérdezte Vaymár, egy pillanatra letéve az ecsetet és összehúzott szemöldökkel nézve a képet.

- Úgy fütyörész, mint valami suszterinas. Még cifrázza is - nevetett Ilona. Vaymár vele nevetett.

- Hát fütyültem? Észre se vettem. Valóban nagy illetlenség volt, bocsánatot kérek érte - mondta tréfásan.

- Furcsa, hogy a festő mesterség így munka közben mennyire hasonlít a kézműves mesterségekhez - mondta aztán Ilona. - Nemrég láttam asztalos legényeket dolgozni, azok is épp így dúdoltak, fütyörésztek, talán maguk sem tudták. Tudja, hogy maga munka közben beszél is magával, dicséri magát: Jól van, pompás, nagyon jól van - ha valamit jól csinál s káromkodik, ha valamivel nincs megelégedve?

- Most is káromkodtam? - kérdezte Vaymár. - Az iskolában a fiúk mindig nevették, hogy folyton monologizálok, de azt hittem, már leszoktam róla. Tudja, hogy a munka nagyszerűen megy?

- Látom az arcáról - felelt Ilona - néha szinte sugárzik a szeme a megelégedéstől. Nagy öröm, ha sikerül valami. Ezt ismerem. Pihenünk kicsit?

Vaymár bólintott, Ilona erre a hímzett retiküljéből vajas kenyeret vett elő, sonkát és két szép friss zöldpaprikát.

- Gondoltam, hogy meg fogunk éhezni - mondta hívogató mosollyal.

Nekiláttak jókedvűen, diákos jó étvággyal. Vaymár el volt ragadtatva. Milyen kedves az asszonytól, hogy erre is gondolt! Milyen közvetlen, friss teremtés! Ez a falat vajaskenyér a kis sonkával és a nagy, duzzadt zöldpaprika jelentéktelen dolgok, de Ilona őrá gondolva tette őket a kis tarsolyába, azzal a szándékkal, hogy együtt fogják megenni. Mintha ezzel új közösséget teremtett volna kettejük között. Amint így falatoztak, a fűben, egymás mellett ülve, semmitmondó tréfás megjegyzések közben, Vaymár valami különös bizalmasságot érzett kettőjük között, mintha most már összetartoznának, semmi idegenség, semmi, ami az embereket elválasztja egymástól, nem volna köztük. Két jó pajtás a szabadban, közös kenyéren és vajon. Olyan jól érezték magukat, hogy szinte megfeledkeztek a képről. Ilona gondolt rá először.

- Már csak megnézem, mit csinál belőlem! - mondta és odafutott.

Furcsának találta. Forma tulajdonképpen nem volt még a képen, csak az összehangolt színek: az ég tiszta üveges kékje, a zöld különböző árnyalatai s a közép táján egy nagy piros folt. De muzsikus érzése máris kiérezte belőle a színek harmóniáját.

- Ezért kellettem én magának? - mondta -, hogy ez a nagy pirosság itt lehessen?

- Nem csak azért - felelte Vaymár vidám, kötekedő hangon.

- Hát még miért? - kérdezte Ilona ártatlanul.

- Azért, hogy velem legyen - mondta rá Vaymár. És hogy a szavának élét vegye, hamar hozzátette:

- Meg hogy vajas kenyeret kapjak.

Összenéztek és újra nevettek, mint két cimbora, akik elszöktek hazulról a fűbe játszani. Ilona megszomjazott. Fölsétáltak a kápolna sekrestyésének házához, ahol Vaymár a festőszereit tartani szokta, vizet kértek. Öreg asszonyt találtak a konyhában, a sekrestyésnét.

- Hát elhozta a festő úr a nagyságát is? - mondta az öreg asszony jóakarattal, kíváncsian nézegetve Ilonát. - Csak szeretik az ilyen művész urak, ami szép.

Ilona csengőn felkacagott, míg Vaymár kicsit röstelkedve poharat kért. Egy pohárból ittak, előbb Ilona, aztán Vaymár, mert az öreg asszonynak csak egy tiszta pohara volt.

