Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám · / · Réti Ödön: A dinnyeföldön
Perzselő hőséggel tűzött le a nap. Satnya füveknek, ványadt kis virágoknak szívta a vérét; álmosan hajoltak a föld felé, mely szülte őket. Távoli harangszó tikkadt hangja rezgett a dinnyeföldek felett. Vasárnap volt. Marica zokogott.
A két nyomorék ott kuporgott mellette.
- Én mentem... és a Pista szemközt jött velem... és akkor a Púpos lekaszálta,... derékban kettészelte a kaszával és elfolyott a vére...
A púpos összehúzva magát, csendesen kesergett.
- Mindig csak én... mindig csak én...
Stévó nem nevetett. Magához vonta a púpos fejét s a fülébe súgott.
- Te, Marica - szólt azután -, mi azt gondoljuk, hogy talán izennénk a sógorasszonyodnak.
Marica minden erejét összeszedve izgatottan tiltakozott.
- Ide ne jöjjön, akkor lássam, mikor a hátam közepét.
Most a púpos szólalt meg.
- Hátha talán orvost kerítenénk, ugye, Stévó?
Stévó felelni akart, de Marica feljajdult.
- Nem kell! Hogy a kórházba vitessen? Nem megyek kórházba... nem akarok meghalni... kérem, Púpos, bocsásson meg, ne vitessen kórházba... ne engedjen, Stévó, ne engedjen!
Alig tudták megnyugtatni.
- Különben is jobban vagyok - folytatta Marica -, holnap fölkelek, felöltözöm, nincs már nekem semmi bajom. Csak egy kicsit gyönge vagyok.
Aztán éhségről panaszkodott.
- Megjött az étvágyam is - mosolyogni akart. - Púpos, főzzön nekem egy kis krumpli paprikást.
A púpos vakkantott örömében, Stévó is felvidult.
Mire a púpos behozta a párolgó ételt, már ismét öntudatlan állapotban volt. Behunyt szemekkel látszólag nyugodtan pihent. Hullámszerű remegés vonult át némelykor a testén.
- Itt a jó, finom ebédke...
Marica nem felelt.
- Alszik? - kérdezte Stévó.
Marica e percben felpillantott s alig hallhatóan szólt.
- Papot.
Stévó valami láthatatlan ütés elől félre kapta fejét; a púpos kezében a kanál a lábas széléhez csörrent. Remegő inakkal álltak egymás mellett, egymás gondolatára kíváncsian, egymás tanácsára hallgatni készen, vágyakozva egymás ismerős hangjára, hogy elriadjon a döbbenet, mely e váratlan szó hallatára szívükbe befúrta magát.
A nagy Ijesztő parancsolt a Marica gyenge kis hangján.
- Én - szólt a púpos.
- Én, én! - kiáltott Stévó erőszakosan, félelemmel, könyörögve. Gyorsan kibújt a kunyhóból s elindult, hogy mielőbb maga mögött hagyja e helyet, melyen a halál zörgő csontú pribékjei suhogták körül.