Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám · / · Pierre Lou˙s: A nő és a báb

Pierre Lou˙s: A nő és a báb
Regény a spanyol életből
IV.
Kis mórnő sarkvidéki tájképben.

Három évvel ezelőtt, uram, még nem volt szürke a hajam, mint most. Harminchét éves voltam, de huszonkét évesnek éreztem magam. Egy pillanatig sem eszméltem rá, hogy múlik az ifjúságom és senki sem figyelmeztetett rá, hogy életem a végéhez közeledik.

Önnek azt mondták, hogy nők után futkostam, ez nem igaz. Sokkal többre becsültem a szerelmet, semhogy a futó kalandokat kedveltem volna és sohasem volt más nőm, mint akit szenvedélyesen szerettem. Ha elsorolnám a nevüket, meg volna lepve, hogy mily kevesen voltak. A múltkor is, hogy emlékezetembe könnyen visszaidéztem őket, rájöttem, hogy sohasem volt szőke kedvesem. Ezek a sápadt szépségek számomra ismeretlenek maradnak.

Annyi tény, hogy a szerelem nem volt számomra sem szórakozás, sem múló gyönyörűség, sem unaloműzés, mint annyi embernél. A szerelem maga volt az életem. Ha kiirtanám emlékezetemből azokat a gondolataimat és cselekedeteimet, amiknek a célja a nő volt, nem maradna bennem semmi, csak nagy üresség.

Ezt előrebocsátva most már megmondhatom, hogy mit tudok Concha Perezről.

*

Három, illetve negyedfél évvel ezelőtt télen történt. Franciaországból jöttem vissza, december huszonhatodiki napon, rettenetes hidegben az expresszvonaton, amely déltájt megy át a Bidassoa hídján. A hó, amely már Biarritzban és St.-Sébastienban sűrűn esett, csaknem lehetetlenné tette az utazást a Guipuzcoán keresztül. A vonat két óra hosszat állt Zumarragában, mialatt munkások takarították el gyorsan az úttestről a havat. A vonat elindult, de másodszor is elakadt, kinn a hegyek közt és három órába került, míg helyre tudták állítani a lavina okozta károkat. Egész éjjel minduntalan megismétlődött ez a dolog. A hó vastagon kipárnázta a coupé ablakait és ez elfojtotta a kerekek zakatolásának zaját úgy, hogy a legmélyebb csöndben mentünk előre és a csöndet még nagyszerűbbé tette a veszedelem érzése.

Másnap reggel megálltunk Avilánál. Nyolc órai késésünk volt és egy teljes napon át nem ettünk semmit. Megkérdeztem egy vasutastól, hogy lehet-e kiszállni, mire visszakiáltotta:

- Négy napig áll itt a vonat! A vonatok nem közlekednek.

Ismeri Avilát? Oda kellene küldeni azokat az embereket, akik holtnak hiszik a régi Spanyolországot. A poggyászomat elvitettem egy “fondá"ba, ahol akár Don Quijote is lakhatott volna. Rojtos bőrnadrágú emberek ültek a szökőkutaknál és este, mikor az utcai lárma hírül adta, hogy a vonat mindjárt indul, előállt a dilizsánsz, amelyet fekete öszvérek húztak ügetve a havon át és legalább hússzor fenyegetett minket a veszedelem, hogy fölborulunk. A dilizsánsz egész biztosan ugyanaz volt, mint amelyen valaha Ötödik Fülöp király alattvalói utaztak Burgosból az Escorialba.

Mindaz, amit most néhány perc alatt elmondtam, negyven óra hosszat tartott.

És így, mikor este nyolc óra felé a rideg téli éjszakán étlen-szomjan újra elfoglaltam a coupéban hátsó ülésemet, rettenetes unalmat éreztem. Az, hogy a coupéban megint egy éjjelt töltsek azzal a négy angollal, akik Párizs óta útitársaim voltak, meghaladta a kurázsimat.

A poggyászomat a hálóban hagytam, csak a takarómat vittem magammal és helyet foglaltam, ahogy tudtam, egy olcsóbb osztályon, amely tele volt spanyol nőkkel.

