Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 13. szám

Elek Artúr: Ipolito és Lionora novellája

Schubring Pálnak

Nem sokkal a háború kitörése előtt került a kezembe egy ismeretlen szerzőtől való régi olasz novella: Ipolito és Lionora története. Azonnal hozzáfogtam lefordításához, hogy másoknak is juttassak abból az élvezetből, melyet a középkorvégi elbeszélő művészetnek ez a szép példája szerzett nekem. A mesekitalálás eredetisége, a szerkezet művésziessége, az előadás ötletessége és hatásossága tekintetében nem egy különb novellát írtak nála Boccaccio és utánzói. De Ipolito és Lionora történetének varázsa abban van, ahogy névtelen írója költői tartalommal töltött meg egy mindennapi esetet, két szerelmes egymásért való epekedésének egyszerű történetét. Egyéb régi olasz novellák szűkszavúbbak, mikor szereplőik lelki helyzetét kell megfoghatóvá tenniük. A mi novellánk különös szépsége a szereplők panaszainak, felfohászkodásainak, kitöréseinek lírai hangjában van. Bennük jut ismeretlen költőjük érzelmisége, talán a rejtett lírája kifejezésre. Azért is olyan meghatók, a szívhez eltalálók azok a megszólalások.

A novellával foglalkozásom közben szerzőjének kérdése is egyre inkább érdekelni kezdett. Ipolito és Lionora története ugyanis nem mindig volt névtelen. A tizenkilencedik század néhány évtizedén át nem kisebb egyéniséget hittek szerzőjének, mint Leon Battista Albertit, a korarenaissance művészetének ezt a nagy előkészítőjét, ki egyben tudós humanista és költői művek írója is volt. Anicio Bonucci, Alberti irodalmi munkáinak összegyűjtője, szerepeltette elsőül Alberti művének Ipolito és Lionora novelláját, mígnem Girolamo Mancini, Alberti életrajzában (Vita di Leon Battista Alberti, Firenze 1882. 86. l.) kimutatta Bonucci attribuciójának önkényes és valószínűtlen voltát. Elkeresztelését főként azzal okolta meg Bonucci, hogy némely másolatos kódexben és több tizenötödik századi nyomtatványban Alberti hiteles műveinek szomszédságában akadt rá Ipolito és Lionora novellájára. A mi merő véletlenség is lehetett.

Sajnálatos, hogy Mancini óta behatóbban senki sem érdeklődött az olasz irodalomtörténet kutatói közül a novella szerzője iránt. Sajátságos azért, mert Ipolito és Lionora története keletkezése óta népszerű olvasmánya volt az olasz közönségnek. Már a tizenötödik században is több kiadása jelent meg, és az olasz könyvnyomtatás első mesterei siettek kinyomtatásával. Első hiteles kiadása 1471-ben jelent meg Trevisóban, s a tizenkilencedik század közepéig egymást követték újabb kiadásai. Megbecsültetésének jele,hogy egy ismeretlen verselő rímesvégű ottávákba, nyolcsoros strófákba szedte a novellát ("Incomincia il pietoso caso d'Ippolito e Dianora"), a tizenötödik századbeli Paolo Cortese pedig latinra is lefordította (Historia Hyppoliti et Deyanirae.) Mind a kettőt Bonucci adta ki L. B. Álberti összegyűjtött munkái között, s ő persze a verses változatot is Álbertinak tulajdonította. A tizenkilencedik század közepe óta csak elvétve jelentek meg újabb kiadásai a novellának, azok is jobbára kicsiny körnek szánt, számozott példányú amateur-kibocsátásúak voltak.

Hogy a novellára vonatkozó esetleges újabb kutatások eredményét megismerjem, két kiváló olasz tudóshoz fordultam. Alessandro d'Ancona volt egyikük, ki egy másik ó-olasz novellához (Storia di Ginevra degli Almieri) 1863-ban írott előszavában félig-meddig jelezte, hogy Ipolito és Lionora irodalmi hagyományának történeti alapjára és hitelességére nézve közlenivalói lesznek. Erre a nyilvános ígéretfélére hivatkozva, kértem fölvilágosítását. Massából, nyári pihenőhelyéről írta válaszát 1914. július 18-án, már nagybetegen, az agg tudós, ki nem sokkal utóbb örökre lehunyta szemét. Azt felelte hogy kutatásai közben emlékezése szerint mi újabb adat se került eléje. Sohasem is hitte azonban, hogy L. B. Alberti írta volna az elbeszélést. Épp olyan negatív volt a másik tudósnak, az azóta szintén meghalt Rodolfo Reniernek válasza. Szerinte csak annyi a bizonyos, hogy a novellát nem L. B. Alberti írta. A kérdés tehát máig is kérdés, ha ugyan az elmúlt négy esztendő óta az olasz irodalomtörténeti kutatás meg nem felelt reá.

