Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 12. szám

Barna József: Nehéz derengés

Szinte érthetetlen volt, hogy olyan könnyelmű érzés fogta el utána. Szinte önhittséggel vádolta magát a nyílt ráemlékezés miatt: mint sikerült összedermedett torokkal elénekelnie a C dúr skálát. Menten elvörösödött s úgy állt ott a foltozott hátú harmónium előtt, mint akit ruháitól fosztottak meg. A magas, egyben kövértermetű kántor gyér bajuszú, mongol-mosolyú kerek arcával áthajolva hangszere fölött, gyöngéd őszibarackot nyomott a fejére és biztatóan mondta: “Jól van, kripanc, jól van!"

Hogy talált oda a Karcsi mellé a padba, mint lett sokára vége az énekórának, hamarjában nem tudta volna utánakeresgélni. Mindenesetre már a Budai-Kis utcán mentek, ő a két testvér között. Az első kerületi népiskola előtt vitt el az útjuk és Endre a skála óta még ki se nyitotta a száját. A kiállott izgalmak összeszorították fogsorait, összeaszalták a szájpadlását, hagyta, hogy rokonai beszéljenek. Azok meg szaporán biztatgatták, hogy ne féljen, amíg őket látja, majd ők otthon betanítják az énekekre, persze eleinte nehezen fog menni.

Válaszolni akart valamit, de hamarjában semmi felelhető nem jutott eszébe, illetőleg kongó, hűs s mégis fárasztó általánosságok kerengtek tudatában, mikről csak azt tudta, hogy nevetségessé válnának, ha szavakba keményednének. És ettől, a semmi áron nem akart lehetőségtől hirtelen meg is ijedt, mellőzve a megnyugtató észszerűséget, hogy valójában képtelen is volna kifejezésükre, - később még inkább ernyedtség állott be. Zavarba jött. Olyan volt a feje, mint lihegő tüdő a szélben, nem bírta összeszedni gondolatait, pedig sietős volt neki, bár, hogy mely cél érdekében, ismeretlen volt előtte, ideges ráncok húzódtak a homlokára.

Már-már bizonyos rend derengett előtte, ám hirtelen ismét elveszítette útmutató fonalát, hogy a piaristák alacsony csapzott falára révedt, vizes-szalma színű karcolatokra, mik a fáradhatatlan népköltészet bús hieroglifáiként tespedtek a réges-rég szürkére szelídült vakolaton. A titkos unalom eleven élettel fenyegetett le róla. Az óriási telek e régi hosszadalmas falkerítéssel régen szúrta már a szemét az ő utcájuk felől. Most meg erről az oldalról, nagy vizes fák bólogatták a borút feléje, a templom hátamögéből is engedett látni valamit az alacsony kerítés, de messze és elveszően. Belülről sose láthatta ezen, városból kiszakított birodalmat, hol fekete papok sétáltak, - bár naponként negyedórákat lépegetett el kínai fala tövében.

Elértek a Budai-kúthoz, itt válniuk kellett.

Az idősebb testvérnek, kit Oszkárnak hívtak, tizenkét éves korára segédarca volt s mindig olyan képet vágott, mint akinél az iskola, a karének, afféle kicsinyességek, csak mellékes elbánásra tarthatnak igényt, ellenben saját komoly vállalkozásain töri a fejét. Hosszú szögletes arcából szája hegyesen állt előre, mint az olyan teremtésé, ki hozzá szokott, hogy beszédközben nagyképű hevességgel plasztikusan mozgassa s aki mindig készenlétben tartotta azt a tehetségét, hogy valamely megérkezett és ellentmondást nem tűrő véleményt harapjon bele a levegőbe. Kemény és vállveregető hangon ismételten arra biztatta Endrét, hogy az ő kezük alatt csakhamar el fog mindenféle éneket sajátítani, ekkor hirtelen kezet fogott vele.

Karcsi, kinek bátyjával ellentétben inas-arca volt, mellyel megértő-mosolyosan, joviális alázattal mindenbe belement, és az ő karján a kabátujj mindenfajta ajánlott munkára készségesen gyűrődött fel, kérte, hogy holnapután biztosan jöjjön el hozzájuk, ne féljen nem lesz otthon senki.

Endre alig bírta utánuk nyögni, hogy szervusztok, kivált, hogy szüksége is lett volna még rájuk néhány percig. Ott állott a kút hepehupás téglaszövedékkel borított körzetén, utánuk lesve, súlyos nyelvén a fönnakadt mondanivalókkal. Kérni akarta őket, hogy maradjanak, még csak a piaristák falát kell átgondolnia az ő jelenlétükben, éppen az ő jelenlétükben kell tisztáznia miként is van némely dolog vele, különben fájó szégyenben fog maradni velük szemben. Ám azok rugalmasakat lépkedtek, mint az a maguk célját rendületlenül ismerőkhöz illik s hátra nem ügyelve belesiettek az őszi délután barátságtalan fakó homályába, a Kaszap utca felé.

A Budai utcán csak keveset kell még mennie s aztán az ő kis utcájuk következik. Amint átmenőben az eiffeltorony-formájú sürgönypóznára pillantott - aminthogy utóbb ilyen fajtákkal látták el a várost - egyszerre mintha egy előtte teljesen idegen városban találta volna magát, jelenleg amúgy is riadtan szemlélve a világot - megdöbbent, mert hogy szülőhelyéről nem tette még ki a lábát, az ilyen érzés a legismeretlenebb volt előtte. Ezen érzése pedig másodízben lepte most már meg és főként onnan eredt, hogy ama nagy, de keskeny deszkájú barna kerítésre is ráesett a tekintete, amelyen túl tágas kert díszellett és nagy földszintes ház húzódott meg, bár amióta erre laknak, a kilincstelen nagy kaput nem látta még kitárva: pontosan le tudta volna írni, miképpen fest belülről. Csak most emlékezett már rá, hogy legelsőbb négy-öt éves korában járt ebben az utcában. És mivel egyszersmind a városrészben is először volt akkor, meg hogy épp abban az időben a hírhedt Barnumcirkusz telepedett meg a vásártéren s ez - már ahogy tőle tellett így elgondolni - valami világvárosias, mindent magával sodró, hetyke forgalommal, démonian megigéző hangulattal és titkos aromákkal terjeszkedett a kisváros fölébe, - könnyűszerrel rávihette akkor a képzelete, idegen várost látni a városban. Akkor fapóznája volt még a sürgönyhuzaloknak s egy sárral bemocskolt rózsaszín farkatlan sárkány szenvedett léghajótörést a drótokon, nádbordái sallangosan hirdették a cifra elmúlást. Ugyanakkor, mielőtt még bementek volna mamájával a barna kerítésen túlra, de most is - bár azóta közös iskolai múlttal is rendelkeztek - Kaszás Mihályra kellett gondolnia, aki - most már végképp bizonyos - a Budai kis utca vége felé lakott. Ez a Kaszás Mihály félparaszt, de a parasztgyermekeknél szabad szájúbb fiú volt. Káromkodó éles hangja, már az óvodától keltezve, folyvást uralkodott a gomolyodó játék fölött. Vérrel elöntött szemei folyton gyulladásban szenvedtek s betyárkodásaihoz képest is túl sokat köpködött, életuntan és sok rosszakarattal cselekedte ezt. Apja alkalmasint szíjgyártó volt s a külső Budai utcán laktak.

Száraz fagyos ősz volt akkor s az utca sara szürkeporos varanggyá rögösödött a kerékvágások mentén. Részvétlen, kaszáló szalmaszálak, mint lehetetlen bogárláblények akaszkodtak az előtéli unalomban a porfedte fagyon. Kaszás Mihály, a nagy gombolyagok blazírt tulajdonosa, fölényes technikával eresztett föl ott nagyobbfajta hatszögletű sárkányt. Néhány perc műve volt csak s a sárkány, farkát rakoncátlanul imbolygatva, elkicsinyedve, a gombolyagot fölhamzsolva, büszkén állott a magasban, húzott és papírüzeneteket lehetett hozzá felküldeni.

Mily megalázó volt most rágondolni, hogy neki sose sikerült ezt véghez vinnie. Sem kicsiny négyszögűvel, sem nagyobb hatszögűvel, de csillagformájúval sem. És épp ezen Kaszás Mihállyal kapcsolatban merültek föl a többi keserű megaláztatások is. Mert úgy annak, mint az összes parasztgyerekeknek, zörgőn csetlő acélpatkó volt a csizmáján és ő a darásan permetező és élesen sziporkázó vágásoknak a jégen, mikor diadalmasan hangzott el a becsületbeli kihívás, hogy “ennek hasíts párját" semmiképp sem tudott eleget tenni. Gombos cipőjének kísérletezésektől nyűtt sarkából két árva vasszög szilánkosodott ki, mikkel éppen hogy felületeseket tudott karcolni a tükröző jégfelületre. Az így kierőszakolt párhuzamos két vonalka aztán nagy hahotázásokra adott alkalmat. - Ki akarván pótolni - minthogy a patkó ügyében minden siránkozó kérelem megtört szülei efelé való elzárkózásán - díszes kárpitos szögekkel kísérletezett, majd a lehető legtökéletesebb mesterséges pótláshoz, a kékacél papucsszögekhez folyamodott, melyek azonban még mindig pöttöm vállalkozásoknak bizonyultak ama hódító és elragadó, mindent leigázó hasításokkal szemben.

