Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Berkes Imre: Nem haltam meg tőle

Berkes Imre: Nem haltam meg tőle
VII.

Marci sokáig nem szólt egy szót sem. Elcsöndesedett. Olyan lett lassú elábrándozásában, mint a bikás ló, amely most fáradtan, cammogva lépkedett tova, ugyanolyan tempóban, mint ahogy a szürke szomszédja vitte Gyuszit. Az eső is mintha alább hagyott volna mérgelődésével, már csak finom, apró szemek szemeteltek, mint a harmat hullottak alá a gyöngyszemű esőcsöppek a nyári éjszakában. Az ég komorsága is megenyhült, a messze szürkeségből igen csendes, alig érezhető fény világított alá, a zivatarnak vége volt.

Gyuszi sem mert szólni, nem akarta ebben a talán önmagával leszámoló elkomorulásban Marcit megzökkenteni. Magára gondolt, s váratlan büszkeség ömlött a tagjain keresztül, mit szólnak majd ehhez a barátai otthon, ha elmeséli nékik a falusi mulatságot, a kis bundát s a csodaszép lovaglást, ahogy lépkednek, billennek előre, egyre közelednek valami felé és egyre távolodnak valamitől. Titkon rá-rá lesegetett a szeme sandításával Marcira, közben már lanyhábban fogta a lova ázott sörényét, nem félt, hogy lefordul róla. Tetszett néki az unokabátyja, sajnálta, de szeretett volna sok mindenben olyan lenni, mint amilyen ő, bátor és szókimondó, aki semmitől a világon nem fél. Milyen más az ő élete, mint azoké, akik beszorulnak a kisvárosba és holmi ostoba hivatalokban tengetik le sivár életüket, az övé a korláttalan szabadság, tehet amit akar, ma egyik vásáron mulat, másnap másik vásáron cseréli el lovát, egyszer cirkusszal utazik, máskor meg vad lovakon nyargalássza be az úttalan, nyaktörő utakat, nem törődik senkivel, nem fél senkitől, nincs baja, nincs vesződsége, csak él, iszik, mulat és titokban sír...

Ez fájt ő néki is, mit mond majd otthon, mivel nyugtatja meg szegény, elaggott Anna nénit és örökkön reménykedő Laci bácsit, akik mind a ketten azt remélik, hogy a mai kirándulás csókkal és boldogsággal végződött. Hogy áll majd eléjük és vajon mit mond majd Linus, aki kérlelte Marcit, könyörgött néki, kétszer is eljött érte, hogy a bolond mulatozásból átragadja, áthevítse egy másik házba, ahol bizonyára könnyek között, szívben és lélekben megbolygatva várt egy asszony a szerelmesére, szerencsétlen urára... Ez jutott eszébe Gyuszinak és még mindig valami halvány reménykedés hamvadozott benne, hátha Linusnak az esze túljárt a Marci konokságán és hátha mégis, mégis összehozza valahogy ezt a két embert.

- No, - törte meg végül Marci az egyhangú utat, - no te könyvkukac, hogy ízlik a lovaglás?

- Nem vagyok én olyan mihaszna, hogy a lótól is megijedjek, - vágta oda keményen Gyuszi.

De azért sokszor elöntötte a forróság és végigbizsergett a hátán a láz. Ilyenkor tépte, ráncigálta a ló sörényét és a két térdét feszesen tartotta, mert azt hitte, hogy lefordul a ló hátáról.

De a beszélgetés most nehezen indult meg, mintha kicserélték volna Marcit, a kedvét is elverte a zápor, csak mormogott, dünnyögött, mint a vénember, akinek már nincs hangos mondanivalója semmi.

Az úton egy magános házra akadtak. Feketék voltak az ablakai, ott benn aludt mindenki.

- Ide bemegyünk, - mondta Marci.

- Minek? Mit csinálunk itt? - kérdezte Gyuszi és húzódozott a Marci elhatározásától.

- Meg kell egy kicsit mosakodnunk, - indítványozta Marci. - Így, ilyen rondán mégse mehetünk haza. Olyanok vagyunk, mint a disznók.

Leugrott a bikás lóról, odakötötte egy nyárfához, amely az országút szélén már szárogatni kezdte a leveleit az éjszakai fürdő után. Gyuszit is lesegítette a lóról, a szürkét is odakötötte a fához. Odament a ház ajtajához, az öklével döngetni kezdte.

- No, ez aztán majd káromkodik, ha meghallja, hogy vizet kérünk tőle és nem bort.

Nemsokára egy vén, halottképű paraszt nyitotta ki az ajtót s amikor a kezében lévő gyertya ide-oda támolygó fénye mellett meglátta Marcit, torz vigyorgás ült ki az ábrázatára.

- Szerencsés jó estét kívánok, - mondta, - és a hangja mintha valami feneketlen mélységből szállt volna föl, olyan üres és elhaló volt.

- Az öreg nem nagyon szereti a becsületes utast, - magyarázta Marci, - mert itt csak az olyanfajta emberek szoktak megszállni, akiknek vaj van a fejükön.

Gyuszi megborzongott. Bementek a házba, az öreg paraszt előttük görbedezett, s amikor az egyik szobában megálltak, Gyuszi észrevette, hogy a ház valami útszéli csárda lehet, olyasfajta, amilyenekről Jókai regényeiben olvasott, ahol betyárok, tolvajok és egyéb veszedelmes emberek szoktak éjszakai menekülésükben megszállni, az öreg titkos búvóhelyet ad nekik az üldöző csendőrök elől.

- Iszunk még? - kérdezte Marci.

Gyuszi keményen nézett Marci szemébe.

- Én nem. Én nem iszom többet.