Ebben az osztályban négy fülke volt, de a pad magasságán felül nem voltak elválasztva, hanem egymásba nyíltak. Voltak ott egyszerű asszonyok a nép köréből, néhány tengerész, két apáca, három diák, egy gitana és egy polgárőr. Amint látja, vegyes társaság volt. Ez a sok ember mind egyszerre beszélt és a legharsányabb hangon. Egy negyed óráig sem ültem a helyemen és már ismertem valamennyi szomszédom életének körülményeit.

Vannak, akik kinevetik ezeket a nyíltszívű embereket. Én sohasem tudom szánalom nélkül nézni az egyszerű lelkeknek azt a vágyát, hogy panaszaikat belekiáltsák a pusztába.

Hirtelen a vonat megállt. A Sierra de Guadarrama hegységen mentünk át, ezernégyszáz méternyire a tenger színe fölött. Újabb lavina zárta el az utunkat. A vonat próbált visszafelé menni, de egy másik hóomlás megakadályozta a visszatérését. És a hó szüntelenül esett és kezdte lassanként eltemetni a vasúti kocsikat.

Ez úgy hangzik, úgy-e, mint valami norvég elbeszélés? Ha protestáns országban lettünk volna, az emberek térden állva ajánlották volna lelküket az Istennek, de a mi spanyoljaink, ha csak mennykövek nem esnek, nem félnek az ég hirtelen haragjától. Mikor megtudták, hogy a vonatunk a szó szoros értelmében el van torlaszolva, a gitánához fordultak és arra kérték, hogy táncoljon.

És a gitána táncolt. Legalább harminc éves nő lehetett, nagyon csúnya volt, mint fajtájának legtöbb nője, de a csípőjében tűz lobogott. Egy pillanat alatt elfelejtettük a hideget, a havat, az éjszakát. A többi fülke utasai feltérdeltek a fapadokra és állukkal a pad rácsára támaszkodva nézték a cigányleányt. Azok, akik közelebb álltak hozzá, a tenyerükkel verték ki a “baile flamenco" mindig változó ritmusát.

És ekkor pillantottam meg az egyik sarokban velem szemben egy fiatal leányt, aki dalolt. A kis leánynak rózsaszínű szoknyája volt, amiből rögtön láttam, hogy andaluziai nő, mert ha castíliai lett volna, a sötét színeket, a francia feketét vagy a német barnát részesítette volna előnyben. Vállát és nőiesedő keblét créme színű kendő takarta és a hideg ellen az arcát fehér selyemkendővel védte, amely hátul két hosszú csúcsban végződött.

Már az egész coupé tudta, hogy a San José d'avila zárda növendéke, hogy Madridba utazik az édesanyjához, hogy nincs “novio"-ja [13] és hogy a neve: Concha Perez.

A hangja különösen csengő volt. Úgy énekelt, hogy meg sem mozdult, két keze a kendő alatt, szinte egészen mozdulatlanul, lehunyt szemmel, de a dalokat, amiket énekelt, bizonyosan nem a szent nővérektől tanulta. Azokat a négysoros “coplá"-kat szerette, amikbe a nép beleviszi minden szenvedélyét. Még most is hallom, amint behízelgő hangján énekelt.

Dime, nina, si me quieres,
Por Dios, descubre tu pecho... [*]
Vagy ezt a másik dalt:
Jázminvirág a derékaljad,
Fehér rózsa a lepedőd,
A vánkosod szűzi liliom
És én leszek a szeretőd.

Nem mondom, hogy ezek valami érzéki dalok voltak.

De egyszerre mintha érezte volna, hogy milyen nevetséges, ha a cigányleánynak ilyen szelid hasonlatokat dúdol, megváltoztatta a műsorát és a gitána táncát már csak afféle ingerkedő dalokkal kísérte, amilyen például ez is:

Van szeretőd tizenkettő,
Velem együtt tizenhárom,
De ha olyan hívek, mint én,
Árván maradsz, drága párom.

A gitána hirtelenében nem tudta, hogy nevessen-e vagy haragudjék. A nevetők a kisleány pártján voltak és szemmel látható volt, hogy a fáraó leányában nincs meg a képesség a visszavágásra, ami mai társadalmunkban az erős ököl érveit helyettesíti.

