Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám · / · Pierre Lou˙s: A nő és a báb

Pierre Lou˙s: A nő és a báb
Regény a spanyol életből
XI.
Amely fejezetben látszólag minden kiderül.

Négyszemközt maradtunk. Legelőször is az angolok párologtak el.

Uram, eddig a percig hitványnak tartottam volna azt az embert, akiről hallom, hogy nőt megütött. És mégis, mikor ott álltam vele szemben, nem tudom, miféle önuralom vett erőt rajtam. Az ujjaim vonaglottak, szétnyíltak és összecsukódtak, mintha fojtogatni akarnának. Rettenetes, kimerítő küzdelem dúlt bennem dühöm és akaraterőm közt.

*

Ó, a nők mindenhatóságának legfőbb jele ez a sérthetetlenségük, amivel fölpáncélozzuk őket. A nő szemtől-szembe bánthat és gyalázhat egy férfit: meg kell előtte hajolnunk. Megütheti az embert: védekezzünk, de vigyáznunk kell, hogy ő meg ne sebesüljön. A nő tönkre teheti az embert: el kell tűrni. Megcsalhatja az embert: el kell titkolnunk, mert félnünk kell, hogy ezzel a nőt lehetetlenné tesszük. Szétrombolhatja egész életünket: tessék, ha tetszik, megölni!... De jaj valahogy a legkisebb karcolás se essék azon a finom bőrön, amely ezeké a bájos és vad lényeké, akiknél a gonoszság gyönyörűsége csaknem felülmúlja még a testi gyönyört is.

A keletiek nem így bánnak a nővel, mert a keletiek nagy gyönyörhajhászók. Ők levágták a nők karmait, hogy a szemüket lágyabbá tegyék. Megfékezik a nők gonoszságát, hogy az érzékiségük annál jobban loboghasson. Leborulok a kelet nagysága előtt.

De a számomra Conchita sebezhetetlen maradt.

*

Nem közeledtem többé feléje egy tapodtat sem. Három lépésnyiről beszéltem vele. Még mindig ott állt a fal mentén, hátán összekulcsolta a karját, a keble előredomborodott, a sarkát összetette, feszesen, egyenesen állt és fekete harisnyáival olyan volt, mint valami liliomszár finom vázában.

- Halljuk - szóltam hozzá - mit akarsz nekem mondani? Lássuk, mit találtál ki, hogyan védekezel? Hazudj, hazudj, hiszen értesz ehhez!

- Hát ez pompás! - kiáltotta Concha. - Még ő vádol engem! Bejön ide, mint a tolvaj, az ablakon át, mindent összezúz, megzavarja a táncomat, elkergeti a barátaimat...

- Elhallgass!

- Talán még engem is elkergetne innen és felelősségre vonna! Én vagyok a bűnös, mi? Én akartam ezt a nevetséges jelentet, mi? Ugyan kérlek, hagyj békén, olyan ostoba vagy!

És minthogy heves tánca miatt verejtékgyöngyök serkedtek fényes bőre száz meg száz helyén, az egyik szekrényből kivett egy bolyhos törülközőt és mintha fürdőből lépett volna ki, dörzsölte magát tetőtől térdig.

- Ez volt hát a dolgod ebben a házban! - kezdtem én - Ez a te úgynevezett művészeted! És ilyen nőt szeretek én!

- És te persze minderről semmit sem tudtál, kis ártatlanságom?

- Én?

- Nem, nem, te nem tudtál semmit. Minden spanyol ember tudja, tudják ezt Párizstól Buenos-Ayresig, Madridban minden tizenkétéves gyerek tudja, hogy a nők mezítelenül táncolnak Cadiz első “baile"-jában. De te el akarod velem hitetni, hogy nőtlen ember létedre, negyven éves korodra minderről nem tudsz!

- Megfeledkeztem róla.

- Megfeledkezett róla! Két hónap óta jár ide látja, hogy hetenként négyszer fölmegyek a kisterembe...

- Hallgass, Concha! rettenetesen megkínzol.

- Szenvedj te is. Bosszút állok azért, Mateo, amit ma este velem tettél, mert gonosz voltál és ostobán féltékeny, de kérdem, micsoda jogon? Hát ki vagy te, hogy így bánhatsz velem? Az apám vagy? Nem! A férjem vagy? Nem! A kedvesem vagy?

- A kedvesed vagyok! A szeretőd vagyok, ha tudni akarod.

