Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 3. szám · / · Nagy Dániel: Börtönök bús lakója

Nagy Dániel: Börtönök bús lakója
Regény
VIII.

... Todorevszky gróf a jobboldalára is fordult, a balra is s mikor megérezte, hogy nem fűtenek a szobába: ébredezni kezdett. A szemét csak akkor nyitotta ki, mikor már a fogai túlságosan vacogtak.

Egy ideig az eget nézte: sok csillag volt az égen, egy ideig azért egyet sem látott. Mikor észre tért egy kicsit, megint tapogatni kezdett. - Sár.

Ahogy felfelé tápászkodott, könyökig haladt lefelé, az ökle csak akkor talált támasztékot.

- Valaki belelökött, - gondolta.

Kimászott. Mikor keményet érzett a keze alatt, felegyenesedett, a két öklét a zsebbe dugta, fejét a válla közé szorította s megrázkódott egy kicsit.

- De kutya hideg van.

Körültekintgetett.

- Házak. Fehér házak.

Odament egyhez, megsimogatta, hogy ház-e csakugyan? Hátha hó esett a földre "tegnap óta". Mikor a házzal megbarátkozott, Csizik főhadnagy is eszébe jutott.

- Itt volnék vajon? Persze hogy itt vagyok. Alighanem itt vagyok.

Egyszer-kétszer megfordult, világosságot keresett. Az ablakok, egytől-egyig sötétek voltak.

- Különben, - mondta, - reggel is ráérek. Úgyis kutyahűvös van.

Úgy határozott, hogy bebújik valahova reggelig, reggel aztán körülményesebben tájékozódhat.

Az első kapu zárva volt.

A fél utca kapuját megnyitotta, mind zárva volt. Rendes emberek bezárják a kaput. Mikor ráunt, pihent egy kicsit. Másik utcába ment ott megint hozzálátott. A gérokk, se kívül se belül nem akart száradni, valahová be kellett bújnia. Odament be, ahol nyitott kaput talált. Öreg Andrisné még mindig a konyhasarokba kuporgott, nem jött ki bezárni a kaput. Öreg Andris se zárta be mikor elment. Odament, ahol nyitott kaput talált.

- Na hál Istennek, - mondta.

Először hallgatózott egy kicsit. Kutyára számított. Szarka nem vette észre, a konyhában volt, az öreg asszony szoknyáján szundikált.

A helyzet, nagyon megfelelő volt. Jobbról lakóház, hátrébb az udvaron istáló-féle. Arra felé tartott, olyan helyen sokkal jobb. Szénába búvik az ember, ha tehénke van rálehel s a gérokk finomul szárad.

A madzaghúzót megrántotta, a fazáracska csattant egyet, az ajtó felnyílt, lépett egyet s már jó helyen volt. Tehénke nem volt az istállóban, szénával volt telehordva, a tetejére mászott, befészkelte magát, összehúzódott és na hál Istennek: a gérokk finomul száradt.

Öreg Andrisné mintha neszelt volna valamit. Úgy hallotta, mintha neszelne valamit.

Felegyenesedett egy kicsit, Szarkát is figyelmeztette, hallgatóztak. S mikor aztán úgy hallották, hogy semmit nem hallanak, visszahelyezkedtek. Később megint úgy. Mintha neszelne valamit. Megint felegyenesedett s Szarkát is megint figyelmeztette. Úgy hallotta, mintha szénát húzgáltak volna az udvaron vagy mintha szénasusogósan susogott volna valaki.

- Szarka, semmit nem hallasz?

Szarka csakugyan hegyezte a fülét s az ajtót leste.

"Susususu."

Azért hallatszott szénasusogásnak, mert távolról hallatszott. A kis kapuban egy világjárt öreg ember állt, meg egy szép halottleány. A világjárt öreg ember a szép leányhoz susogott.

- Susususu.

A csöndességben úgy hallatszott, mintha csakugyan széna susogott volna. Selymeshalkan.

- Susususu.

A szép leány nem susogott szegény, ő nem bírt susogni.