Szentimentális felkészültségében akaratlanul is felsorakoztatta elméjében nemcsak a legjellemzőbb gyámoltalanságait, de mintegy általánosan elboldogtalanodva magára hagyta zuhogni kínos s már többször fonala-fölvett határozatlan megállapításait, melyek éppúgy az óvodától kísérték el idáig is, mint követni fogják, megeshetik, továbbra, hacsak ki nem fogja nőni őket idősebb korára. Akkor szoktak nála az ilyesmik előjönni, ha gyermeteg szíve valamiért vaktában elszomorodik és folytonos keserűséget érez a lelkében.

Mert már ott az óvodában is, a kis zöldszékek és képes uzsonnatáskák országában, “a medvét táncoltató oláh" kép mennyire félt a még messze fekvő élettől társai némely nem is dicsőséges tulajdonságai miatt. Néhány gyermeknek bár kellemetlen és szúrós szaga is elegendő volt arra, hogy nagyfokú és szívsápasztó irigységgel teljék el, meg hogy kereken kétségbeessék jövendő élete felett. Mennyire gyűlölte abbeli tökéletességét, mi megvédelmezte attól, hogy kemény kövezeten testhosszában elvágódjék, hogy nadrágját egy áruitól éppen megfosztott láda szöge hasítsa fel vékony piros recés vonalat húzva gyöngehúsú combjára. Mint irigyelte társai viszkető és lekaparható haragos rubinsebhelyeit - a vézna, vagy pufók térdeken! Neki a könyöke, az arca, meg az orra mindenkor ment volt a mocsoktól s ennek különösen az utóbbin való hiánya világossá tette előtte, hogy méltán kétségbeeshet, mert ím szerencsétlen, fogyatékos teremtése az istennek, aki bizony csöppet sem alkalmas a dicső és küzdelmes emberi élet végtelen árnyalatokkal gazdag helyzeteinek lebírására. Riadtan eszmélt rá, hogy a nagy színjátékból bizonyos félszegségei miatt ki lesz ám rekesztve s csak mint tétlen néző lebzselhet zsebre tett kézzel.

Ám a gyáva féligélés bűnének ily zsenge korban való megsejdítése nem volt nála így kikristályozottan elvonatkozva, el volt látva mellékaromákkal. Most is, - amint általában a fakérgét fogdosta, gyámoltalanságainak seregszámláján a tételek jobbára keresztény gyermekek némely ténykedéseivel szemben, - azokkal összefüggésben halmozódtak fel. Elkezdve a Kaszás Mihály sárkányeresztésén, cérnatekerésén és patkós csizmáján addig a módig, ahogy Révész Imre elővette a bicskáját - és amilyen bicskát vett elő! Míg az ő bicskáján, inkább kiskésén, a csontburoklapon szelíd és meghitt hajlású nikkelellipszis volt beékelve, ami unalmassá, életrevalótlanná, nem az igazivá tette szemében, addig amazén sűrűn rézszögek ütköztek ki, az egész sötétebb volt, óh, és a pengéje nem tompa ívben hajlott, de sovány homorú fölszúrhatnámságával, mélyen bevésett szemszerű körömnyitójával a dolgokat okos célszerűségre maró hetyke kis állat volt.

De minden tulajdonát nem málló érdektelenség, lomposság jellemezte amiért kétségbe kell esni, hogy nem az igazi, míg mindez másoknál életteljes, új célokra törő, akaratosan érdeket keltő foglalkozásra ingerlő!

Tovább menve, otthon a bútoraiknak, a herendi kávéöntőtől kezdve a barna pohárszékig nincs-e meg a közös vonásuk, hogy méla bárgyúsággal, valami nyomasztó használhatatlansággal lézengenek, mint amikre rég ráijesztettek a hatalmasok, hogy meghunyászkodva hallgatni fognak mind az idők végéig. És bár elmosódott körvonalakkal merült fel előtte, olykor csak kevés választotta el a végleges megállapítástól, hogy mindannak ami körülveszi, ami vele összefüggésben van, amihez hozzányúl a kezével, a félszegségét, az életre való sánta alkalmatosságát a megszokáson kívül a maga zsidó mivolta is teszi.

Néha már beteges idegkínzással csoportosításba fogott, fölosztott és osztályozott, determinált és absztrahált. Mert hogy legjobb barátain is megfigyelte ezeket a tulajdonságokat, a parasztfiúkon kevésbé. Legéletrevalóbbaknak ítélte a kékposztós árvaháziakat. De mennyivel különbeknek találta a b) osztály parasztjait és árváit! Egy osztállyal feljebb meg éppen titokzatos és kiváló érdekességűeknek és erőseknek. Néha azon kapta magát rajta, hogy az udvaron tanyázó állatokon zsidó, illetőleg keresztény vonásokat fedezett fel, de megtette ezt élettelen tárgyakkal is eltekintve az őhozzá tartozásból eredő vonásoktól.

Efféle gondok hirtelen újra átrágása után ötlött eszébe ismét a barna kapu, ilyenek után most már az emlékezés biztos ösvényére terelten. Otthagyta az akácfát s öntudatlanul lépegetett tova. Bizalmatlanul és csüggesztő fájdalommal ismerte föl a kapu mögül kiáradó fanyar emlékeket és ódon titkokat, mik ő elébe, uruk, vagy rabszolgájuk elé meghitten avagy odaadón kúsztak elő megtörve a feledtséget, fájdalomra szabadultan.

Akkor a drótba gabalyodott rózsaszín sárkány kicsiny ingahosszal nagyon gyorsan lóbálódzott.

A mamája karjába kapaszkodva ment által itt a hűvös nyári délután a széles kocsiúton. Jobbra a Budai-kút tere tágított és világított. Bementek a barna kiskapun, mely mintha fiókja lett volna a nagy kilincstelennek, nagy kertes ház. Sűrű vadpiszkebokrok képeztek ösvényeket, melyek még tágasabbakká tették ezt a kertet, minthogy ilyen utakkal volt keresztül-kasul átszőve. A fonnyadt vézna sárga virágocskák holtan terültek el az utcaportól elvásott csipkézett leveleken, efemer életük itt-ott zöld bogyókat eredményezett. Bent meg, a magányos házban, tágas, függönytelen hálószobában feküdt a drága Helén néni, az átlátszó törékeny nagynéni: az erei szelídkékek, a csontjai halványrózsaszínűek voltak a bő és hűs napsugárban. Két drágalátos gyöngyfogát az alsó ajakába vásta a kín, mely nefelejcs szemeit is borúsra fátyolozta, a sápadt-szőke testen fenyegető fekete árnyékok húzódtak elveszőn. És közel a bejárathoz feküdt az újszülött leányka, aki nem sokáig fog már itt időzni.

A kocsiúton ment és most haladt el a kapu előtt. Hirtelen rájöhetett, hogy az utca ismeretlen voltát s lelkében való távoliságát most még az is teszi, hogy hirtelenében nem tudta maga elé rajzolni miként is van voltaképpen az ő utcájuktól ama Kaszásék környékéig, a hideg szalmaszálakig a kemény földön.

Szorongató kívánságának engedelmeskedett, hogy elhagyván utcájukat tovább sietett a Budai-kisutcán, erősen firtatva az árnyékos baloldalt, mivel úgy gondolta, hogy odaszorul egész ismeretlen kíváncsisága. Odaadó vizsgálódással kielégíttetvén, ebben is emlékekre kellett ismernie. A házak fura sora feltűnően árnyékos volt itt egy darabon, jókora súlyos sötét foltok vevődtek hozzá a saját kontúrokhoz. Egyébként is ez a rész a vaskos, a súlyos, a tagbaszakadt benyomását keltette, ez utóbbit jóformán szó szerint véve a maga idegesítő elképzelésében. Minthogy itt a házak alacsonyak voltak és nem egy sorban épülvén nyitott, árnyéktermelő, mély udvarszerűségeket alkottak, miáltal meg széles oldalfalak kerültek elő. Lassan visszafordult és bekanyarodott a Régiiskola utcába, melynek baloldalán ismét a piaristák unott fala vakoskodott némi értelmes fényt csak a túlsó sarkán kapva a konviktus szürke kapujával. Az utca másik oldalán négy alacsony ház állott.

