Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 13. szám

Berkes Imre: Impressziók egy magyar regényről

Négy fal között, egy kemény, szűk karosszék korlátai közé beleszorítva, kínban és lázban olvassa Móricz Zsigmond regényét, a Fáklyát, vagy egy kényelmes díványon elnyújtózkodva, nehéz félhomályban, kimeredt szemmel beleszédülve a regény rohanó és rettenetes eseményeibe: nem, így nem tanácsos, legalább is lesújtó, félelmetes és dermesztő ezen a könyvön átnyargalni, áttörni, vagy átküzdeni magunkat. Valahol messze, kinn a szabadban, a korláttalan és talán szemhatár nélküli szabadságban kellene olvasni a Fáklyát, vagy zúgó, harsogó, végtelen vizen, a tengeren, hadd tévesztené össze az ember a regény zúgását, hatalmas, jajveszékelő bömbölését a tenger orkánjával, az élet kíméletlen, letipró sodrával! Vagy talán ez mindegy? Egyik ugyanazt jelenti, mint a másik?... Így is, akár a puha dívány süppedésein kényelmeskedve, akár nyomorultan gubbasztva forgatom a súlyos lapokat, sokszor, vagy talán mindig azt hiszem, hogy már nem is vagyok négy fal között, nem látom és nem érzem a szoba nyomasztó akadályait, másutt vagyok, a magyar falun vagyok, az életben vagyok, együtt vagyok Matolcsy Miklós református pappal, vele kínlódom, bajlódom, őt követem, üldözöm, előle térek ki, vagy tikkadtan osonok utána, haragszom rá, meg akarom ütni, meg akarom rázni rettenetes csontjait, ki akarom tépni agybénító szédületeiből, vagy gyengéden, meghatottan, egy káprázat viharzásában rá akarok borulni üvegesedő szemére, hogy beleordítsam kihűlni készülő agyába: Ne halj meg Matolcsy Miklós, élj, élj, támadj fel, neked élned kell, te még nem végeztél semmit, szükségünk van rád!

Ki ez a Matolcsy Miklós, a Fáklya borzalmas hőse? Vagy egyáltalán hős-e ő? Én vagyok? Te vagy? Vagy ismerősöm ő? A barátom, a testvérem, a rokonom? Vagy mi mindnyájan, élhetetlenek, nyomorultak, sihederlelkűek, nehéz tudományokkal zsúfoltan megtömött agyúak, véresen küzdők, gyorsan megbicsaklók, ijedősek és álmokba beleszédültek, tervtelenek és lehetetlen tervekkel járók, bátor, akaró, akarni nem tudó magyarok: mi talán mindnyájan Matolcsy Miklósok vagyunk? Csak nem tudtuk eddig és ha tudtuk is, letagadtuk, lehazudtuk és siváran eltitkoltuk?... De most, hogy Móricz Zsigmond megírta a Fáklyát, most már nem áltathatjuk önmagunkat, környezetünket, a családunkat, ismerőseinket, senkit sem csaphatunk már be egy ostoba kézmozdulattal, vagy fitymáló ajaktorzulással, Móricz Zsigmond belénk világított, belénk villámlott és most kezd fényleni, égni, más világban kigyúlni körülöttünk a magyar föld és kezdjük megismerni önmagunkat, a Matolcsy Miklósokat.

Forrongó, lázító, idegeket tépő írás a Fáklya, a gondolatok sűrű sokadalmával, az életlátás lenyűgöző brutalitásával, a legszörnyűbb kétségbeesés és meghasonlás őrületével, a végén erőszakosan felbukkanó kiengesztelődés, kényszerű megalkuvás már megoldhatatlan hazugságával, vagy ha úgy tetszik, megoldásra lehetetlen problémájával...

