Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 1. szám

Radó Sámuel: A politika mögül
Tisza mint ellenzéki vezér

A mostani parlament végelgyengülésben szenved. Nem tud élni, s nem tud meghalni. A mai képviselőház úgy viszonylik az igazi népképviselethez, mint a hadikenyér a fehér cipóhoz és mindenki áhítozza azt a boldog pillanatot, amikor a keserves hadikoszttól megszabadulhat. De jelenleg nem lehet a képviselőházat feloszlatni és egyelőre nem is lenne opportunus, hogy a kormány a választásokra vonatkozó királyi felhatalmazással éljen.

Tisza István gróf lemondása folytán még sokkal fonákabb lett a helyzet. Ő a többség vezére. És mint nagy tapasztalatú ügyes taktikus, ezt a helyzetet a kisebbségi kormánnyal szemben kitűnően ki tudja használni. Joggal mondják, hogy Tisza a legnagyobb hadiuzsorás, mert a jelenlegi konjunktúrát, a kormány ínséges állapotát a képviselőházban alaposan kiaknázza. Még pártjának fogyatékosságai is előnyökké válnak az ő kezében. A kaszárnya fegyelme, amelyhez embereit hozzászoktatta, határozott fölényt biztosít neki a koalíció négyesfogata fölött, melynek lovai nem tűrik a kemény zabolát. Tisza pártja inkább a vazallusi kötelék által, mint az elvi meggyőződés alapján fűződik a vezérhez. Ennélfogva a munkapárt tagjai nem is alkalmas elemei új pártalakulásnak.

A koalíció nem is fogadná be lelkesedéssel az új tagokat, kik az amúgy is laza keretet megbontanák. Ez a körülmény is elősegítette a munkapárt összetartását és megerősítette Tisza ellenzéki pozícióját. A munkapárt tagjainak tényleg nem marad más választás, mint a tántoríthatatlan ragaszkodás és a föltámadás reményének alapjára helyezkedni, a gárda meghal, mert még a megadás sem tudja életét megmenteni.

Tisza elsőrangú debatteri képessége folytán mindig nagyhatalom lesz a Házban. Harciassága és kifogyhatatlan dialektikai művészete nagy hatással van különösen olyan parlament tagjaira, ahol a szofisztikus feleselés művészetét, mint a lángelmének legfényesebb megnyilvánulást bámulják. Így eshetett meg, hogy Tisza heteken át szerepelhetett, mint a közélet tisztaságának bajnoka, holott tudvalévő dolog, hogy amíg a kormány rúdját a kezében tartotta, éppen nem volt válogatós az eszközökben, ha pártjának érdekéről volt szó. A politikai erkölcsiségnek csak annyiban deferált, hogy mindig ravasz formákat tudott kieszelni, melyek a részrehajlást és a pártosságot leplezték. Arad városában, Tiszának soha többé vissza nem hódítható kerületében ahol kortesei úgy sáfárkodtak, mint egy középkori olasz kényúr csatlósai, sokat tudnának erről mondani.

A többség vezére taktikai ügyességének legcsattanósabb példáját adta a Károlyi-párt németellenességének kihasználásával.

Mikor az első hír szárnyra kelt arról, hogy a párt egyik tagja interpelláció keretében fel akarja szólítani Németországot, hogy békés hajlandóságának bizonyítására mondjon le Elszász-Lotharingiáról, Tisza István rögtön tisztában volt avval, hogyan fordíthatja hasznára ezt az incidenst. Fölszólalt a Házban és éles polémiát folytatott Károlyi gróf ellen, hogy tüntessen németbarát érzelmeivel. A kormánypárt hallgatott. Sem Wekerle, sem Apponyi, sem Andrássy, akik valamennyien föltétlen németbarátok, nem siettek a Károlyi-párt támadásaival szemben állást foglalni. Milyen benyomást kelthetett ez a parlamenti magatartás Berlinben? A kormány körül csoportosult pártok hallgattak és evvel azt a hamis látszatot keltették, hogy kénytelenek a Károlyi-párt németellenes állásfoglalását kímélni, mivel rá vannak utalva ennek a csoportnak a támogatására. Így tehát egyedüli akcióképes németbarátnak a magyar képviselőházban nem maradt más politikus, mint Tisza István gróf. Az illetékes berlini körök bizonyára tisztában vannak a valósággal. A német közvélemény azonban nem tudja magát egészen kivonni az ilyen ügyes fogások alól.

Tiszának tehát elég jelentékeny taktikai sikerei vannak. Stratégiai helyzete azonban teljesen kilátástalan és egészen olyan rossz, mint amilyen az angoloké volt Flandriában a Cambrainál páncélos automobilokkal végrehajtott offenzíva után, mely a háború végcélját sehogy sem mozdította elő.