A világjárt öreg ember, úgy akadt rá a szép leányra világjárás közben. Mikor a temető mellé ért, a kalapját a hóna alá fogta, a kezeit imádkozásra szorította össze s arra indult, a tanító szomszéd sírja felé.

- Csak még most, utoljára üdvözíts Istenkém, aztán, ha pokolra vetsz is.

A tanító szomszéd sírján fehér koszorú volt, meg ott volt a fehér ruhás szép kis lány is. A lába a tanító szomszéd lába irányában volt kinyújtva, a feje meg a tanító szomszéd feje irányában.

Az öreg világjárt ember lábujjhegyen ment felé s csak akkor látta meg, mikor a tanító szomszéd sírja fölé hajolt. Az ég, mintha nagyot villámlott volna akkor, a torkát mintha a tanító szomszéd átka markolta volna át s az első látásra maga is majdnem meghalt.

A másik pillanatban már mintha forró vízzel öntötték volna végig, olyan hirtelen melege lett. Mintha sírásfoszlányokat hallott volna. Mint mikor sokáig sír valaki s akkor is fel-fel remeg még egyszer-egyszer a zokogás, mikor már vége van a sírásnak. Olyasfélét hallott. Alulról sírtak-e vagy felülről: majdnem úgy hallatszott, mintha a sír fenekén sírtak volna. Azért mégsem úgy hallatszott. Ahogy lejjebb hajtotta a fejét, már végképp nem úgy hallatszott. Akkor minden erejét összeszedte s a halott leányt felemelte a sírról. Olyan könnyű volt, mintha fehér pehely lett volna. Nem mondta, hogy ébredjen fel, nem hívta: vitte, sietett vele, s nemhogy világgá vitte volna magával, hanem hazafelé vitte. Se az öreg asszony nem jutott eszébe, se a világ vége, a szájáról sűrűröhentyűs öröm gördült le s úgy érezte, hogy üdvözítve van. Csak a megüdvözülést érezte később azt is megérezte, hogy Szép Ilonka, minden ízében reszket. Betakargatta ahogy lehetett, sietett ahogy lehetett.

Már nem messzire voltak a kiskaputól: Szép Ilonka vonaglott egyet, utána hosszan háborodottan felsikoltott s az öreg karokból kiszakította magát.

Öreg Andris utána nyúlt:

- Én vagyok, ne félj kislányom.

Szép Ilonka nézett, az arcához kapkodott s megint sikoltott. Mire a temetőbe ért rémeket látott: úgy vetette magát az apja sírjára, arccal a sírra, agybontó rémek közt.

- Én vagyok kislányom, Réti Andris.

Szép Ilonka nem tudta ki az: a fehérruhájába markolt, beletépdesett.

Öreg Andris átkarolta, beszélni kezdett hozzá, szépen beszélt, szépreszketős hangon s a kiskapu felé vezette. Mikor a kapu előtt megálltak, Szép Ilonka nézte még egy kicsit s megkérdezte:

- Maga az Andris bácsi?

Már megösmerte. A jó melegű hangok felsimogatták.
Öreg Andris a kezét fogta, úgy érezte, hogy még mindig nagyon reszket a Szép Ilonka keze, pedig az övé már sokkal jobban reszketett.

- Én vagyok kis lányom.

Szép Ilonka a kezét akarta elvenni, de öreg Andris erősen fogta.

- Mit akar velem? Vagy egyáltalán miért kellett nekem ide visszajönni? Miért... Ki? Vagy... Úgyse megyek ide be... úgyis hiába.

- Reggelig! - mondta öreg Andris. A felséges jó Istenre: reggel minden másképp lesz. Ha nem akarsz a vén szipirtyó szeme elé kerülni: ágyat vetek az istállóba. Sose volt benne jószág: finom, padozott, reggelig ott alszol akkor. A felséges jó Istenre: reggel minden másképp lesz.

Úgy gondolta, hogy reggel pénzt vesz fel a házra, az öreg asszonyt gyónni küldi, kocsit fogad, felkapaszkodnak és majd megállnak valahol.