Matolcsy Miklós református papot, amikor egy magyar faluban - úgy hívják ezt a falut, hogy Fábjánfalva - elfoglalja első papi állását, hívei, a parasztok komiszul becsapják. A beiktatási ünnepen elisszák, elrészegeskedik, eldorbézolják a pap félévi fizetését és erről másnap írást vesznek a tapasztalatlan, az embereket, az életet nem ismerő fiatal paptól. Írást arról, hogy a pap félévi fizetését már előre felvette. A debreceni kollégiumból, az iskola szűk padjaiból, az iskola dohos, áporodott levegőjéből kerül ez a pap az élet számára csapástalan útjára, azonnal megkapja egy forgatag, megrázza, úgyszólván ki is rázza a soványkás, ifjú, rosszul táplált bőréből: és Matolcsy Miklós nem tudja, mit csináljon, mit kezdjen, hová forduljon, kitől kérjen tanácsot, kire csapjon le, kit vonjon felelősségre! Lecsap önmagára és lecsap az Istenre. Felelősségre vonja önmagát és felelősségre vonja az Istent. És közben elfelejt élni, mert nem tud élni, mert az életre az iskolában, a papi pályára való készülés nehéz, sorvasztó esztendeiben a kutya sem tanította. Nincs pénze, nincs senkije, nincs tanácsadója, nincs menedéke, koplal. Rettenetes sínylődéssel és ijesztő meghasonlással kezdődik Matolcsy Miklós papi pályája a falun, ahol tikkasztóan süt a nap, érőn hullámzik a szél füttyében a kalász, zsíros göröngyök borulnak egymásra és köröskörül emberek dulakodnak és tülekednek az életért és az élettel, gazdagok, szegények, egészségesek, egészségtelenek, rosszak, jók, kérges szívűek, ellágyulók: és az életnek, az eleven nyüzsgésnek ebben a hangyázásában Matolcsy Miklósnak nincs senkije, nincs nálánál látóbb társa, csak egy kivert, kóbor kutya ragad hozzá, azt eteti, korgó gyomrának lázadozása közben, száraz kenyerének megmaradt morzsáival és avas szalonnájának lassan cseppenő zsírjával... Lehetséges ez? Megtörténhetik ez? Ez az élet? Ez a pályájára már megérett magyar fiatal ember sorsa?... Sokan állíthatják, hogy ez nem igaz, ez nincs így az életben, nem ez a magyar falu erkölcse és nem ez a gondolkodni tudó, paposan eszes, látó és ítélni tudó ifjú nekiiramodása a valóságnak... Nem ez? Hát mi az ördög, ha nem ez? Ez az ember ilyen, mert más nem lehet, mint ahogy az emberiség milliói és milliói, letaposott ismeretlenjei, elhullott boldogtalanjai, küzdeni nem tudó tapasztalatlanjai, azonnal küzdésre és ellenállásra képtelen sutái és bénái ilyenek, koplalók, korgó gyomrúak, átkozódók, önmagukat marcangolók és azt megtagadók és ez ellen lázítók, amit tanultak, amire készültek és akinek vagy aminek a segítségével - de kizárólag annak a segítségével - akartak élni és boldogulni.

Hónapokig tart Matolcsy Miklós titkolt és szégyellt koplalása, amíg végül valami nagy enyhültében és önáltató kielégítettségében, hogy sikerült az Istent letagadnia, széttépnie, a maga tudását és a tudományt is beszennyeznie, megmondja, elárulja kínlódását, szenvedését, butító tehetetlenségét egy asszonynak. Úgyszólván semmi köze ehhez az asszonyhoz, nem a szeretője, nem az ideálja, egy vén zsugori, pénzgyűjtő, a paraszt viszonyokhoz leszállott, paraszteszű papnak külsejében vénülő de érzékeiben még fel-fel fortyanó felesége ez az asszony. Ez előtt tárja ki magát, leplezi le hallatlan szegénységét, tépi fel bensőjét Matolcsy Miklós, őszintén, gyermekesen, áradozva, könnyesen, gőgjét, rátartiságát félrerúgva, feloldódva abban a rájaömlő gyengéd és soha nem érzett jóságban, amelyet a papné részéről tapasztal. És mi történik most? A papné, aki szerelmének utolsó pernyés szikráit szeretné odaajándékozni a félig már agyonkoplalt ifjúnak, pénzt ád Matolcsynak, egy tekercs aranyat tukmál rá, így akar rajta segíteni, s a hitében, hivatásában, gondolkodásában meghasonlott ember akaratlanul, gyáván, nyomorultan, védekezésre képtelenül, undorral, de elfogadja ezt a kölcsönt attól az asszonytól, akinek az odakínálkozása megvetést és haragot fakaszt ki belőle.