- Igazán? Te ugyan kevéssel megelégedsz!

Harsányan fölkacagott.

Én megint elsápadtam.

- Concha, szívem, mondd meg nekem őszintén, nincs-e valakid? Ha mást szeretsz, esküszöm, rögtön itt hagylak. Csak egy szót szólj.

- Én csak a magamé vagyok és nem adom oda magam senkinek. Nincs más kincsem, Mateo, csak saját magam. Nincs az a gazdag ember a világon, aki megvásárolhatna engem saját magamtól.

- De hát az a két ember, aki ott volt a nézőtéren?...

- Mi? Hát ismerem én őket?

- Igazán? Nem is ismered őket?

- Nem én. Azt sem tudom, kicsodák. Hol találkoztam volna velük? Két angol, akit idegenvezető hozott erre a helyre. Holnap tovább utaznak Tangerbe. A jó híremre vigyázok, barátom.

- Itt is? Ezen a helyen!?

- Hát nézz körül jobban: szoba-e ez? Kutasd ki az egész házat, találsz-e benne ágyat? És végül is láttad az angolokat, Mateo. Úgy voltak öltözve, mint a bábuk, kalappal a fejükön és az álluk a botukra támasztva. Mondom neked, hogy bolond vagy, Mateo, bolond vagy, hogy olyankor csapsz botrányt, mikor nem szolgáltam rá.

És ha százszor gyengébben védekezett volna, akkor is, azt hiszem, igazat adtam volna neki. Oly mohó szükségem volt rá, hogy megbocsássak neki. Csak attól az egytől féltem, hogy mégis bevallja az igazat.

Utolsó kérdésem már jóval előre nyugtalanított és kínzott engem.

Minden ízemben remegtem, mikor kérdeztem:

- És Morenito?... Concha, mondd meg az igazat. Most már tudni akarom. Esküdj meg, hogy nem titkolsz el előttem semmit. Hogy meg fogsz mindent vallani, ha valami lesz. Könyörgöm, szívem!

- Morenito?... Ma reggel az ágyamban volt.

Egy percig eszméletlenül álltam, aztán átfontam Conchitát a karommal és szorítottam, szorítottam és nem tudtam, hogy meg akarom-e fojtani vagy el akarom-e ragadni valami képzeletbeli embertől.

Concha megértette viselkedésemet és nevetve kiáltott föl:

- Engedj el, engedj el, Mateo! Veszedelmes vagy néha, egy percre. Még erőszakkal magadévá is tehetnél egy ilyen féltékenységi rohamodban. Jól van. Most maradj meg ott, ahol vagy. Mindent meg fogsz érteni... Szegény barátom, azért nem kell úgy remegned előre, nyugodt lehetsz, ha mondom.

- Azt hiszed?

- Morenito a két nővérével lakik, Mercedesszel és Pippával. Szegény leányok ezek és hármuk számára csak egyetlen keskeny ágy van. Amióta meleg az idő, jobb szeretnek kényelmesebben aludni a nyolc órai nehéz táncuk után és Morenitot a szomszéd nőkhöz küldik aludni. Ezen a héten az anyám a plébánián az Örökimádásban vesz részt és soha sincs az ágyban olyankor, amikor én benne fekszem. Mercedes megkért, hogy nem tudnék-e helyet adni az öccsének és én azt feleltem, hogy hogyne. Nem értem, mi nyugtalanítót látsz ebben?

Ránéztem és nem feleltem a kérdésére.

- Ó, csak nem vagy megint féltékeny! Térj eszedre! Én Morenitonak épp úgy nem engedek meg semmit, mintha én is a nővére volnék. Ezt elhiheted a szavamra. Legfeljebb, ha négyszer-ötször megcsókol, mielőtt elalszik, aztán hátat fordítok neki, mintha házasok volnánk.

Felhúzta a harisnyáját a jobb térdén felül és szólt, de nem elhamarkodva:

- Vagy mintha veled volnék.

Ennek a nőnek az öntudatlansága, vakmerősége vagy alávalósága - nem tudtam, hányadán vagyok vele - kiforgatta minden érzésemet, csak a lelki szenvedés maradt meg számomra. Inkább szerencsétlen voltam, mint határozatlan, de aztán sirnivalón szerencsétlen!

Conchitát a térdemre ültettem, szerelmesen. Tűrte.