Otthon szilvalekváros kenyeret talált a födetlen asztalon. Két falatot harapott belőle, aztán fáradtan tette vissza. Ekkor már besötétedett: ráfeküdt a díványra, miközben végképp kimerülve olyasmire gondolt, hogy ámbár a szobában sötét volt, a dívány karjait őrző két sárgaréz oroszlánfej mégis kiviláglott és milyen rossz is lehet nekik, hogy művészietlenségükben olyannyira unalmasaknak kell lenniük, valamint még a kisgyermekek is megunják, ha játékból oly sokáig tartanak szájukban rézízű merev karikát és végtére, bizonyára vannak valahol érdeket keltőbb oroszlánfejek is... Ekkorra elszunnyadt.

A petróleumos lámpa meghitten csörömpölt, sárga tűz futotta el a szemeit és evőszerszámok vacsorára hangoltak. Mindez igen messziről valónak tetszett előtte, mígnem édes anyja a jól ismert családi nyüzsgés közepéből asztalhoz szólította. A kietlenség fájdalmában összeborzongott és igen bántónak találta, hogy zavarják. -

A rokonai csak nyereségnek vehették, hogy Endrét maguk közé sikerült szerezniük chórgyereknek, mert ezáltal a családi érintkezés, mely eleddig az Endréék zárkózottságán minduntalan megtörött, most a fiúk szakmabeli fölénye és amiatt, hogy Endre szívességükre szorulhatott, újabb termékeny talajra helyeződött. Nem mintha a két család közt tehetősség dolgában valami nagy eltérés lett volna, de mert Endréékhez képest ők a nagy kiterjedésű família azon ágához tartoztak, melynek tagjait bízvást a család gyalogosainak lehetne nevezni. Endréék voltak a finomabbak, a tisztábbak, az öntudatosabbak. Oszkárnak is, Karcsinak is észre kellett venni ezt az úgyszólván kiválasztottságot s értékelték is a maguk módja szerint. A család megközelítésével még szüleiknek is szívességet véltek tenni.

Az apjuk valahol a külvárosban körmölt baromfinagykereskedés írnokaként. Bőséges hivatalos óráin kívül kávéházakban időzött s mint afféle mély hangú, csöndes és alázatos ember néhány pohár víz mellett megelégedett a kibiceléssel is. Ritkán beszélt, ám akkor önérzetesen és komolyan, azért önérzetesen, hogy ebből a formából bátorságot merítsen beszédének folyamatos vezetéséhez, vagy hogy esetleges felsülését lehetőleg késleltesse. Endrével egypárszor, mint a fiatalokkal általában szívélyesen és felnőttszámba vevőn beszélgetett. Sohsem volt otthon található, amit felesége miatt, ki keresztény házból való szülésznő volt, bátran meg is tehetett, merthogy ez a foglalkozás azt jó gyakran tartotta távol a háztól. - Tán az egész család lelki diszpozíciójára is némi fényt deríthet, hogy kiváltképp a kisebbik lánynál, de a többi gyermeknél is, a két felső metszőfog a kelleténél hosszabbra nyúlt meg, melyeknek gyakori villogtatásával egy idegen mosoly kíséretében az arc könnyen s így gyakran igazodott valamely visszatetsző mazochista káröröm kifejezésére. Ez a különös vonás, mely Oszkárban ült el, az anyjuknál inkább a mesterségéből eredő bizonytalan fontolgatás szimbólumaként virágzott, de ugyanakkor ama bizonyos mosoly nélkül.

Endrének kedvére volt a szülők oly huzamos távolmaradása a háztól, mert éppen nem szerette volna, ha a szikár szülésznőt is otthon találja e mesterséghez fűződő kalandos és kegyetlen titkosságok keltette félelem miatt.

Csakugyan azzal kezdték, hogy a konyhában ódon dohos kis könyvekből, mik ügyetlen fogásra sárga leveleket hullajtottak szerte, énekelni próbáltak. Oszkár dirigált, Karcsi énekelt, Endre meg dünnyögött hozzá. A karmester úr azonban rövidesen megunta a péntekesti és szombati énekeket s az egész speciális nagy ünnepiekre lapozott át. Ám ezekre úgy, ha félév múltán kerül csak rá a sor, összecsapta a csíkos zöld táblájú könyvecskét s befejezettnek nyilvánította az énekórát.

A konyha mellett volt még egy nagyobb szobájuk is. Ormótlan sötét diófaszekrény hidalta át azt a sarkot, melyhez közel volt a tágas helyiség egyetlen ablaka. Nemcsak ennek egyedülvalósága miatt, meg hogy délutáni borús égből esett az eső, de általában is örök homályra volt kárhoztatva, mivel ez az egy ablaka is benyíló sikátorra szólott s ekképpen egy másik épületszárny sárga fala vetítette be a szennyessé vált sugarakat. A nagyszekrény ajtajai ki voltak tárva s a baloldali jó részt takart el, a mondhatni, vakablakból. A szekrény mélyében lapult a két kislány a lógó ruhák siket, titkos-álmatlan, madár-állat figyelésű életét zaklatva. Grófnőt játszottak, most éppen örökharagban voltak egymással és egy-egy sarokban: saját palotáikban duzzogtak, vagy éppen ékszereiket rakosgatták magukra “földig érő nagy tükreik" előtt, főképp pediglen szobalányaikat szidalmazták.

Az alsó nagy fiók egészen ki volt húzva, limlomok fárattá gyömöszölt nyűgös tömkelegének ez időnként háborgatott koporsója, mibe a kutató s alázatos értelem csakhamar belebágyadván ismét átszokta engedni szenvedélytelen téli álmának. Félig a fiókra dőlve a kopár szőnyegen felső kabátban hevertek Endre és a kisebbik fiú. Emez pikáns kis rókafejét ide-oda kapkodta a vastag könyv fölött: mindent meg akart magyarázni. Mosdatlan szájjal okosította föl Endrét az illusztrációk jelentőségéről. Néha orvosi kifejezéseket kevert a beszédébe s ezeket épp oly kéjjel ejtegette ki, mint az előbbieket. Oszkár fát vágott a konyhában: neki már az ilyesmik magyarázata csöpp örömet sem okozott. Ezt a kötelességét rég teljesítette már barátaival szemben.

Endre előbb idegenkedve, majd túlfűtött izgalommal figyelte társát s olykor, mint akit nem túlságosan érdekel, maga lapozott tovább leintő mozdulatokkal. Ám valójában egyiktől a másikhoz menekült szégyenében. Később kíváncsisága maradék nélkül kielégíttetvén, helyet engedett a terhes utálatnak. A förtelmes detailok, mik úgy hatottak rá a naiv vásári színezésben, mint lihegő nyitott sebek és a fura szármalények, az embriók, cinikus évezredes álom pofával! És a kóros elváltozások, miket minduntalan a nyelve hegyén kellett éreznie!

Mégis végig levelezte a vaskos kötetet, itt-ott fontoskodó arccal kérdezősködött, sőt utoljára készségesen fel tudta keresni a kedveltebb oldalakat, vagy amelyek éppen kétséget hagytak számára.

A grófnők kibékültek s e felett való örömükben gyönyörű szidalmakkal illették képzelt szobalányaikat, óh, egészen csekély vétségekért.

A téli ruhák nehéz ráncai meg-meginogtak a sötétben, az ólmos eső munkára unszolta őket. Késett molypillék vibráltak elő s a naftalin patikás illata terült rá a hideg nagy szobára a grófnők lakosztálya felől. Oszkár a tűzhelynél garmadába rakosgatta az aprófát, becsapta maga után az ajtót s fütyürészve hátára vetette magát a díványon, melyen a ruganyok úgy ütköztek elő, mint vénhedt asszony csontjai a keshedt, törött bőr alatt.

Gizi grófnő épp azt jelentette be, hogy hálószobájába vonul, mit meg is cselekedett azzal, hogy anyja télikabátjába bújt bele. Ekkor ritmustalan csoszogás remegtette meg a sötét ablakot. Vastag, rekedt hang erősködött dallamnak lenni. Utána súly zuhant a vékonydongájú gigerli konyhakilincsre.

Endre és a grófnők rettenetesen megijedtek, Karcsi meg váró érdeklődéssel nézett a bátyjára, ki szitkokat morogva rohant ki a konyhába. Belerúgott az üveges ajtóba és a szülészkönyvből lenépszerűsített démonian kifejező hasonlatokkal átkozta a bús részeget mög hogy a fene ögye mög űket, mindig etévesztik.

