Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Figyelő

Szép Ernő: Causerie

«Bűvös szép őszi ég vagy, tündöklés, rózsaszirom...» olyanformán engedem el a számon ezt a sort, mint a néhai egyiptomi cigaretta nosztalgikus édes füstjét, ahogy szoktam volt annak idején, mikor még ifjúságban szenvedtem. Mély és nehéz és meleg lett a szívem olyankor, mikor ezt a verset súgva felmondtam magamnak csavargás közben, vagy a szerkesztőség kopár íróasztalán könyökölve, betett szemeimet nyomva két forró tenyeremmel. Sokszor húztam el ezt a verset magamban, szenvedtem és kéjelegtem benne s abban a bűvös képzelgésben voltam, hogy az enyém, hogy én költöm, az én életemből és az én fejemből jön elő: «Bennem a szomorúság tengere sírva árad, s ha visszafut, itt hagyja fanyar, bús ajkaimon Maró emlékezetét keserű iszapjának. Kezed hiába csúszik alélt keblemen tova...»

Most is úgy próbálom diktálni magamnak, hogy minden szó nyújtott, távozó hangja legyen egy-egy gongütésnek, s ez a gong, akit ütögetnek a szavak, ez az én szívem legyen. Mint ahogy annak idején éreztem a versek hű szavait. Bűvös szép őszi ég vagy... hogy fájt ez. Most nem tudom megmondani, fáj-e vagy nem fáj. Nem vagyok megbízható. Nem állíthatom magamról, hogy fáj valami nekem ezen a világon. Rekvirálták a szívemet. Úgy nézek az életbe mint a nyomorult Lázár nézhetett, mikor halálából három nap múlva visszaszólíttatott. Azt hiszem, hogy 1914 július 30 óta, mikor a háború megnyílt, én nem élek. Azóta nincsen ember, nincs éjszaka s napvilág és növényzet és tenger és szerelem és halál és költészet, semmi sincsen. Én lemondtam magamról. Mindent elvesztettem.

«Meztelen kebled körül parfüm szálldos felhőzve...» emlékszem egyszer a szemébe dicsértem Adyt. Egyszer, mikor három Baudelaire-fordítása megjelent a Budapesti Naplóban, azt mondtam Neki: köszönöm, hogy megtanítottál franciául. Azután magamban szemtelennek neveztem magam, mert hízelegni mertem Adynak. Én nem tudtam franciául és mikor a «Bűvös szép őszi ég vagy...» kezdetű Baudelaire-szonettet megtanultam, úgy lélegzettem be, mintha az eredeti volna s úgy vettem e szonett magyar szavait, hogy francia szavak azok. Úgy vettem, hogy ebből a fordításból tudom, milyen egy francia költemény.

Francia fájdalmat éreztem, sötét, édes és égető volt mint egy likőr, amelyiknek elfelejtettem a nevét. Gyerekség ez, ilyen dologról itten tárgyalni? Emlékszem Ady mondta, milyen nehéz volt a Baudelaire-szonetteket fordítani. Ő sokat beszélt Párizsról és mindig vissza készült Párizsba. Ady nagyon fiatal volt, akkor, azt hiszem, huszonnyolc éves, én meg még nem voltam fiatal, mert húsz éves voltam és ebben a szegény beteg és csüggedt vén évben emlékszem, eszelősen vágytam az ifjúság felé, Franciaország felé s minden hóbort és minden boldogtalanság felé, mit az Ifjúkor, ez az utazgató egzotikus fejedelem ajándékozhat a fehér ember életének.

Aztán én is tudtam már franciául. Baudelairet is olvastam és megleltem Baudelaire-ben azt a szonettet, a Causerie-t, amelyiket olyan ünnepéllyel szoktam hintáltatni magyarul ajkamon. Franciául is tudom még, ha akarom: Vous etes un beau ciel d'automne, claire et rose! Mais la tristesse en moi monte comme la mer Et laisse, en refluant, sur ma lčvre morose Le souvenir cuisant de son limon amer. Ez egy strófa. A többi hármat is tudom s az Ady Causerie-ját is tudom mindig szórul-szóra. Mikor még éltem, úgy szerettem mind a két testvért, a fordítást is, az eredetit is. Ma már nem vagyok olyan tolakodó, hogy Adynak bókoljak, csak azt akarom leírni, hogy az eredetinek ismerése után is olyan maradt nekem az Ady szonettje mintha franciául lenne. Szeretnék valamit kifejezni, azt hogy a fordításnak az a csuda titka, hogy magyar szavainkkal kell visszamondani az idegen verset magyarul, de mégis azon a másik nyelven.

Ezt az egész semmit csak azért hoztam ide, mert a legutóbbi Nyugatban olvastam Ady kis cikkét Baudelaire-ről s reflexióit az ő Baudelaire-fordításai felől és ez az élet emlékére lehelt reá, szívemen. Én evvel a fölösleges firkálással egy jó órát akartam csinálni magamnak.