A reménytelen helyzet összefügg a vezér múltjával és egész egyéniségével. A háború kezdetén domináló állása volt Tiszának és az a parlamenti csíny, amely oly sok becsületes magyar embernek szívét összefacsarta, az ő európai hírnevének talapzata lett. Az egész világ visszhangzott Tisza nevétől, mindenütt beszéltek kíméletlen erélyéről és imponáló bátorságáról. A nyárspolgár általában imádja az erőszakot, amely a kényelmetlen néptömegeket és a nyugtalankodó agitátorokat féken tartja. Emlékezzünk csak arra, hogy III. Napóleon az államcsíny után az európai közvéleménynek bálványozott nagymestere és prófétája lett. Égig magasztalták, a társadalom megmentőjének mondták, egészen úgy, amint Tisza Istvánt, mint a parlamentarizmus megváltóját ünnepelték.

De nemcsak a polgárság felsőbb rétege helyeselte a parlamenti erőszakot. Tisza István az európai udvaroknak is kedveltje lett, és eljárása bizonyára nagyon tetszhetett II. Miklós cárnak is. A vaskezű miniszter, aki minden aggodalmaskodás nélkül gázol át törvényen és alkotmányon, mindig számíthat a legfelsőbb körök kegyére. De a parlamenti merénylet, amelyet Tisza elkövetett, korántsem volt csak az alkotmányos formák megsértése. A pusztán formai hibát az utókor elnézően kezeli. Egy nagy történetíró azt írta egyszer: A történelem nem ismer alkotmánysértést. Ha az alkotmány formái lehetetlenné teszik a kormányzást, akkor mindenkinek jogában áll, hogy a formák megsértése árán az ország szekerét a kátyúból kiemelje. Caesar államcsínyje, mondja Mommsen, nem volt egyéb, mint a történelmi ítélet végrehajtása. Erre az enyhítő körülményre hivatkozott Tisza István is. De tévesen és teljesen indokolatlanul. Az ő esete a legsúlyosabb beszámítás alá esik, mert a parlamenti csíny az akkori helyzetben kikerülhető és teljesen felesleges volt. Azonkívül még célszerűtlen eszköznek is bizonyult a parlamenti helyzet javítására és a fejlődést az abszolutisztikus irány felé terelte, holott nemsokára a demokratikus áramlat felülkerekedett.

Fölösleges volt az 1912-i évi parlamenti erőszak, mivel Tisza a létszámemelést kétségtelenül elérhette volna békés úton is. A megelőző tárgyalások folyamán az egyesült ellenzék vezére, Kossuth Ferenc, Lukács László miniszterelnökhöz intézett levelében a létszámemelésének föltétlenül a választójog reformját és a választók számának egy-két tized millióval való szaporítását tűzte ki föltételéül. Ennek fejében kötelezte volna magát az ellenzék arra, hogy a létszámemeléssel szemben abbahagyja az obstrukciót. Tisza, illetőleg az általa hipnotizált Lukács László visszautasította ezt az ajánlatot. Nyilvánvaló tehát, hogy nem a hadsereg érdeke, hanem a választójog reformja ellen érzett ellenszenv indította Tiszát az államcsíny elkövetésére. Egy államcsíny, amely csupán egy mellőzhetetlenné vált reform néhány évre való kitolását eredményezte, valóban nagy frivolitásnak mondható. A hadsereg megmentésére, amint láttuk nem forgott fenn semmi ok, Tisza különben maga is bevallotta, hogy keresve kereste az alkalmat az obstrukcióval való végleges leszámolásra, s életcélját abban látta, hogy az országot ettől a veszedelemtől megszabadítsa.

És ezen a ponton domborodik ki a különbség a szűk látókörű pártember és a nagyszabású politikus közt. Az obstrukció problémája méltán kelthette fel Tisza István figyelmét. Ha államférfiúi éleslátással vizsgálta volna meg a kérdést, hamar rá kellett volna jönnie, mi az obstrukció egyik legfőbb indító oka. Ott, ahol a miniszterelnökségnek külön ügyosztálya van, a választás céljaira szükséges pénznek kétes eszközökkel való összegyűjtésére, ahol a jelöltekkel nyugtát iratnak alá és a fölvett választási költség ellenében párthűséget fogadtatnak velük, ott nincs hozzá erkölcsi jogosultsága a kormánynak, hogy a többség jogára hivatkozzék és az ellenzéktől követelhesse, hogy meghajoljon a majoritás elve előtt. A kisebbség, amelytől terrorizmussal és pénzzel a választókat elhódították, nem találhat más menedéket, mint a bűnös többség jogainak tagadását, amit az obstrukció formájában fejez ki. Ezektől a vádaktól annak idején hangos volt az egész sajtó. A munkapártnak a minisztérium mandátumosztogató és korrupciós osztályának megszüntetésével kellett volna az első lépést megtennie az obstrució orvoslására. Ha azután ezt a munkát betetőzte volna becsületes és nem kicsinyeskedő választójogi reformmal, akkor nem kellett volna erőszakhoz fordulnia és nem kellett volna a magyar képviselőházat dr. Eisenbart-féle kúrával megalázni.