Az élet e két agyrázkódtató pörölycsapása a falun érte a fiatal papot és mind a kettővel szemben kétségbe ejtően védtelen és tehetetlen volt. Azt hinné az ember, hogy elég volt már ebből a kínzó atmoszférából, elég volt ezekből a komisz, haszonleső, pénzért görbedő, egoista, illúziótlan barmokból, ezekből a két lábon járó falusi szörnyetegekből, akik kiszedték és felaprították Matolcsy szívét, mert nem tudtak másképp cselekedni, így kellett tenniük, mert mások is mindig így tettek ővelük. Az élet, az ő életük erre tanította őket, ütni, zúzni, rombolni, engem is ütöttek, engem is zúztak, az enyémet is elpusztították, és én íme, a papommal szemben sem tudok más lenni - én, szegény, nyomorult, kifosztott, milliószor becsapott piszkos, szegény magyar paraszt - mint amilyenek velem szemben voltak évszázadokon át azok a gaz herék, akik engem is hol gazzá, hol herévé tettek... Nem, itt nem áll meg a regény, kár is volna, ha itt kettétörnék. Innentől kezdve kiszélesedik, kiterebélyesedik, hatalmas perspektívákat lódít elénk a magyar faj degenerált jelenéből, a magyar társadalom undorító szennyéből, a magyar politikai gondolkodás improduktív, megalkudott, kritikátlan, alkotásra képtelen tehetségtelenségéből. Ebbe a gyalázatos keretbe kerül bele Matolcsy Miklós, hogy lelkületét még jobban kifacsarják, sovány, keszeg énjét még rettenetesebben súlytalanítsák, amúgy is akarattalan és csak befelé küzdő és káromkodó és tépő lényét még jobban összetörjék...

Egy Arday nevű földbirtokos-képviselő jut szerephez a regényben, politikusnak utolsó, társaslénynek visszataszító, embernek aljas és szeretőnek becstelen. Ennek az Ardaynak valamikor viszonya volt azzal az asszonnyal, akitől Matolcsy az aranyakat kölcsönképpen elfogadta. Arday véletlen folytán megtudja, hogy azok az aranyak, amelyeket ő keresztlányának, a papné lányának ajándékozott, Matolcsy birtokában vannak. Arday társaságával a város egy szállójában mulat, ott van Matolcsy is, aki hivatalos teendőinek elvégzésére, közgyűlésre utazott a városba. Pokoli és kegyetlen, aljas és felháborító, emberi önérzetét, embervoltát, papi hivatását csúfondárosan legázoló és kigúnyoló, ocsmány jelenetek között csikarják ki Matolcsyból a vallomást, hogy az aranyakat a papnétól kapta. Miért van szüksége Ardaynak, a félelmetes, elpetyhüdt, a kéjelgésben elpuffadt agglegénynek arra, hogy ezt a merényletet rendőri asszisztenciával elkövesse? A papnéval való viszonyából egy leányka sarjadt, ezt a leányt Arday neveltette föl, ő adta férjhez, ő gondoskodott róla és a leánynak most az a kívánsága, hogy Arday törvényesítse a régi viszonyt és vegye feleségül a papnét. Arday nem akarja a lánya kérését teljesíteni, irtózik tőle és kegyetlen dokumentumot akar produkálni arról, hogy ez a kései házasság mennyire lehetetlen és mennyire erkölcstelen volna. Íme, kezében a bizonyosság arról, hogy a papné nemcsak lánykorában volt könnyűvérű, erkölcstelen és aljas, hanem vénségében is még mindig az, ami volt, megkerítette magának a fiatal papot, kitartja, pénzt ád neki, sőt azzal a pénzzel kápráztatja el, amit a tulajdon gyermekének küld születésnapra régi szeretője, Arday képviselő. Erről van itt szó. Ezért kellett Matolcsyt a sárga földig letiporni, lepiszkítani, elgázolni. Elképzelni is szörnyű, hogy akarata ellenére is milyen helyzetbe sodródott bele ez az éhenkórász, kiéhezett, elaszott, cingár pap, ez a büszkén és fölényesen, panasztalanul és keményen szenvedő kálvinista magyar, aki elfogadta ugyan az asszony pénzét, de hozzá nem nyúlt, csak gavallér gőgjének és úri fellobbanásának engedett, amikor egy-egy aranyat borravalóképpen, ajándékképpen odébb lódított. Ebben a beállításban süllyedt talán a legmélyebbre Matolcsy Miklós, de nem tehet róla, mert körülötte is minden elsüllyedt, eltemetődött, önérzet, gondolkodás, tisztesség, szív, kedély, jóakarat, mintha a magyar társdalom minden folyós sebe, dadogó kelevénye, nyakig szennye és undorító trágyája abban a szobában gyülemlett volna fel, amelyben egy semmirevaló magyar földesúr, egy szolgalelkű, durva és részeg rendőrkapitány és egy kizárólag üzleti érdekekre beidegzett, vidéki takarékpénztári igazgató akarták megölni Matolcsy Miklósban az embert.