- Tudja, mit nevettem az előbb? - kérdezte Ilona, mikor kijöttek a házacskából. - Azt, hogy mit szólna Vilma, ha látta volna, hogy engem néztek a maga feleségének.

Vaymár egy kicsit elborult, most jutott először eszébe Vilma, általában az egész reális világa s ez nem volt kedvére. Benne akart maradni mindenáron az előbbi hangulatban.

- No most munkára - mondta, mikor a képhez értek s leült a kis tábori székére. A nap még mindig ragyogva sütött, reszkető, végtelenül finom fénysávval vonta be Ilona alakját, a bokor lombjait, az egész domboldalt, az élet öröme mint minden pillanatban kitörni készülő ujjongás árad el mindenen s beszívódott Vaymár pórusain az egész lényébe. Néhány perc múlva már megint el volt merülve munkájába. Most az Ilona alakját csinálta könnyű, gyors ecsetvonásokkal, gyönyörködve benne, mint alakulnak ki a nagy, alaktalan piros foltból testének a ruha alatt domborodó formái. A szemén keresztül a lelkébe szívódott az asszony minden porcikájával, érezte szépségét, fiatalságát, a friss életkedvet, ami belőle áradt, az excentricitásnak azt a diszkrét árnyalatát, amely némi rejtelmességet vitt nyílt, közvetlen lényébe.

- Milyen szép maga most Ilona! - mondta önkénytelenül.

- Bókolni tilos - tiltakozott Ilona kacérul. - Én most nem vagyok asszony, csak egy piros folt a zöld mezőben.

- Azért mégis szép - felelt Vaymár. - Itt én vagyok az úr, én állapítom meg, mi a szép, mi nem.

Ilona halvány finom arca úgyis kissé piros volt a naptól, most még jobban elpirult. Örül a festő tetszésének, érezte magáról, hogy most csakugyan szép. Az asszonyoknak talán azok a legboldogabb pillanataik, mikor másnak és önmaguknak egyformán tetszenek.

- Maga másképp szép, mint a többi nő - folytatta Vaymár. - Az emberek alkotnak maguknak egy szépségfogalmat a test szabályosságáról, arányairól, méreteiről s ami ennek a fogalomban megközelítően megfelel, arra azt mondják, hogy szép. Itt Óváron például ugye a Modrovicsnét tartják kimondott szépségnek, mert legjobban megfelel egy elméletileg megállapított típusnak. Csakugyan nagyon szabályszerű rajta minden, olyan, mint egy gipsz szobor, amiről a rajziskolában tanulnak rajzolni a gyerekek. A maga szépsége egészen más, szabálytalan, szeszélyes, mindig változó, egészen egyéni és ezért izgató. Tudja, hogy az itteni asszonyok azt mondják magáról, hogy nem szép? Sorra veszik az arcát, a termetét és külön-külön megállapítják mindegyikről, hogy nem szép. Csak a kezét és a lábát kénytelenek elismerni. De azért mégis jobban izgatja őket a maga szépsége, mint bárki másé - ellenkezik fogalmaikkal, de érzik akartuk ellenére.

- Mivel fognak foglalkozni, ha egyszer én elmegyek innen? - mondta Ilona könnyed mosollyal.

Vaymár érezte, hogy a szeme nem fogja fel már olyan frissen a dolgokat, mint eddig, fáradni kezd. Letette az ecsetet.

- No, mára már elég - mondta. - Maga is elfáradhatott.

