Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám

Dr. Márkus Andor: A politika mögül
Bendixen teóriája valuta-politikánk szempontjából

A kontinens gazdasági sajtója a valutaproblémák feszegetésétől visszhangzik. Ez a tünet igen biztató. A gyógyászat fejlődése bizonyítja, hogy a különböző kórok szérumára jobbára akkor jöttek rá, amikor a betegség járványosan lépett fel és ezáltal az érdeklődés középpontjába került. Nincsen háborút viselő nemzet, amelynek gazdaságát ki ne kezdte volna a valuta ingadozása, ez a rohamosan fejlődő kór; nincsen nemzet, amelynek gazdasági teoretikusai és praktikusai ne ennek az ijesztően komplikált problémának megoldása felett töprengenének.

Két nagy pártban csoportosulnak a gondolkodók. Súlyos, nagyon szenvedélyes, létért küzdő csatákat vív egymással a metallisták és chartalisták tábora. Az előbbi - mint ismeretes - az anyagban, a nemesércben, az utóbbi az állam hatalmában látja a pénz lényegét. A háború rendkívül sok oldalról világította meg ezt a kérdést, de igazat feltétlenül - egyik pártnak sem adott. Mit is bizonyított a háború? Azt, hogy a belföldi pénzforgalom lebonyolítása és az ércfedezet mennyisége között junktim felesleges; vagyis a bankjegynek akkor is van értéke és forgalomképessége, ha egyáltalában nem, vagy nem a törvényben előírt arányban bír aranyfedezettel. Látjuk, hogy a pénz után most is mohón kapnak az emberek, akárcsak régen, a 60%-os fedezetek korában. Ez a chartalisták győzelme. Ha azonban a junktim eltöröltetik és nem az arany mennyisége fogja a bankjegymennyiséget megállapítani: az infláció elkerülhetetlen. Beáll tehát az az állapot, amikor a forgalomban levő bankjegy (vagy papírpénz) mennyisége meghaladja azt a határt, amelyet a forgalom szüksége indokolttá tesz. Az infláció csakugyan nem is volt elkerülhető. Ez a metallisták győzelme.

Az aranyfedezet - mint mondottuk - egyben megszabja a bankjegy mennyiségét. Mily alapon és mily határig lehetne pénzt kibocsátani, ha az aranyfedezetet elvetjük. Ez a kérdés egyik legfontosabb ütközőpontja a két elméletnek. Ezt igyekezett megoldani Dr. Friedrich Bendixen, a Hamburger Hypothekenbank igazgatója. Hogy elméletét megérthessük, hogy annak előnyeire és hibáira praktikus szempontból rámutathassunk, vissza kell térnünk Knapphoz, a chartalisták vezéréhez. Nagy munkájának csak ahhoz a részéhez, amely Bendixen elméletének megértéséhez elengedhetetlenül szükséges.

Knapp, a pénzügyi tudományok e nagyon mélyen járó mívelője, analizáló talentum. A pénz nagyszerű szemű anatómusa. Ízeire szedi szét a fizetési eszközt, figyeli annak minden funkcióját, tudományosan magyaráz meg régi jelenségeket, amelyeket korábbi tudósok vagy általában nem, vagy pedig félreismertek. Nem tör lándzsát se az arany-, se a papírvaluta mellett, csak imponáló logikával bizonyítja, hogy ahhoz, hogy a pénz a fizetőeszköz tulajdonságaival bírjon, az anyagszerűség nem feltétlenül szükséges. Királyok hibáztak rá erre a nagyfontosságú tételre, amikor kincstári érdekből sokkal kevesebb nemesfémet öntöttek az érmékbe, mint elődeik; az új öntvények azonban - és ez a fontos - ugyanoly értékegységet képviseltek, természetesen ugyanazokat a funkciókat is teljesítették, mint a régi, tiszta fémű érték. Ezt veti oda Knapp a metallistáknak, hogy támadásaiknak élét vegye.