Amiként Matolcsy nyomorában, bajában, szenvedéseinek gyilkos sorozatában egyedül áll, társtalanul és rokontalanul, tanácstalanul és mindjobban elcsüggedve a magyar ugaron és némiképpen csak önmaga az oka annak, hogy olyan a sorsa, mint amilyen, mert végeredményében nagyon tehetséges, nagyon képzett és nagyon jó szemű ember, csak nem tud, képtelen önmagából kitermelni egyebet, mint amennyinek napról-napra való tengődésében előttünk megnyilvánul: ugyanúgy a sorsa fordulása, az életviszonyokba való keserű beletörődése, azokkal való megbarátkozása, vagy kényszerű megalkuvása is önmagából sarjad, Matolcsy Miklósból, a Matolcsy agyából, szívéből, lelkéből, szeméből, érzékeiből, abból, ami ő ott a magyar falun. Beleszeret egy fiatal tanítónőbe, a regény egyetlen üde, kedves, meleg, virágillatos alakjába. Ez a szerelem, a vágy, hogy legyen valakije, akihez tartozzék, akinek a keblén kipihenhesse, kisírhassa, kipanaszkodhassa magát, hogy társa legyen kietlen, elhagyott otthonában - amelyet makacs, kellemetlenkedő, érzékeny, vénségében csökönyös édes anyja, ha lehetséges, még zordabbá tett, mint amilyen azelőtt volt -, érzéki fellobbanása és buja, káprázatos elképzelései a szerelmével való együttélés mézédes gyönyöreiről, praktikusabbá kezdik tenni azt az agyat, amely eddig az őrlő, haszontalan és hasztalan töprengések durva bogáncsai között tévelygett, okosabbá teszik azt a szívet, amely eddig csak összezsugorodott, marcangolódott, szakadva-szakadtan dobogott és kalapált s ami érzés volt benne, az befelé égetett és mart, de kifelé nem pattantak ki a szikrái. A szerelem érzése és a vágy, hogy igazi otthona legyen, más embert kezdenek faragni Matolcsy Miklósból, lefaragják róla tragikus élhetetlenségét, spontán és zord beletörődését abba, ami napról-napra adódik, kiköszörülik az agyát, hogy ennek nem szabad így maradnia, ezen változtatni kell.

Közel egy esztendei koplalás után kezdi jogait követelni azon a falun, amely egy pénzéhes, ravasz, zsugori kurátor személyében eddig rútul becsapta őt. És csodálatos, milyen könnyen megy ez a változás! Talán ilyen könnyen ment volna ez egy évvel ezelőtt is, ha a papnak nemcsak kétségbeesése és káromkodó szava, hanem mersze is lett volna! De ahhoz, hogy merjünk, hogy fellépni tudjunk, hogy görcsösen meg merjük markolni a másiknak a torkát, hogy a mellére tudjunk gázolni annak, aki meg akar bennünket semmisíteni, ahhoz nem rövid lángú mersz kell, hanem tapasztalat, az élet megismerése, az emberek idegein való játszani tudás, ugyanaz a konokság, amelyet magunkkal szemben tapasztaltunk, ugyanaz a kegyetlenség, rosszaság, ha kell, hitványság, amelynek a korbácsai a mi bőrünkön hasítottak véres sávokat. A fábjánfalvi papnak egy esztendő tapasztalata, rabsága és gazsága volt elegendő feszítő erő ahhoz, hogy kirobbanjon, kiordítson belőle az élni akarás vágya, az élni merés még mindig tapogatódzó gondolata. Mi ez? Talán azt akarta itt megírni az író, hogy a tisztesességnek mindig el kell buknia, a becsületnek mindig meg kell alkudnia, a hitnek mindig be kell szennyeződnie? Talán azt, hogy az élet megértése csak akkor kezdődik, amikor már megértettük, hogy az élet rossz, rút és aljas? Vagy talán azt, hogy hinni ostobaság, tisztának lenni szamár naivitás, prófétáskodni tudattalan önámítás?... Matolcsy olyan akar lenni, mint amilyen a környezete, a faluja, annak az emberei, nem akar egyebet, mint a maga jussát, amelyet eddig eloroztak előle és ezért egész világnézetét fel kell rúgnia... Egy kicsiny, meleg otthon a romlott faluban, az otthonban egy érzőn, tapadón, odaadón dobbanó jóságos szív, a feleség szíve - oly jelentéktelennek, oly könnyen elérhetőnek, annyira jogosnak és oly kiküzdhetőnek látszik, mégis mássá kell lennie a papnak, hogy jogaiba belehelyezkedhessék, durván és hangosan kell a szavát hallatnia, nemcsak a szívének kell láthatatlanul dobbannia, a lábával is keményen kell dobbanni, nemcsak a lelkének kell süketen ordítania, a hangjának is hangosan, zúgón, bátran kell kiviharzani a torkából, hogy megtudják, hogy ő már nemcsak hitvány pap, a falu fizetett cselédje, hanem ugyanolyan jogú ember, mint bárki a legpiszkosabb, legrothadtabb zugban, aki, mert ember, joga van, hogy mindennap rogyásig megtöltse a bendőjét!