A cigánynő elhallgatott és összeszorította a fogát. A kis leány pedig, aki látta, hogy a táncosnő fölé kerekedett a párbajban, még vakmerőbb és vidámabb lett.

A vidámságának azonban véget vetett, hogy a gitánából hirtelen kitört az indulat, fölemelte a két kezét, amelynek ujjai karmolásra készültek:

- Kikaparom azt a két szép szemedet... Kikaparom!

- Jaj, de megijedek - felelte Concha a világ legnyugodtabb hangján és még csak a pillája sem rebbent.

És mialatt a cigány nő szitkozódott, ugyanolyan nyugodtan szólt:

- Emberek hozzatok nekem két chulót! [*]

Mintha bikaviadalon volna és bikával állna szemben.

Az egész coupé nevetett.

- Olé! [*] - kiáltották az emberek. És a nők gyöngéden cirógatták a tekintetükkel Conchitát. A kisleány nem kelt ki magából, csak egyszer, mikor a táncosnő feléje röpítette a sértő szót:

- Kis cafat!

- Én úrinő vagyok! - kiáltotta vissza a kis leány és verdeste a nőiesedő keblét.

A két harcias nő egymásnak esett, a szemükben igazi düh könnyei csillogtak.

Közbevetettem magamat. Nők verekedését sohasem tudtam azzal a közömbösséggel nézni, mint a tömeg. A nők rosszul és veszélyesen birkóznak. Nem ismerik a kemény ökölcsapást, hanem a körmükkel verekszenek, amivel el lehet csúfítani az arcot és tűvel, amivel ki lehet szúrni a szemet. Veszekedő nők engem megrémítenek.

Szétválasztottam őket és ez nem ment könnyen. Bolond, aki két küzdő fél közé veti magát! Megtettem minden tőlem telhetőt és aztán mind a két nő visszahúzódott a maga kuckójába, de a lábukkal még tovább toporzékoltak szüntelen haragjukban.

Mikor végre elcsöndesedtek, egy nagy darab fogdmeg, spanyol csendőr alakja bukkant föl az egyik fülkéből. Nagy csizmájával áthágott az ülés támláján és rendcsináló arccal nézett körül a csatatéren, hol már nem volt semmi csinálni való, és a rendőrségnek azzal a csalhatatlan módszerével, hogy mindig a leggyöngébbet sújtja, odament a szegény kis Conchitához és pofont mért az arcára, ostoba és brutális pofont.

Anélkül, hogy megokolta volna ezt a sommás ítéletet, a kisleányt átküldte egy másik szakaszba és ő maga úgy, ahogy jött, megint átmászott nevetségesen nagy csizmáival az ülésen, visszaült a helyére és kardja markolatára keresztbe téve két kezét elégedetten nézett maga elé, mint aki helyreállította a közrendet.

*

A vonat megmozdult. Sainte-Marie des Neiges állomást csodába illő tájképe keretében hagytuk el. Ezer láb magas meredek sziklafal alatt óriási hófehér köralakú térséget zárt körül a szemhatáron a kéklő hegyek vonala. A fényes és fagyos holdvilág olybá tűnt föl, mintha magának a havas hegységnek a lelke volna és a Sierrát sehol sem láttam istenibbnek, mint ezen a téli éjszakán. Az ég tökéletesen fekete volt. Csak a hold tündökölt és a hó. Némely pillanatban úgy éreztem, mintha valami hallgatag és fantasztikus vonatban ülnék, amely valamelyik sarkvidék földerítésére indul.

Csak én magam láttam ezt a csodát. A szomszédaim már javában aludtak. Nem vette-e észre, kedves barátom, hogy az emberek csak épp azt nem nézik meg, ami érdekes? A múlt évben Triana hídja alatt megálltam, hogy megbámuljam a legszebb naplenyugtát, ami abban az évben volt. Semmivel a világon nem lehet megérzékíteni, hogy Sevilla milyen ragyogó tud lenni ilyen pillanatokban. És én csak néztem a járókelőket, hogy mentek a dolguk után vagy fecsegéssel verték el sétaközben az unalmukat. Egyik sem fordította volna oda a fejét. Ezt a diadalmas naplementét senki sem látta.