Másik irodalomtörténeti kérdése Ipolito és Lionora novellájának, hogy tárgya megtörtént eset-e vagy költött történet. Az olasz novellisták általában szerettek a valóságra építeni, és nem annyira valami történetnek kitalálása volt a fontos nekik, mint inkább többé-kevésbé való eseteknek - ha mindjárt csak anekdotáknak is - művészi előadása. Az elhitetés célja érdekében azon iparkodtak, hogy esetük és előadása a valószerűségnek mentől erősebb hatását keltse. Ipolito és Lionora elbeszélésének ismeretlen szerzője is ilyen látszatra törekedhetett pontos környezetrajzával, hiteles helyneveivel és azzal, hogy történetének szereplőire históriai családok nevét aggatta. A Bardi-név is, a Buondelmonti-név is ősrégi Firenze történetében (már Dino Compagni említi a Buondelmontiakat, mint kiknek egy családi drámája okozta, hogy a dugento Firenzéje a feketéknek és a fehéreknek pártjára szakadt, a firenzei Buondelmontiak nemzetségéből való lehetett az a Buondelmontibus János is, ki negyedszázadig ült Kalocsa érseki székében és benne is halt meg 1848-ban.) mégis, a novella menete, leginkább pedig a befejezése, mely váratlanul éri az olvasót, mert nem szükségszerűen következik, sem a psychologia helyzetből, sem a kor szelleméből, arra vall, hogy a novella nem való, hanem költött történet. Abban a korban az olyan családi gyűlölködések, amilyenről novellánkban szó van, véresen szoktak végződni, nem békés fordulattal.

Ipolito és Lionora magyar fordítása az olasz szöveg két nyomtatott változatának fölhasználásával készült. Alapjául a firenzei Biblioteca Palatinának egy aránylag kései keletű - 1598-ban másolt - kézirata szolgált, amelyet Giovanni Papanti adott ki 1871-ben, mindössze hatvanöt példányban. (A magam példányát, csak úgy mint e bevezető soroknak számos adatát Patthy Károly úrnak, szeretett tanítómnak köszönöm, ki sok becses idejét töltötte összeszedésükkel Rómában, a háború kitörése előtt.) A másik felhasznált kiadás az 1475-ben Trevisóban megjelent nyomtatott változatnak Firenzében, 1861-ben készült és maira változtatott helyesírású lenyomata. A két változat közül, bizonyára a firenzei a régibb és az eredetihez közelebb való, noha reánk maradt másolata a trevisói nyomtatott változatnál jóval későbbi keletű. De azt mutatja elbeszélő stílusának zamatosabb régiessége, szinte primitív tárgyilagossága, és a lényegesre szorítkozó, az ornamentumot elhanyagoló szűkszavú, helyenként kihagyásos előadása. Hozzá képest a trevisói nyomtatott változat valósággal bőbeszédű. A trevisói kiadáshoz csak olyankor fordultam, ha a firenzei kódex szövegében homályosságra akadtam. A fordítás egyebekben lehetőség szerint szórul-szóra követi az eredetit.

Elek Artúr
 

Ipolitónak, messer Buondelmonte Buondelmonti fiának és Lionórának, messere Amerigo de'Bardi lányának, és szerelmüknek, viselt dolgaiknak és sorsuknak története.
 

Élt egyszer Firenze nagyságos és szépséges városában két ősi nemességű és hírű nemzetség: a Bardiak nemzetségének hívták az egyiket, a Buondelmontikének a másikat, kik is minthogy nagy hatalmuk és gazdagságuk miatt ellenségei voltak egymásnak, maguk körül pártokra bontották az egész várost. Az egyik pártnak feje messer Amerigo de' Bardi vala, igen nagyhírű lovag és bölcs a tanácskozásban, kinek annak idején Lionora nevű egyetlenegy lánya született, a másik pártnak feje messer Buondelmonte de' Buondelmonti volt, fölötte bátor lelkű és nagyot merő lovag, kinek a szerencse végezése egyetlen fiat, Ipolito Buondelmonti nevűt juttatott. Javakban és büszkeségben nagyon gazdag volt a két párt és régi gyűlölködésben olyan kegyetlenül vérbe keveredett, hogy sem messer Amerigo, sem messer Buondelmonte nem mert házából kimenni, hanemha száz jól fölfegyverzett ember kíséretével. És ígyen növekedett bennük folyton folyvást a gyűlölség és az ellenséges indulat, mígnem a szerelem jónak nem látta, hogy megmutassa, mekkora tüzének az ereje.

Történt pedig, hogy Lionora, tizenöt éves elmúlván, Szent János napján elment az ünnepet megnézni, ott vala Szent János templomában Ipolito is, ki tizennyolc éves múlt. Szemébe tűnt ott a leány, ki véletlenül reátekinte. És ahogy szemük összetalálkozott, olyan szerelmes vágyódással sebezte meg egymást szívük, hogy még minekelőtte elmennének a templomból, egyik a másikba mélységesen beleszeretett, és ahogy szemük sarkából újra, meg újra megsebezték volna egymást, elárulták, hogy szerelmük egyképpen nagy, ámbár sem az ifjú a leányt, sem a leány az ifjat nem ismerte.

Minekutána Lionora elindult társaival, Ipolito tisztességtudóan követte és azonközben megtudta, hogy a leány az ő halálos ellenségeinek nemzetségéből való. A leány otthon, benyitóban, titkon hátrafordult és az ifjút nézve szerelmes meghajlással búcsút vőn kedvelt társaitól és bement a házba. Odabent az ablakba állt és meglátván belőle Ipolitót, megtudakolta az egyik szomszédasszonytól, hogy kicsoda volna. Mikor megtudta, hogy messer Buondelmonte fia, nagy fájdalomba és bánatba esék. Otthagyta az ablakot, szobájába ment, hogy balsorsán keseregjen.