És Matolcsy Miklós szerelmétől ösztönözve, idegesítőn és lázítón hajszolva el is indul azon az úton, amelynek a láthatatlan labirintusairól hitte, várta, hogy egyszer az ő igazi élete, igazi boldogsága, igazi élni tudása, ha kínnal is, ha jajjal is, de mégis meg fog érkezni. Elindult, de megállt. Újra megállt. Most nem akart megállani, most rohanni szeretett volna, de most újra megállította az élet. Vagy a véletlen. Az élet és a véletlen, össze lehet-e téveszteni a kettőt? Vagy egybe lehet-e fűzni, hogy födjék, takarják egymást, hogy egymásba olvadjanak és egynek tűnjenek fel? Matolcsy Miklós zörgő csontjait cibálta, rázta eddig az élet dúló szele és most, amikor már kezdte latolgatni, számítgatni, fontolgatni, hogy miképpen kell a rá-rátörő viharokkal megküzdenie, jött a nagy, a szomorú, a tragikus, a véres véletlen, jött a rettenetes, dermesztő, halálos tűzkatasztrófa, az éhes tűz megemésztette a falu virágzó ifjúságát és áldozatul követelte a rév felé tülekedő papot is.

Egy nyári táncmulatságon megint dühöngve és káromkodva ődöng a falu papja, dühöng és káromkodik, mert az, aki már egyszer földig alázta, Arday, most újra úgy bánt vele, mint a féreggel. Lelkéből rút és embertelen átkok szakadnak fel és amikor váratlanul a tűz harapós nyelve vad sebességgel nyújtózkodik végig a könnyen gyúló és éghető csűr keshedt favázán és tetején, a pap mardosó önváddal áll a pusztulás viharában, hogy ő káromkodta ide ezt a szörnyű katasztrófát. Istenét akarja-e kiengesztelni, vagy önmagát, lázasan és vadul kap bele a mentés őrjítő munkájába, de itt bizony agyon kevés embert lehet már megmenteni. De egyre hajszolja, űzi, korbácsolja önmagát, még egy haldoklót kitépni az üszkökből, még egy életet kimarkolni a halálraítéltek máglyájából, még egy sebesültet kicipelni a tolakodó lángok tengeréből, önmagával, sorsával, jövőjével ezekben a jajveszékelő pillanatokban mit sem törődve. Halálra kínozza, halálra dolgozza magát Matolcsy Miklós, néhány nap múlva már ő is félhalott, izzadt ágyában fetrengő, tehetetlen roncs, agyával és szívével itt-ott még az élet szebb, jobb, vigasztalóbb lehetőségébe kapaszkodón, amint elfáradt, halódó szemével még el-elkapja körülötte sürgölődő, szerencsétlen menyasszonyának drága alakját. Matolcsy Miklós meghal, mielőtt élt volna, eltűnik innen, mielőtt dolgozott volna, a földbe kerül, mielőtt megjárta volna a földi utakat.

