Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 16. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény
VII.

Mikor felébredt, egészen világos volt, az asszony még mindig ott ült a széken, maga elé nézve, hulla, ellágyult arccal, mint a tegnapi hulla. Miklós ijedten nézte. Azt hitte, nem is fog megmozdulni többet.

De amint fölegyenesedett, az asszony reá nézett. Kis fájdalmas mosollyal, mint anya a virrasztó, beteg kicsinyére, könnyek után.

Nem szólottak szót, összemosolyodtak, ez az egész.

Aztán fölállott az asszony.

- Most bemegyek, kicsit összeszedem magam.

- Látja, nem kellett volna.

- Nem?

Miklós elfordította szemét.

- Igaz: pogányság: Ne ítéljetek!

Az asszony szeme megcsillant; most tisztán látta azt a kedves mozdulatát ennek a barna szemnek, amit a lugasban úgy megfigyelt. Ebben a kis hunyorító pillantásban gúny volt, humor volt, fölényesség volt, s mégis bizalom volt, mintha csak ketten, csak ők ketten volnának, csak együtt oly magasan, hogy e közös villanásban föléje emelkednek a világszemléletnek...

Miklós megérezte az asszonyban a mosolyt, hogy ez az ő papi lényének egyre jobban kisarjadó megnyilatkozására villant: de most nem félt, már nem félt attól, hogy a profánok rajtakapják:

- Mindenki ítél... Pedig ki vagy te, ki a más szolgáját megítéled - mondta és bőségesen jött eszébe a biblia nyelve. - Saját urának áll, vagy bukik: a szolga az, ő urának dolga, hogy megítélje... És állani fog: elég hatalmas az isten, hogy őt fenntartsa!... Annak okáért többé egymás felől ítéletet ne tegyetek, hanem ebben legyen inkább a ti ítéletetek, hogy a ti atyátok fia elé ne tegyetek több oly dolgot, melyben megütközzék, vagy megbotránkozzék...

Az asszony sóhajtott, értette a bibliai szót.

- Ki lehet olyan nagy - mondta csöndesen.

Miklós halkan folytatta a Pál levelét: (Róm. 14.) nagyon szerette: igaz:

- Akiben szeretet van: nem irigykedik, nem gondol rosszat, türelmes, kegyes, mindent eltűr, mindent hisz, mindent remél, nem örül az igazságtalanságnak, hanem örvend az igazságnak... örvend, mikor jót tesz... És a szeretet soha el nem fogy: a jövendőmondások eltöröltetnek, a különböző nyelvek is megszűnnek, a tanulásból való esméret is eltöröltetik: mert mikor eljő a tökéletes teljesség, eltöröltetik ami részletecske: de a szeretet mindenkor megmarad...

És még halkabban, mintegy álomban folytatta:

- Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat... És nem marad meg egyéb, csak a hit... a reménység és a szeretet: ezek között pedig legnagyobb a szeretet...

Lehajtott fővel mondta ezt, a magas, sárga arcú fiatal férfiú, s a lelkében most először vált vérré az igazság.

Az asszony fölitta a szókat, s vele rezonált:

- Ah - mondta halkan, megilletődve -, ha az ember el nem tudná felejteni, amit egyszer megértett...

A pap még jobban meggörnyedt, mintegy a lelki teher súlyától, s monotonul mondotta Péter apostol szavait:

- Jobb volna az embereknek, hogy meg ne ösmerték volna az igazság útját, minthogy annak esmérete után elfordulnak tőle... De az ilyeneken az esik, amit szoktak mondani: Az eb visszatér az okádáshoz és a megmosott disznó a sárba...

Kint lárma volt, a korcsmáros éktelen hangon szidott valami cselédet. Az élet zaja: a veszekedés. Ez visszatérítette őket az életbe...

Az asszony gyermeki ijedt arccal szólott:

- Kérem, Matolcsy - remegő ajka csaknem tisztelendő úrnak szólította -, nekem beszélnem kell... az apával... kérem, magát, jöjjön velem, hozzá... Nincs erőm, magamban...

Miklós meghajlott.

Erre az asszony gyorsan kiment.