És mennél lehetetlenebb volt, hogy gyakran lássák egymást, annál jobban nőtt a szerelem mind a két felől úgyannyira, hogy a boldogtalan Lionora, szobájában egymagára zárkózva és szerelmében keseregve imígyen panaszkodék:

- Óh kegyetlen vaksort, minden örömnek ellensége, hogyan szenvedhetsz el ennyi kínt? Mért nem alázod meg apáink szívét? Mért, hogy amely szerelem bennünk vagyon, nincsen meg ő bennük? Óh irgalmatlan sors! Óh kegyetlen vakeset! Minek akkora zordonság apáink szívében? Minek is támadt eleinkben az ősi ellenséges indulat és a régi viszálykodás? Mért hogy ki nem aluszik most? Bár tudnék adni nekik is abból a tűzből, ami énbennem vagyon!

Ilyen és egyéb fájdalmas szavakkal emészti magát éjjel és nappal a lelkes leányzó. Ipolito pedig, minthogy semmivel sem volt benne kisebb a tűz mint a leányban, egyet sem szóla, hanem tudván, hogy nem láthatja azt, kit mindig is szívébe vésve őrzött, bánkódásban és fájdalomban magát egészen elepeszté úgyannyira, hogy minden öröme keserűségre fordult, és minden barátját elhagyta, alig járt ki szobájából, sőt vigasztalanságában ágyban maradt, úgy káromolta a sors kegyetlen rendelését és megátkozta az álnok apai gyűlölködést.

- Hajh, vad és szívtelen szerelem! hálátlansággal fizetsz azén nagy alázatosságomért, hogy aznap amelyiken kedved megkívánta, igádba álltam! Mért hogy annyi leányzó közül, ki városunkban vagyon, nem más iránt keltettél szívemben akkora szerelmet, mint ez iránt? Holottan ím mind a kettőnkre, reá is, rám is fájdalmas gondolatokat szabadítasz: bizony nem ezt érdemelte a mi bizodalmunk! Átkozott legyen a nap, amelyiken szemem olyan magasba nézett, mert azóta kell akkora mártíromságot és annyi gyötrelmet elszenvednem! Óh, könyörület nélkül való végezet! hogyan tűrheted, hogy gyenge ifjúságom könnyben eméssze el magát? Bizony látom életem bevégezését az után epedtemben, ki engem annyira szeret. Óh sors, bár szabadítanál ki e mártíromságomból, mert sokkal jobban fáj nekem egyetlen istennőmnek fájdalma, mint a magamé.

Ilyen fájdalmas gondolatok közt emészté életét a nemes ifjú, és ritkán ment el hazulról, hiszen mit ért azzal, ha láthatta szerelmesét, mikor nem mert fölmenni hozzá, mert félt a nagy ellenséges indulat miatt. Történt pedig, hogy valamint a szerelem növekedett és a reménység fogyott Ipolitóban, nagy búbánatában az álom kezdé elhagyni, mert minden gondolata Lionora volt. És minekutána mindent megunt, az egész természete úgy megváltozék belé, hogy ő, ki Firenze legvidámabb ifja volt, valamennyi között a legszebb, legbarátkozóbb, legserényebb, mindenhez leginkább tudó, egyhamaron mélább kedvű, ösztövérebb, magában járóbb, sápadtabb és szomorúbb lett, mint bárki a városban. Végezetül, hogy minden természettől való kedve elhagyta, napról-napra inkább lett hasonlatos halott emberhez, semmint élőhöz.

Az apa és az anya nagyon bánkódék miatta, és az orvosoktól tudakolta akkora változásának okát, de azok nem találtak egyebet, mint hogy a szakadatlan bánkódás az ifjú baja, és mivel meg nem tudhatták, mi nyomja vala, sem azt, hogy bánkódásának mi az oka, nagy bizonytalanságban voltak. Ipolitónak pedig egyre jobban megnehezedett a baja. És mivelhogy megvigasztalódni nem tudott, csak epeszté magát bánatában, az orvosok eszébe hívták, hogy nem lehet orvosságot adni neki, amíg gondjának oka nem kerül, ha pedig orvosságot nem kap, egyhamar meg kellend halnia. Nagy fájdalomba estek ennek hírére atyafiai, kivált az apja és az anyja, mert senki más kincsük nem volt mint ő, és annál nagyobb volt fájdalmuk, mennél kevésbé tudtak rajta segíteni, mert nem ismerték a betegségét. Amiért is az édesanyja sokféle furfanggal igyekezzék kitudni belőle, hogy nagy bánkódásának mi volna az oka. És mivel fiát keménynek és konoknak látta a tagadásban és a hallgatásban, imígy beszéle hozzá:

- Nem tudom, óh Ipolito, ha emlékezel-e a sok bánatra, amit elviseltem, amíg fölneveltelek, a sok melegre és hidegre, az éhezésre és szomjazásra, az álomra és virrasztásra, amit hozzád való szeretetből és hogy jobb sorsban tápláljalak, mint valaha is bárki a fiát, elszenvedtem. És még nagyobb bánatomra tizennyolc esztendeje már, hogy soha anya boldogabb nem volt gyermekével, mint veled én, mert nem vártam a sorsnak ezeket a csapásait, és úgy hívém, hogy hozzád való szerelmemért elég fizetséget kaptam, mert az gondolám, hogy anyádnak ismersz, anyádnak szeretsz és tisztelsz. Ámde szívtelenséged és konokságod az ellenkezőről teszen bizonyossá: arról, hogy rejtegetni akarod előlem bánatodat, hogy bajodat meggyógyítani ne lehessen, de még annál is nagyobb keserűségemre azt akarod, hogy segíteni se tudjak rajtad, úgy veszítselek el, és azt sem akarod, hogy halálod okán sírhassak.