Endre halálos rémülettel érezte a lakásnak egy hosszú és ismeretlen udvar legmélyén való fekvését, menthetetlenül sarokba szorítottnak hitte magukat. A grófnők ellenben testvérbátyjuk szidalmain felüdültek s testüket felfedve, komiszan nyelveltek. Ebben a pillanatban - bentről nem lehetett megállapítani, ki okozta a zajt - Oszkár egy csomó keményfát csapott a rozoga zárt ajtó tövibe és ordított. Bent megrémültek s Endre fejvesztetten ugrott a szekrénybe, a grófnőkhöz kuporodva, keze a kisebbik lány meztelen testéhez szorult s az izgalom meg a félelem miatt majdhogy nem elájult a “hálószobában." A hirtelen beállott csönd és az utálat, amit a kislány érzékien figyelő arca meg testének kipárolgása keltettek benne, serkentették föl s miközben esetlen, térdelésben maradó mozdulatokkal vánszorogva menekült rá a fiókra, hogy a hegyes limlomok éles fájdalmat okozva, nyomták meg gyönge lábszárcsontjait, már-már sírva fakadt, amint kérdezte, bejöhet-e még a részeg ember. Oszkár belépve, válaszul újra káromkodásba fogott: hogy a fene ögye mög a részög disznajait, lé fogja ütni a veséjüket.

Még hallani lehetett az ittas ember hepehupás lépéseit.

Endre most már végképp megelégelte a szülészkönyv tanulmányozását, haza szeretett volna menni, de félt, hogy kimenet találkozni fognak a részeg emberrel. És csakhamar az a gondolat ejtette kétségbe, hogy a részeg egyáltalán nem is tud majd visszatalálni a ház elején félszeg fénysugáron borgőzt lihegő kocsmaajtóhoz s egész éjjel, mint veszett kutya fog kóborolni az ismeretlen csúszós-pocsolyás sötét udvaron. Éppen ezért nem is nagyon örvendezett, mikor Karcsi aggodalmának adott kifejezést, hogy Endre ki fog otthon kapni, ő hazakíséri. Ám nemsokára mégis rászánta magát. -

Endre naponként eljárt a rokonaihoz. A magánénekleckék természetesen elmaradtak, ehelyett délutánonként, ha, ki-ki a maga módja szerint, megunta a szülészkönyvet, minden mást kikapcsoló makacs kitartással lestek utána, mikor távozik el hazulról a Karcsi nagydiák unokabátyja, meg Oszkár, hogy ismételten kettes amerikaiakat csenhessenek. Az örömtelen várás a lehető legmeddőbb lelki és testi ténykedésekre vitte rá őket, főképp ugyan Endrét s gyakran órák hosszat kínzón hurcolta meg őket. Ide-oda kóvályogtak az egyszagú és egyhangú helyiségekben, időnként összevihogtak s Endre remegő kapzsiságában groteszk somfordáló és oldalazó mozdulatokat tett, mik egyrészt ama türelmetlenségének voltak jelei, mely sajnál minden másodpercet, ha nem azzal telik el, hogy Karcsi a bélyegek után kutasson, másrészt egy eljövendő biztos eredmény félszeg diadalát előlegezte. Mindketten kezdők voltak a bélyeggyűjtésben - Karcsi épp Endre ösztönzésére - s mióta a konyha melletti kuckóban a salátás könyvek között rábukkantak egy szivarskatulányi piros, kolombusfejű amerikaira, melyek minden valószínűség szerint vízben áztak meg valamikor, mert ott is, ahol fehérnek kellett volna lenniük, naiv rózsaszínűek voltak, - sóvár lélekkel mindennap eltolvajoltak belőle vagy egy tucatra valót s míg Endre gyáva szorongásával az őrt álló szerepét vállalta, Karcsi minden boldogabb izgalom nélkül tunyán kutatott a szúette állványon, a sötétben. Hogy könnyen föl ne tűnjék, lassanként fogyasztották el a készletet. Ámde már a skatulya kiürülése előtt is érezniük kellett, hogy mind e szorgoskodásaik is csak helyben menetelését szolgálják a bélyeggyűjtésnek, mi egymagában nem töltheti ki délutáni összejöveteleik naponta nagyobb hangon ígért programját.

Végtére is nem volt nehéz utat találni egyéb szórakozásokhoz, kivált hogy Endre számára régi kényszerűség volt már elárulni magát a V. lányokkal, mert Karcsi realizáló és feldolgozó képessége nem hagyta a dolgokat az álmos fantázia meddő ölében s mint előkelőbb összetételű rokonának hű csatlósa, jóhiszeműséggel vélt itt is kezére játszani.

A V. lányok a vallásórán az első padban ültek és ikrek voltak. Az egyik sovány és sötéthajzatú, a másik molettebb és szőke. Mind a kettő csinos és picike, fürge és kecses. Mivel pedig ők ketten voltak, ikrek és csinosak, őket tartották a legeslegszebbeknek. Például a beteges szőke kis Lévai lány hiába volt bájosabb és finomabb, mégis minduntalan amazokról beszélt az iskolai világ s az idősebb szegény lányok inkább csak nekik udvaroltak és kényeztetve babusgatták őket. Amaz félszeg és elhagyott volt hozzájuk képest magában hallgató bús szépségével.

Nem mintha nem lett volna szerelmes a Lévaiba is, hisz azonkívül a S. Márta is módfelett tetszett neki, mely lányka negyedikül ült mellettük az első padban, de egyrészt sok minden nem volt itten még tisztázva, másrészt a két V. kislány, kiváltképp a fürgébbik és a szemesebb - típusának ily jó korán előrevetődő vonásaival - élénken váltotta magához e szerelemfajta érzéseket.

Karcsi csakhamar odáig vitte a dolgot, hogy bár Endre sokáig tiltakozott ellene - jóllehet végül csak hamisan - kisiettek a Nagykőrösi utca végire s nem messze már a sétatértől széles mellékutca hanyagolt kapualjában ütötték fel tanyájukat. Ez az utca éppen a kislányok szívdobogtatón érdekes kapujának tartott s abból a kapualjból az ablakokat is jól lehetett látni. És ekkor megkezdődött egy csukott ablakú, őszi - édesbús, fásult - fanyar családi élet talányos és állhatatos, periszkópéber megfigyelése, mely néha már azzal is megelégedett, ha vagy hat órai várakozás után gondolatrebbenésnyi drága függönymozdulatokat sikerült emlékké rögzítenie.

Még előbb történt meg a fölosztás. Minthogy Karcsi nem belső kényszerűségből, hanem egyrészt kollegialitásból és a másik érzései iránt való csodálatból, másrészt meg a nagyok kötelező majmolásából vállalta a romantikus szerelmi helyzetek kierőszakolását és mivel sikerült megállapítania, hogy barátja a kisebbik lány iránt mindent összevéve inkább érdeklődik, azt nagylelkűen neki ajándékozta, míg a másikat önérzettel magáénak vallotta. Endre esetlenül és komoran ment bele ez önkényes és racionális felosztásba, mely semmiképpen se lehetett ínyére.

A kapualjból gyakorta eszközöltek kirohanásokat akár, ha megrezzent egy függönyredő, vagy éppen ha világosabb árnyak suhantak át a sötét öblű magas szobák mélyein. Ilyenkor a szemközti járdán sétáltak föl és alá s ha véletlenül egyik kislány jött oda az érdekes ablakhoz, Endre a világért sem merte volna arra fordítani az arcát, rossz nevetés fojtogatta és vagy becsmérlőn nyilatkozott kísérőjéről, mint:

- Szamár, milyen buta vagy Karcsi... hülye...

vagy hirtelen sürgőssé vált megkérdeznie:

- Te nem kellene már hazamenni, mit gondolsz nem kapunk majd ki, gyerünk haza...

avagy egyszerűbben:

- Te, milyen érdekes, nem igaz?...

s közben elvörösödött, meggyorsította a járását s húzta Endrét a kapualj felé.

Ha meg egész délután ott kézimunkáztak az ablaknál s így inkább hozzájuk edzhette tekintetét, oly gonosz fölényt s lekicsinylő megvetést sugárzott az feléjük, mely eleve el kellett, hogy hárítson minden gyanút, hogy netalán ő miattuk leselkednék itt félnapokon át, vagy hogy éppen szerelmes volna beléjük.

A lányok riadt kíváncsisággal szemlélték a két fiú táborozását s igyekeztek elmélyedni munkájukban. - A vallásórákon semmi sem történt a közeledés, a kiegyenlítés vagy a tisztázás ügyében, ott bátortalanul nézett farkasszemet a két csoport egymással.

Ebédjüket sebtében bekapkodva késő estig, ily portyázásokkal töltötték itt a délutánokat e sáros ősszel. Legjobban kedvelték a vasárnapokat, mert akkor parasztok lepik el a város belsejét s a sétatértől, végig a Kőrösi utcán, a nagy templomig hömpölyög végig a nehéz járású cifra sokaság. Ők meg a tömeg közé vegyülve ezúttal szabadosan sétálhattak, még az anyjuk pillantásától sem riadtak vissza és kapualját sem használták fel menedékhelyül.

Később találkozásaik meggyérülvén Karcsi érdekes hírekkel kedveskedett: Az éjjel volt náluk, szüleik színházba mentek s a kisebbik igen szomorú volt, hogy Endre nem látogatott el. Holnap különben megint elmegy hozzájuk.