A pénz, Knapp szerint, kétféleképpen elégíti ki tulajdonosát. Technikailag és cirkulatóriusan. Technikailag, ha a pénz anyaga a benne sejlő fém feldolgozása céljából szükségeltetik. Cirkulatóriusan, ha kötelezettségeinket akarjuk vele teljesíteni, vásárlásainkat eszközölni; röviden, ha a pénzt továbbadjuk. Az utóbbi esetben tehát nem a pénz anyaga a lényeges. Esetleg papírból is lehet. Bármiből van, ezt mindenki tartozik elfogadni, mert az állam elfogadja és annak elfogadását elrendeli. A lényeg tehát az állami proklamációban és nem az anyagszerűségben keresendő. Mindezt mi minden további töprengés nélkül elfogadjuk Knapptól, mert hiszen most is a háború alatt, mindennap teljesítünk és elfogadunk fizetéseket anélkül, hogy a pénz fedezete után kutatnók, amellett, hogy a fémfedezet elégtelenségének világos tudatában vagyunk. Ha azonban - folytatható tovább az okoskodás - az ércalapot kihúzzuk a bankjegy alól, milyen új gazdasági alapra fektessük le újra, mert magában az, hogy az állam a bankjegyeket fizetési eszköznek elismeri, még csak jogi aktus, amelyet valamely gazdasági momentummal kell összekapcsolnunk, ha nem akarjuk, hogy a metallisták megátalkodott ellenszenve a fémmel nem fedezett bankjeggyel szemben valamelyes alapot nyerjen. Ha ugyanis nem kötjük a bankjegy kibocsátását egy precízen meghatárolt gazdasági momentumhoz, úgy akár az állam, akár a privilegizált jegybank derűre-borúra emittálhat annyi bankjegyet, amennyit jónak lát, s egy-kettőre eljuthatunk egy régi, de nagyon kellemetlen ismerősünkhöz: a bankjegyinflációhoz.

Ki juthasson ily fémmel nem fedezett bankjegy birtokába? A munkát végző - feleli Bendixen. Gazdasági életünknek leglényegesebb karakterisztikonja - mondja - az, hogy annak a munkának az ellenértékével, amelyet egyeseknek végzünk, a közösséghez fordulhatunk. Annak a munkának az ellenértékeért, amelyet valaki például egy részvénytársaságnak végez, igénybe veheti a szabó, a cipész, a pék és a többi munkáját. Aki pedig termel, aki közhasznú tárgyat állít elő, s azt valóban a köz használatára bocsátja, az az alanti - nem ismeretlen - formában jusson átmenetileg a pénz birtokába. Valamely gyáros 1000 darab munkásruhát készít és azt egy kereskedőnek adja el. A kereskedő persze csak három hónap múlva óhajt fizetni. A gyáros a kereskedőre intézvényez egy három havi váltót, amelyet annak elfogadói aláírása után eszkomptáltat. Így juthat a termelő már a termelt objektum eladása idején pénzhez, amelyért nyersanyagokat vásárolhat, béreket fizethet és új árukat állíthat elő. Azon a pénzen, amelyhez különben csak három hónap múlva jutott volna. A váltó lejártakor pedig - három hónap múlva - a kereskedő beváltja elfogadványát a jegybanknál, azon a pénzen, amelyet az azóta már eladott árukért kapott. És a folyamat most újra kezdődik. Közhasználatú cikk előállítása és eladása tehát az a gazdasági momentum, amelynek alapján bankjegykibocsátás eszközölhető. A pénz közvetítő legyen a termelés és fogyasztás közt. A jegybanktól ily módon csak az kapjon pénzt, aki a köz részére munkálkodott, termelt. Bankjegy tehát csak akkor bocsáttassék ki, ha áru bocsáttatott a köz használatára. A bankjegy és az áru állandóan parallel haladjanak. (A jegybank ennélfogva csak diszkont-üzlettel foglalkozzék, egyéb üzletágakat (lombard, jelzálog stb) a megtakarított tőkével üzérkedő bankoknak engedje át.) Világosan látjuk, fejti ki Bendixen, hogy az a hitel, amelyet a gyáros a jegybanknál a fenti módon igénybevett, nem hasonlít a gyárosnak egy pillanatnyi pénzzavarból való kisegítéséhez. Az akceptált váltó arról tanúskodik, hogy a gyáros a köz részére hasznos munkát végzett, ezért neki ellenszolgáltatás jár. Joga (!) van rögtöni ellenszolgáltatásra, hogy azonnal, fennakadás nélkül tovább termelhessen. Ha megtagadtatik a váltó eszkomptálása, a gyárban megszűnik a munka, a gyár cikkét nélkülözni fogják, a munkások elvesztik kenyerüket és végül a munkásoknak nincs módjukban megvásárolni a rendelkezésükre álló élelmiszert. Ennek a gondolatmenetnek most már csak logikus folytatása az, ha kötelességévé tétetik a jegybanknak a bankjegykibocsátás, oly mértékben, amily mértékben előzőleg termeltetett. A jegybanknak kötelessége arról gondoskodni, hogy ily, legkésőbb három hónap múlva visszakerülő bankjegyek az előzetes termelésnek megfelelően emittáltassanak. Pénz és áru paralellizmusát így lehetne elérni. Minthogy pedig a pénz csak konzumárú előállítása ellenében bocsátható ki, el kell tűnnie a forgalomból, mihelyt az áru onnan eltűnik. Így az infláció, a bankjegy túltengés veszélye nem fenyeget. Ez csak akkor állhat elő, ha a bankjegy és árumennyiség egyensúlya megbillent, mert oly bankjegy emittáltatott, amelynek nincs meg az árufedezete. Ez a bankjegy a piacra kerülve növelni fogja az áru után való keresletet, az áru ára emelkedik és megkezdődik az a patologikus processzus, melyet most oly bőven van alkalmunk tanulmányozhatni. De ha ezt a könnyen elkerülhető veszélyt elhárítjuk magunktól, úgy megteremthetjük a klasszikus pénzt, az áruváltóra kibocsátott bankjegyet, amely értékváltozásoknak nincs kitéve, és így az árkilengések csak az áru és nem a pénz oldalán lesznek keresendők. Ily pénz megteremtése pedig a valuta-politika egyik legfontosabb célja. Ezt mondja Bendixen.

