Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám · / · Pierre Lou˙s: A nő és a báb

Pierre Lou˙s: A nő és a báb
Regény a spanyol életből
III.
Hogyan és miért nem ment el André a Concha Perez légyottjára?

Másnap reggel Stévenol Andrénak ragyogó álma volt. A napfény bőven ömlött be a mirador négy ablakán és a város minden zaja, a kocsik robogása, az árusok kiabálása, az öszvérek csilingelése, a zárdák kis harangjai összevegyültek a fehér téren az élet egyetlen zajává.

Hosszú idő óta nem volt ilyen boldog ébredése. Kinyújtóztatta karjait, amik erőteljesen feszültek meg. Aztán visszaszorította őket a mellére, mintha ölelne valakit.

- Mily könnyű az élet! - hajtogatta magában mosolyogva. - Tegnap ilyenkor még egyedül, céltalanul, terv nélkül álltam itt. Csak egy sétába került és ma, úgy érzem, másod magammal vagyok. Ki az ördög hiteti el velünk, hogy a nők visszautasítják vagy megvetik vagy megvárakoztatják az embert? Mi megkérjük őket és ők szépen odaadják magukat. Miért is volna ez másképp?

Fölkelt, pizsamát öltött magára, papucsot vett a lábára és csöngetett, hogy készítsék a fürdőjét. Míg várakozott, homlokát odanyomta az ablaküveghez és nézte a teret, amelyre rátűzött a nap.

A házak falai azokkal a könnyed szinekkel voltak festve, amikkel Sevilla árasztja el utcáit és amik női ruhák színeire emlékeztetnek. Az egyik ház krémszínű volt hófehér ablakfülkékkel, a másik rózsaszínű volt, de mily gyöngéden és törékenyen rózsaszínű! a harmadik tengerzöld vagy narancsszínű, és voltak házak sápadt violaszínben is. A szemet sehol sem bántotta a cadizi vagy madridi utcák rettenetes barna színe, sehol sem vakította Jerez rikító fehér színe.

Magán a téren a narancsfák tele voltak gyümölccsel, a szökőkutak csörgedeztek és a fiatal leányok nevetgéltek és a sáljuk szegélyét mindkét kezükkel fogták, mint ahogy az arabs nők szokták összecsukni a haickjukat. És mindenfelől, a tér különböző sarkaiból, az út torkolatáról, a szűk kis utcák mélyéből csilingeltek az öszvérek csengői.

André úgy érezte, hogy nem lehet máshol élni, csak Sevillában.

*

Miután befejezte a toalettjét és egy csészével megivott a sűrű spanyol csokoládéból, nekivágott találomra a városnak.

A véletlen, amely oly különös volt, a legrövidebb úton vezette, amelyen át a hotel lépcsőitől a plaza del Triunfora el lehetett jutni. De amint odaért, Andrénak eszébe jutott, hogy óvatosságra intették és talán mert félt, hogy magára haragítja a senorát, ha közvetlenül a kapuja előtt megy el, vagy talán azért, mert nem akart túlságosan mohónak és türelmetlennek látszani, az ellenkező oldalon ment és még csak a fejét sem fordította balra.

Innen elment a Las Deliciasba.

Az előző nap farsangi csatája a földet színes papirossal és tojáshéjjal borította be, ami a pompás parknak valami olyanféle képet adott, mintha konyhai szeméttel volna tele. Helyenként a föld egészen eltűnt a tarka és besüppedt papírdombok alatt. A park egyébként elhagyatott volt, mert a bőjt újra kezdődött.

Egy ember mégis jött azon a fasoron, amely a mező felől torkolt be. André megismerte.

- Jó napot, Don Mateo - szólította meg André és kezet nyújtott neki - nem hittem, hogy ilyen korán reggel találkozunk.