Endre nem nagyon hitt ezen híreszelésekben, de leszámítva a jókora féltékenységet, szerette hallgatni e hazugságokat, mert ügyük ily valóságba állítása rendkívüli izgalomba sodorta. Éppen ezért olyan kételyekkel, mint: majd legközelebb ő is elmegy ám, nem is kívánta zavarni, ellenben állhatatosan részletek elmondásáért unszolta.

Egyáltalán ez az egész tervetlen szerelem abban állott, hogy a csinos arc egy kedves érzésen keresztül gyötrő kíváncsiságot ébresztett benne a lábszárak és egyéb, a kislányoknál úgy sem található, testi bájak megkerülésével a nemiséget elsősorban elkülönző szerkezetek iránt. -

Egy napon, rendkívüli temető-énekórára hívták össze a kórokat. Endre vajmi keveset épülhetett rajta, hisz a legszükségesebbeket sem sajátította még el igazában. Mégis, mivel az illetők elsőosztályú temetést kívántak teljes számban és készséggel kellett kivonulni. Endrét is számításba vették. A temetés másnapra volt kitűzve, délután két órára, gyülekezés az Óvoda utcában, a halottas ház előtt.

Endre másnap korán szeretett volna ott lenni, mert sehogy sem bírta elképzelni a helyzetet, mibe hirtelen csöppenni fog. Részéről aggodalommal elhamarkodottnak ítélte, hogy ismeretlen szertartás munkáseszközeként szerepeljen, holott még az odavaló énekeket sem ismeri. A rokonaival szeretett volna előbb találkozni, hogy velük énektudatlansága miatt a helyes magatartásra vonatkozó kényesebb pontokat megbeszélhesse.

Nagy bosszúságára ebéd után megbízatással küldték az ecetesékhez s csak innen indulhatott a maga dolga után. Hogy hamarabb odaérjen - negyed kettőre járt az idő - a rendőrlaktanyán vágott keresztül, amit évek óta nem tett már meg.

Óriási kopár udvar volt ez jobbra szálfagarmadákkal, balra, meg hátul rendes fehér épületekkel. Panaszos kapunyikorgásra tárult a szorongó ember elé s a nagy deszkakerítést ki sem egyenlítette még a szárnyaskapu behajlása, máris fölkotlott a düh kéjétől meredt pulykák vénasszonyos, türelmetlenül kituszkoló és elhárító rut-rutolása. Ott szántottak, söpörtek az ujjlenyomatokkal hieroglifás szennyes sárban, állati unalombírással, mint egy-egy dühös legyező, vagy mint fura szerkezeten szédülő pokolgépek dekoratív elmék kaján munkáiként. Olyanok voltak, mint ázott banyák, mik szép emberek előtt henteregve tetszelegnek varangyaikkal.

A hely rendeltetése legfeljebb onnan ismerszett meg, hogy árva rendőrkabát lógott a falon magát porolásra illegetve. - Lakóval itt ritkán találkozott az ember, az egész ház álmos és elhagyott volt. - Míg a főbejárat felől az Óvoda utcai kisajtóhoz ért az ember - erre az utcára négyszögletes sötét lyukak ásítottak a kopár falból - igen komplikált, rideg és világló fehérre meszelt kamraszerűségen kellett keresztülhatolni, melynek egyik sarkában nagy mángorló gubbasztott. Szinte bántott itt már a minden langy nélkül való világosság: a kongó ürességnek mi szüksége rá. - A mész vakító fehér fénye csak még elviselhetetlenebbé tette az itt tartózkodást az éles hűs levegőben: az ember azt hihette, hogy toronyszobában tévelyeg messzefekvő céllal, távoli megoldással.

Valamikor sokat járt rajta keresztül és most is éppúgy örült, hogy a túlsó oldalra jutott s éppúgy visszanézett, nem követi-e felgyűrt ingujjú rendőr.

A megjelölt ház felé kémlelt, de egyetlen fiákeren kívül, min alkalmasint rokonok érkezhettek, semmi különöset nem látott előtte. Elballagott a ház irányába.

Az eső lassacskán bontakozott ki a ködös borúból.

Nagyon kopott, vizenyős-zöld kerítésbe esetlenül ékelődött a kapu. Félig volt kitárva s nem is lehetett volna tovább feszegetni a befelé meredélyes sárban. A sárba súrolt gyűrűs körívek egyébként is mutatták, hogy a kapu szűkkeblűsége éppen eleget szenvedett már. - Bizonytalan szemétdombokig és ócskaságokig húzódtak ablakokkal sűrűn hintett alacsony épületszárnyak, mik csaknem a kunyhók igényeivel lézengtek gőzölögve, mélyen, tunya unalommal és magukba rogyva. Úgy, hogy az elsőosztályú temetéshez képest zsugori alsó emberek lakhatták. - Elnyeléssel fenyegető mocsarát az udvarnak szurtos némber igyekezett felosztani régi deszkákkal és pinceajtókkal, minden terv és gondolat nélkül hálózva be felületét.

Egymásután gördültek a ház elé a kocsik. Nagyon sok kocsi érkezett. És a vigasztalan sarat mindenüvé szétfreccsentették a szurtos kerekek. A forgalom annál feltűnőbb volt, mert aki ismerte ezt az utcát, tudhatta, mily kevéssé érinti közlekedés. Nagy felületen a fű is kinőtt rajta, mivel ékalakban torkollván a Kis-Budai utcába, a járművek inkább azon közelítették meg a Kőrösi és Kaszap utcákat. Sok anyának öröme telhetett benne, hogy ily békés utcában tudta gyermeke óvodáját.

Endre a kórok csoportjában ácsorgott a kapu mellett s kissé már meg volt nyugtatva a jó tanáccsal, hogy éppen elég ily esetekben, ha száját alkalmasan tudja mozgatni.

Az eső szaporán esett, hogy a megérkező főrabbi esernyőt tartott maga fölé, amint leszállott. A kántor néhány szót vetett a kórok felé, akik erre utána nyomultak s a koporsó jobb oldalán helyezkednek el, az egyik pinceajtón húzódzkodva össze.

A szertartás az eső miatt meglehetős gyors tempóban gördült tova s Endre nagy szerencséjének tartotta a vizes időjárást. Az eső egyrészt fátyolmódjára takarva el, merészebbé tette magatartását, másrészt kellemetlenkedésével terhére lévén az embereknek a gyász szorongató fülledtségéből is sokat elvett. Mivel észrevette, hogy az emberek a víz elhárításával is foglalkoznak, nem volt már olyan roppant fontos, hogy minduntalan elnevesse magát, pedig megtartóztatása óriási erőfeszítésébe került volna.

Kevéssel utána, hogy az első énekszámnál sikerült neki az éneklés mímelése - olykor mellé is dünnyögött, mert jó hallása volt - csakhamar az ejtette aggodalomba, hogy hiszen a kántor igen jól tudja, mennyire járatlan ő ez énekben s így felette valószínű, hogy el fog esni a jutalmazástól.

A kántor komor bevezetése után nemsokára a megrendítő “Sviszi" jajongott dallamba, mellyel a kórus a kérlelhetetlen sziváriák sötét irtózatának birodalmába volt hivatva vonszolni a gyászoló tömeget, Endre szigorúsággal is vádolta magukat a szegény emberek ily kérlelhetetlen meghurcolása miatt. Majd átadták érzelmüket a rabbinak, aki remegő szép komoly hangján e világon minden lehetséges széppel-jóval felvirágozta az elhunyt öregasszonyt, az egyes hozzátartozók névszerinti említésével innen is onnan is fel-felzokogásokat sikerült kibuggyantania. - Aztán megint a kántor énekelt és a kórus felelgetett rá...

A kántor bekapcsolta az imakönyvet, a koporsós rendezett, néhány szürke szék borult föl, végre is a deszkahidakon a kórok is kapun kívülre jutottak s az egész társaság elhelyezkedhetett egy rozoga konflison.

Mivel kisvárosokban a csekély távolságok miatt nem könnyen juthatni kocsikázáshoz, Endre s még néhány társa az ínyencek izgalmával fogadták, csak éppen hogy nagyon összeszorultak.

Mikor eső elé feszítették a csuklós bő ernyőt, alatta összetartozóság repeső meghittségétől hevült testek tapadtak egymáshoz. Kedves, a kaszt érdekeiért fáradó térdeket koccintottak össze.

Ott ültek egymás mellett a nagy ülésen: a komoly fiatalember számba menő nagy Berger széles érctenorjával a torkában, a Gross úr, ki náthás orgánuma ellenére is bámulatosan magas szopránnal rendelkezett, nemkülönben a Lustig Lexi, ki mindig, mintha vágtató vadparipa lendületéből toppant volna az ember el, hozzá sötét orrlyukait tátogatta s ijedt haraggal szemlélte a világot. A pufók szőke Zeisler, kinek társaságában hegyvidéken érezhette magát az ember, mert örökkön lihegett, mint akinek lejtővel kell megbirkóznia. Bárkicsoda, hacsak nem is tapasztalta, de, mint elrémítő betegséget, elképzelte már magának, azt hihette, amikor ez a fiú beszél, azért keresi oly nyögdécselve a szavakat, mert közben, mint láthatatlan kaján ellenséggel, nehézséges sérve fel-feltörő fájdalmával is meg kell küzdenie. Vele szemben ült száraz unokafivére, kivel évek óta tartotta már a haragot, ám ez percig sem akadályozta meg benne őket, hogy minden fennakadás nélkül vegyenek részt egyazon játékokban. - A bakon ült a kis Berger.