És gyöngédeden, fájdalmasan, sok könnyet ontván, keblét mutatta, azután ezt mondá:

- Én drágalátos fiam nézd a méhet, amely kilenc hónapig akkora fájdalommal hordozta, nézd ezt a mellett, amely akkora szerelemmel táplált tejével, nézd ezt a két kart, amely édes és kedves terhéül annyi ideig olyan sokszor emelgetett. Bár indítanának részvétre nyomorú anyádnak könnyei, sírása és sóhajtásai, és ha magadhoz nem vagy irgalommal, légy irgalmas én hozzám, mert bizony e világon én te nélküled nem akarok lenni, ne kívánd, hogy a magad halálának, meg az enyémnek is okozója légy: óh édes fiam, tartsd meg mind a kettőnk életét! Mondjad hát, ó drága reménységem, mi az oka nagy búbánatodnak, amely olyan kegyetlen bajul nyom le, mert ha nem, itt előtted hasad meg bánatában a szívem. Én édes fiam, ha már a halállal nem törődöl, legalább az édesanyádra legyen gondod, ezt az utolsó kérésemet legalább meg ne tagadd. Csillapítsd meg szerencsétlen anyád könnyeit és ne hagyd teljesítetlen utolsó kívánságomat.

És minekutána szavaiba untalan könnyeit és sóhajtásait vegyítette, várja vala, hogy mi választ mond neki a fia. Ipolitót, ámbár szívében ő csak szeretett Lionórájára gondolt, az anyai gyengeség mégis megindítá, és bágyatag szemét a bánatos anya felé fordítván, könnyezetlenül, szilárd lélekkel ezt mondá:

- Lelkem anyám, a kegyelmed bánkódása beh szorongatja és nehezíti a szívemet, akár csak a magam fájdalma, de minekutána a kegyetlen sors úgy rendelte, hogy ifjúkoromban vegye el életemet, arra kérem kegyelmedet, hogy legyen türelemmel és hogy ne tegye nagyobb fájdalommal még nehezebbé meghalásomat: elég a magam kínja. Az én bajomra úgy sincsen segítség, benne van az a tagjaimban, a halál majd jóllakatja a kegyetlen végzetet. Igyekezzék megbékélni, édes anyám, a sorsnak akaratával és ne iparkodjék megtudni azt, ami megszaporítaná bánkódását, és mivel a testemnek ingyen sem lehet segítségére, ne nehezítse meg lelkemet még nagyobb fájdalommal.

És minekutána ígyen beszélt volna, könnytől buzogó szemmel az ágy túlsó felének fordult. Az anya, hogy fiának nyakasságát látná, más módon próbálkozott a titkát kitudni:

- Ipolito - mondá - fiamnak nem szólítlak többé, ezt a választ ugyan nem vártam tőled, de mivel ilyen kevésbé veszel, átkozott legyen mindaz a búbánat, amit valaha érted elszenvedtem és az a tej, amely táplált, és amiért inkább meg akarsz halni, hogy békétlenségben hagyjál engemet, áldásomat soha rád nem adom, és azért lelked is, tested is átkommal menjen el.

E szavakra a lelkes Ipolito anyja felé fordította szemét és ezt mondá:

- Lelkem anyám, ha azt hinném, hogy akár míg élek, akár halálom után más emberfia is megtudhatná azt, amit kegyelmednek elmondandó vagyok, bizony hallgatnék, de mivel remélem, hogy titoknak őrzi és mert a kegyelmed bánkódása kényszerít reá, tudja meg, hogy az én egészségem számára nincsen oltalom, mert ha a Bardiak Lionóráját nem láthatom, az én életem igen kurta lészen.

Bármennyire különösnek és bajosnak tetszett neki az eset, csak azért, hogy erőt öntsön fiába, ezt mondá neki az anya:

- Sose tartsál attól, hogy a bajodat jó végre ne vigyem.

Azzal elindult, és tüstént egy Monticegli nevezetű monostorba méne, amelyben apácák laktak, a monostor kormányát egy apátasszony tartá, ki Lionora anyjának testvére volt és igen jóságos és kegyes asszony vala. És bár atyafiaik között ellenséges indulat volt, szívesen fogadták ott. Azért is sok szóbeszéd után megnyitotta szívét az anya az apátasszonynak, elbeszélte baját és tanácsot, segítséget kért tőle. Az apátasszony, ki kegyes természetű vala, jóságos szavakkal iparkodék megvigasztalni a bánatos anyát. Végezetül azt mondá, hogy tanakodni fog rajta, mi módon lehetne Ipolitót meggyógyítani és midőn láthatná tisztességgel Lionorát kedve szerint. Nagyon megvigasztalódék ettől az anya, minekutána ezt is mondta neki az apátasszony:

- Mondja meg kegyelmed Ipolitónak, hogy erősítse meg lelkét és hogy igyekezzél jól meggyógyulni, és hogy a bajára én orvosságot találok.