- Mit tegyen az ember, uram, ha olyan magányos, fölösleges és dologtalan ember, mint én? Sétálok reggel, sétálok este. Nappal olvasok vagy kártyázom. Ezt az életmódot szoktam meg. Szomorú élet.

- De, ha hinni lehet a városi pletykáknak, vannak önnek olyan éjszakái is, amik kárpótolják a nappalaiért?

- Ha még pletykáznak rólam, tévednek. Mától fogva halála napjáig Don Mateo Diaz házában nem fognak többé asszonyt látni. De ne beszéljünk többet magamról. Mennyi ideig marad még nálunk?

*

Don Mateo Diaz mintegy negyvenéves spanyol férfi volt, akihez André első spanyolországi tartózkodása alkalmával ajánló levelet kapott. Diaz beszédében és mozdulataiban volt valami természetes szónokiasság. Mint sok más honfitársa túlságos fontosaknak tartotta azokat a megfigyeléseit, amik voltaképp nem is tartoztak a dologra, de azért sem hiú, sem ostoba nem volt. A spanyol emphasis olyan, mint a spanyol köpönyeg, széles és előkelő ráncokkal viselik. Don Mateo művelt ember volt, akit csak nagy vagyona akadályozott meg benne, hogy aktív szerepet vállaljon és arról volt híres, hogy a hálószobája nagyon vendéglátó. André tehát meglepetve hallotta, hogy Don Mateo oly hamar lemondott mindenféle démoni gyönyörűségről és pompáról, de tovább ebben a kérdésben nem faggatta a spanyolt.

*

Sétáltak egy ideig a folyó partján, amelyet Don Mateo mint folyómenti birtokos és mint hazafi nem győzött eléggé csodálni:

- Talán ismeri - szólt - annak a külföldi nagykövetnek a tréfás megállapítását, hogy a Manzanarest minden más folyónál többre becsüli, mert kocsiban és lóháton is hajózható. Nézze csak ezt a Quadalquivirt, a síkságok és városok atyját! Én sokat utaztam húsz év alatt, láttam a Gangeszt, a Nílust, az Atratot, amik mind szélesebb folyamok és fölöttük a nap is tüzesebben ragyog, de csak itt tapasztaltam a víz sodrának és a hullámoknak uralkodói szépségét. A víz színe páratlan a maga nemében. Nem olyan-e, mintha ott a híd ívei alatt aranyfonalakká futna szét? Az árja néha megdagad, olyan mint az áldott állapotú asszony, és a vize gazdag, földet hord. Andalúzia gazdagsága ez, amelyet Sevilla két rakodópartja vezet a síkság felé.

Aztán politizáltak. Don Mateo royalista volt és fölháborodott az örökös ellenzéki törekvéseken, holott szerinte az ország minden erejét egyesíteni kellene a gyönge és bátor királyné mellett, hogy megmenthesse a halhatatlan múlt fönséges örökségét.

- Micsoda hanyatlás! - szólt. - Milyen nyomorúság! Mienk volt Európa, mienk volt V. Károly, a világ tevékenységének körét megnagyobbítottuk az új világ fölfedezésével, miénk volt az a birodalom, amelyben a nap sohasem nyugodott le, sőt mi több: mi voltunk az elsők, akik legyőztük Nagy Napóleont... és most kimúljunk egy csomó mulatt bandita vesszőcsapásai alatt! Ez legyen Spanyolországnak sorsa?

Hiába mondták volna neki, hogy hiszen ezek a banditák Washington és Bolivar édes testvérei voltak. Az ő szemében az amerikaiak csak aljas rablók voltak, akik még azt sem érdemelték meg, hogy megfojtsák őket.

Aztán megnyugodott.