Endre másodszor volt már ily közel temetéshez. Elsőízben igen zsenge korában, amidőn még a Koháry utcában laktak. Szülei innen kísérték ki Rozikát a temetőbe.

Aznap reggel Örzse néni kemény fogással emelte csipejéhez madzaghálós ágyából. A téglapadlatú konyhába cipelte, hol már élénken pattogott a tűz.

A konyhaasztal nyújtódeszkával volt lefödve s ennek tetején ült meg állott, amint azt már az öltöztetés fázisai megkívánták. Legelőbb is inget váltottak, majd a dukszernadrágot kapta magára, mit az álomtól kóválygó gyermekre akasztani nem kis feladat volt. Aztán a harisnyákat kezdte rácibálni, de ezenközben már végképp nem bírta megállani, hogy fénylő kökénykék kötőjét vörös szemeihez ne illessze: a kisgyermek lába fején hagyva a laza harisnyakötőt csukló zokogással rontott neki a lakásba vezető tapétaajtónak.

Endre megijedt s idegenkedve kémlelt körül. A háta mögötti firhangos ablak szélén kileshette, hogy az udvar terén szürke faszékek sorakoznak: rideg, adminisztratív négylábú állatok miknek hátára éppen szélükön vasalt hasonszínű tömör deszkákat teregettek. Szalmába bugyolált téli kút sűrű gyászfátyolt viselt s a kő fölött keményre fagyott kút-környéke rikító sárga homokkal volt meghintve. Dideregve emberek lézengtek ide-oda.

Tétova pillanatra a büszke öröm messze árnyalata suhant által gyermeki kedélyén, hogy végre az ő részükre is rendeződik nagyobb szabású, gonddal sallangozott adminisztráció, melynél egy célért, az ő céljukért fontoskodó emberek számottevő raja van foglalkoztatva. Középpontnak lenni, midőn köröskörül egyéniségek mondanak le önmagukról, mily édes legönzőbb emberi állapot!

De hirtelen a tapéta ajtó felé vágyott tekintete s szorongva kiáltozta Örzse nénit. Ám nem kapott más feleletet, minthogy az udvar felől erősebb mozgalom emelkedett. Megrémült és nem merte hallatni szavát. - Fájó, védtelen szomorúsággal nyilallott lelkébe jelentőssé a drága Rozika hosszú betegsége és már sejtette, hogy betegségénél még ellenségesebb támadás illethette.

Vigyázó lassúsággal mászott le az asztal tetejéről s nem nézve ablakot-ajtót a hideg kövezeten a tűzhely túlsó oldalára menekült hiányos öltözékében, egy fölborított edényszárító kosárhoz kuporodott. - Szíve oly hevesen dobogott a szűkséges helyzetben, hogy csak elvétve fogta föl az udvar felől szálló bús énekhangokat.

Bizodalmatlan fogadta óvatosan felmerülő sejtelmét, hogy valami itt most erősen a számára léteznék, mivelhogy ő van egyedül a konyhában, melynek minden egyes bútora-szerszáma olyan, mint ismerős, de hallgatag cselédek, akik ugyan még nem pártoltanak el, de már titkolózni tudnak. Ő van egyedül a konyhában s kint van az összesség, a mindenki. Azok viszonylanak ő hozzá s így ténykedésük főként az ő kedvéért van folyamatban, csak túlságosan fiatal még hozzá, hogy végérvényesen megérthetné, tisztázhatná, de eljő egyszer az idő, amikor vissza fog még rá térni s szép sorjába elő fogja akkor majd szedni.

A maga fontosságérzete, meg az éles egyedüllét ily merőn szokatlan és családját oly tragikusan elfoglaló szertartás tövében, hangos sírásra fakasztotta és sokáig zokogott még utána, mivel nem merte abbahagyni.

Útiránnyal nem parádéztak, a lehető legegyenesebben közelítették meg a temetőt. Az eső gyengén permetezett s a sár a sírhoz vezető úton közzészórt kavicsok miatt nem tapadt a cipőtalpakhoz.

A kántor menten tisztéhez látott. Így a szabadban, isten felhőbeborult ege alatt, végtelen csöndes síkságon, hol sivatagálmos gizgazokat taposva hallga emberek csoportja hajolt össze, hangja monumentális és bibliai volt.

De nem volt benne semmi megnyugtató. Félelmes félmelódiák súlyos megalázkodást hirdettek s a rettenetes Jehova felé terelték a gondolatot. A gyülekezet később már nem is a halottat látszott gyászolni, mint inkább jajongó haláldöbbenetének adott szertelen alázattal kifejezést meg akarván téveszteni a Jehovát, hogy az amúgy is vésztől ványadt testekről a jövőben (amikor tehát róluk leszen szó) vegye le sújtó tekintetét. A kántor hangjában meg (ő a Jehova oldalán állott) lassanként kéjelgő vészt jóslás hatalmasodott el, végül már büntetett, megtorolt és ostorozott. Erős volt, mint egy ó-testamentomi kőszikla.

Endre rángatózó mosolya minduntalan fönnakadt, mielőtt arcán elömlött volna.

Ásók tompákat pendültek, napszámosok sietve zuhogtattak ázott rögöket a gödörbe. Az emberek piros kancsóból futólag öblítették dermedt kezeiket, ólmos törülközők villantak meg s a mosdótálak fenekére aprópénzdarabok koccantak. A temető hirtelen kiürült.

A kórok megint fölkapaszkodtak a konflisra, komoly munkájuk után önérzet derűje nyugodt homlokukon megnövesztvén bennük egyéniségük tudatát: visszafelé szétesett a kaszt kifelé oly meghitt egysége s a harisnyakötős hanyagolt térdek szemérmesen visszahúzódtak.

A kocsi különben most gyorsan gördült tova, egymásután hagyta el a sártenger partjain húzódó temetőket. Római katolikus temető, református temető, a kőfeszület, a gémeskút az itatóval, a kovácsműhely, a Jókai utca... s már a város kövezetén gördültek.

A templom előtt leszálltak s átmentek a papi magánlakások udvarába, hol a főkántor konyhája előtt várakoztak. Az a templom felől, már átöltözve, csak nagy sokára jelentkezett s kisvártatva mellényzsebéből fizette ki a kórokat. Endre, nem kis csodálkozására, - valahogy őt is a kántor elé taszigálták - szintén megkapta kijáró negyven krajcárját, s ez a félévi négy forinthoz képest nem volt megvetendő összeg.

A kórok a nemes fáradtsággal megszolgált munkabér heves értékelése közepett csakhamar elszéledtek, némelyikük tagbaszakadt lépésekkel utánozta a felnőttek megelégedését.

Mire fölocsúdott, Lustig Lexi meg a Gross úr vitatkoztak még előtte, az utóbbi hozzáfordult.

- No most magát is elvisszük a színházba. Jó? - Lexi, mi? Tíz krajcárért neki is szörözhetünk diákhelyet.

Endre mosolygott, elpirult, nem ellenkezett, bár úgy nagyjában meg volt róla győződve, hogy a színház, melyet csak kívülről látott még s melyről több ízben hallotta rebesgetni, hogy a pesti Vígszínházat is ennek a mintájára építették, bizonyos okoknál fogva nagyoknak való foglalkozás.

- Mögjegyzöm ám, hogy sietnünk köll, mert már háromnegyednégy és félnégykor kezdődik - tette még hozzá Gross úr.

Ezzel rohanó lépésben vágtak át a templomudvaron, meg a vasárnapi kopár piactereken, a keresztény templomok előtt lomha parasztokat kellett minduntalan kikerülniük. Az eső sűrű cseppekben esett, teljesen át voltak már ázva s Endre alig bírta követni hosszúlábú kollégái szeles iramát. De némán tűrt szúró jobboldalára nyomva két kezét s mellettük szaladva igyekezett kipótolni erőteljes kilépésüket.

Ezenközben lelkiismerete beavatkozása folytán nagyon elszontyolodott. Határtalan könnyelműség színében tűnt fel előtte, hogy első keresményét ily meggondolatlan hebehurgyasággal hagyja megcsonkítani. Megszomorodása végképp eltöltötte, mikor szőrszálhasogató és körültekintő gondossága a visszahozhatatlanság fenyegetésével tartotta elébe, hogy a meghitt, a joviálisan zömök, teli hangzatú negyven krajcár helyett, csak a véknyabb fajankó csengésű harmincat viheti majd haza.