- Szívem - mondtam neki - hallgass meg. Nem tudok tovább élni, ahogy egy év óta élek a te szeszélyed szerint. Kell, hogy teljes őszinteséggel beszélj velem és talán utoljára. Irtóztatón szenvedek. Ha még egy napig maradsz ebben a tánchelyiségben és ebben a városban, nem látsz engem többé soha. Ezt akarod, Conchita?

Felelt a kérdésemre, de olyan újszerű hangon, mintha egészen más nővel lett volna dolgom.

- Don Mateo, maga sohasem értett meg engem. Azt hitte, hogy ostromol engem és hogy én ellenkezem, holott épp ellenkezőleg én vagyok az, aki szeretem magát és meg akarom tartani egészt életemre. Emlékszik a sevillai dohánygyárra? Maga közeledett felém? Maga vitt el engem onnan? Nem. Én futottam maga után az utcán és vittem magammal az anyámhoz és görcsösen ragaszkodtam magához, mert féltem, hogy elveszítem. És másnap... emlékszik még, mi történt? Maga belépett. Én egyedül voltam. Még csak meg sem csókolt engem. Látom magát, amint a karosszékben ült és hátat fordított az ablaknak... Ráborultam magára, megfogtam a fejét és két kezemmel, az ajkamat rányomtam az ajkára és - ezt még sohasem vallottam meg magának - még egészen fiatal voltam és ez alatt a csók alatt éreztem, Don Mateo, hogy a gyönyörűség először olvadoz a szívemben... Így ültem akkor a térdén, mint most...

Még jobban magamhoz öleltem Conchát, és elolvadtam a megindulástól. Két szóval visszahódított engem. Úgy játszott velem, ahogy akart.

- Nem szerettem soha senki mást, csak magát - folytatta - attól a decemberi éjszakától fogva, amikor megláttam magát a vonaton, amelyen elhagytam az avilai zárdát. Szerettem magát először is azért, mert szép volt. A szeme olyan fényes volt és oly jó, hogy azt hittem, hogy minden nő kell, hogy szerelmes legyen magába. Ha tudná, hány éjszakán gondoltam a maga szemére! De főként azért szerettem magát, mert maga jó ember. Nem akartam soha az életemet odafűzni valami szép, de önző emberéhez, mert sokkal jobban szerettem magamat, semhogy elfogadnék fél boldogságot. Nekem az egész boldogság kellett és mindjárt láttam, hogy magától megkapnám, ha kérném.

- De hát akkor, drága, miért hallgattál olyan sokáig?

- Mert nekem nem elég az ami más nőt kielégít. Nem csak az egész boldogságot akarom, hanem egész életemre is akarom. Azért akarok férjhez menni magához, Don Mateo, hogy szerethessem magát akkor is, ha maga már nem szeret engem. Ó, ne féljen semmit, nem fogunk a templomba menni, sem az alcadehoz. [*] Jó keresztény vagyok, de Isten pártját fogja az igaz szerelmeseknek és hamarább fogok a paradicsomba jutni, mint sok férjes asszony. Nem fogom magától követelni, hogy a nyilvánosság előtt tegyen feleségévé, mert tudom, hogy ez lehetetlen... Maga sohasem fogja Dona Concepcion Perez de Diaznak nevezni azt a nőt, aki ebben a szörnyűséges lebujban, ahol vagyunk, mezítelenül táncolt annyi “Ingles" előtt, akik itt megfordultak...

Felzokogott.

- Concepcio, szívem - mondtam egész megrendülve - csillapodj. Szeretlek. Azt fogom tenni, amit te akarsz.

- Nem, nem - zokogta - nem akarom! Ez teljes lehetetlenség! Nem akarom, hogy beszennyezze a nevét az enyémmel. Most én nem fogadhatom el a maga nagylelkűségét. Mateo, mi nem leszünk házasok a világ szemében, de maga úgy fog bánni velem, mintha a felesége volnék és meg fog esküdni, hogy sohasem hagy el. Nem kérek sokat magától, csak egy kis házam legyen a magáé közelében. És móringot adjon. A móring legyen olyan, mint amennyit annak adna, akit elvenne feleségül. Ezzel szemben én nem adhatok mást magának, mint a lelkemet. Csak az örök szerelmemet és az ártatlanságomat, amelyet mindenkivel szemben megőriztem a maga számára.

 

[*] Alcade = polgármester, anyakönyvvezető.