- Szeretem a hazámat - mondta - szeretem a hegyeit és alföldjeit. Szeretem népének a nyelvét, a ruháját, az érzéseit. A mi fajtánknak magasabbrendű képességei vannak. Magának élő nemesség, Európával nem törődik, nem vesz tudomást arról, ami rajta kívül van és elzárkózik a birtokaira, mint valami park falai közé. Kétségtelen, hogy ezért hanyatlik ez a fajta és rovására ezért emelkednek az északi népek, a mi mai világunk törvénye szerint, amely minden téren a középszerűt helyezi a jobb fölé... Ön tudja, hogy spanyolul hidalgo jelenti a mindenféle mór vér keveredésétől tiszta családok leszármazóit. Nem akarják elismerni, hogy az Iszlám hét évszázad alatt mégis csak gyökeret vert spanyol földön. Ami engem illet, én mindig azon a véleményen voltam, hogy hálátlanság megtagadnunk ilyen ősöket. Főként araboknak köszönhetjük azokat a rendkívüli tulajdonságainkat, amik a történelemben megrajzolták nagy múltunk körvonalait. Az araboktól kaptuk örökségbe a pénz semmibevevését, a hazugság lenézését, a halál megvetését. Tőlük örököltük merevségünket minden aljassággal szemben és tőlük való minden húzódozásunk a kézbeli munkától. Az igazság az, hogy az ő fiaik vagyunk és nem hiába táncoljuk még most is az ő keleti táncaikat az ő “vad románcaik" hangjára.

*

A nap mind magasabbra szállt a szabad, nagy, kék égbolton. A park vén fáinak ritka ágbogai közül előtűntek a babérfák és a karcsú pálmafák. Hirtelen támadt meleg levegőhullámok tették gyönyörűségessé ezt a téli reggelt azon a vidéken, ahol a télnek nincs ideje megpihenni.

- Remélem, eljön hozzám ebédre? - kérdezte Don Mateo - A huertám [*] itt van az Empalme út közelében. Fél óra alatt ott vagyunk és ha megengedi, nálam lesz estig, mert meg akarom mutatni a méntelepemet, ahol néhány új állatom van.

- Túlságosan indiszkrét leszek - mentegetőzött André. - Elfogadom az ebédre való meghívást, de a kirándulásról le kell mondanom. Ma este találkozóm van és ott kell lennem, higgye meg.

- Nővel? Ne ijedjen meg, nem fogom tovább kérdezni. Szabadjára engedem. Azért hálás leszek, ha velem tölti az időt a találkozóig. Az ön korában én senkit sem tudtam meglátogatni, mert a nappalaim egészen titokzatosak voltak. A szobámba hozattam föl az ebédeimet és az a nő, akit vártam, volt az első lény, akihez fölébredésem pillanata óta beszélhettem.

Egy pillanatra elhallgatott, aztán mintha tanácsot akarna adni:

- Ah, uram, óvakodjék a nőktől! Nem mondom épp, hogy meneküljön előlük, hiszen én is elpazaroltam az életemet velük és ha újra kellene élnem, csak újra át szeretném élni azokat az órákat, amiket velük töltöttem. De vigyázzon, csak annyit mondok, hogy vigyázzon!

És mintha megtalálta volna a helyes kifejezést, lassabban mondta:

- Kétféle olyan nő van, akivel semmi áron nem szabad megismerkedni: először azzal, aki szereti az embert, másodszor azzal, aki nem szereti az embert.

*

Az ebéd meglehetősen sivár lett volna, ha Don Mateo a beszélgetést nem pótolta volna hosszú monológjával, mert André, aki a maga gondolataival volt elfoglalva, csak félig hallgatott oda. Mennél jobban közeledett a légyott perce, a szíve, amelyet az előző napon fedezett föl, egyre hevesebben és makacsabbul vert.

Szívének ez a dobogása eltompított benne minden mást, elkergetett az eszéből mindent, ami nem a szerelmére vonatkozott. Mindent odaadott volna érte, ha az Empire-óra nagy mutatója, amelyről nem tudta levenni a szemét, ötven perccel előre sietett volna.