Ám minden gyötrelme hiábavaló volt, mert ekkor már a színház foyerjában állottak s hogy elszedték tőle a tíz krajcárokat, belépőjegyet nyomtak a markába. Egyszerre - hogy mint történt - kellemesen fűtött homályos helyiségben szorosan maga előtt emberi hátakat látott.

Tanácstalanul erőltette élesebb látásra szemeit. Keserű meleg öntötte el, mert rászedettnek érezte magát. Olykor vállak hajoltak széjjel s ilyenkor mentette, amit lehetett. Fülébe folyvást egy szó duruzsolt: Gülbaba. Még a foyerban hallotta.

Amit néha ki-kilopott magának egy-egy sikerültebb tekintéssel, magas lépcsőjű, alföldön szokatlan alakú ház volt és díszes ráccsal volt elkerítve. Zsongó szép szelíd színek szubtilis drága fénynyalábokkal, mint ahogy csak Tündérországot képzelhette el. És a bájos szívreható muzsika mellett mintha mesebeli szép lányt temettek volna. Akaratlanul is összehasonlítást tett a kétfajta temetés között s lelkében emezt sóvárogta.

Nem értett semmit az egészből, de nyugalmas szomorúságba ringatta.

Csakhogy télikabátjában később nagyon melege lett, nem merte levetni, igaz, nem is lett volna hová tennie. A temetés, meg utána a lóhalálába való iramodás amúgy is elcsigázták már, most meg nem sokra vivő ágaskodásait is beszüntetve zsibbadásig leállta meghajszolt lábait. Nyaka a folytonos merev tartástól fonnyadt fájdalommal nehezedett gyenge hátára. Hozzá ide-oda taszigálták, majd meg se lehetett mozdulnia.

Akik idecipelték, rég nem törődtek már vele. Kényelmes helyüket kierőszakolván, teljes odaadással vetették magukat az operett élveibe.

Sem a nézőteret nem látta, sem a páholyokat, csak a szűkös diákhely alacsony mennyezetét, meg a furakodó nagy fiúk hátát. Nem bírta megérteni, mint van kedve az embereknek így gyötrődni néhány valóban megnyugtató kedves szín elkapásáért.

Nem, ő nem bírta már tovább, ösztönszerűen hátrafordult s szédült fejjel kászolódott ki a diákok nyűgös, fülledt szorongásából testben lélekben elvásottan, megint gazdagabban egy megalázással, hogy ím itt bizonyos kedves cél érdekében ki kellett volna tartania és még erre is képtelen volt.

A foyerban vöröstorony süvegű díszportás és hetyke bajuszú rendőr állottak s kisasszonyaikra korán váró cselédlányok viháncoltak. Értetlenül bámult gúnyolódó ábrázatukra, majd tétován lépkedett lefelé a díszszerpentin nagyszemű kavicsain a csurgó fenyőfák mellett.
 

Vagy két hét múlva, péntek estére, a kalendárium őszi jelzése ellenére erős fagy csontosodott a városra, korai párjára alig emlékeztek az emberek.

Mivel az erősebbek a gyámoltalanokkal szemben mindig jogot formálnak nagyobb kényelemre, a nagy kórok, amúgy is híres mulasztók, nem mentek el a templomba, az orgona mellé. Endrével együtt négy kis fiú volt csak jelen, kik a szokatlan hidegtől helyben táncoltak. Máskor ülni szoktak a billegő fapadon, míg a nagy kórok a karfához támaszkodtak, mindenesetre e függélyes testtartással kívánták magukat elkülöníteni a kiskóroktól.

Az atléta termetű segédkántor, ki dirigálta őket, oltár felé fordulva mormolta a minche imát, jegesmedve módjára állhatatosan hajlongtatta esetlen toronytestét.

Hogy ily kedélytelen, nyegle mozgástól kísért imádságból mennyire hiányozhatott az áhítat - szinte az ima túl hosszú mivoltából eredő türelmetlenségnek látszott - nem tűnt föl a kóroknak, sőt a segédkántort, szeles hajlongásairól ítélve, szent embernek tartották. Még inkább csupán idegesség volt ez a gyülekezet túlnyomó tömegénél, akiknek számára a mit sem jelentő héber szöveg lemorzsolandó terhes feladattá lőn, miként ama mesebeli átzabálandó ijedelmes kásahegyek. Vagy, ha már megértette, tudhatott-e áhítatba szédülni a történelmi szövegen?

Endre jó ideig azért élt mélységes kétségbeesésben, mert szánalmas, betűzgetésével sehogy sem bírt lépést tartani a község mormogó iramával. Gyermekéletének bizonyos korszakaiban drága idejét rabló nehéz vágy alatt roskadozva bódorgott, hogy elsajátítsa ez irigyelt sebes vágtatást az imádkozásban, ami Isten megértő színe elé járulás első meghitt feltételeként intett feléje.

A segédkántornak fura modora volt. Ha valakivel szembe akart nézni, előbb balra rántotta a fejét s egy ránccal fölhúzva szemöldökét, ferdén nézett az ember mellé.

Tekintetének e talányos határozatlansága védte meg a gúny darázs nyilaitól, miket nekiröpíteni nyílt volna elég alkalom. - Közellátó is volt s emiatt mintegy fizikailag is úgy beletemetkezett az imádkozásba, annyira mindig imádkozott, hogy akkor is, midőn a gyerekekhez szólott - ez nagy ritkán esett meg - mintha másik zümmögő hanggal befelé duruzsolt volna s ez épp oly érthetetlennek tűnt fel előttük, mint az a nézése.

Noha imázó igyekvésében végletekig el volt fásulva, nagyobb szünetek után, ha a gyerekek fecsegésük közepett tökéletesen megfeledkeztek hivatásukról, kopott fekete pálcája mindig fölemelkedett a kellő pillanatban s így sose történt, hogy ammen-eket, vagy bréchó-kat elmulasztottak volna.

A gyerekek nem imádkoztak, mert meggyőződésük volt: miként a kántornak nem szabad énekelni az ő litániájukat - erről külön győződtek meg - éppúgy tilalmas nekik énekelni, amit a kántor, imádkozni, amit a község - merthogy ilyesmi bizonyos módon jelezve volt az imakönyvekben. -

A városban péntek este nem jártak a zsidóasszonyok templomba. Éppen elég volt, ha szombaton, meg nagyünnepekkor kellett nehéz parádéba vágni magukat. A péntek este így férfiünnepséggé nőtte ki magát, minek következtében a hölgyek számára tartott emeleti erkélyek nem voltak megvilágítva.

Az istentisztelet fele rég letellett már, mikor a díszfekete, hosszú öltönybe bújtatott gyerek elindult áldomást ivásra, csatlósa télikabátját és civil sapkáját vitte utána. - De a csatlósságnak volt más értelme is, csakhogy ez nem függött össze az időjárással.

Emeletnél fentebb fekvő orgona mellől könnyű meg nehéz ajtókon keresztül, lefelé lépcsőkön által a női karzat fajárdájára értek, mely alatt csupán gerendázat üreskedvén az ember lépteire minduntalan fel-fel recsegett. Hamvas félhomály kontárkodott itten, mely csak sejteni engedte a földszintre világító lámpák fényességét.

Ha vigyázzra feszült, settenő csendben ropogtatott el rajta két apró gyászlegényke, egyszerre csak felhangzott a “Vajhulu..." mi közömbös jelentése ellenére szívsápasztó kietlenségével oly sírni való fájón gyötrött, hogy csak egymás előtti szégyenkezésükben nem sírták el magukat, e helyett legalább ösztönszerűen fogták össze egymást lelkeszakadt ügyetlenséggel kereső kezeiket.

A fajárda végén kisebb méretű könnyű ajtóhoz értek, mely a hátsó lépcsőházra nyílott s a kántori öltözőbe vezet. Kizárólag csak chórok használták e csigalépcsőt, roppant el volt hanyagolva és pokoli sötétség uralkodott benne, fölötte barátságtalan volt rajta egyedül járni. Nem is a földszinten végződött, hanem a pincében folytatódott. Egyrészt emiatt is volt, hogy az áldomást ivóval kísérő is indult.

A benne megélhető kellemetlenségek dacára télen heves verseny indult meg a díszruha megkaparintásáért, mert végigküzdvén a sötétség e hanyagolt fészkét, lent az öltözőben lobogó lángú kis vaskályha fogadta fázékony testüket-lelküket.

Mivel ezen az estén csak kevesen voltak együtt s mert Endre selejtes énektudománya nem sokat nyomott volna a latban, neki kellett elvállalni a tisztet a szokásos kíséret nélkül. A ruháját istentisztelet végeztével majd utána viszik. Parádéra most nem telik.