Tisza István alkotmánysértése nemcsak mint a tiszteletreméltó és nélkülözhetetlen alkotmányos formák elleni vétek, hanem még inkább, mint fölösleges és céltalan politikai cselekmény esik súlyos beszámítás alá. Az alkotmánysértés még az obstrukcióellenesek táborában is mély fájdalmat és megdöbbenést keltett. Hetekig kerülték a képviselők az országház tájékát, mert a folyosón cirkáló fegyveres őrök látását nem bírták elviselni. Hogy milyen lelki megrázkódtatással járt a parlamentnek katonai kordonnal való körülvétele, azt felesleges bővebben kifejteni. Egész szellemi és politikai világnézetünk, a népképviseleti rendszerbe vetett szent hitünk megingott. Mi sötét aggodalmaskodással mindig Bécs felé néztünk és féltünk az absolutistikus ármánytól, mely nemzeti életünk erős vára és büszkesége ellen, a magyar parlamentarizmus ellen agyarkodott. És íme azt kellett megérnünk, hogy maga a parlament embere, a többség vezére csapott le öklével a nemzet palládiumára. Ez a merénylet úgy hatott az emberekre, mintha valaki a tulajdon édes anyját ütötte volna meg. Érezték is Tisza hívei és azokban a gyászos napokban a jóakaró legenda kelt szárnyra, hogy Tisza egy curtiusi ugrással akarta az országot az obstrukció végső veszedelmétől megmenteni. Lángoló hazafiságból föláldozta exisztenciáját és politikai jövőjét a haza érdekének, megsértette az alkotmányt, hogy véget vessen az obstrukciónak. Ez sikerült is neki. De egyúttal a saját jövőjét is megsemmisítette, mert lehetetlenné tette magát. Most visszamegy Gesztre és teljesen visszavonul vezekelni.

Tisza legnagyobb hívei úgy látszik, legkevésbé ismerték vezérüket. Egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy feláldozza magát. Ellenkezőleg, abban, amit ők áldozatnak láttak, felismerte a vezér az egyéni boldogulás útját, felismerte a nagyszerű alkalmat, hogy megrendült pozícióját ismét visszaszerezze. Az 1905-i szerencsétlen választás hosszú időre tönkretette kilátásait. Bécsben diszgráciába esett. Az udvarnál azt mondták róla, hogy ilyen balkezes, hebehurgya emberre nem szabad többé az ország sorsát bízni. Ez nagy sebet ütött a nagyralátó ember lelkén. Önkéntelen visszavonulásában csak azon törte a fejét, miképp lehetne a borzasztó csorbát kiköszörülni és az udvar jó véleményét visszahódítani. A népszerűtlenségtől ő nem fázott. Tudta Tisza jól, hogy akkortájt a népszerűtlenség nemcsak nem akadály, sőt egyenesen út az érvényesüléshez. Bécsben nem szeretik, ha a magyar miniszterelnök lovait kifogják. Tisza erősen el volt határozva, hogy a népszerűtlenség rögös útján s magasba kapaszkodik. Midőn tehát a létszámemelés körül bonyodalmak keletkeztek, egyéniségének természetes vonása, de egyéni érdeke is nem a kompromisszumot javasolta, hanem az ellenállás erőszakos letörését. Eszerint cselekedett is, hidegvérrel, merészen és éleslátó számítással. Tisza vad álmaiban mindig látta maga előtt Bismarck példáját. Hiszen a vaskancellár is egy katonai konfliktus alkalmából királya mellé állott és kíméletlen erélye által páratlan pozíciót vívott ki magának. Nem lehet Tisza önismeretétől követelni, hogy a különbséget észrevegye. Számítása különben fényesen bevált. A parlamenti merénylet óta kezdődik emelkedése a diktátorsághoz. És valóban, bámulatos az az ügyesség, hogyan tudta a közvéleménynek szuggerálni, hogy az ő diktátorságához fűződik Magyarország érdeke és presztizse és ha pl. Burián eltávolítása által uralmát valahogyan korlátozzák, ez az ország érdekébe ütközik.

