Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 3. szám · / · Boross László: A VERSAILLESI KONFERENCIA ELŐKÉSZÜLETEI

Boross László: A VERSAILLESI KONFERENCIA ELŐKÉSZÜLETEI
III.

Áthidalhatatlan tárgyi ellentét nincs az entente nagyhatalmak között. Ha mégis felmerülnek ellentétek, - azok inkább mesterségesen csinálódnak a győzelmi elbizakodottságból, mint ahogyan egy részeg keres valakit, akibe belekössön. Igaz, hogy az ilyen ellentétekből egész lelki berendezések, mentalitások, világnézetek összeütközései származhatnak, melyeket gyakran nehezebb kiegyenlíteni, mint a tárgyi ellentéteket, különösen, ha a tárgyalás módja, a megegyezés érdeke és tendenciája nincs biztosítva. De éppen ez a hármas feltétel az, melyről nem hihető, hogy a versailles-i konferenciáról hiányozzék, - ha néhányan észrevehetően távol is fognak maradni onnan a legjelesebb európai államférfiak közül. Mindenekelőtt latba esik, hogy az egyes nemzetek nem lesznek niveanjük alatt képviselve Versailles-ban és hogy az európai népek gondolkozása általában sokkal közelebb áll Wilsonéhoz, mint azon európai államférfiakéhoz, kik nem fontolják meg, hogy az emberiség már régen megérett a pacifizmus számára és hogy ez az érettség a világháború óta tettre képes. Lloyd George semmi esetre sem tartozik a belátásban szegény államférfiak közé, ő fölényes szellem, kit a géniusza megáldott úgy a körültekintő megfontolás, tanulás -, mint az elragadó lendületképességeivel. Azonkívül régtől fogva haladó politikus. Európát már az európai hatalmak között fennálló konstellációk miatt se lehet egységesen felvonultatni Wilson ellen, kit viszont Amerika egyre szilárdabban támogat. Ennek megfelelően Wilson befolyása napról-napra növekszik.

A legfeltűnőbb ellentét közte és mások között az amerikai-francia ellentét. Ennek semmilyen tárgyi alapja nincs, ha csak nem az, hogy a franciák félnek attól, hogy Wilson nem értheti meg azt a történelmi jelentőséget, mely Németországban időközönként felvet világuralmi aspirációkat, mindig magának a német nemzetnek a legsúlyosabb és a legtartósabb ártalmára. Persze azok félnek a legjobban Wilson értelmetlenségétől, akik érzik, hogy nem tudnak megmagyarázni semmit. Ezek a magyarázást tendenciózus frázisok erőszakos ismételgetésével helyettesítik, melyekkel szemben a bizalmatlanság indokolt. Wilson azonban gyakran tett már tanuságot arról a képességéről, hogy meg tudja találni az utat a tiszta elvektől a gyakorlati követelményekhez. A francia államférfiak egyelőre azzal könnyítik meg a német kérdés megmagyarázásának szükségével rájuk háramló feladatot, hogy az entente hadicéljából indulnak ki és a világháború eredményének biztosításából. Ez az eljárás nem kilátástalan és jó kiinduló pontokat nyújt, - különösen oly jeles politikusok számára, mint Clemenceau és Pichon. Veszedelmes élei könnyen elsimíthatók, ha csak nem fontosabbak ezek Franciaország vezetői számára, mint akár Franciaország biztonsága. Ez, nem tehető fel. Az a francia imperializmus mindenesetre, mely a német imperializmus bukása után mindig magához akarja ragadni az európai hegemóniát, - a legexponáltabb országgá tenné Franciaországot. Ezt nem nehéz kimutatni a jelenlegi viszonyok példáján is. A sajtóban leggyakrabban szerepel a francia-olasz ellentét. Ennek sincs más alapja, mint az, hogy a francia és az olasz önérzet a győzelem következtében meglehetősen megduzzadt, az olaszok és a délszlávok között vannak vitás határkérdések, és Franciaország akar a döntőbíró lenni ebben a vitában. Olaszországgal összeveszni bizonyára nem akar a francia kormány, mert talán az olasz kormány részéről hasonló mentalitásra számít és egységes állásfoglalással Wilson-nal szemben. Francia és olasz imperializmus azonban, mint szomszédok imperializmusai nem érthetik meg egymást, mindenhol talál érdekszféra-összeütközéseket, erre vallott az Ausztriát illetőleg felmerült, szerencsére azonban hamar elsimult olasz-francia nézeteltérés is. Ez a konstelláció Wilsonnak alkalmat nyújt, hogy Olaszországot is megnyerje Franciaország majorizálásához. Sonnino, aki nagyon jószemű politikus, kétségtelenül megfontolás tárgyává is teszi ezt az eshetőséget és az előnyeit Olaszország számára, de nem valószínű, hogy Wilson nagy fogékonyságot mutasson a régi diplomácia ilyen mesterfogásai iránt. Nincs is erre szüksége, az európai konstelláció amúgy is elég kedvező Wilson számára. Amerikai olasz megegyezés lehetséges imperialista inficiálás nélkül is. De a helyzet egyelőre az, hogy Bissolati lemondását az Orlando-Sonnino kormány imperialista szándékaival magyarázták, a Sonnino által inspirált “Perseveranza" olyképp érvel “megvalósíthatatlan" eszmék, illetőleg Wilson ellen, hogy Olaszország Anglia tengeri uralma ellen nem foglalhat állást. Ferrero csakúgy, mint “Corriere dela Sera", szükségesnek tartja, hogy óvja hazáját imperializmustól, a pápa tüntet Wilson mellett, Giolittiről nem hallani semmit, de számon kell tartani az ő nevét is.