Az anya miután hazatért volna, megmondta Ipolitónak az apátasszony üzenetét, attól az annyira megerősödött, hogy kevés nap alatt teljesen felépült.

Az apátasszony pedig sok leányt összehívott a Szűz Mária Szent Mihály havi ünnepére, mely is a következő hétfőn volna és másokkal együtt meghívta Lionora húgát is. Vasárnap este, miként az apátasszonnyal megállapodott, elméne hazulról Ipolito és Monticegli monostora felé vevé útját, ott az apátasszony titkosan fogadá szobájában és fölötte gyengéd szókkal bátorítgatta. Ipolito kegyesen ezt mondá neki:

- Madonna, bizony igen nagyobb az ereje a szerelem sebeinek, mint azok hiszik, kik meg nem próbálták, a szerelmes ember úgy véli, hogy minden dolog szabad neki, se becsületre, se veszedelemre nincsen gondja. És mert csapásait a szerelem nem ésszel méri, úgy akarta a végezet, hogy annyi sok szépséges és gazdag leányzó közül, ki városunkban vagyon, annál nagyobb bánatomra éppen a kegyelmed Lionórájának képe jusson a szívembe. Bizony csak attól élek, hogy a kegyelmed segítségében reménykedem, mert különben már jó néhány nap óta vége volna életemnek. Azért is a kegyelmed bölcsességének ajánlom magamat, a végre, hogy anyám az Istennek és kegyelmednek köszönje fiának életét.

És minekutána így beszélt volna, a választ várta. Az apátasszony Ipolito kegyes szavainak hallatára ezt felelé:

- Én fiam, ha a te javadért, meg anyádasszony vigaszáért el nem végeztem volna, hogy megsegítelek, mi végre hoztak volna ide? inkább, mint ki kegyetlen ellensége üdvösségednek, hagytam volna, hogy bevégezd életedet. Ámde jó természetem, meg édesanyád könnye és a szánakozás, mellyel szomorú állapotod miatt vagyok, meggyőzött, és minthogy kérésednek alapja a becsület, elhatároztam, hogy tisztességgel megmentem az életedet. Azért holnap, délebéd után, itt állasz majd szobámban az ágyam mögött és kedvedre láthatod Lionórát, csak azt kívánom, fogad meg mindenre, ami drága neked az ő szerelmében, hogy semmi erőszakot rajta nem tészesz.

Ipolitó megfogadta az apátasszony akarata szerint. Másnap reggel azután Lionora elment az ünnepre, és ebéd után, hogy a lenyugvás ideje megjőve, mindenki aludni tért, ki az egyik szobába, ki a másikba. Az apátasszony a maga szobájába vitte Lionórát, rázárta az ajtót, azzal kiméne. A leány, hogy hite szerint, egymagára volna a szobában, Ipolito felé kezdé fordítani elméjét, és az ágyra feküdvén ezt mondá:

- Óh, kegyetlen végzet, ki az én édes Ipolitóm képét tetted a szívembe, mért nem akarod halálomat? Hajh, háládatlan Lionora, ki ágyban feküszöl, míg Ipolitód talán sír szerelme miatt! ki ünnepelsz itt, holott az ő élete csupa sóhajtozás! Jaj, drága Ipolito, mért hogy is nem vagy most itt vélem ebben a szobában? mekkora örömben volnánk! Bizonyosan tudom, hogy egész szíved és minden gondolatod velem vagyon. Óh sors, minden örömnek ellensége, mért is hogy nem tészesz békét apáink között? Biztosan tudom, hogy a szíved mindenütt velem vagyon és csak apáink gyűlölködése zavarja boldogságunkat. Te is fiatal vagy, én is fiatal vagyok, te szép vagy és én tetszem neked, te szeretsz engem, én pediglen meghalok érted! mért hogy ne lehess az uram, én meg a hitvesed? Óh, én gondolataim! mit művel most Ipolitónk? Bizonyosan sóhajtozik, mert nem lehet ott, ahol az ő drága Lionórája. Óh szerelemnek istene! mért nem engeded, hogy csak egy órára is elégedettek legyünk, ő meg én? Bár volna itt az én édes Ipolitóm! hej be összecsókolnálak.

És minekutána ezeket a szavakat mondaná, könnyeit ontván, arrafelé fordult, amerre Ipolito rejtezék, és karját kitárva mondta:

- Beh megölelnélek, ha itt volnál most, beh szívemhez szorítanálak!

E szavaira elaludt a leány.

Ipolito az ágy mögött mindent látott és hallott, de mert hitével fogadta meg, nem akart megszólalni, inkább nagy bánkódva hallgatott. Lionora, amint elaludt, azt álmodá, hogy Ipolitóval vagyon, és álmában így beszélt:

- Ki hozott ide, óh én Ipolitóm? Melyik csillag, melyik végezet akarta ennyire javunkat?