- Elfáradni nem, csak a lábam zsibbadt el egy kicsit, - mondta Ilona s a lábát dörzsölve felállott. Csak most vette észre, annyira el volt zsibbadva a lába, hogy állni sem tudott. Vaymár odalépett hozzá, átfogta a vállát, hogy támogassa. Néhány lépést tettek. Az asszony testének súlya, amint reá nehezedett, a melegsége, a pillanatnyi érintkezés, amint menés közben a csípőjük összeért, egyszerre minden előzmény nélkül lángra lobbantotta Vaymár érzékeit. Olyan forró hullám csapott rajta végig, hogy csaknem elszédült s maga sem tudta, de erősebben, a baráti támogatás határain jócskán túlmenően szorított magához Ilonát. Az asszony elsápadt, majd forró piros lett az arca s a szemében nedves tűz csapott fel. Egy pillanatra lehunyta a szemét, odaadta magát a férfi ölelésének, aztán hirtelen lefejtette magáról a karját.

- Köszönöm, most már tudok lépni - mondta csöndesen s a hangját valami gyönge fátyol takarta be.

Hallgattak. Mind a ketten úgy tettek, mintha nem történt volna bennük semmi, ösztönszerűen irtóztak tőle, hogy ezt a kis forró jelenetkét szavakkal öntudatossá tegyék önmaguk és a másik előtt. De az elfogulatlanságuknak vége lett, mintha valami közéjük állott volna, amitől szabadulni szeretnének. A hallgatásuk már nem volt az a meghitt hallgatás, a lelkeknek az a szavak nélküli kisugárzó érintkezése, hangulatuk bizalmas összehangoltsága, amelyben olyan jó volt elringatózni - ez már a zavarodottság hallgatása volt, küszködés valami ellen, ami fel akar törni belsejükből, szabadulni szerettek volna tőle, közömbös, lehűtő, a belső villamos feszültséget levezető szavakkal, de ezek a szavak nem jutottak az eszükbe. Úgy érezték magukat, mint valami ijedtség után, mintha játékban vigyázatlanul egy szédítő mély szakadék szélére értek volna, amelytől csak az utolsó pillanat meggondolásában tudtak visszaugrani. És az idegeikben még mindig megvolt az az erős vonzás, amelyet a szédítő meredekek, a kavargó mély örvények gyakorolnak az emberekre s valahol mélyen bennük ott leselkedett a vágy: csak egyszer beleszédülni, csak egyszer elveszteni a meggondolást. Vaymár most először érezte, még homályosan és be nem vallottan, hogy Ilonához való viszonyába mély meghasonlás szakadt, keserves kontroverzia aközt, amit nyilvánosan, bevallottan akart és aközt, ami felé az akarata ellenére, mélyebb erők hatása alatt sodródott.

Lassan, magukba mélyedt hallgatással mentek le a hegyoldalon. A búcsúzáskor Vaymár félénken kérdezte:

- Eljön holnap... folytatni a képet?

Ilona gyöngén elpirulva, komolyan felelt:

- Most már elkezdtük, nem hagyjuk abba... ott leszek.

Másnap, harmadnap, szorgalmasan, nagyon gyorsan dolgozott Vaymár. Az idő változatlanul szép, napos volt. Vaymár sietett a képpel, hogy esetleges időváltozás meg ne akassza a munkát, úgy volt vele, mint a gazdák, akik hamar igyekeznek behordani a lekaszált szénát, mielőtt még az eső lehetetlenné tenné a munkájukat. Nagy gyönyörrel dolgozott, mint még talán soha. Egészen biztos volt benne, hogy a kép jó lesz, a legjobb minden eddigi kísérlete közül, általában erős, kész, sikeres munka. Érezte munka közben belülről kifelé törekvő mondanivalói feszültségét, a kép hangulata folyton, megszakítása nélkül megvolt benne napközben is, akármit csinált, olyannak érezte a lelkét, mintha egy tó tükre volna, amelyet a szél felfodroz, hajók metszik át, mindenféle változás véletlenei mennek rajta végbe, de azért mindig állandóan, változatlanul ott tükröződik benne az ég képe. S Ilona össze volt benne kapcsolva a képpel: mind a kettő egyszerre együtt volt a tudatában, mint ahogy a tükör-képben együtt van a nap az éggel. Az egész idő alatt folytonosan ki volt világítva a belseje, mint egy tavaszi tájék: napfény sütötte be valamennyi zugát, boldog mezők virítottak s a gondtalan jó élet, a zavartalan nyugodtság levegője áradt el benne. Nem gondolt most semmire, a jövőre, a jelenre sem, teljesen eltűnt belőle a sűrűvérű gondnak, a kételkedésnek, a habozásnak az a nyomasztó érzése, amely állandó eleme volt levegőjének ifjúkora óta. Most bízott, hitt magában, tehetségében, a világban, nem skrupulizált semmin, tisztában volt magával, az életével, mintha belül minden a legjobban és véglegesen el volna intézve benne. A felhő, amely Ilonával való derűs barátságát egy pillanatra beárnyékolta, szelíd mosolygó bárányfelhővé vált ebben a hangulatban, elvesztve vihartjósló, fenyegető jellegét, úgy érzete, úgy van jól Ilonával, ahogy van és úgy fog maradni.

