Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 18. szám · / · Figyelő
Macbeth boszorkányai.
A «Fleurs du mal» költőjének halála óta félszázad telt el. 1867. augusztus 30-a volt az a nap, amelyen a halál megváltotta szenvedéseitől Charles Baudelairet, a modern emberiség költőjét, aki élete végén súlyos paralízis áldozataként még a beszélőképességét is elvesztette.
A párizsi kórházban egy aránylag fiatal élet omlott össze - Baudelaire mindössze csak negyvenhat évig élt - és ezt az életet a költői hírnéven kívül fantasztikus legendák indái fonták körül.
Még ma sem lehet tisztán és tárgyilagosan megítélni, hogy a Baudelaire-legendákból mennyi a valóság és mennyi a költészet. Maga Baudelaire akarta ezt így. Életének prózai és rideg részleteit gondosan eltakarta még barátai előtt is, a legendákat pedig maga növesztette meg, vagy egyenesen csinálta őket.
A «dekadensek» őse szerette, hogy bizarr hírek keringenek róla, és így terjedt el halála idejében is az a legenda, hogy halálát az indiai kender virágmérge, a hasis okozta. Holott egyik legjobb barátja és irodalmi fegyvertársa, Théophile Gautier írja róla, hogy legfeljebb kísérletképp ízlelte meg a «dawamesque»-t és egyik legritkább vendége volt a Hotel Pimodan híres hasis-szeánszainak. De lehetett-e más, mint züllött és dekadens híre annak a költőnek, aki Poe Edgar fantasztikus novelláinak fordításával tűnt föl, aki a «paradis artificiels» könyvét megírta és akinek a «Fleurs du mal»-ja a hasis bűnös, de szép virágaiként hatnak józan és hűvös idegekre?
Kortársai, mint Jules Levallois a «Mémoires d'un Critique»-ben, hiába erősítik, hogy Baudelaire soha életében semmiféle alkoholnak és más szenvedélynek nem hódolt, nem tudják eloszlatni a legendát, hogy a «Bajvirágok»-at csak romlott és szenvedélyektől dúlt lélek írhatta. Már csak az affiliáció kedvéért is fönnmarad a legenda, hogy Paul Verlaine és társai költészetének őse lehessen. A Verlaine absyntheje és Wilde Oszkár Whiskyje - mind a kettő csak élete alkonyán és tragikus összeomlása előtt nyúlt a búfelejtőhöz - hálás biológiai fonál a Lombroso és Möbius követőinek kezében, hogy pathologice magyarázzák meg a megmagyarázhatatlant.
A megmagyarázhatatlan: a lángelme. A megcsömörlésig ismert vatermörderes korszakban hogyan is történhetett az a csoda, hogy Párizs boulevardjain egymás sarkába tiportak az újítók, a korszakalkotók. Balzac kortársa volt Baudelairenek és Baudelaire kortársa volt Delacroix-nak, Manet-nak, Daumier-nek, Mérimée-nek, Gautier-nek, Bizet-nek.
Baudelaire életét is azért fürkésszük, feszegetjük annyira, mert magyarázatot keresünk benne ahhoz a forradalomhoz, amelyet a «Fleurs du Mal», Baudelaire egyetlen verskötete a megjelenésével okozott. Miért nem írt senki előtte úgy, mint ő? És hozzá kell tenni, hogy Hugo Victor és Musset után, velük csaknem egyidejűleg úttörőnek lenni, álomnak is merész.
A nagy «Cénacle», az uralkodó és nagyhírű romantikusok is kénytelenek voltak elismerni, hogy a «Fleurs du mal» soha nem hallott hangokat, ízeket és színeket vegyített bele a leggyöngédebb és legérzékenyebb művészetbe, a dalköltésbe.
És ma már tudjuk, hogy a «Fleurs du mal» indította meg a modern költészetnek azt a gátat nem ismerő árját, amely Franciaországban Verlaineben kulminált és amelynek utolsó hullámverése még el sem simult egészen és csak a háború orgiája posványosította el. A Baudelaire halála óta eltelt ötven esztendő tehát egy emberöltőnyi korszakot jelent, amely egyenlő a modern költészet történetével, törekvéseinek, jelszavainak, irányainak diadalra jutásával.
És hogy megint visszatérjünk Baudelaire egzotikusan elegáns öltözködésére, indiai és egyéb fantasztikus utazásainak maga költötte legendáira, hasis-virágaira: a kritikust és a filozófust is mindig érdekelni fogja a kérdés, hogy miért volt szükség ezekre a legendákra?
Cabotinizmus volt, ahogy a túlságosan józan és hűvös emberek látják? Irodalmi dandysmus volt-e, ahogy Gautier és Barbey d'Aurevilly, a «Beau Brummel» bámulója hitték? Avagy talán valami belső lelki szükség okozta, hogy Baudelaire a való élet tragikusan mindennapi és szomorú oldalát igyekezett eltakarni nemcsak költeményeinek morbid, démonikus, fantasztikusan színes virágaival, hanem öltözködésével, modorával, emberekkel váltott szavaival is?
Lycurgos a törvényei kedvéért meghagyta, hogy szerteszórják hamvait a tengerbe. Baudelaire ugyanígy tett életének a hamvaival: azt akarta, hogy csak a nagyszerű, kísértetiesen és fantasztikusan világító lángja lobogjon az emberek szemében, a józan, hűvös hamut eltakarította. Sokat szenvedett és rettenetesen: bizonyíték a paralízis, mely utolérte fiatalon. Gautier szerint ennek a betegségének nincs más oka, mint azok a küszködések, bajok és mindenféle zavarok, amik az írói élettel járnak olyan íróknál, akiknek a tehetsége nem alkalmas rendszeres munkára és könnyű termelésre, amilyen például az újságírás és akiknek a művei eredetiségükkel megdöbbentik a folyóiratok szerkesztőit.»
Ennél a jóbaráti, nagybácsiskodó és mentegető magyarázatnál mennyivel színesebb és ápolni valóbb legenda a hasis? Vagy valami szenvedélyes, egzotikus szerelem, amely magában egyesíti India és Afrika minden perzselő forróságát!
Léon Deschamps és Louis Ménard azt igyekeztek bebizonyítani, hogy Baudelaire, éppúgy, mint Newton Izsák, meghalt anélkül, hogy a szerelmet valaha egy percre is ismerte volna. Ez a különös legenda addig fonódott a «Fleurs du Mal» költője köré, míg valaki elő nem állt Baudelaire egy szerelmes levelével és a «Fekete Vénusz»-nak Jeanne Duval-nak hozzá írt leveleivel.
Jeanne Duval mulatt nő volt és Baudelaire artisták társaságában ismerkedett meg vele, nemsokára a «Fleurs du Mal» megjelenése után. A fekete Vénuszról nem sok jót jegyeztek föl kortársai, züllött, beteg, alkoholista nő volt és mégis huszonhárom évig tudta lekötni Baudelaire odaadó, rajongó szerelmét, amely később viszonnyá és barátsággá fajult. Baudelaire bámulatos türelemmel és jósággal tartott ki a csöppet sem állhatatos mulatt nő mellett.
A Möbius-iskolának ez a Jeanne Duval csak alkalom volna rá, hogy a paralízis eredő okát invesztigálják, de hadd maradjon meg a fekete Vénusz, mint a «paradis artificiels» és «Petits počmes en prose» múzsája, a sátáni költészet corollariuma. Csak úgy szép az élet, Baudelaire élete is, amilyennek a «Bajvirágok» költője szerette beállítani, benne a szép szörnyű és a szörnyű szép...