És azt hívén, hogy Ipolitót öleli, tulajdon karját szorongatta, a levegőt csókolta. Mikor ezt Ipolito látta, úgy tetszett neki, hogy nem lehet tovább várnia, és mikor a leány karját tárta feléje, azon ruhásan melléje feküdt az ágyra. És minekutána így volna ottan egy kis ideig és csókolni kezdené a leányt, az fölébredt álmából, és hogy valakit maga mellett látott, kiáltani akart. Ámde Ipolito így szólt hozzá:

- Hallgass, Lionoro, és halljad amit mondandó vagyok: tudd meg, hogy én a te Ipolitód vagyok, az kit az imént annyi könnyet ontva kívántál, azért jöttem, mert te nélküled az én életemnek bizony vége szakadt volna, azért jöttem, hogy lássalak, hála és köszönet érte a nénédnek. Minthogy a te kezedben vagyon életem is, halálom is, válaszd közülük azt, amelyik tetszik: ha az életem tetszik, ne kiálts, de inkább jó lélekkel figyelmezzél és tekintsél nyomorú szeretődre (ki éretted meghal), kit avégre hoztak ide, ebbe a szobába.

Azután mindent elbeszéle, majd így szólt:

- Azért vagyok itt, Lionora, hogy minden kívánságodat teljesítsem, azért ha halálomat kívánod, ezzel a késsel szabadítsál meg minden bánatomtól.

Azzal tőrt húzott ki oldala mellől és Lionora kezébe adta. A leány, hogy megismerné Ipolito nagy szerelmét és hogy az idő alkalmatosságát látná, így szólt:

- A magaménál sokkal jobban szeretem én a te életedet Ipolito, semhogy kezem véredet elviselhetné, inkább azon naptól fogvást, hogy a szerelem képedet szívem közepébe tette, minden vágyakozásom mindig az vala, hogy megtegyem éretted azt, amit minden szolgáló megtenni tartozik uráért. Azért is, én édes Ipolitóm, minthogy életedet az én akaratomra bíztad, tedd félre fegyveredet és tégy velem, hűséges szolgálóddal, akaratod szerint.

E szavak közben a lelkes szerelmesek egybevegyítették sóhajtásaikat, csókjaikat és könnyeiket és együtt elhatározták, hogy azon a helyen meg nem szeplősítik a hitet, melyet az apátasszonynak tettek. Mondá pedig Lionora:

- Tudod, Ipolito, hogy apáink között mekkora az ellenséges indulat és hogy ha szerelmünk kitudódnék, nem az lenne velünk, ami történni szokott, hogy a szerelem házassággal becsültessék meg, mert apáink, amilyen kegyetlenek, megölnének kettőnket, és szerelmünk akkor gyászos végre jutna. Azért is arra kérlek, tűrjél bölcsen, ha magadért nem akarod, legalább az én szerelmemért, mert vedd bizonyosra, hogy ha édesapám, messer Amerigo megtudná szerelmünket, minden mesterséggel azon lenne, hogy életemet vegye, az pedig, tudom hogy nagyon fájna neked. Nincsen szívem, hogy másra is gondoljak, mint te reád: és ha eszem, ha iszom, ha alszom, vagy ha akármit teszek, minden gondolatom a te képedre vagyon írva. Tudod, hogy mekkora veszedelmet vennénk magunkra, ha szerelmünk kitudódnék, azért, nehogy azt higgyed, hogy kisebb szerelemmel szeretlek mint te engemet, tudd meg, hogy egymagam lakom szobámban, amelyiknek ablaka az utcára néz, és minthogy egyebet nem tehetünk szerelmünkért, pénteken éjjel öt órakor gyere kötéllajtorjával az ablakom alá és kösd a lajtorját ahhoz a fonálhoz, mely az ablakból lecsüng majd, én azután felhúzom a lajtorja elejét és rákötöm az ablak vasára. Te pediglen akkor bátran feljössz a lajtorján a szombámba és vagy két három napig ott leszel titkosan úgy, hogy senki se tudjon róla, akkor azután majd beteljesítjük szerelmes vágyakozásunkat. Ámde minekelőtte innen elmennénk, azt akarom, fogadjuk meg egymásnak hittel, hogy te nem veszel más feleséget, én pedig más férjet, de inkább minthogy a végezet úgy akarja, hogy nyilván ne tehessük, abban legyünk, hogy szívünkbe más be ne juthasson, mint az enyémbe te, én édes Ipolitóm, a tiédbe meg a te szerelmes Lionórád.

Lionora beszéde annyira megtetszett Ipolitónak, hogy nagy örömében nem tudott rá egyébbel felelni, hanem édes csókokkal megköszönni. És miután visszafordult az ágy mögé, benyitott a szobába az apátasszony és hogy igen jókedvében lelé Lionorát egymagában az ágyon, többször megcsókolta a leányt, azután kivezeté a szobából és hazaküldte. Estére Ipolito is, minekutána sokszor megköszönte és sokat hálálkodott volna az apátasszonynak, haza ment és otthon igen nagy vágyakozással várja vala péntek napját.

Péntek éjszakáján magas fövege alá kötéllajtorját tett, azután egymagában elindult a Bardik háza felé, ahol Lionora az ablakban várakozik reá. Ahogy menne, és már annak a saroknak közelébe érne, amelyik Lionora házának fordul, az átkos sors különös esetet vetett elébe, úgy volt, hogy a podest"ŕ hajdúja éjszakai őrjáró útján meglátta Ipolitót és követni kezdé. Ahogy futna előle, Ipolito fövege leesett fejéről. A hajdú, mikor meglátta benne a lajtorját, még buzgóbban kezdé üldözni, mivel azt gyanította, hogy valami tolvaj volna, és addig erőlködék, mígnem utolérte Ipolitót. Kérdi akkor tőle, hová igyekszik olyan késő időben. Nehogy gyalázatba keverje Lionórát, azt mondta Ipolito, hogy lopni indult a lajtorjával. Elcsodálkozék ezen a hajdú, de minthogy lajtorja volt vele és futott előle, meg azután hogy maga vallotta meg, azt végezé, hogy elviszi magával a podest"ŕ-hoz.