Még Vilmával is békésebben élt, iránta is türelmesebb volt, mint máskor. A fiatal asszonyon mintha reflektálódott volna férje derültsége, jobb kedvű volt, kevésbé zsörtölődő, férje iránt előzékeny. Talán házasságuk óta először történt, hogy nem szólt semmit, sőt jókedvűen üdvözölte Sándort, mikor egyszer este a rendesnél jóval későbben jött haza vacsorára. Szenty Bélával sétált, aki délután nála volt, erősen belekeveredtek a beszélgetésbe úgy, hogy amikor a fiú elköszönt, ő szükségét érezte, hogy még folytassa s hazakísérte őt. Vilma ezzel fogadta:

- Képzeld, amíg oda voltál, vendégünk volt...

- Kicsoda? - kérdezte Vaymár, nem árulva el teljes közönyét Vilma látogatói iránt.

- El sem tudnád gondolni - mondta Vilma némi örvendező izgalommal. - A Korcsek Jancsi...

- Korcsek Jancsi? - kérdezte Vaymár az emlékezetében kutatva, de hasztalanul.

- Hát nem emlékszel? Az a magas sovány, szőke, borotvált képű aljárásbíró, aki lánykoromban hozzánk járt. Mennyire ki nem állhattad akkor... Féltékeny voltál rá... Ő is el akart venni...

Vaymár szeme előtt egyszerre feltámadt a száraz, szikár, tipikus tót eminens diákból lett hivatalnok-alak.

- Ja, az a szalma-bélű! Vilma kisasszony, kérek még egy kocka cukrot, - utánozta Vaymár egykori vetélytársának tótos beszédét.

- Úgy látszik, még most sem szeretted meg - mondta Vilma nevetve. - Most már nem Korcseknek hívják, hanem Karácsonyinak, megmagyarosította a nevét. Az ember jobban halad a pályáján, ha nincs olyan parasztos tót neve, - mondotta. De azért most is tótosan beszél - folytatta Vilma.

- Persze, hiszen ő mindent azért csinál, hogy jobban haladjon a pályáján, - gúnyolódott Vaymár.

- Hát a igaz, hogy ambiciózus ember, biztosan kitűnő ember a hivatalában - védte Vilma. - Most már járásbíró, a múlt héten helyezték át ide Besztercebányáról. Képzeld, még mindig nőtlen...

- Biztosan miattad maradt nőtlen szerelmi bánatában - mondta Vaymár.

Vilma nem érezte ki ezeknek a szavaknak a csöndes ironikus humorát, önelégülten mondta:

- Az bizony meglehet. Még most is olyan szomorúan nézett rám.

- Szóval mától fogva féltékenynek kell lennem? - mondta Vaymár jókedvűen. - Majd letöröm én a járásbíró úr derekát!

