Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 1. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: Demjén Géza halálára

E sorok írója alig ismerte Demjén Gézát. Az arcot, mely szomorúan és fáradtan hajolt a halál mellére, csupán kedves és udvarias mosolyok finom fényétől megvilágítva láthattam, néhány futó és jelentéktelen beszélgetés során. A tragikus vég mélyen megdöbbentett: egy ismerős név viselőjének öngyilkossága mindig összerázkódtató, mintha mindennapi életünknek látásunkat és hallásunkat közönyösre tompító robotjában egyszerre csak közvetlenül szemünk előtt és fülünk mellett villanna át és dörrenne fel, hihetetlen intenzitással, egy rémes revolverlövés. A tragikus esemény megrázó hatását pedig még inkább elmélyítette az a körülmény, mely az újságriportok közléseiből lett nyilvánvaló, hogy Demjén kezébe végtelen érzékenysége adta a gyilkos fegyvert. A “fáj-virág"-lelkek csak az irodalomban, a művészi foglalkozások terén illeszkedhetnek bele, úgy ahogy, a keserves és összevissza földi életbe. Praktikus pályán a fájó érzékenység gyors bukás, menthetetlen tragédia. Ki inthetne hát illőbben búcsút szegény Demjén Géza végtelen messzeségekbe tűnő alakja után, ha nem éppen valaki az írók közül, akik a vaskos és zsíros józanság által vállvonogatással fogadott érzékenység reménytelen hivatású megszólaltatói?

És Demjén Géza nagyon szerette az írókat és az irodalmat. A jó írókat és az igazi irodalmat. Most, mikor a csömörletes háborús évek az úgynevezett irodalom- és művészet-pártolásnak hihetetlen és elképzelhetetlen ízléstelenségű és összevisszaságú fellendülését hozták létre, fokozottan értékes az írás művészetének oly nemes megbecsülése, aminővel Demjén Géza fordult a mi munkánk felé. Oly típus képviselője volt, melyet tán típusnak se nevezhetünk már, rendkívüli ritkasága miatt. Egy-egy finom úri családtól távozóban, ahol a szellemeskedő, felszínes kedvességű, irodalmi témák körül édeskedő csevegések során a legkeserűbb s legsötétebb írói kétségbeesések és dühök kezdték titokban fojtogatni az embert az úgynevezett “jobb közönség" példátlanul olcsórendű megnyilvánulásai miatt, mily jó és vigasztaló volt néha összetalálkozni egy-egy villanyfényes könyvkirakat előtt Demjén Gézával s pár őszintén lelkes szót is hallani az új könyvekről. Demjén szemében, ha íróval beszélt, szeretet, sőt több: tisztelet csillogott. Szegény és kopott filozoptereknek, mert írók is voltak, mélyen és előre tudott köszönni Demjén, a tanácsnok úr. Halála nemcsak a közéletre nézve veszteség, de fájdalmas az irodalom számára is, melynek modern, kusza életében tán nagyobb ritkaság az igazi olvasó, mint az igazi író.