De az az óra, amelyre vár az ember, mozdulatlanná válik és az idő nem folyt sebesebben, mint valami elsárosodott mocsár.

Végül is, minthogy maradnia kellett és tovább már nem tudott hallgatni, túlságos fiatalságát árulta el, amikor váratlanul így szólt a vendéglátó gazdájához:

- Don Mateo, ön mindig bölcs tanácsokkal látott el engem. Megengedi, hogy egy titkomat önre bízzam és tanácsát kérjem?

- A legnagyobb örömmel - felelte spanyolul Don Mateo és fölkelt az asztaltól, átment a dohányzóba.

- Kérem... hát... egy kérdésem volna - akadozott André - Másnak, mint önnek nem is merném föltenni a kérdést... Ismer ön egy sevillai nőt, akinek a neve Dona Concepcion Garcia?

Mateo fölugrott:

- Concepcion Garcia! Concepcion Garcia! De melyik? Írja körül. Körülbelül húszezer Concepcion Garcia van Spanyolországban! Ez olyan közönséges név, mint franciául Jeanne Duval vagy Marie Lambert. Az Isten szerelmére mondja meg a leánynevét... Talán P... Perez, mondja csak? Tehát Perez? Concha Perez? Feleljen!

André, akit zavarba hozott ez a szenvedélyes hang, egy pillanatig érezte, hogy jobb volna, ha nem mondaná meg az igazat, de a nyelve gyorsabb volt, mint az akarata és kiszaladt a száján:

- Concha Perez.

És akkor Mateo szabatosan, mintha sebet boncolgatna, így felelt:

- Conception Perez de Garcia, plaza del Triunfo 22. szám, 18 éves, a haja csaknem fekete és az ajka... óh az ajka...

- Oh, az ajka!... szólt André.

- Ah, uram, nagyon jól tette, hogy szólt nekem. Nagyon jól tette, uram. Ha vissza tudom önt tartani ennek a nőnek a küszöbétől, jó cselekedetet fogok véghez vinni és nagy szerencse lesz önre nézve.

- De hát ki ez a nő?

- Hogyan? Hát nem ismeri?

- Tegnap találkoztam vele először, még beszélni sem beszélhettem vele.

- Óh, hisz akkor még nincs későn!

- Valami rossz nő?

- Dehogy, dehogy. Sőt végeredményben tisztességes asszony. Nem volt, csak négy-öt szeretője. A mi korunkban ez szűziességnek számít.

- És?...

- És azonfelül még nagyon intelligens nő is. Feltűnőn eszes. A szellemessége nagyon finom, az életismerete szerintem fölényes. Agyba főbe fogom dicsérni. A tánca ékesszólás, aminek nem lehet ellent állni. És úgy beszél, ahogy táncol és úgy énekel, ahogy beszél. Hogy csinos arca van, azt hiszem, ezt ön is sejti és ha ismerné azt is, amit a világ elől elrejt, az mondaná ön, hogy még az ajkánál is... De ennyi elég. Mindent megmondtam?

André kényelmetlenül érezte magát és nem felelt.

*

Don Mateo megfogta az André kabátjának mind a két ujját és minden szót külön megnyomva beszélt:

- És ez a Legrosszabb Nő, uram, érti, uram? Ez a legrosszabb nő a föld kerekségén. A szívemben már csak egy reménység, egyetlen vigasztalás van, hogy az Isten nem fog neki megbocsátani a halálos órájában sem.

André fölkelt:

- Don Mateo, bár nincs hozzá jogom, hogy úgy beszéljek erről a nőről, mint ön, de viszont az a jogom sincs, hogy ne menjek el arra a találkozóra, amit ő tűzött ki a számomra. Azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom, hogy titkot bíztam önre és nagyon sajnálom, hogy el kell mennem, mielőtt végighallgathatnám önt.

Kezet nyújtott Don Mateonak.