Vilma egész szokatlanul jókedvű volt. Dúdolva járt ki s be a szobába, elkészítve mindent a vacsorához, evés közben sokat és élénken beszélt lánykori dolgokról, régi emberekről, akik azóta eltűntek a látóhatárról, mindenféle apró-cseprő ügyekről, amelyek azáltal nyernek jelentőséget, hogy voltak, elmúltak s csak az emlékezésben élnek. Minden asszonyt felizgat, impresszionál egy találkozás olyan emberrel, aki valamikor szerelemmel közeledett hozzá és Vilma egyszerű, eseménytelen fiatalkorában, amely olyan ártatlan és jelentéktelen volt, mint egy leányiskolai olvasókönyv. Korcsek járásbíró jelentette a véletlenül beletévedt szerelmi verset. Vaymár jóindulatú szórakozottsággal hallgatta a könnyű, vidám fecsegést, de közben folyton a képére és a holnapi festésre gondolt. Ma lett a kép véglegesen, utolsó részletég kész a tudatában, s úgy gondolta, holnapra elkészül vele a vásznon is. Aztán hirtelen felvillant benne valami és lehetőleg közömbös, könnyed hangon mondta:

- Én is beszéltem ma valakivel délelőtt a Kálváriánál festés közben.

- Kicsodával? - kérdezte Vilma nem túlságos érdeklődéssel. Még mindig elfoglalták a saját visszaemlékező gondolatai.

- Baltazár Ilonával - mondta Vaymár csak úgy, minden hangsúly nélkül, mintha olyasvalamit mondana, aminek nem tulajdonít semmi fontosságot.

Vilma elhúzta a száját.

- Hát az meg mit lófrál olyankor? - jegyezte meg egyáltalán nem leplezett rosszindulattal.

- A sok dolgától ugyan ráér - mondta Vaymár. - Sétált, arra került, nézte ahogy festek, váltottunk néhány szót.

- Nem is sétált az jóban a hegyek közt - mondta rá Vilma.

Vaymár igyekezett mosolyogni.

- Nem értem, miért tételeztek fel róla ti asszonyok minden rosszat, mikor nem tudtok róla semmit - mondta lehetőleg tapintatosan igyekezve szólni, hogy semmit el ne rontson és el ne árulja magát.

- Édes fiam, Ilona nem az a nő, akiről jót lehetne feltételezni - felelt Vilma beleheccelődve az ingerültségbe, mint mindig, ha Ilonáról volt szó, s most mintha lelkének öntudatlan részével megértette volna férjének szimpátiáját Ilona iránt, a látszólag ártatlan, óvatos kérdésben rejtőző ellenvetést, ingerültségébe a keserű gyűlölet hangja keveredett.

- Ilonáról mindent fel lehet tételezni - folytatta, megvető hangon. - Inkorrekt nő a magaviseletében, az életmódjában, a külsejében. Miért vált el az urától? Tisztességes asszony nem válik el az urától. De persze, már a születése sem volt korrekt. Az anyja színésznő volt, azaz csak mondják, hogy színésznő, mert voltaképpen kóristanő volt s mindenki tudta, hogy már a házasság előtt szeretője volt Dani bácsinak. Ilona az esküvő után ötödik hónapra született... Ez már maga is eleget mond... A rokonság nem is fogadta el a házasságot teljesen soha, Malvin néninek mindig gyanús pozíciója volt a társaságban. Ilona már gyermekkorában is rossz volt, vad, féktelen, szeszélyes, szélsőségekre hajló. Az anyja úgy járatta, mint egy komédiás gyereket, nem mint egy úri gyereket. Én soha ki nem állhattam, ha hozzánk küldték a kertbe játszani, mindig összeverekedtünk. Megvert engem nem egyszer, pedig idősebb voltam.

Vilma hangján érezni lehetett, hogy a gyerekkori megveretés sérelme és szégyene még most is él, másfél évtizedig évődött benne s érintésre most is feltámadt.

- És mikor gorombaságáért kérdőre vonták - folytatta -, akkor sötét arccal, dacosan felelt: “Megvertem Vilmát és máskor is megverem, ha azt mondja, hogy eridj te komédiás!"