- Hát akkor egy dézsa vizet adj ide öreg, - mondta Marci és néhány szóval eldarálta néki, mi történt velük a bolond vágtatásban.

- Megesik az ilyesmi, - mondta a paraszt.

Megfordult, néhány perc múlva hatalmas dézsával tért vissza. Színültig tele volt friss vízzel. Marci is, Gyuszi is megmosakodtak, aztán kölcsönösen levakarták egymás ruhájáról a sarat, valahogyan rendbe hozták egymást, aztán néhány kupica pálinka lenyelése után búcsút vettek a paraszttól, kimentek a lassan derengő éjbe, fölszálltak a lovakra és kocogtak tovább...

A nap már régen kisütött, amikor a két lovas megérkezett Bükkyék udvarára. A lovak is megérezték, hogy otthon vannak, szép csöndesen megálltak. Gyuszi éppen kiáltani akart, amikor Marci hirtelen, mintha láthatatlan tűz sistergett volna rajta keresztül, vágtára kapta a bikást, otthagyta Gyuszit és megkerülvén az udvart, az istállónál megállt, leugrott a lóról, a lovat bekötötte az istállóba. Amikor visszajött, egyébként fakó arca lángolt és izzott, végigrobogott a folyosón, kinyitotta az ajtót és Gyuszi többé nem látta... Ejnye, mi az ördög lelhette, hogy vándorló, hűséges pajtását magára hagyta anélkül, hogy egyetlen szóval is megmondta volna, hogy most mit tegyen... Gyuszi tehetetlenül ült a ló hátán, amely mozdulatlanul, bámészan állt, némelykor az istálló felé fordította a fejét, csöndesen meg-meghörkent, de nem mozdult. Gyuszi szeretett volna róla leszállni, de nem mert leugrani a lóról.

- Marci, Marci, - kiáltotta szinte szemrehányó hangon.

De Marci helyett néhány pillanat múlva Linus jött ki a házból és amikor Gyuszit észrevette, iszonyú hahotában tört ki.

- Gyuszi, Gyuszi, mi lelt téged, miért ülsz azon a lovon? - csúfolódott Linus és telten, harsogón nevetett, szinte göcögött belé az egész teste.

- Hát ülök, - mondta sértődötten Gyuszi, - mert nem tudok leszállni... De hova bújt el Marci?

Linus rejtélyes arcot vágott.

- Az már jó helyen van.

Hátranézett és a kezét meglendítve mutatott befelé, hogy milyen jó helyen van már Marci.

Linus odament a ló mellé, megcirógatta a nyakát, kissé fölcsimpaszkodott, átkapta a fiú derekát és ügyesen leemelte a lóról. Amikor Gyuszi lába földet ért, úgy érezte, hogy azonnal összeroskad, minden tagja izgett és remegett, szédülés fogta el újra, önkénytelenül is belekapaszkodott Linusba.

- Úgy kell neked, - mondta Linus, - jöttél volna velem a vonaton, akkor nem kellett volna hazáig lovagolnod. Hát mi történt veletek?

Linus karra vette a diákot, bekísérte a kis szobába, ahol akkor már Jóska is ébredezett. De Gyuszi, mintha újra a kocsmai levegő csapta volna meg, mindinkább émelyítőbbnek érezte a fejét és a gyomrát, rokkantan ült az ágy szélén, mint a bőrig ázott veréb, csak a két kezét emelgette, mint a veréb és két ázott szárnyacskáját.

- Édes Linus, ezt nem tudom én elmondani, ez borzasztó volt és én olyan rosszul érzem magam.

Linus gyorsan letérdelt az ágy elé, levetette Gyuszi cipőjét, lehúzta a harisnyáját, lesegítette róla a kabátját s mikor a vizes ingét is lehúzta róla, ijedten, rémülten kapta fel a fejét, amint a fiú testén észrevette a már gyógyuló vörös és kékes sávokat, emlékeit annak a rettenetes verésnek, ott a malomárok partján... A sávok össze-vissza, keresztül-kasul, válltól-vállig, a háton és vékonyon át, mint valami rejtélyes és ismeretlen tetoválás, szelték át Gyuszi hófehér testét, rémületet és fájdalmat keltve Linus szívében.

- Mi ez? - kérdezte a lány riadtan.

Gyuszi szégyenkezőn és titokzatosan rebegte:

- Semmi.

A szemében könny csillámlott fel, amint erre a szóra ránézett a leány ijedt arcára.

- De mi ez, Gyuszi? - unszolta a lány és mintha valami sejtés kapta volna meg, cirógatni, simítgatni, babusgatni kezdte a fiú cikk-cakkos testét és szinte befelé suttogta, mintha saját magának mondta volna:

- Szegény kis Gyuszim, hát már neked is kell szenvedned? És nem akarod megmondani nékem, hogy kiért, miért?...

Gyuszi nem szólt többet semmit. Tűrte, hogy Linus hideg borogatásokat tegyen a testére, a fejét vizes kendővel bekösse, lefektesse a saját ágyába és nyakig betakarja. Kimerült, elterült teste bágyadtan pihent a Linus ágyában, fáradt szemhéja leborult, gondolkodó agya még itt-ott elkapta a leány szorgoskodó alakját, egyszer a kezét érezte, máskor meg a halkan meglibbenő szoknyája suhogását vagy a cipője elcsendesülő kopogását, aztán elaludt... Aludt egész nap s amire fölébredt s kábult aggyal küszködött a fél ébrenlét és a még mindig feléje kapkodó álom között, már késő este volt vagy már éjszaka is s csak azt vette észre, hogy már nem a Linus ágyában fekszik, hanem újra együtt alszik a mozdulatlan Jóskával...