Tisza váltig hangoztatja, hogy lelkétől távol áll minden becsvágy, ő sohasem vágyódott a hatalomra. Ez csak annyiban igaz, amennyiben Tisza tényleg megveti a hatalom sallangját, annál komolyabban ragaszkodik a hatalom valódi lényegéhez. Neki alapjában véve mindegy, ki a miniszterelnök, csak ő parancsoljon, ő dirigáljon, ő tőle függjön minden. Egész lelke csüng a hatalmon, élete nem ismer más gyönyört, ő csak kormányozni, parancsolni akar. Rideg, aszkéta természetét más élvezet nem csábítja, a bor, az asszony, a kártya nem ingerli, a könyv sovány pótélvezet, ő csak a hatalom bűvkörében lélegzik szabadon és érzi jól magát. A háború által teremtett miniszteri mindenhatóság kimondhatatlan gyönyörrel töltötte el. Uralomvágya, mint Mazeppa a megvadult lovon száguldott a végtelenségben, kitombolhatta végre féktelen vágyát, hogy szabályozzon, megregulázzon, tilalmazzon. Igaz, hogy Tisza uralomra termett ember. Természetellenes volna ha nem akarná veleszületett egyéni hatalmát vezérlő képességét érvényesíteni. Ő valóságos Herrenmensch, habár nem akarjuk ezt a típust mint felsőbbrendűt jellemezni. De Tisza tényleg Nitsche eme fajtájából való, és akarja is, hogy annak elismerjék.

Tragikuma azonban abban van, hogy nagy ereje még sokkal nagyobb elemi erővel: a kor szellemével összeütközött és erős akarata elfecsérlődött a természetes fejlődés elleni konok és hiába való küzdelemben.

Hatalma tetőpontján végre elérte őt a bukás. Az utolsó percben tett engedményei szétfoszlatják a hajthatatlan elvhűségéről költött legendát. A végszükségben csodálatos alkalmazkodónak bizonyult, de minden mesterkedése nem tudta már a helyzetet megmenteni. A szabadelvűség diadalt ült, mikor Tisza visszavonult. Mert hiába hajtogatja, hogy ő udvari cselszövény áldozatja. Az nem áll, őt a modernség, a politikai megújhodás, az általa halálosan gyűlölt és üldözött népies áramlás terítette földhöz.

Mert a háború későbbi fázisai nagy átalakulást hoztak létre. Egész Európában más szelek fújdogálnak. Tisza nem győzött eleget siránkozni azon, hogy a cár bukása és a forradalom győzelme milyen végzetes hatású esemény. Nem az emberiségre és nem a magyar nemzetre nézve, hanem csupán Tiszára nézve végzetesek. Új eszmék kerekedtek felül. Az udvaroknak nincs már szükségük vaskezű miniszterekre. Ellenkezőleg. Ezek kompromittálókká lettek. Azt az energiát, amely erőszakot követ el a népképviseleten, nem tekintik többé államférfiúi kvalitásnak. Tisza politikai eszmevilága romba dőlt. Ő még most ragaszkodik az intelligencia, igazabban mondva, a nem intelligens érdekszövetség uralmához. A konzervatív Treitschke azt mondta egyszer: Örökös szégyenfoltja Lajos Fülöp korszakának, hogy a vezető osztály s a veszedelmes osztályok megkülönböztetését felállította. Tisza István még most is a nép veszedelmeitől retteg. Szerinte az állam olyan intézmény, melyet a Gondviselés egy válogatott kisebbség kezére bízott. Ez a felső réteg vigyáz arra, hogy a hazát baj ne érje és bármilyen szerencsétlenségbe döntse is a világot, ez a népek sorsa ez a történelem örök törvénye, csak a tömeg tudatlanságától és szenvedélyétől óvja meg az Isten az országot. Ez Tisza politikai hitvallása. Elmaradott, ósdi, a háború által felborított felfogás, mellyel vajmi nehéz az új alakulásban elhelyezkedni. Áthidalhatatlan örvény választja el a megcsontosodott konzervatív embert a néptől, melyet szűkkeblűségével és a jogok kiosztásánál tanúsított kicsinyességével örök időre elidegenített magától. De elválasztja őt politikája az intellektuálisoktól is, akik az idők szelleme ellen elzárkózó férfiúval sohasem rokonszenveztek. A legnagyobb örvény azonban Tiszát az uralkodótól választja el, aki nem fázik a nép megnyilvánulásának akaratától és nem osztja a volt miniszterelnök mizantropikus aggodalmait. Különös jelenség, hogy a király több szabadelvűséget és modernebb gondolkodást tanúsít, mint a népképviselet vezérembere.

Ez Tisza István helyzete. Ezért nem boldogulhat stratégiájával minden technikai siker ellenére. Még ha egy kiszámíthatatlan véletlen folytán, amely az általános fejlődést némelykor megakaszthatja, ismét hatalomra kerülhetne is, ez a félreértés csak rövid lélegzetű lehetne. Hogyan akarja Tisza az országot kormányozni, amelynek népe visszautasítja retrográd eszméit, melynek intellektuális rétegei minden érzelmi vagy eszmei közösséget megtagadnak vele? Az ellenzékiségnek ez a módja nem visz a magasba. Sic non itur ad astra.