Teóriáját, amelyet három esztendővel Knapp munkájának megjelenése után publikált, élénk szkepszissel fogadták. Azok véleménye felett, akik a bankjegyben csak aranyra szóló certifikátumot látnak, szótlanul napirendre térhetünk. Akik még a harmadfedezeti rendszerbe sem tudnak belenyugodni, azoktól valóban hiába várjuk, hogy Bendixen teóriájának objektív kritikusai legyenek. Nézzük azonban, mit mondanak konciliánsabb metallisták, akikben legalább a hajlandóság megvan arra, hogy tárgyilagosaknak látszhassanak. Nézzük meg, mit mond Dr. Otto Schwarz, Geheimer Oberfinanzrat összefoglaló, nagy tudással megírt Diszkontopolitikájában. Ő tagadja az áruváltó abbeli kvalitását, hogy az bankjegy fedezésére kizárólagosan használtathassék. Nincsenek elvi kifogásai az áruváltó ellen, nem mintha csak az ércet tartaná a fedezet céljaira megfelelőnek, de a technikája miatt alkalmatlan szerinte az áruváltó arra, hogy annak alapján bankjegy emittáltassék. Ha az ő szempontjait közelebbről megvizsgáljuk, úgy elég világos képet nyerhetünk a Schwarzhoz hasonló vágású metallisták érveinek súlyáról és közben alkalmunk is nyílik arra, hogy Bendixen egyes teoretikus túlzásaira rámutathassunk.

A termelőnek a hitelre irányuló jogát - nem ismeri el Otto Schwarz. Valljuk be mindjárt, mi sem. A termelés önmagában, mondja Schwarz, nem öncél. Oly produktum, amelynek csere, vagy használati értéke nincs, nem bír közgazdasági értékkel. Ha egy gyáros egymillió cipőt gyárt és azt ezer kereskedőnek ("ŕ 1000 darab) adja el, úgy megtörténhetik, hogy hiányzó szükséglet folytán a kereskedők az átvett árunak csak a felét adják el, és így ötszázezer darab cipő nem kerülhet a piacra. Ily módon a gyáros hiteljoga csak ötszázezer darab cipő ellenértékére volna legitim, holott ő egymillió cipő ellenértéke erejéig vette azt a banknál igénybe. Ebben csakugyan sok igazság van, de úgy gondoljuk, van ennél egy a hiteljogra vonatkozó lényegbevágóbb szempont, amelyre a Schwarz aggályának részletezése előtt kell rámutatnunk.