Miklós úgy maradt sokáig állva, részben a tegnapi kábultság bénította meg, részben a lelkében feltűnő új érzésvilág fagyasztotta ki az élet közönséges gondolataiból:

- Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot - suttogta -, mert ha az igazság után valóban szomjúhozunk: mennyi igazsághoz jutunk... Mindenünnen igazság környékez bennünket, mennyi boldogság és milyen gazdag élet...

Lassan megfordult, tétova szemmel kereste, mit akar, meglátta a vizet, nekivetkőzött, s sokáig, erősen mosdott.

- Boldogok a lelki szegények - mondotta magában, s megállott a törülközés közben: - bizony... az ám... Nemcsak azok, akik önként hagytak el mindent!... akik lerázták magukról a vágyak igáját...: azok az igazi boldogok, akik fényes szemmel tudnak nézni az égre s a fűre, s meglátják kezükön a csillogó napsugarat... Boldog: erre a szóra kitágul a szív, s eltelik örömmel... Szegénység: összeszorul, mert a tudatos szegénység az élet legfőbb baja... De az övék a mennyek országa: ó, Uram, mindent neked adok, mindenről lemondok, csak részem legyen ebben a fennkölt érzésben: tudnám csak magamat eléggé kifosztani ily nagyszerű reményért...

Valósággal egy magas lelki boldogság érzésével tölt meg ezen a furcsa, ezen a keserves, ezen a szürke reggelen, s nem látott maga körül semmit, sem bútort, sem falakat, sem életet: érezte az emberi lét fölöttiség örömét.

Mikor az asszony beszólt, feketébe öltözve, fekete bársony kalapjában, kesztyűsen, már ő is készen volt.

Hallgatva és szomorúan, szorongva mentek át a szomorú udvaron, fel az emeletre, mintha temetésre mennének. Miklósnak, bármennyire idegen is volt ez idegen dologban, szorult a szíve, s az asszony csaknem elalélt, mikor az emeletre értek.

- Ébren van már? - kérdezte Miklós.

- Ah, üzentem neki, hogy itt vagyok - suttogta az asszony, oly sápadt volt, mint a viasz, könnytelen, sápadt, szegény öreg asszony. Miklós kopogott az ajtón.

- Herein - hallatszott bent, távolról.

Benyitottak.

Bent világos volt, az ablakok az utcára nyíltak keletre, s nagy tükörüveg ablakok voltak, mintha a szomorú szegénységből nyitottak volna be az úri fényességbe; szinte káprázott a szemük. A képviselő két szobában lakott, s a túlsó szobában volt; még úgy látszik, nincs készen.

- Méltóztassék helyet parancsolni - szólott ki rideg udvariassággal.

Az asszonyt le kellett ültetni, mert csaknem elájult.

- Vizet - suttogta.

Miklós tétován nézett körül, ügyetlen ijedtséggel, most mihez kezdjen.

- Ott... az asztalon - mondta az asszony, s rémes volt a sápadtsága, verejték jött ki a homlokán.

Miklós töltött, s remegő kezében kilötyögött a víz.

Csak később vette észre, hogy az asszony ekkor mosolygott rajta. Oly betegen, fájdalmasan s oly naivul, kedves.

A borbély volt Ardaynál, az nemsokára elment. A cseléd, mikor egy lavórral keresztülment a szobán, nyitva hagyta az ajtót, Miklós csodálkozva látta: az öreg úr egész halom csillogó dologgal, kefékkel, fésűkkel s előtte ismeretlen eszközökkel volt körülvéve egy toalett asztalkánál... A szívébe szúrt: neki egy fésű minden szerszámja... röstellkedve érezte, hogy nem is borotválkozott.

Nem bírt parancsolni magának, ez mégis feszélyezte: aki elsőnek érzi magát lelkiekben, az oly természetes valami, hogy mindent megvágyik, hogy minden finomságnak és jónak dukál az övének lennie...