Mikor a pédest"ŕ kérdőre fogta, azt felelte neki az ifjú, hogy lopni indult. A podest"ŕ elcsodálkozék az ifjúember telhetetlenségén, ki Firenze két főembere közül az egyiknek vala fia, és azért jó szívvel vette volna, ha nem esik kezébe, ámde hogy gyónását hallaná, azt végezte, hogy a törvény szava szerint indulva, fogva tartja.

Lionora, ki az ő Ipolitóját várta, elcsodálkozék nagy késésén, végezetül, mikor látná, hogy már a nap is föltetszik, behúzta a fonalat, leült az ágy padjára, és különféle dolgoktól kezde tartani. Reggelre híre terjedt Firenzében, hogy Buondelmonte Ipolitót tolvajnak megfogták. Ebéd közben az asztalnál messer Amerigo, Lionora előtt ezt mondá a feleségének.

- Nem tudod, hogy messer Buondelmonte fiát az éjszaka itt lelték, a házunk közelében, amint kötéllajtorjával lopni indult? Most azután a podest"ŕ kezén van és kínzás nélkül megvallotta, hogy lopásban járt, úgy becsülöm, hogy mint tolvajt kivégezik.

Lionora e szókat hallván, egészen összezavarodék, és óvatosan fölkelvén az asztaltól, szobájába méne, ott nagy fájdalmában beszélni sem tudott, hanem egészen megmerevedve, magára zárta a szoba ajtaját és az ágyra feküdt, vére a fájdalomtól megfagyott. Majd, hogy valamennyire magához térne, így kezde beszélni:

- Jaj, halál! mért nem vájsz ki az én kínjaimból? Jaj, szegény Lionora! nem látod, hogy szerelmed miatt gyalázatos végre ítélik el Ipolitót? Nem látod, hogy el akarja veszejteni becsületét és életét, hogy megmentse a te becsületedet? Minek akarj hát még ezen a világon élni, mikor sorsod mindenben ellenedre vagyon. Hogyan tudnál Ipolito nélkül élni, mikor ő nem akar élni úgy, hogy a becsületedet meg ne mentse?

Minekutána a szegény leányzó ezeket a szavakat, meg egyebeket mondaná, megszárítván szemét, visszaméne a terembe, hogy megtudja, nem hallhatna-e újat az ő Ipolitójáról.

Ipolito, kit megkötözve a bírák széke elé vittek, megátalkodék vallomásában. A podest"ŕ a bírák széke előtt meghitelteté reá és minekutána három napi időt szabna neki, hogy védelmére mindent megtegyen, vasra veretvén, visszavitette nehéz börtönébe. Miután az idő lejárt, a podest"ŕ fölkészüle, hogy igazságot tegyen, elküldött Ipolito apjáért és ezt mondta neki:

- Ímhol kezemben a fiad, ki tulajdon akarata szerint megvallotta és hitével megerősítette a bűnt, Isten a tudója, mennyire fáj, hogy ennek az ítéletnek végrehajtója lettem! de minthogy a parancsolatokat hivatalom szerént meg kell fogadnom, kérlek, bocsáss meg és vedd béketűréssel azt, mit a nehéz sors elvégezett, s hogy a fiaddal beszélhessél és hogy megtudjad, ha igazat beszélek-e, gyere vélem.

Azzal elvitte őt arra a helyre, ahol Ipolito vala. Melynek utána messer Buondelmonte könnyeit ontván, fiának nyakába veté magát, és hogy megölelgette, megcsókolgatta volna, ezt mondta neki:

- Rossz időben nemzettelek én fiam, hogy szerelmem miatt akkora fájdalmat kell viselnem szívemben. Bizony nem volt szükséged a más holmijára, de a sors mégis megengedte ezt, annak okáért, hogy az én életemnek ne legyen többé örvendezése, sem fájdalmas édesanyádénak, kit akkora sírásban és fájdalomban hagytam el, hogy nem tudom, ha élve lelem-e még.

E szavakra a boldogtalan Ipolito mit sem felelt, azért hát az apa sok sopánkodásnak utána elméne.

Másnap a podest"ŕ jókor reggel kitétette a lobogót és elsőt harangoztatott az ítélet harangján. Mikor Lionora, ki nagy gondokban volt szobájában, szólani hallaná a harangot, úgy tetszett neki, hogy az a harangütés szívének közepét éri, és a földre bukott. Majd, hogy magához térne, a lélekkel együtt a fájás is visszatért beléje és minden gondolatát félretevén, hagy gyötrődésben várta Ipolito halálát, lelkében arra gondolva, hogy ő is kioltja életét.

Azonközben másodszor és harmadszor is szól a harang, és minekutána ráolvasták volna az ítéletet, mondja Ipolito a podest"ŕ-nak:

- Tudja kegyelmed, milyen nagy ellenséges indulat vagyon régi idők óta a Bardiak és mi közöttünk, azért is, ha a sors olyan setét és csúfos végét akarta látni testemnek, legalább a lelkemet szeretném, tehetségem szerint, jobb végre vinni, annak okáért arra kérem kegyelmedet, úgy küldjön a vesztőhelyre, hogy a Bardiak háza előtt vehessem utamat és bocsánatot kérhessek a gyűlölségért, melyet mint ellenségük hordoztam ellenük.

