Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám · / · Figyelő

Füst Milán: Naplójegyzetek egy elhunyt ifjú költőről
(Vajda György: Haláltánc)

Aki az életre vágyik, nem biztos, hogy szereti is. - Ha a mohó, szenvedő fiatalkor kezére adnák, ítélkezzék felette, legengesztelhetetlenebb bírája bizonyára éppen ő volna: rögtön a halált választaná büntetésül - s azt hinné, benne az élet jótékony orvosszerére is talált. Úgy látszik, nemcsak a pesszimizmus keserűsége, hanem a bosszúállás, az elégtétel vágya is tüzeli, talán elsüllyesztené ezt a világot, ha rajta múlna, e kegyetlen, kaotikus világot, mely forróságait oly közönnyel fogadja s oly idegen gyermekálmai bensőséges, barátságos világához képest. De hát nem is fogjuk kezére adni soha, hogy ítélkezzék. Meg kell hallgatnunk panaszát s egy messzi és egyre süllyedő távolságból kel fájdalmas és ismerős visszhangja bennünk: a magunk ifjúsága felel rá egyre halkabban.

Haláltánc: nem sejtette szegény, mily halálos a tánc. - Miért is táncol az ember? Talán ez is, ez is altatószered s éppen a halál kínja ellen. - S a halállal mért táncol? Talán, hogy hozzászokjék ábrázatához? Ő még, az ifjú költő még nem ezért táncolt véle. - Ő még nem szokhatott hozzá, mert még rettenetesnek látta, néki még élet és halál rettenetes két pólus: az élet oly elviselhetetlen, hogy csak a halál lehet méltó büntetése. - A halál neki az a fájdalmas menekvés, ami a gyereknek a dac, mikor nem nyúl a csábító ételekhez, mert - mert megsértették. Keserves és torz megnyugvás. Igaz, hogy merész, kihívó és elkeseredett a hang, amellyel hívja, kötekedik véle - de vajon hívná-e - nem bújna-e el ez a mámoros, kócos, kedvesen lázas fej, ha megjelennék előtte? Bizonyára nem. - Megtagadná irtózását - hiszen az előkelőség, szép viselkedés is az ifjúság pajzsára van írva.

Ó, kedves ifjúság! - Hiszen csak egy pár év egész elmúlásod! Mily könnyes szemmel, fájdalmasan búcsúzunk szenvedéseidtől - s mily hamar!

Parázna szépséged...

Néhány év múlva már szegény Vajda György, ifjú, lázas költő biztosan szelídebben nézte volna s kevesebbet követelvén életétől - majdan elnézőbben is ítélkezik felette - tehát jobban is szereti, mint mikor még szerelmese volt.

Sem az élet, sem a halál nem oly becses ajándékunk, hogy ily fájdalmat okozhatna később, mint amely e nyersen síró, darabos zokogásból kihangzik. Ilyen-amolyan vendégség e földi láz - ideiglenesség: s mert éppen egyebem sincs, ragaszkodom is hozzá, amennyire tőlem telik.

Így gondolom ma már, de nem felejtettem el a fiatal időket - jól emlékszem még reájuk s utolsó sóhajom is nekik küldöm majd a régi elködlő messzeségbe! Néked küldöm majd rég eltűnt Nagy Fájdalom, te életünk egyetlen Nemessége - egyetlen szépsége, ereje és fő bátorsága: - patetikus és szenvedő dadogás - rajongó lihegés - kiszakadó sírás: - líra! - első, szent kísérletek, hogy e nehéz földgolyó minden átkát s rendszerét, - az ismeretlen vállaidra vedd!

Tehetséges volt - szegény! - s az élet legnagyobb kincsét herdálta - tobzódva kínozta magát, ifjú szívét, mint mindenki, aki igaz útra készül.

"- Ó templomi énekre írt szöveg
A dal, amelyet számodra írok:
"Szép érzelmünket áldja meg az ég..."
- Távol légy tőlünk alacsony tömeg!
Oldjátok meg a piszkos sarútok,
Mert itt a szívek csipkebokra ég..."
Napok egyformasága! - mankón jár már,
aki hozzád szokik s már meg is tud szeretni!