S mire bejött az öregúr, akkorra már benne kiforrt az ellenkező akarat: nyíratlan és borotválatlan és daróc ruhájú akart lenni... S mivel nem tudott az aranyozott székekre leülni, fesztelen világfi könnyedségével (hogy ül ez az asszony, milyen természetesen s finoman), hát állva maradt, összefont karokkal s komor cinikusan!

Az öregúr magas, széles vállú úr volt, oly frissen öltözve, mintha skatulyából húzták volna ki, fejét kissé lehajtotta, s egész megjelenésében volt valami abból az úri érzésből, hogy hanyag, s szinte túlzottan elejtett mozdulattal energiátlanabbnak s tehetetlenebbnek mutassa magát, mint amennyi, mintha minduntalan mímelni akarná, hogy egy mozdulatot sem bír tenni fölszolgáló cselédsége nélkül...

De az, hogy a fiatal papot is itt találta, az szemmel láthatóan meglepte, megütközött rajta, de aztán mindjárt túltette magát mindenen; nagyon lassan, nagyon finoman meghajlott az asszony előtt, aki nem állott fel s nem nyújtott neki kezet s nem szólott, csak nézte, Miklós látta, hogy bíráló, kissé lenéző, alig érezhető bólogatva nézte.

Az öregúr szintén leült. Miklós elvörösödött, hogy csak ő áll, mint egy inas.

- Nagyságos asszonyom - mondta az öreg úr -, rendelkezésére állok.

De az asszony nem szólott.

Hosszabb pillanatok folytak le, az öregúr megérezte, hogy neki kell beszélnie.

- Nagyon hamar megjelent - mondta, s valami ismeretlen brutalitás volt a kis szavában, amely máris sértett, bár még nem lehetett tudni, mire vonatkozik.

Az asszony finoman, igen finoman s igen fájdalmasan elmosolyodott. De csak egy alig érezhető villanásig, s ugyanaz a fásult komolyság maradt, ami volt,

- A lánya üzent önnek?

Az asszony arca újra megrándult. Intett. Igen.

- Beszélt vele?

Az asszony szemét elfutotta a könny. Nem. Intett a fejének kis mozdulatával. Lemondóan s halottsiratóan. Nem. Nem beszélt vele.

Az öregúr elnézett az ablak felé, a lábát keresztbe tette, s többször megrándult az arca, úgy dolgozott benne a gonoszság, mondta magában Miklós, «mért állotok bosszút magatokért - mondta a bibliával - adjatok helyt az isten bosszújának»...

- A lánya - kezdte az öregúr, s igen száraz s igen rideg volt - tegnap reggel megtisztelt látogatásával... Vendégem volt... egy igen kellemes, igen disztingué dáma, akivel éppen reggelinél ültünk... Az ön leányának nem felelt meg, az ön leánya polgári ízlésének nem felelt meg, hogy az illető hölgy a táncművészet csillaga, s kijelentette, hogy... kifejezte abbeli kívánságát, hogy... őnagysága a kora reggeli órákban távozzék...

Most először nézett vissza, az asszonyra!

- Ami természetesen meg is történt.

Hallgatott. Miklós megfigyelte a jóllakott embert, akinek a haragja sem ingerült, a bosszúja sem vad. Annyira felül van, annyira nem fenyegetheti semmi veszedelem, annyira bizonyos benne, hogy csak az történhetik, amit ő akar, hogy fölösleges neki támadnia, bántani, korbácsolni... Más és nagyobb sértést elkövetni emberekkel szemben nem tud, csak azt, hogy nem mond le bizonyos fokon túl a vágyairól... az örömökről, melyek a földön kínálkoznak számára... bármennyi örömöt rabol el ezzel másoktól...