A hitelre való jog Bendixen energikus teoretikus túlzása. Túlságosan komolyan vette Knappnak azt az alapelvét: «Der Praktiker kann sich auch mit Halbheiten begnügen, und er soll es sogar. Der Theoretiker hingegen ist ein verlorener Mann, wenn er in Halbheiten befangen bleibt.» Ezt a kérdést a teoretikus dr. Bendixen nem beszélte meg Bendixennel, a bankigazgatóval. Mindenekelőtt: a hitelre irányuló jog, még korántsem implikálja a hitelre való képességet. Valaki előállíthat igen nagy kelettel bíró közhasználati cikket, anélkül, hogy hitelképes legyen. Anélkül, hogy aláírása az úgynevezett üzleti bonitas szempontjából megtámadhatatlan lenne. Ha egy - iparengedéllyel esetleg nem is bíró - asztalos húsz darab széket készít és arra vevőt talál, ez még ipso-facto nem jelenti azt, hogy három hónap múlva «jó» is lesz arra az összegre, amelynek erejéig Bendixen neki hitelt engedélyezett. A termelő hitelképessége és hitelre érdemes volta már az a rosta, amelyen Bendixen hitelengedélyezéseinek keresztül kell mennie, mert elméletének csak akkor van létjogosultsága, ha a termelő által kibocsátott váltó, amelynek alapján a bankjegy emittáltatott, minden körülmények között beváltatik.

De most térjünk vissza Otto Schwarz fenti szempontjára. Az, hogy a termelt áru vevőre találjon, valóban nagy fontossággal bír. A jegybanknak tehát, mielőtt egy váltót eszkomptálna, a hitelképesség mellett még arra is ügyet kell vetnie, hogy a termelt áru a belföldön vagy a vámkülföldön feltétlenül elhelyeződhessék. Ez a jegykibocsátó-bank részéről természetesen nagy méretű áru és piaci ismeretet tételez fel, amely nélkül azonban alig tudjuk a jegybankot elképzelni, bármilyen valuta-politikát folytasson is az.

Otto Schwarz fentebb szóvá tett, a millió cipőről szóló példája is ennek a szükségét bizonyítja. Ha ezer áruház az átvett "ŕ 1000 cipő közül csak 5-500 darabot tud eladni, ez azt jelenti, hogy a belföld cipőszükséglete fedezve van. Ha már most az eladatlan cipőket nem lehet exportálni, úgy beáll az az eset, hogy bankjegyek emittáltatnak oly termékekre, amelyek nem bírnak közgazdasági értékkel. Ez pedig hasonlítana ahhoz az esethez, ha megfelelő termelés, tehát fedezet nélkül emittáltatnék a bankjegy. De vajon megtörténhetik-e a Schwarz példája a gyakorlatban. Lehetséges-e, hogy ezer cipőáruház vezetője úgy félreismeri a piaci helyzetet, hogy a megrendelt ezer pár cipőből csak ötszázat tudjon eladni. Nem valószínű. Az, hogy a piac cipőszükséglete tökéletesen fedezve legyen, nem lehetetlen, de ez a hanyatló árak és egy sereg más szimptómából idejekorán, az ezer cipő átvétele előtt konstatálható. De ha fel is tesszük, hogy a gyáros és a kereskedő a piac felvevőképességét félreismeri, annak az egyes vállalkozó számára nehezebben áttekinthető volta miatt, úgy a megfelelően reformált és az egész ország területét átfogó organizációval bíró jegybanknak már egész határozottan módjában áll ezt idejekorán konstatálni. Idejekorán: még mielőtt a cipőváltókat eszkomptra átvette volna. Vagy még előbb. Hívja fel a cipőipar figyelmét a piaci helyzetre, hogy így a túlprodukciónak elejét vegye. Ez nem is lehetetlen; már volt rá precedens. Az Osztrák-Magyar Bank néhány évvel ezelőtt, ha nem is egészen hasonló okból, közhírré tétette, hogy építő-váltót nem eszkomptál.

Hogy miképpen győződhetik meg a jegybank arról, hogy mily termelt áru a benyújtott váltó alapja, az technikai részletkérdés csupán, de egyik módnak az is el lehetne képzelhető, hogy a váltó kibocsátója (az áru termelője) egy a váltó elfogadójára (az áru vevőjére) szóló számlát kapcsolna a váltóra, amelynek helyességét az intézvényezett cég, a vevő is igazolná. A váltóhoz csatolt számlából meggyőződést szerezhet az eszkomptőr a váltó nacionáléjáról. Ily számlához minden eszkompttal foglalkozó pénzintézetnek ragaszkodnia kell, ha számolni akar azzal az eshetőséggel, hogy a váltót reeszkomptra az Osztrák-Magyar Bankhoz fogja továbbítani, mert utóbbi csak az így felszerelt váltókat fogja eszkomptálni.