Vaymárban feltámadt a kis Ilona képes világosan el tudta képzelni, milyen büszkén, milyen szenvedélyes temperamentummal kelt anyja védelmére a nyolc esztendős kis lány. Egész meggyőződésével az Ilona pártján állott ebben a harcban.

- És még aztán engem büntettek meg - folytatta Vilma a sérelmet szenvedett ártatlanság hangján. - Nem is jött többet hozzánk, csak ha anyja kényszerítette, hogy vele jöjjön. Akkor is hamar ott hagyott minket lányokat, leült a zongorához és kalimpált, de csak úgy magának valamit. De ha arra kérték, játsszon a társaságnak, mert már akkor híre volt, hogy milyen jól zongorázik, hát becsukta a zongorát, fölkelt és semmiféle kérlelésre, még az anyja parancsára sem nyúlt volna a billentyűkhöz. Ilyen engedetlen gyerek volt, az anyja mindig haragudott rá az ilyenért, mert persze szeretett volna a leánya játékával flancolni. Mondta is az anyám: “ez a kis lány nagyon tehetséges, de attól félek, nem lesz boldog az életben. Áprilisi gyerek, nagyon is temperamentumos és szeszélyes." Persze nem az apja családjának a vérét örökölte, hanem az anyjáét, azt a színészvért. Mint fiatal lány kacér, vakmerő és mulatós volt, mindenkivel kikezdett. A fiúk persze bolondultak utána, mert a férfiak olyan buták, hogy nem a csendes, derék lányokért bolondulnak, hanem az olyan szeleburdi kokettekért. Volt is baj vele elég... Solti Pista mellbe lőtte magát miatta, szerencse, hogy rossz volt a pisztoly és nem tett benne nagy kárt. A jogászok, katonatisztek minden mulatság után összevesztek miatta, öt párbaj is volt. Aztán egyszerre elmaradt mindenhonnan, nem járt zsúrra, mulatságba, igaz, hogy már kezdték itt is, ott is nem szívesen látni, s ha az apja nem lett volna az ügyvédi kamara elnöke, nem is sok helyre hívták volna... No meg hívták azért is, mert ha egy zsúron ott volt, akkor mind eljöttek a kedvéért a fiatal emberek... Hogy miért maradt ki egyszerre, azt senki sem tudta. Beszéltek valami szerelmi históriáról egy báróval, aki hadnagy volt az ulánusoknál s a családja hirtelen, akarata ellenére áthelyezte Bécsbe. Tudni már akkor sem lehetett semmi biztosat, Ilona, ha kérdezték, azt mondta: “Higgyétek azt, amit szeretnétek hinni!" Egész nap zongorázott és olyan könyveket olvasott, amelyeket úri lánynak nem szabad olvasni. Az anyja már akkor nem élt, hát tehetett, amit akart. Az apja nem törődött vele, mindinkább ráadta magát a borra. Aztán hirtelenül, váratlanul férjhez ment... ezt már tudod. Elvált, nem tudja senki miért. Sohasem lehetett tudni, Ilona miért tesz valamit. De mindig olyat tett és olyan történt vele, ami úri lánynak, asszonynak nem szabad. Egy olyan partit, mint Szőllősy Miklós, csak úgy uk-muk-fuk elhagyni őt hónapi házasság után... Itt kellett valaminek történni... biztosan Ilona a hibás... Mindig az asszony a hibás... Ezzel lehetetlenné vált... Egy elvált asszony... a helyzete teljesen lehetetlen... olyan a híre, hogy senki sem látná szívesen...

- De hiszen nem jár sehova, nem érintkezik senkivel - próbálta Vaymár közbevetni.

- Ugyan kérlek, hát való az úgy élni egy úri asszonynak, nem járni sehova, egész nap zongorázni, olvasni és sétálni? ... Még nálunk, közeli rokonainál sem volt elválása óta.

Vaymár azt gondolta magában, hogy azok után, amiket Vilma elmondott és ahogy elmondta, nem csoda, ha Ilonának nincs kedve hozzá járni.