Fáklyája akart lenni nyájának és utolsó nyomorultja lett falujának. Tanítani akart és hitet oltani az emberekbe, nem tanított és maga is hitetlenné vált. Jót akart, de halálában már megtagadta, hogy jó volna, mert azt mondta, hogy ő nem jó, ő ember. Élni akart, de nem tudott élni, talán nem azért mert, nem burjánoztak volna fel benne az élethez való nagyszerű képességek, ha maga is gyarapodó évei során kapzsi, zsugori, önző és bitang lett volna, mint mások, hanem mert lényében benne volt a tudat, a meggyőződés, hogy a halál az igazi élet, életet élni nem érdemes.

Nem tudom, hogy ezt írta-e még Móricz Zsigmond a Fáklyában, de ezek a nyugtalanító érzéseim, tűnődéseim és impresszióim támadtak, amikor feszült érdeklődéssel, rohanva, elfáradva, elfúlva, de meg nem lohadó kíváncsisággal követtem Matolcsy Miklóst azokon a nyesetlen, nehéz útvesztőkön, amelyeken az élet - az író - kegyetlenül, sokszor fésületlen, nyíratlan üstökénél tépve, szívében megsebezve és porig letörve cibálja végig, mint egy koszos kutyát -, nem tudom, hogy ezek az impressziók nem túlságosan nyersek-e egy friss olvasmány még erősen buzgó és háborgó rezonanciájában... Nem tudom, hogy e regény szövevénye, gondolatai, viharzása, láza, képei másokra milyen hatást tettek, de annyira és kizárólag a durva, letipró, zord élet mocskos tajtékú áradata hömpölyög ki ebből a regényből, hogy e mellett meg kell állni, e fölött sokáig és sokat kell gondolkodni, aminthogy meg kell állnunk Móricz Zsigmondnak a magyar irodalomban egyedül álló, s egyedül-valóságában majdnem kísérteties alakja mellett. Amint Matolcsy Miklósnak és vele együtt ennek a regénynek nincs társa a magyar irodalomban, Móricz Zsigmondnak sincs társa a magyar literatúrában, nincsen elődje sem a messze múltban, sem a közelmúltban és nincs a jelenben egyetlen magyar író sem, akit melléje lehetne állítani, aki megmérkőzhetnék vele. Azt a csodálatos közvetlenséget, az alakjainak szinte ordítóan élő voltát, a hangnak annyira megmarkoló, érces és tüzes elevenségét alig, vagy tán egyáltalán nem tapasztaltam magyar írásban, mint a Fáklyában. Feleslegesnek tartom, hogy e hevenyészett impressziók árjába külföldi hasonlatok, vagy példázatok képeit fűzzem bele, csak annyira próbálok szorítkozni, hogy Móricz Zsigmondot egyáltalán nem érzem és nem tartom oroszos írónak, aminthogy Matolcsy Miklós alakja egyáltalán nem orosz, ennek példája, vagy ilyennek mása az orosz tépelődők sorozatában alig akad, aminthogy Matolcsy Miklós vére magyar vér, családfája magyar és a Fáklya minden lobbanása, tüze, szenvedélye, nyomora, sötéten látása, elborulása, kétségbeesése és sokszor sanyargatón sivár reménytelensége -, ha ennél az óriási, tág, széles keretű beállításánál fogva bele is kapcsolódik az alkotni tudás, a teremtő erő, a művészet egyetemességébe -, mégis ízig-vérig, gyökerestül, inastul, gerincestül magyar.

Elvégeztetett és semmisem tisztáztatott!... Ezzel a lesújtó mondattal végződik a regény. Talán minden egyében kívül, ami ebben a regényben fájdalmasan és elcsuklón, orkánosan és meg-megszelídülve, véresen és gyógyítgatva kifejezésre jut, azt írta meg Móricz Zsigmond a Fáklyában, hogy nincs e földön apolitrozis. A gonosz, az emberi lelkek megrablója, életünk keresztezője, vágyaink letiprója él és diadalmaskodik, a halál szünetlenül, éhesen, éjjel-nappal, jóban-rosszban leselkedik, és lecsap ránk, a bűn olyan kísérője és kiegészítője, olyan kiirthatatlan és nélkülözhetetlen alkotó része az életünknek, mint a levegő, a napfény, Jézust hiába feszítették meg és szegény, üldözött, kihasznált, meghajszolt Matolcsy Miklós református pap, aki vívódó leszámolásaiban és kicsiny papocskák gyatra bibliamagyarázatait messze túlharsogó homiliáiban új Krisztusnak vallotta magát, hiába élt, hiába pusztult el egy bűnös magyar faluban.