Tehát: a váltó feltétlen beváltása céljából a váltókötelezettek hitelképessége; az infláció elkerülése, az áru és pénz paralellizmusának fenntartása céljából pedig a termelt áru feltétlen elhelyezhetősége a hitelre való jog eddig felállított korlátai.

A jegybank azáltal, hogy egyes, felvevő piaccal bíró termelési ágaknak hitellel áll rendelkezésére, viszont a piaccal nem bírók előtt pénztárát becsukja, rendkívül fontos munkát végez, amelyet azok, akik konjunktúrát és rákövetkező depressziót már átéltek, igaz súlyában fognak értékelni. A depresszió egyik főoka a termelés túlzott mértékében található. A gazdasági fellendülés túlságosan optimisztikus megítélése, a piac felvevő képességének túlbecsülése, túltermeléshez vezet. A piactalan áru, árának rohamos csökkenése, az üzemek energikus redukálása, a munkások elbocsátása - a depresszió e szimptómái - a túltermelés megannyi következménye. Teljesen lehetetlen a konjunktúra és az arra következő depresszió megrázkódtatásait elkerülni. A depresszió pihenés, mondja Werner Sombart, szükség is van rá, hogy az arra következő konjunktúrára az előkészületek megtétessenek. De a gyors átmenet romboló hatásának gyengítése, amennyire emberi előrelátás erre képes, csak úgy képzelhető el, hogy az egyes termelő ágak termelésének tempója szisztematikusan lassíttassék. Erre pedig alkalmassá tehető egy olyan szervezetű jegybank, amely az ország gazdaságának éber figyelője, amely csak áruváltóra bocsát ki bankjegyet és alkalmazkodik a termelés és fogyasztás eshetőségeihez, helyesebben: igyekszik azokat irányítani. Erre a diszkontopolitika: valamely termelési ág fokozását célzó olcsó kamatláb, valamely termelési ág korlátozását célzó rendszeres kamatláb-emelés nagy skálájú eszköznek bizonyulna. Nem is szólva például arról, hogy valamely exportképes áru termelésének fokozása a deviza-politikának mily kiváló eszköze lehetne.

Ezzel aztán elérkeztünk oda, hogy egy igen súlyos metallista álláspontnak, amelyet dr. Makai Ernő képvisel Valuta-politika című előkelő nívójú munkájában, szemébe nézhessünk. Ki fogja beváltani a váltóját nagy válságok idején - kérdezi dr. Makai. Ha az egész ország gazdasága rázkódtatásoknak van kitéve, ki garantálja akkor a váltó beváltását? Mi lesz akkor a bankjegy fedezete? Legjobb, ha egy praktikus példán vizsgáljuk meg ezt az esetet. Vegyük példának a most folyó világháború kitörését, a legnagyobb gazdasági megrázkódtatást emberemlékezet óta. Mi történt volna, ha a világháború kitörésekor a forgalomban lévő bankjegyek fedezete csak áruváltó lett volna? A megrázkódtatás, az ijedtség, a jövőt illető teljes tájékozatlanság, a gazdasági munkát teljesítő férfinép besorozása ugyanúgy szükségessé tették volna a moratóriumot, mint ahogyan annak életbeléptetése az ércfedezet mellett is szükséges volt. Ezzel az aktussal a bankjegyek fedezetének sorsa kétségessé vált volna; viszont ugyanabban az időben a kormány, hogy a háborút finanszírozhassa, egyre nagyobb összegű bankjegyet vetett volna a piacra, úgy, mint ahogy az valóban meg is történt. Bankjegyeket, amelyeknek semminemű gazdasági fedezete nem volt. Az áru és a pénz paralellizmusa ebben a pillanatban már úgy is megszűnt, infláció fenyegetett, mert nem termelt árura bocsáttatott ki a bankjegy, hanem a kormány nagy pénzszüksége volt az emisszió oka. A kormány által a piacra vetett összegek nagysága mellett pedig eltörpült a háború előtti bankjegykontingens, amely, mint láttuk, a moratórium folytán gazdasági alapját elvesztette. Ez a körülmény azonban, hogy tudniillik a háború előtti bankjegy-kontingens gazdasági alapját elvesztette volna - ismételjük - nem járt volna semmi megrázkódtatással; ezt a kormány egyre nagyobb emissziói idézték elő. De mit látunk? Gazdaságunk lassanként kiheverte a megrázkódtatást, az ijedtséget és beleszokott a háborúba, az azzal járó konjunktúrába, s a moratóriumot szisztematikusan lerombolják. A régi váltók lassanként befolynak. Ma már a moratóriumos váltóknak csak egy aránylag jelentéktelen százaléka beváltatlan. A háború előtti bankjegykontingens tehát nagy részben visszanyerte volna gazdasági alapját. Ezzel szemben még azt is látjuk, hogy az arany, amely - a metallisták szerint - éppen krízis alkalmával nyújt megnyugtató biztonságot a valutának, egy bizonyos, le nem kicsinyelhető részben megszűnik bankjegyfedező lenni, a külföldre megy, hogy a koronának a külfölddel szemben egyre zuhanó kurzusát némiképp alátámassza. Tehát a legnagyobb gazdasági válság idején: az áruváltó némi, zavart nem okozó késedelemmel megfelelt volna a várakozásoknak.