- Jobb is, hogy nem jön - folytatta Vilma - biztosan tudja, hogy én ki nem állhatom... Különben sem hiszi senki, hogy olyan apáca-életet él... Biztosan van valakije, csak ügyesen titkolja... Azért is nem jár senkihez, mert akkor nem tudná olyan jól titkolni.

Vaymár lelke mélyében fel volt háborodva a felesége kritikája miatt, amelyet Ilonáról a föltétlen biztosság hangján mondott, anélkül, hogy valamivel is tudná indokolni. Csak a gyűlölködő indulat vezette, semmi konkrét rosszat nem tudott Ilonáról mondani. Szerette volna védelmébe venni, megmagyarázni, hogyan támadt az ellentmondás, a lázadás ösztöne a gyermekben, akivel már kicsi korában éreztették a születése körüli hibát s azt, hogy más fajtából való mint a többiek, megértetni azt a keserű kényszert, hogy a gyermeknek védeni kellett anyját és szenvednie kellett miatta, a művész-természet ébredezését, a korán kifejlett dacosságot, amely szándékosan provokálja önmaga ellen az embereket, az erős temperamentum csapongását a fiatal lányban. Szerette volna megrajzolni a gyermek és a fiatal lány képét, ahogy az ő fantáziájában éppen Vilma elbeszéléséből kialakult, azzal a szimpátiával, ami benne Ilona múltja iránt támadt... De nem szólt, mert érezte, éppen Vilma szavaiból, hogy hiába volna minden, akármit mondana is, az csak élesztené Vilma gyűlölködését, amelyre csak ürügyek a tényleges sérelmek, csak álruha az erkölcsi gyanú és ítélet, a tulajdonképpeni oka mélyebben van, a két nő természetének jóvátehetetlen összeférhetetlenségében. Vilma azért gyűlöli Ilonát, mert van, mert olyan, amilyen, s Ilona tehetne akármit, megmenthetné Vilma életét, feláldozhatná magát érte, ez a gyűlölet még sem változna. Az szítja ezt a gyűlöletet, hogy Vilma érzi, Ilona más, mint ő, tehetségesebb, szárnyalóbb, szabadabb és bátrabb, szebb és vonzóbb, érdekesebb, érzi, akármennyire nem akarja magának megvallani.

Vaymár úgy érezte, hogy most megint egy jó lépéssel eltávolodott a lelke a Vilmáétól. Úgy nézett feleségére, amíg beszélt, mint valami idegenre, akit valamikor ismert, de aztán olyan messzeségbe került tőle, hogy alig ismer rá. Elejtette a témát, nem akarta, hogy Vilma folytassa Ilona elleni kifakadásait. Eredetileg sem akart ennyire foglalkozni Ilonával, csak éppen azért említette a nevét, hogy Vilmának tudomása legyen róla, hogy találkoztak. Nem akarta vállalni az egész hazugságot, ami a találkozás teljes elhallgatásában lett volna s az óvatosság is azt tanácsolta, hogy legalább ennyit szóljon. Hátha valaki látta őket együtt s valami pletyka formájában Vilma fülébe jut... Vilma is abbahagyta a beszédet. Valahogy megérezte azoknak a gondolatoknak a reflexét, amelyet Ilonáról elmondott szavai férjében keltettek, megsejtette az ellentmondásokat is, amelyek Sándorban támadtak. Az emberek nemcsak kimondott szavaikkal és látható mozdulataikkal közlekednek egymással, van a lelkeknek, még az egészen idegeneknek is, az egymáshoz közel állóknak még inkább, valami titkos, teljes öntudatra nem jutó, de mégis érezhető és beszédüket, tetteiket, egymáshoz való viszonyukat befolyásoló átáramlása is, - az egyik ember ki nem mondott gondolatainak mintegy árnyéka végigvonul a mezőn s ezt a lélek megérzi anélkül, hogy számot adna magának róla.

Nem beszéltek többet Ilonáról. Mind a ketten kedvetlenek voltak.

(Folyt köv.)