- Ha megadta az Isten ezt az üdvösséges percet, nem azért adta, hogy most már elváljunk egymástól. Ne búsulj szép kis lányom: az én szerelmes szívem sokra képes.

Szép Ilonka megint csak nézett s ahogy a szerelmes szavakat átgondolta, ahogy a hang a fülébe csengett s ahogy reszkető kezeket érezte, - félni kezdett. Valami ösztönszerű rosszat iszonytatót sejtett: a halálnál is borzalmasabbat.

"Ez az ember"... nem merte végig gondolni: megborzadt.

- Bemegyek - mondta - de az istállóba.

Ez már susogás volt, szénasusogás, halk, félős titokzatos susogás.

A kis kapun benyitottak s az öreg asszony mintha neszelést hallott volna.

Az öreg világjárt ember susogása neszelt.

- Kerüljünk félre, hogy be ne hallatsszon.

Félrekerültek.

Szarka az ajtót leste, az öreg asszony előre hajlott egy kicsit.

- Susususum.

A fakilincs megint csattant egy rövidet, az istállóajtó felnyílt, Szép Ilonka belépett.

Sötét volt, sokkal sötétebb, mint odakint: a szemét kimeresztette azt nézte, hogy bemegy-e öreg Andris is.

Nem ment be, csak susususu egy kicsit:

- Várjál egy kicsit angyalom. Ülj egy kicsit addig.

Az ajtót ráhúzta s a konyhaajtóhoz lábujjhegyezett.

Hallgatózott egy kicsit.

Belül is hallgatóztak.

Belülről már kardcsörtetést is hallottak. Ha csöndesen ment is öreg Andris: a zsandárlépést csak ki lehetett venni a lépéseiből. Szarka kiszaglászott, az öreg asszony meg majdhogy gutaütést nem kapott. Az a jó, hogy már előre várta a kopogtatást: ha váratlanul éri csakugyan gutaütést kap.

Kopp.

Öreg Andris az ujja hegyével koppintott egyet.

- Mama?

Az öreg asszony szíve, mintha gyorsabb tempóra kapott volna, a torka is engedett egy kicsit.

- Mamus édes.

Szarka szűkölni kezdett, az öreg asszonynak meg olyan gyorstempóban kezdett klampírozni a szíve, mint új menyecske korában a lakodalom után.

- Öreganyó szívem.

Majdnem elnevette magát olyan nevethetnékje volt.

- Édes mamusom.

- Na némán - gondolta a sötétben s majdhogy a könnye ki nem csordult.

A kezét összedörzsölte s az ajtóhoz riszálta magát.

- Kivan itt ugyan?

Így. Mint mikor lánykorában ment hozzá aki ott volt.

- Én vagyok itt, a hűséges párod.

- Kend az hékám?

- Én öreganyám.

A retesz félretolódott s ott álltak szemtől-szembe.

- Na - mondta öreg Andris. Jól mondtad: csakugyan meghalt.

Az öreg asszony megszeppent, az esze kavarogni kezdett. Nem mert szólni, nem tudta mit szóljon. Csak öreg Andris beszélt.

- Igazán jól megfojtottad.

Az öreg asszonynak még jobban kezdett kavarogni az esze, még jobban nem tudta mit szóljon.

- Aszondanám - mondta öreg Andris, - aszondanám, hogy legjobb lesz mindent letagadni. Legjobb lesz, még az ágyneműt is kirámolni a kis szobából, nehogy a csöndérek felfeggyenek valamit a párnák gyűrkőzéséből. Komisz éles szemük van.

Az öreg asszonyra ítéletes idő nehezedett: elfehéredett, eltámolygott a helyéről.

- Jól megfojtottad - mondta öreg Andris, - csak az, hogy fel ne feggyék rólad. Legjobb lesz, ha mingyárt lefekszel, én meg kirámolok, mert azért én is nagyon félek.

Az öreg asszony betegséget kapott: a gyujtványhideg kezdte rázni. Bement, szót fogadott: az ágyba bújt.

Öreg Andris meg a kis szobába ment: a piros paplanba párnákat gyömöszölt, átnyalábolta s az istállóajtó előtt megint sususu.