Most térjünk vissza utoljára Otto Schwatzhoz. Az áruváltó már azért sem ideális fedezet - mondja végül - mert a gyakorlatban megtörténhetik, hogy egyazon kereskedelmi ügylet alapján több váltó állíttatik ki. Mielőtt ezt a kérdést megvizsgálnók, megállapíthatjuk, hogy ebből a szempontból ezt a teóriát elvetni ugyanaz lenne, mintha valaki a rendőrség vagy az általános honvédelmi kötelezettség intézményét akarná eltörölni; az elsőt azért, mert voltak esetek, amikor a rendőrségnek nem sikerült a tettest kézrekerítenie, a másodikat pedig azért, mert egynéhány polgártársunknak sikerült a sorozóbizottság elől elmenekülnie. Nem tagadható, hogy a Schwarz által felemlített esetek a gyakorlatban előfordulhatnak. Ez ellen orvosságot találni igen nehéz. Az angolok, akik a diszkont üzletnek végtelenül fejlett technikájú mívelői, rendkívül finom bankhálózattal vonták be országuk testét. Hogy azonban a hitelre szorulók egyéni és üzleti megbízhatósága még jobban ellenőriztethessék és a leszámítolási üzlet még erősebben decentralizáltassék, a feleket kitűnően ismerő bill-brókerek, váltóüzérek közvetítik a hitelügyleteket a felek és bankok között. Kétségtelen, hogy az egészen speciális bankrendszerrel bíró, több okból kitűnően bevált bill-bróker intézményt hozzánk átplántálni rossz vállalkozás lenne, de egyben felesleges is, mert a bank-hálózat minálunk is egyre sűrűbb lesz, az eszkomptőrök működése egyre kisebb területre szorul, tehát mindinkább módjukban lesz a váltóhitelkérők megbízhatóságáról és a váltó keletkezésének legitim voltáról meggyőződést szerezniök. Tehát ez az érv is elveszti lassanként jelentőségét.

Eddigi fejtegetéseinket összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a Bendixen teóriája által megvilágított három hónapos áruváltó kellő fedezetet nyújt a bankjegy emisszióra; a hitelre irányuló jog azonban meg nem áll, mert a váltó feltétlen beváltása a hitelképességet, az infláció elkerülése pedig a termelt áru feltétlen elhelyezhetőségét állítja fel elengedhetetlen korlátként.