Minden entente-kormány hangsúlyozza egyetértését Wilsonnal. De a legteljesebb az egyetértés Wilson és Anglia között. Ehhez hozzájárul persze a közös angol-szász műveltség és az angol-szász gondolkodás fejlődésének egységes iránya is - de aktuális okai se hiányzanak. Lloyd George már felesküdött a népszövetség eszméjére és visszahívta lord Cecilt, Anglia legkiválóbb külpolitikusát Grey után, ki nem rég a kormányból kilépett, - hogy képviselje Angliát a népszövetségre vonatkozó versailles-i tanácskozásokon. Lloyd George át akarja szervezni a kabinetjét is, melyből legutóbb a konzervatív lord Milner kilépett. Lloyd George békepolitikájának érdekes előzménye, hogy az utolsó alsóházi választásokon az unionisták és konzervatívak túlnyomó többséghez jutottak. Valószínű, hogy ezek mielőbb félre akarják tolni Lloyd George-t, és hogy Lloyd George már készül erre és a szembeszállásra velük. A konzervatív párt nem az, mely annak idején harcolt a Lloyd George adópolitikája és a felsőházi vétó hatálytalanítása ellen, Lansdowne-t már maga sem veszi komolyan. Azon kívül az utóbbi időben egészen összezsugorodott az unionista párt mellett, melyet a Gladstone liberális pártjából csak az ír home rule és hasonló gyarmati kérdések miatt veretett ki Chamberlain, vagyis oly kérdések miatt, melyeknek elévülése közeleg. Egyenlőre a konzervatív Balfour az angol külügyminiszter, akit azonban Wilsonhoz vezethetnek úgy családjának és pártjának franciaellenes hagyományai, mint fogékonysága a modern műveltség eszméi és gondolkodásmódja iránt, a kormány alsóházi speakere, kinek részvétele a versailles-i konferencián is tervbe vett - a konzervatív párt elnöke Bonar Law edinburghi vasgyáros. Feltehető-e, hogy ő és Balfour Versailles-ben konzervatív pártérdekből ellensúlyozni fogják a pacifista politikát? A jelek nem vallanak erre.

Gyakran firtatják, hogy milyen lehet az angol-amerikai megegyezés a tengerek szabadságát illetőleg? A "Pester Lloyd" “Ein Wink mit dem Zaunpfahle?" címmel hozta azt a hírt, hogy Washingtonban Daniels tengerészeti államtitkár egy törvényjavaslatot nyújtott be, mely amerikai champion flotta építését prliminálja azon esetre, ha Wilson Európában nem tud kielégítő megállapodásokra jutni a tengerek szabadságát illetőleg. A “Perseveranza" egyenesen számít arra, hogy nem lehetséges ilyen irányú angol-amerikai megegyezés. A kívánatos megegyezés részleteiről keveset hallani. De a részletezés kétségtelenül irányítással szolgálna a megegyezés módjára nézve.

A másik kérdés, melyben nehéznek képzelik az angol-amerikai megegyezést, a hadikárpótlást illeti. Lloyd George régóta szeret mindent pénzösszegben kifejezni és a hadikárpótlások kérdését gyakran előtérbe állította. De ő, aki számolni tud, azt is tudhatja, hogy a hadikárpótlásokból az oroszlánrészt amúgy se Anglia fogja kapni, és ő kiszámíthatja, hogy ennek következtében az angol részesedés értéke mennyire devalválódhat. Egyébként maga a hadikárpótlás (helyreállítás, stb.) nem is vitás, hanem csak ennek az összege. Már pedig éppen ez az, amiről kedvező auspiziumok között beszélni lehet, hisz elvégre minden összeg alkuból származik.