Mateo az ajtó elé állt:

- Hallgasson meg, mindenre kérem! Hallgasson meg végig. Egy perccel előbb ön azt mondta, hogy bölcs tanácsokat szoktam önnek adni. Ezt az ítéletét nem fogadom el, nincs is rá szükségem ahhoz, hogy őszinte legyek. Még azt a rokonszenvet sem tekintem, amit ön iránt érzek, bár ez megmagyarázná, hogy miért vagyok olyan hajthatatlan...

- De hát mit akar?

- Úgy beszélek önhöz, mint férfi a férfihoz. Mint ahogy az első jött-ment ember megállítaná a másikat, hogy valami fenyegető veszedelemre figyelmeztesse. És így mondom önnek a szemébe: Ne menjen, forduljon vissza, felejtse el azt, akit látott, aki beszélt önnel, aki írt önnek! Ha tudja, hogy mi a békesség, mit jelentenek a nyugodt éjszakák, a gondtalan élet, szóval mindaz, amit boldogságnak nevezünk, akkor ne közeledjék Concha Perez felé! Ha azt akarja, hogy ez a mai nap ne vágja ketté az ön életét örömteljes múlttá és gondterhes jövővé, ne menjen el Concha Perezhez. Ha még nem próbálta meg, hogy milyen végtelen őrületet tud ez a nő kelteni egy ember szívében és hogyan tudja rabul ejteni, akkor ne menjen el ehhez a nőhöz, hanem kerülje el, mint a biztos halált. Engedje meg nekem, hogy megmentsem önt, irgalmazzon meg saját magának, érti?

- Don Mateo, tehát ön szereti őt?

A spanyol a kezével végigsúrolta a homlokát és maga elé mormolta.

- Már nem... mindennek vége. Nem szeretem, nem gyűlölöm őt. A dolog elmúlt. Minden elhalaványodik idővel...

- Nem tekinti tehát személyes sértésnek, ha nem fogadom meg a tanácsát? Én szívesen meghoznám önnek ezt az áldozatot, de nem tehetem meg saját magammal szemben. Erre mit felel?

*

Mateo ránézett Andréra, aztán hirtelen megváltoztatta az arca kifejezését és mintha valami viccet mondana:

- Uram - szólt - soha sem szabad elmenni az első légyottra, amit nőktől kap az ember.

- És miért nem?

- Mert nem jönnek el.

André egy különös élményére gondolt és akarata ellenére is elmosolyodott:

- Ez néha igaz.

- Nagyon gyakran. És ha véletlenül csakugyan várna önre ebben a pillanatban, legyen nyugodt, hogy csak az ön iránt való vonzalmát fogja erősíteni, ha nem megy el hozzá.

André elgondolkodott és újból elmosolyodott:

- Vagyis?

- Vagyis minden személyeskedés nélkül és tekintet nélkül arra, hogy hívják a nőt, Lolának vagy Rosarionak, én azt tanácslom önnek, hogy üljön vissza abba a fotelbe, ahol az imént ült és különösebb ok nélkül ne mozduljon el belőle. Szivarozni fogunk és hozzá jeges szörpöket inni. Ezt az összeállítást nem ismerik Párizsban, de el van terjedve az egész spanyol Amerikában. Aztán majd megmondja, hogy ízlik-e önnek a havanna illata a friss cukor ízével keverve.

*

Rövid hallgatás volt köztük.

Midketten letelepedtek a dohányzóasztalkához, amelyen kerek hamutartók és “puros"-ok voltak.

- És most miről beszélgessünk? - kérdezte Don Mateo.

André olyan mozdulattal felelt, amely ezt jelentette: “Ön nagyon jól tudja, hogy miről."

- Tehát kezdem - szólt Mateo valamivel mélyebb hangon.

És színlelt vidámsága, amelyet néhány percig mutatott, lassanként eltűnt mély borúja mögött.

 

[*] Huerta = kert.