- Itt vagyok Ilonka lelkem.

Szép Ilonka a falhoz lapulva állt, lélegzeni is alig mert. A fehér ruhája kilátszott a sötétből: öreg Andris közel ment hozzá.

- Miért nem szólsz?

- Félek.

- Ne félj nem gyön ki. Akkor se gyönne ki, ha a ház égne a feje felett.

A hideg arcocskát megcirógatta, a puha hajacskát végigsimította.

- Majd megágyalok. Ha annyira félsz, inkább én is itt alszok.

Nem lehet mondani: áldozatot hozó öreg ember volt. Inkább ő is ott alszik. Ha annyira fél: inkább feláldozza a jó ágyát és ott fog nyomorogni reggelig, Szép Ilonka mellett. S ha az öreg asszonynak nem fokozódik a betegsége: biztosan úgyis lett volna.

Csakhogy az öreg asszony nem sokáig bírta ki az ágyban: a betegsége nem sokáig engedte feküdni.

Az udvarra ment s nem állt meg csak az istállóajtóban.

- Apjuk.

- Mi fene? fordult meg hirtelen öreg Andris s mintha megint a kéményből esett volna valami a fejére.

- Kopognak.

- Kopognak a kopogós istennyilát, - mondta s azon igyekezett, hogy valahogy kívül legyen az ajtón s az ajtót behúzza valahogy.

- Kik kopognának mán, nézze meg az ember.

- A csöndérek apjuk. Úgy hallottam.

- Dehogy kopognak. Majd csak hajnal felé kopognak azok, úgy mondták. Menj csak. Csak ki ne mozdulj, mert hátha mán lesnek is.

- Jaj, - mondta az öreg asszony - nem jobb lenne tán az istállóba befeküdni?

- Jobb a nyavalya! - ijedezett öreg Andris. Itt még hamarébb megtalálnak. Nem elég, hogy az ágyneműt ide "hoztuk"?

- Hát győjjék kend akkor.

- Mé mennék?

- Azért, mert én úgyse maradok egyedül, ha itt kell is virrasztani az ég alatt.

- Mé ne maradnál?

- Azért, hogy ártatlan vagyok, osztán kend mellett jobban tudok kiabálni.

Öreg Andris észrevette, hogy bátorság kerekedik felül az öreg asszonyban, akkor pedig nagyon furcsa világ következhetik. Még az ágyneműt is visszatalálja hordani, akkor pedig igazán nagyon furcsa világ következhetik.

- Gyere hát - mondta, - nehogy itt érjenek akkor.

Sóhajtott egy hosszút, az ágyat még nagyon szerette volna eligazítani, de nem merte megreszkírozni. Ha felülkerekedik az öreg asszonyban az ártatlanság: kurucvilág következhetik.

Bementek. Az asszony jól bereteszelte az ajtót, még kulccsal is bezárta.
Öreg Andris csak arra vigyázott, hogy méregbe ne hozza. Nagyon szépen beszélt hozzá s csak akkor beszélt, mikor már nagyon muszáj volt.

- Hun leselkedtek apjuk?

- Úgy láttam, a ház végénél.

- Hát a... ő hun volt meghalva?

- Az udvaron. Itt kint. A csöndérek mondták, hogy innen vitték el.

- Innen?

Erre már nem felelt, erre tagadás következett volna. Ezt nem hallotta. Vetkőződni kezdett. Az öreg asszony is.

- Apjuk.

Tovább vetkőződtek.

- Nem bántottam én apjuk, Isten engem.

Erre se felelt. Mikor az ágyban volt, azért mégis felelt rá.

- Hát... ha elmersz menni meggyónni reggel, én elhihetem éppen.

- El apjuk. Úgy segélyen.

Öreg Andris horkolni kezdett.

Ha elmegy az öreg asszony, nincs mit beszélni tovább. Ha elmegy... csak elmenjen. Azután majd... Majd megállnak valahol.

Horkolt. Nem beszéltek többet. Elaludtak-e vagy csak hajnal felé aludtak el... csendben voltak.