Ha az angol kormány nem ragaszkodik az egyetértéshez Wilsonnal, akkor a francia imperialisták járszalagjára kerül Franciaországgal és egész Európával együtt. Ezek pedig függeni fognak azoktól az imperialista kelet-európai alakulásoktól, melyeket a francia imperializmus be akar rendezni Napóleon módjára, hogy az érdekit állandóan melegen tartsák. Európának békéje akkor sokáig nem lesz. A francia imperialistáknak meg fog nőni az étvágya az angol gyarmatokra is. Anglia megint izolációban kerül, de az már nem lesz a “splendid isolation". Azonkívül a francia imperializmus előbb-utóbb súlyos válságra fog vezetni magában Franciaországban is és ez a válság sokkal végzetesebb hatással lesz az angol konzervatívokra, mint az egyetértés Wilsonnal.

Sir Asquith, a liberális párt eddigi körültekintő vezére decemberben az alsóházból kibukott. Nagyon sajnálatos, hogy lord Grey a versailles-i konferencián - főleg pártállása miatt - nem lesz jelen, legalább egyelőre. Lodge amerikai szenátor szerint Grey beérné a győzelmes nemzetek békeszövetségével. Ez a hír mindenesetre kiegészítésre szorul, mely pedig involválni fog helyesbítést is.

Az alsóházból kibukott Henderson is. Ő részt fog venni, miként Huysmans a szociáldemokrata békekongresszuson. Az ő külpolitikai belátása nagyon figyelemreméltó, ő annak idején előrelátta, hogy stockholmi konferencia kudarcát a Kerenszki-kormány nem fogja kibírni és előre levonta ebből a konzekvenciákat. A szociáldemokrata békekongresszuson bizonyára vezető szerepe lesz a szintén nagyon kiváló Brantingnak. Kívánatos, hogy a magyar szociáldemokraták, kik Stockholmban oly sikeresen debütáltak, az új szociáldemokrata kongresszuson szintén részt vegyenek.

Az észak-amerikai Unió versailles-i delegátusai között nagyon kiváló nevek szerepelnek: köztük House és Lansing. Pershing a csapatánál marad.

Szerbia részéről Versailles-be utazott többek között Pasics, a csehek részéről Kramarz és már Párizsban tartózkodik Benes. A görögök részéről Venizelosz fog tárgyalni, aki valószínűleg a legszorosabb egyetértésben lesz a románokkal. Ennek az egyetértésnek az alapjai között szerepet játszik a bolgár kérdés, melynek a jövőjét általában felületesen nézik. Ezt Pasics megmagyarázhatja. A románok valószínűleg azon lesznek, hogy az ukrán kérdésekkel kapcsolatban szolidaritásba lépjenek a lengyelekkel is, kiknek talán a csehek is fognak ajánlatot tenni egyes magyar területek átengedéséről. A Romániával közös érdekeltség azt jelentené, hogy Lengyelország exponálja magát a balkáni kérdések miatt és Magyarország ellen. Ez elvonná Lengyelországot attól a hivatástól, melyet betölteni létérdeke és melyet szán neki Pichon is. Lengyelországnak Német- és Oroszország között több erejét kötné le, mint amennyivel támogatná őt. Nagyon örvendetes, hogy a versailles-i konferencián egy külön komisszió fogja tárgyalni a kelet-európai kérdéseket. Ami pedig a cseh-lengyel megegyezést illeti Magyarország rovására, ez amúgy se tudna maradandó antagonizmust teremteni a magyarok és a lengyelek között, ellenben a lengyeleket és a cseheket egymáshoz fűzi az egységes védelmi érdekeltség a német határon, melyeket magyarellenes érdekkel komplikálni fölösleges.

Megint ahhoz a ponthoz érünk, hol Pichon koncepciója, mely Masaryk koncepciója is, kiegészítésre szorul. E koncepciónak Magyarország segítségére jöhet, sőt csakis Magyarország, egyben az európai konszolidáció és a világbéke érdekének is. Ezzel párhuzamban a délszláv politikának oly irányítását is megkönnyíthetjük, mely Pasicsnak - biztosra vehetjük - kedvesebb bizonyos horvát jogpárti hagyományoknál.

Újabban forgalomba kerültek oly hírek is, hogy a békekonferencia nem fog sokáig tartani. E hírek esetleg annak a belátásából eredtek, hogy a hivatalos közlések erről a kérdésről megmagyarázatlanul óvatosak, ami azonban még nem jelenti azt, hogy ez az óvatosság alaptalan volna. Sürgetők minden országban a belpolitikai viszonyok is. Ha ezenfelül kiderülne, hogy Versailles amúgy se végezhet eredményes munkát, akkor valóban nem lenne értelme e konferencia elhúzódásának. De a világháború győzteseinek nem érdeke, hogy a végleges rend ne most alakuljon ki.