Újonc létére mindig távol tartotta magát a ruháért való küzdelemtől, bár sokszor nemes áhítattal fogta el a vágy rendes viszonyok közötti áldomásivásért. Ámde most, holott minden erőfeszítés nélkül érkezett hozzá, sőt a helyzet éppen felkínálta, hogy ő volt rá a leghivatottabb s máskor az ajánlat megtisztelésszámba ment volna nála - most aggodalommal töltötte el.

Néhány énekszám után, mikben ő is segíthetett volna, csakhamar rákerült a rojtos aljú hosszú kabát, meg a pomponos papisapka. Oly nehéz szívvel öltözött belé, mint ahogy a bíró nehéz szívvel írná alá ennen halálos ítéletét. - Hirtelen elzárkózó magatartást tanúsított, miáltal titkolni kívánta helyzetét, mint amely veszedelmet rejthet magában. Aggódva őrködött minden arcizmával, hogy mások észre ne vegyék veszélyét. Védekezett.

És nem történt valamely szerencsétlenség, mi lefoglalta volna a könyörtelen időpontot, melyen el kellett indulnia. Már általküzdötte a négy közeli ajtót, melyeket finnyás félelemmel bontott ki a kilincscsomagolásból.

Most a járdához vezető lapos lépcsőkön ügyetlenkedett. Ijedős forróság öntötte el és tapintatlan, általa nyeglének ítélt, botlásba inogott lépését a maga alázata és jóhiszeműsége illusztrálásra mély szándékkal szerette volna javítólag megismételni...

A község most a karzat széles előugrása miatt nem volt látható s egyre halkuló dünnyögő zümmögése, mintha nagymessziségekből vadidegen ósdi helyzetekből kúszott volna eléje. A lépései zavaró recsegést csiholtak ki a padlóból s csak óvatosan mert előrehaladni. Minden egyes lépéséért előre aggódott, már kénytelen volt szünetet tartani.

Még ez a bús csönd is, melybe, mintegy elvonatkozva vegyült el a távolból merülő moraj, megnyugtatta az előbbi recsegő kopogás után.

De a félelemtől való elpihenése csak rövid ideig tartott, mindent elrontott annak tudatba villanása, hogy fekete papi öltözetben áll itt fejtelen papok riadt őreként a világűr lehetséges billió körülménycsoportjai közül oly raffinált mód egy célra kieszelt egyetlenétől körülvetten. Még inkább: magát merőben egyedül való, a megszokottságból szinte gúnyosan kirívó ruhában való túl éber elgondolása oda vitte - hitetlenkedett is benne - hogy látta magát ebben a ruhában. És mikor újra megindultában, a homályban dohos portól szürkéllő padsorokra esett pillantása, alig bírta megállani, hogy a túloldalra ne fordítsa fejét, hol - bizonyos volt benne - ennen magát látta volna... s hallotta is a másik erkélyen kopogó lépteit.

Ám ekkor a mór-cifrán osztott íves ablakot rezzentő rohamos szélfúvás borzongatta el veszedelmes ötleteitől, fagya is bekúszott vele valamely antiszemita inasgyerek kavicsától zúzott sugárszilánkos nyíláson.

S csak ekkor riadt az eléje kerülő ajtóra.

És elkövette a hibát, hogy megállott, mert ezzel magában eltökélte, hogy van ott valami, amitől félnie kell.

A község befejezte a hosszú imát s csak elvétve értek föl hozzá rikoltó köhintések a kopár visszhang lomha hullámain, meg az imaversenyben elkésettek nesze. Aztán véletlen végtelen csönd állott be.

Egyszerre a kántor érces hangján feltört a “Vájhulu háschomájim", mely bánatosabb volt, mint valaha és hidegebb volt mint a szél. Endre lelke panaszosan sírt föl a “vájhulu" kegyetlensége miatt, mintha az lett volna, mely tőle a terhes kórszolgálatot követeli. Kérlelhetetlen figyelmeztette: ha a kaddisch első ammen-jánál akar ott lenni, sietnie kell.

Tán az életben uralkodó nagyfejű általánosságok voltak azok, miktől megcsukló lélekkel kegyelemért esedezett okok nélkül bizonygatva, hogy nem, ezt nem teheti meg. Mégis, szemeit lesütve, magába esve, alázatosan, mintegy kérve az ajtót, ne álljon rajt' bosszút, mert zavarni fogja fontos nyugalmában és közönséges tárgyként fogja használni - mégis benyitott.

Mennyi görcsös visszavonás volt a lassú kitárásban, míg a lehetséges menekülésre gondolt: óh, visszacsukni a sötétet s mint éjjel riasztó rém elől a paplan alá, menekülni a közeli pad szélső ülésére, az ülő ember biztosabb helyzetébe sáncolni magát, hogy teste gyámot vágyó felülete hamar érintkezzék a nyugodt valósággal, és hogy közelebb kerüljön hozzá: “gugg a vár". De belépett a sötétségbe és maga után illedelmesen behúzta az ajtót, mert rendzavarással nem kívánva magára zúdítani a bosszút, nem merte nyitva tartani.

A helyzet annyira idegen volt előtte, hogy néhány kísérletező botorkálás után a nyirkos fal mellett, kiment a fejéből az egész s nem bírt kiokoskodni semmiből.

De csakhamar teljében ismerte súlyos helyzetét, amint kitapintotta lábával a rücskös kőlépcsőt és a rozoga rácsba kapaszkodott. Hogy nagyon szorongani kezdett, a meghittebb, mivel már legyőzött, sötétséghez tekintett vissza. De nem sok vigaszt nyújtott, mert most meg nagy messzeségekért lelkendezett, hogy itt a mindenség oly fenyegető, közellel settent hozzája, szinte teste felületéhez tapadt. Egyáltalán nem lehetett tőle menekülni, mert még a torkán is lekúszott a fekete levegő. Még néhány lépést csúsztatott lefelé s akkor síkot ért, előrebotorkált s beleütközött valamibe. Beszáradt meszes láda volt, mely alkalmasint még a templom építkezéséből maradhatott meg. Iszonyúan megdöbbent, mert azt hitte tévútra magyarázták. Azt gondolta, elvétette a helyes utat s erre már nincs hova mennie. Ám most ötlött eszébe, hogy túlhaladva az ajtót a pincébe sétált le.

Zilált szorongása egyszerre feloldódott, hogy félelmének tárgya határozott alakot öltött: becsületes, egyszerű gyávasággal, de ideges-merev nevetésre borzult arccal sietett vissza tapogatózva a megpillantott keskeny csík felé s bezuhantotta magát az ajtóval.

A menekültek bágyadtságával pihent meg, lábai remegtek, majd felmondták a szolgálatot. A kályhához ment melegedni s szórakozottan kinyitotta ajtaját. A kinti életből nem jutott hozzá semmisem s jóllehet a templom nyugodt belsejét csak vékony ajtó választotta el, igen távol esett még tőle.

Jó ideig állott a tűz előtt melegedő teste kényelmét élvezve. Egyszerre csak összerezzent, mert a kántor, az istentisztelet végét jelentve hangjával a “lifné melech"-et énekelte s utána menten föl is hangzott az “Usemaj echod", melyek szerint a kis csoszogó samez ivott áldomást a karcsú érckehelyből.

Cél nélkül keresgélve meredt bele a nesztelen lángokba s szépen hagyta, hogy tűztől csordult könnyei sírásába olvadjanak bele.

Keserű könnyeivel gyermekkorát átkozta s a jó istenhez magyar gondolatokkal esedezett, hogy segítené mihamarább a boldog felnőttek rendezett sorába.

Minden oldalról mozgalom emelkedett s a lépcsőház felől a chórok robaja közelített. Mert a főkántor elvárta, hogy mindig megjelenjenek, egyrészt hiúságból, hogy mint udvara, környezzék és a szépet tegyék neki, másrészt, hogy megtudja, kik hiányoztak az istentiszteletről, rámutasson az elkövetett gikszerekre és végül, hogy megbeszéljék a jövő énekórát.

Évek múlva, mikorra többek példájára már Endre is elkövette a kétlelkűséget, hogy mint kollégista, tenoristája lett a református nagy kántusnak, tizenhatéves korában elveszítette édesapját, a köztiszteletben álló iparost, kit meggyászolni félváros zarándokolt el koporsójához.

A síró család csüggedt csoportjában ő is ott állott könnytelen orcával és keserű torokkal és az egész szertartás alatt azzal foglalkozott, hogy gyűlöletet izmosítson vele egyívású chórkollégák iránt, kik adminisztratív készséggel nem átallottak pénzt keresni apja temetésén. Szenvedélyes gyűlölete irántuk végképp meg lett pecsételve, hogy a “Sívíszit" teljes fekete kegyetlenségében sikerült előállítaniuk.

A temetés után rögtön kilépett a zsidó énekkarból s ettől kezdve, ha volt kollégáival találkozott vagy éppen messziről pillantotta meg őket, azon kapta magát rajta, hogy nem máson töri a fejét, minthogy miként tehetne bennük legkiadósabban kárt.