- Az ön leánya jelenetet provokált: mivel ön még nem beszélt vele, bár ő üzent önnek... tartozom azzal, hogy híven referálok: az ön lánya kijelentette abbeli akaratát, hogy meg fogja szűntetni azt a botrányos magaviseletet, amelyet az apja évek óta - s kis kényes mosollyal -, sokkal több év óta, mint ő emlékszik, folytat... A megakadályozásnak módját is, kényszerítő eszközét is megszabta: kényszeríthet rá azzal, hogy elválik a férjétől: ez magában hordja természetesen az én gyors anyagi bukásomnak mérvét, ugyanis a vőm bankjánál levén elterhelve, ha az ön lánya elválik az urától... akkor nemcsak én magam váltam abban a pillanatban teljesen ruinirttá, de vége van a fiam egész pályájának: mert azonkívül, hogy megszűnik az apanázs, megszűnik a név is, mert abban a pillanatban, mikor az én nevem ebben a formában nyilvánosságra dobatik, ez a név mindjárt egy tovább nem használható névvé is vált... Különösen egy királyi szárnysegéd számára... A lányom igen jól tudja, hogy a kezében tart... a lányom eszes, fölényes és frigid nő: az anyja...

Újra elhallgatott. Lélegzetvisszafojtva hallgatta a szavait Miklós. A hatalmas úr, aki íme, még él: túlélte magát, s nem tudja, hogy már halott. Szerette volna kiáltani neki, hogy a lányod már nem tart a kezében, a lányod meghalt... s az asszony egyforma fásult és merev mosollyal hallgatja mindezt a beszédet, s nem szól, nem mondja: elég, a lányod halott.

- Az ön lánya - kezdte újra, kissé erőt gyűjtve a szenvtelen s hideg modorhoz az öreg úr, mert érezni lehetett benső izzó elkeseredését, dühét, gyűlöletét - konstatálta, hogy nem akart férjhez menni ahhoz, akihez kellett, hogy férjhez menjen... Konstatálta, hogy mást szeretett; természetesen ahhoz nem mehetett, mivel az, házas ember... Konstatálta, hogy ő nehéz életet él: magános és rideg életet... olyanok közt, akik hozzá mindig idegenek voltak... hogy soha bizalmas, közel, jóság, szeretet, anya nem volt mellette... Szóval az ön lánya valami romantikus fellobbanásban... azt kívánta, hogy anyát hozzak neki... az ön lánya: önt kívánta...

A papné elhanyatlott, pillanatokig úgy látszott, zokogásban tör ki, de még arra sem volt ereje.

- Erről természetesen szó sem lehet, s ezt én igyekeztem vele megértetni... Ehhez akkora fokú léha erkölcsi felfogás kellene...

Mégis elhallgatott. Megmozdult, egyenesen ült. Miklós merően nézte. Erkölcsi felfogás?... Most úgy tűnt föl előtte ez az ember, mint a szakadékba rohanó vonat... Így járnak az emberek a halál megyéjén... Már jön a lávafolyam, de a borostyán nem tudja, s az utolsó pillanatig zöldell, s elszíjja a fák nedvességét...

- Ön, asszonyom, sokkal okosabb, minthogy külön motiválásra volna szükség: ön maga fogja neki megmondani, hogy ez: nem lehet... A papné ránézett erre az emberre, ráfagyott a pillantása, s nem szólt. Csak a fejét ingatta meg, mintha mondaná: Nem: én nem; én nem fogom megmondani neki...

Arday így értette, s hirtelen váratlan lerázta magáról, nyersen.

- Akkor én győzöm meg arról, hogy ez lehetetlen.

- Hát erre kellett az írás! - kiáltott fel az asszony először, mióta itt vannak. - Arra kellett az írás, hogy Sztánay Nusikának szeretője van még ma is...

Felállott, s görcsös merevséggel, megvető gyűlölettel nézett le az öreg úrra.

Fordult, az ajtóhoz ment, hogy ott hagyja, hogy elmenjen, mintha nem bírná a levegőt e szobában.

De az ajtóban megállott, s visszafordult a nagyúr felé, aki gőgösen és ingerülten állott...

- Maga nyomorult; maga gonosz, gonosz: gonosz lélek... A lánya halott... Agyon van lőve... Menjen ki a Cseh pusztára... menjen, ott a maga lánya... mind a ketten... kiterítve... Hernády és a maga lánya...

Miklós ott állott a két ember között, akik párbajt vívtak, s megölték egymást:

- Ne úgy legyen uram, amint én akarom, hanem amint te - rebegte védekezve, magáról a felelősséget elhárítva, a Krisztus megrendülésének szavait.

(Folyt. köv.)