...Ahogy néztem a holdas és havas éjszakát és a szemem már belefáradt a vakító fényességbe, valahogy a kis énekesnő ötlött az eszembe és elmosolyodtam ezen az eszmetársuláson. Ez a kis mór nő a norvég tájképben olyan furcsa volt, mintha valami kínai mandarin ülne sarkvidéki jégtáblán, vagy banánfa nőne a jegesmedve mellett. Az ellentét rikító és nevetséges volt.

Hová lett a kis táncosnő? Áthajoltam az ülésem támláján és megpillantottam a kis andalúziai nőt a közvetlen közelemben, oly közel volt hozzám, hogy meg is érinthettem volna.

Aludt. A szája nyitva volt, a két keze keresztbe téve a sál alatt és álmában a feje lecsúszott a szomszédja, az apáca vállára. El kellett neki hinnem, hogy már nő, mert ő maga mondta, de alvás közben olyan volt, mint valami hathónapos csecsemő. Az egész arca be volt pólyálva a selyemfejkendőjébe, amely az orcái körül golyószerűen kidagadt. Csak a fekete és kerek hajtincsét láttam a homlokán, láttam hosszúszőrű szempilláját, kis orrát, amelyre fény esett, ajkát, amelyet árnyék határolt, egyebet nem láttam belőle és mégis hajnalig elnéztem a különös száját, amely oly gyermekes és egyszerre érzéki is volt, hogy nem tudtam, vajon mikor álmában az ajkát mozgatta, a dajka emlője után sóvárog-e vagy a kedvese csókja után.

Reggel lett, mikor átmentünk az Escorialon, Madrid környékének szárazon hideg és sivár tele lépett most a hegység csodái helyébe. Nemsokára megérkeztünk a pályaudvarra és amikor leszállítottam a poggyászomat, hallom, hogy a peronon egy vékony hangocska kiáltja:

- ˇMira! mira! (Nézd, nézd!)

Az ujjával rámutatott arra a hórétegre, amely a vasúti kocsik tetejét belepte, odatapadt az ablakokhoz, kipárnázta az ütközőket, a vaskapcsokat, a fékeket. És amikor a pályaudvarból kiinduló tiszta vonatokat összehasonlította a mi vonatunk siralmas külsejével, harsányan felkacagott.

Lesegítettem a kis nő poggyászát és ajánlkoztam, hogy elvitetem őket, de ő visszautasított. Hat csomagja volt. Gyorsan fölkapta mind a hat csomagot a fülüknél fogva, egyet a vállára emelt, a másikat a karján vitte, a többi négyet a kezében fogta.

Futva elmenekült.

Elvesztettem a szemem elől.

*

Amint látja, uram, ez az első találkozásom vele jelentéktelen és határozatlan volt. Nem így szoktak a regények kezdődni. Nagyobb szerepet játszott benne a különös tájkép, mint maga a hősnője és akár el is felejthettem volna az egészet. De van-e rendszertelenebb valami, mint a valóságos élet egy igazi kalandja? Az életben a kalandok így szoktak kezdődni.

Hogy ha akkor reggel megkérdeznek engem, hogy az éjszakának melyik mozzanata tette rám a legnagyobb hatást, ha megkérdik akkor, hogy a negyvennyolc órás útból mi marad meg legtovább emlékezetemben, azt feleltem volna esküszöm, uram - hogy a tájkép, nem pedig Concha Perez.

A nő csak húsz percig mulattatott. Kis arcocskája egyszer vagy kétszer eszembe jutott még, aztán egyéb dolgaim másfelé vonták a figyelmemet és lassanként egészen megfeledkeztem róla.

 

[13] 13 Novio és a nőnemben: novia körülbelül azt jelenti, hogy “ismeretség". Kényes szó, mert nem lehet belőle semmire sem következtetni, jelenthet barátságot, szerelmet vagy egyszerűen együttélést. P.L.

[*] Mondd, leány, szeretsz-e? Az Istenért! tárd ki a kebled.

[*] Chulo = a bikaviadal legénye, aki bőszíti a bikát.

[*] Olé! = a leggyakoribb spanyol felkiáltás, értelme: bravó! éljen