A bankjegyemisszió alapját tehát, úgy gondoljuk, megtalálta volna Bendixen; az emisszió határa pedig a fenti konklúzióból világosan következik. A jövő valuta-politikája éppen abban különbözzék a háború előttitől, hogy ne önálló életet éljen, ne legyen öncél, hanem simuljon a termelés és fogyasztás alakulásához, illetve diszkont-politikájával irányítsa annak lehetőségeit. Mert a felvevőképes piaccal bíró termelés fokozása, a nemzet gazdagítása az öncél. Éppen ezért nem kétségbeejtő a mai gazdasági helyzet, amikor aranyunk nincs, de termelőképességünk csorbítatlan. A bankjegyemisszió határának dogmatikus megállapítása kigúnyolása a termelés igényeinek. Közismert tény, hogy rendkívül fejlődésképes ipar is kénytelen lehet beszüntetni az üzemét azért, mert valahol a világon válság tört ki, és a jegybanknak az aranyat készenlétbe kell helyeznie. Angliában, ahol a legridegebb dogmákhoz kötötték a bankjegy kibocsátását, sem fejlődhetett volna ki az ipar és kereskedelem, ha fel nem fedezték volna a pénzhez jutás egy másik, a pillanat szükségéhez tökéletesen alkalmazkodó módját: a hitelt. A bölcs és még angol közgazdasági írók között is meglepően világos elméjű Bagehot azt mondja az angol kereskedésről, hogy kölcsönpénzen fejlett oly naggyá, erről azonban - úgymond - csak kevés külföldi van tájékozva, és elődeinknek sem lehetett róla fogalmuk. Annak fogalmát - mondja egy más helyen - hogy valamely jövedelmes vagy olyannak látszó vállalat pénz hiánya miatt pusztulna el: teljesen elvesztettük. Pedig elődeink e fogalmat nagyon is ismerték és ismerik ma is a legtöbb országban. A bankjegykibocsátást, mint ismeretes, a törvény szabályozza Angliában, de a bankjegyet helyettesítő hitel elasztikusan alkalmazkodik a gazdasági szükséghez. A rezerváknak a bank összes kötelezettségéhez való viszonyát - és ez a fontos - nem dogmák állapítják meg, hanem az évszázados, de állandóan változó tapasztalat. Az angol bankot egy folyton a csúcsán balanszírozó kolosszális piramissal hasonlították össze, a csúcs a Bank of England rezervája. De nézzük, hogyan alkalmazkodik a pillanatnyi szükséglethez a belga jegybank a Banque Nationale de Belgique? Alapszabályszerűen a banknak kötelezettségei egyharmadát készpénzben kell fedeznie. Mégis: 1906-ban 16%, 1907-ben pedig 14,0% volt a készpénzfedezet. Igaz, hogy a különbséget devizákban bírja a bank, de még így sem éri el mindig a 33%-ot. A pénzügyminiszter kikérendő engedélye pedig egyenesen feljogosítja a bank vezetőségét, hogy a fedezeti előírástól eltekinthessen, hogy a pillanatnyi szükséghez alkalmazkodjék, az ércállományra való tekintet nélkül. A paritást deviza-politikájával tartja fenn.

De mindebből csak az következhetik, hogy az áruváltó alapján kibocsátandó bankjegykontingens nagyságát dogmákhoz kötni tökéletesen célját tévesztett intézkedés volna. A Bendixen által megállapított termelőhiteljogot a termelő hitelképességével és a termelt áru feltétlen elhelyezhetőségével már erősen korlátoztuk. De Bendixen elméletének csak akkor lehetne sikere, ha számolni tud a gyakorlat embereinek jogos skepszisével. A teóriának kell a praxissal törődnie. Az ércfedezetről az áruváltóra való átmenet minden zökkenésének elkerülése úgy volna elképzelhető, hogy a jegybank az első időben eszkompt tekintetében a régi keretek között mozogna, és csak akkor simulna a termelés szükségéhez, ha az áruváltó, mint bankjegy-fedezet már egész gazdasági organizmusunk által akceptáltatott. Technikailag ez úgy volna keresztülvihető, hogy az Osztrák-Magyar Bank kezdetben csak a már megszavazott hitelt engedélyezze és csak akkor tágítsa azt, ha az új váltóanyag egészséges voltáról meggyőződött. Az egész országra kiterjedő áruismeretet szerző organizációja segítségével (amely mellé az egyes szakmák képviselőinek bizottsága volna szervezendő) állapítsa meg, hogy mely termelési ág az, amelynek cikkei a bel- vagy külföldön nagyon keresettek és ennek a szakmának - hogy azt fejlessze - olcsóbb leszámítolási kamatlábat engedélyezzen. A leszámítolási kamatlábat általában természetesen az Osztrák-Magyar Banknak csak az ország termelésére tekintő diszkont-politikája állapítaná meg, nem pedig - mint eddig - az a körülmény, hogy közelebb vagy távolabb esett-e az adóköteles nívóhoz. Az átlagos kamatláb biztosan alacsonyabb lesz, mint ez az Osztrák-Magyar Bank jelenlegi statútumai alapján eddig lehetséges volt. Hogy ez a tény az ország közgazdaságára nézve mit jelent, azt, úgy véljük, felesleges részleteznünk. Az olcsó kamatlábbal szemben azonban az volna felhozható, hogy az idegen tőke nem fog bennünket felkeresni. Ha fel is tesszük, hogy a külföldben meg volna a készség arra, hogy tőkét bocsásson rendelkezésünkre, nézzük, mely fajtája volna az a külföldi tőkének, amely a fenti okból bennünket elkerülne. Az a kimutatható külföldi tőke, amely magyar állampapírokba, záloglevelekbe, bank- és iparvállalatok részvényeibe invesztáltatott, a bécsi pénzügyminisztérium nemrég megjelent kiadványa szerint körülbelül 3,8 milliárdra rúg. Ez a tőke azonban nem fogja kurzusát változtatni az olcsó diszkont kamatláb miatt. Ha egy külföldi bankár egy magyar ipar-vállalatba akarja fektetni a pénzét, úgy főszempontja csak az lehet, prosperálni fog-e a vállalat, vagy nem. Más elbírálás alá esik az a rövid lejáratú külföldi tőke, amelyet a magasabb kamatláb csábít az országba. Ezt a tőkét azonban az egész monarchiára nézve az említett bécsi kiadvány 60-80 millió frankban állapítja meg. Ez a rendkívül megbízhatatlan, mert a kamatláb leszállítása esetében rendszerint elvonuló tőke valóban nem ér fel azzal, amit az olcsó kamatláb az ország termelésének jelent. A külföldi tőke bejövetelének kérdése amúgy is nagyrészt attól függ, fog-e sikerülni a monarchiának aktívabb kereskedelmi mérleggel, az Osztrák-Magyar Banknak pedig deviza-politikájával stabilizálni a korona kurzusát, amely célra az arany is teljes mértékben rendelkezésére álljon.