Ipolito ezt csak azért tette, hogy mielőtt meghalna, még egyszer láthassa Lionórát. A podest"ŕ, minthogy a kívánságot helyénvalónak és tisztesnek látta, meghagyta a hajdúnak, hogy amaz úton menjen a vesztőhely felé. Így azután a hajdú és kísérete a lobogóval elindulván a palotából, útjukat messer Amerigo háza felé vevék, ki is megértvén Ipolito kívánságát, valamennyi Bardival kiment a városból, nehogy meg kelljen bocsátania ellenségének, csak az asszonyok maradtak otthon. Lionora minduntalan kikönyökölt az ablakra és egyszer csak meghallá a törvény trombitáját és késnek érzé szívében azt a hangot, és hogy az ablakba hajlanék, meglátta a törvény lobogóját, és láttára a nagy félelem annyira hatalmába keríté érzeményeit, hogy hanyatt bukott a földön mint aki meghalt, de egyhamar magához tért és az ablakba hajolt. És ímhol jőve Ipolito, talpig feketében, kötél a nyakán, két bakónak közötte. Szemét mindjárt az ablak felé fordította, és hogy meglátná Lionorát, szemükkel összetalálkozának. Akkor Ipolito mélységes fohászkodással az ő Lionorája felé fordítván szemét, tisztességtudó meghajlással vőn tőle utoljára búcsút.

Lionora, bár fájdalma nagyobb volt mint valamikor, belátta, hogy nincsen most ideje sírásnak - mint a megdühödött méne le a lépcsőn és odalenn várja vala, hogy Ipolito az ajtaja elé érjen. És mikor Ipolito szemközt jött vele, kirohant az ajtón, elkapta a hajdú lovának kantárát és ezt mondá:

- Amíglen élet leszen testemben, halálra te nem viszed Ipolitót, mert azt ő meg nem érdemelte.

Avval elereszté a lovat és haját széjjelszórván, szerelmes Ipolitójának nyakába veté karját. A hajdú pedig annyira elálmélkodik a dolgon, hogy az ifjúember, meg a leány állapotát látván, félni és kételkedni kezde, hogy kinek pártjára álljon.

Mikor Firenze Signoriája hírét vette az új dolognak, meghagyta, hogy a fiatalokat elébe vigyék, és úgy vezették oda Ipolitót, nyaka köré kötött kötéllel. És Lionora, ki nagy embersokasággal utána méne, magából kikelve és könnyel egészen megtelvén, ezt mondá a Signoriának és az egész népnek előtte:

- Senki se csodálkozzék, magas uraim, azon amit cselekedtem, mert minekutána tudnám a nyilvánvaló igaztalanságot, nemcsak Ipolitóért, aki nekem hites uram, de akárki idegen személyért is megtettem volna azt, amit érette megtevék, mert minthogy az igazságot minden embernek védelmeznie kell, én is azt tevém, hogy tehetségem szerint védelmére keltem Ipolitónak, aki ímhol vagyon. Nem gonosztevőt segítek én, hanem ártatlant, nem idegent segítek, hanem az uramat, ki - nem sok napja annak - nagyon tisztes helyen hitvesének vőn, és azon éjszaka, amelyiken megfogták, azért indult házamba, hogy tisztességgel nászát ülje meg vélem. És minthogy apáink átkos gyűlölködése miatt nyilván és bizton nem tehettük, éjszakának idején kellett megtennünk. És azzal a lajtorjával kellett volna felkapaszkodnia szobám ablakába és hozzám jönnie, melyről hogy becsületemet megmentse, azt mondta, hogy lopni indult vele. Ím hát uraim, megértettétek a dolgot: Ipolito az uram, és ha ki akasztófát érdemel azért, mert a hitvesével hálni indult, bizony ő megérdemli, de ha nem, akkor igazságot kérek kegyelmetektől és akkor adják vissza az uramat, máskülönben az Istenhez és a világhoz kiáltok és bosszúra hívom őket akkora igazságtalanság miatt, és akkor arra kérem az Istent, ki ismeri és látja a kegyelmetek igaztalan ítéleteit és gonosz igazmondásait, hogy méltó bérrel fizessen értük, amiképpen azt a kegyelmetek munkája megérdemelte.

A Signoria urai és a nép nagyon elcsodálkozának e szókra, és miután Ipolitótól megtudták volna, hogy igaz, amit a leány mondott, kettejük apjáért küldetnek. Azok, hogy megértették a történetet, ott a Signoria urai, meg a nép előtt megköték az atyafiságot. És minekutána kétszáz esztendővel azelőtt halálos ellenségek lettek a Buondelmontiak és a Bardiak, az atyafiság által annyira barátok lőnek, hogy úgy látszott, mintha mind egy vérből volnának.

Ipolito és Lionora hosszú ideig élt nagy örömben, vidámságban, megvigasztalódva, sok barátjuk, drága marhájuk volt és szépséges gyermekeik lettek. Mit mondjunk ezután a szerelemről, amely annyi jónak okozója vala? Bizony az olyan ember, kit a szerelem soha meg nem sérte, nem tudhatja, hogy mi dolog a búbánat, az öröm, a bátorság, a félelem vagy a gyönyörűség.

Finis.