Bendixen munkája megírásánál állandóan az Osztrák-Magyar Bankra nézett. Nagyon dicséri bankunkat a Reichsbankkal szemben. A háború előtti deviza-politikája csodálattal tölti el. Látja, hogy mi a papírpénz szerepét a gazdaság rendjében pontosan értékeljük; tudja, hogy az Osztrák-Magyar Bank az összes jegybankok közül a legtöbb bankjegyet bocsát ki áruváltó ellenében. Ezért sejti, hogy teóriája nálunk rokonlelkekre talál. Bendixen elméletének sikere attól függ, meg tud-e felelni a praktikus szempontoknak. Ezért kell elsősorban oly túlzásokról lemondania, mint amilyen a termelő hiteljoga. A termelő hitelre irányuló joga annyit jelent, mint a termelést teljesen szabadjára ereszteni, amely, mint két szilaj ló egy bigát, úgy vonná maga után a jegybankot. Két izmos kar tartsa a gyeplőket, hol nekieresztve, hol visszatartva: a jegybank reformált organizációja vezesse a termelést. Ez azonban kitűnő szervezetet, rendkívül sok tudást, előrelátást, érzéket, nagy tehetséget kíván. A termelés igényeihez simulni, illetve annak kurzusát irányítani sokkalta súlyosabb és több gondot okozó agymunka, mint az aranyat megszámlálni és annak alapján bankjegyet kibocsátani.

Bendixennek tökéletesre kell átgyúrnia elméletét a praxis kedvéért. Mi egy percig sem áltatjuk magunkat azzal, hogy ez nekünk fenti fejtegetéseink során sikerült volna, de az áruváltó bankjegyfedező-kvalitásában nem kételkedünk.

Akik azonban az áruváltó lehetősége elől ridegen elzárkóznak és csak az aranyat ismerik el a bankjegy fedezetéül, azok olvassák el dr. Felix Somary-nak ez év áprilisában Bécsben tartott igen értelmes előadását, annak is különösen azt a részét, amelyben az új, (a német megszállás óta alapított) általa vezetett belga jegybank működéséről szól, amelynek bankjegyei aranyfedezet nélkül bocsáttattak ki, de hivatásuknak, mint Somary jogos büszkeséggel mondja - kitűnően megfelelnek; a márkával tartják a paritást, velünk szemben pedig a paritás fölé emelkedtek. Ez a világháború legnagyobb valuta-politikai tanulsága!