Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám · / · Figyelő

Barta Lajos: Circe
(Benda Jenő regénye)

Benda Jenő regénye rutinnal indul és előadása ezt a tulajdonságát végig megtartja. Az elbeszélés nagy folyamatossága lendíti át a regényt azokon a pontokon, ahol felsötétlik egy-egy pszichológiai szakadék, vagy ahol egy-egy nagyon is kirívó kérdőjel mered elénk: - Miért kell ennek így lenni, mikor másképp sokkal valószínűbb lenne?

Benda regénye csaknem az utolsó harmadáig az életnek azt a fajtáját mutatja, melyet: kis életnek lehetne elnevezni. Emberek pergetik le a nagy mindenség alján a maguk kis életét, mely csak a vágytól, az illúziótól kapja azt a sóvár vonást, hogy fölfelé a beteljesülés irányába törjön, de ehhez hiányzik náluk a valódi hivatottság, és végül lassan elrothadnak a nagy élet alján. Minthogy azonban mindenkire nézve a maga élete a legfontosabb, önnön tragédiájuk, mint egy-egy világkatasztrófa sújtja le őket! Bukásuk, mintha az igazság és a jogosultság bukása lenne! Valóban: a jóság és a tisztaság nem hiányzott: belőlük sem! Az élet máglyája csakugyan az igazságok elégetett testétől olyan nagyszerűen piros! De a bukás nem mindig abból a küzdelemből ront rá az elesőre, melyet a gyengébb akarat az élet korrumpáltságának gonosz erejével vív, hanem nagyon sok tragikum abból ered, hogy valaki erő és jog nélkül, tévedésből indult arra az útra, melyen elesett.

A regény ilyen életek bemutatásának indul és be is éri egy ideig a kis örömök és kis bánatok, a lassú felőrlődések rajzával. Azt a komoly törekvést mutatja, hogy a budapesti élet fenekéről egy bizonyos réteg életét feldolgozza. Később eltér az író ettől a céltól és az emberek egy fajtája helyett egy művészi karrier történetét mutatja be. Ettől a pillanattól kezdve az, amit eddig egyező sorsok átfogójaként éreztetett meg - azt a törvényszerűséget, melyben a féltehetségek elhanyatlanak, átitatva a külön pestiességgel tragikumukat, arra használja föl, hogy története további részeit, mint valami régen hallott zenével, lírailag aláfesse. Ez ügyes dolog, de nem feledteti egészen azt a valóságot, hogy az író tervei és céljai törést mutatnak.

Az ettől kezdve vállalt feladatnak kevésbé is felel meg az az egyénítés nélküli írói feldolgozás, melyet az első részben, mint egy világváros fenekén észlelhető malomszerű őrlődést és monoton zúgást el lehet fogadni. Kívánatos volna, hogy a művészi feljutás azon törvényszerűségei, melyeket Benda a maga regényében a tájékozódottság benső érzésével fest, közelebbről, a realitás részletesebb módszerével, vesékig menőn megvilágíttassanak! Benda ismeri ezt a területet, megállapításai higgadtak és találók és az elszomorító megvilágosodás keserűségétől maróak.

Az író túlságosan felruházta Gortvay Sándort, regénye főalakját, avval a naivsággal, mely a vele történendőkhöz okvetlenül szükséges, élettörténete mégis magával visz bennünket és sorsának fordulatait aggódva figyeljük. Részük van ebben a szerencsés bevezető fejezeteknek. Ezekben az író sikerrel küzdi le a sablonosság veszedelmét avval az egyszerűséggel és őszinteséggel, mellyel két, az életnek induló fiatal ember benső világát kivetíti.

Igen jó és a két fiú megítélésére elhatározó fontosságú fejezetek. Lelküknek itteni ártatlan, kesernyés, az élet első mocskától bevert képén keresztül látjuk őket egész pályafutásukban. Jók azok a helyzetek is, melyeken - anyja tragikus halála alkalmával - a szülővárosába visszatért művészt viszi végig az író. Itt tud egyszerű és megható lenni. Úgy, hogy egészen fölösleges minduntalan megragadnia az alkalmat arra, hogy a szenvedély, a hangulat, a vízió izgató káprázatait akarja technikája rovására elénk idézni. Lírája tisztább és képzelete megjelenítőbb ott, ahol természetes és nem feszíti erejét mindenáron neki.

Női főalakjának a regénybe való beletoppanása ködös. Ez elfogadható volna, csakhogy itt inkább látszik a megcsináltság híjának, mint tudatos akaratnak. Valószínű, hogy az író csak a regényesség kedvéért választotta Sulejmát, ezt az egzotikus múltat éreztető nőt, mert jellemének a regényfejlesztéséhez szükséges tényezői pesti lélekalakulásokban is föltalálhatók. Gortvay Sándorban is - sok igaz momentum mellett - érzik a szerkesztettség is. Ott van ellenben Gerencsák Karcsi! Ez az élő, igen sikerülten formált alak, akiből kilélegzik az egyéniség és a valószerűség. Benne az író életfilozófiai horizontokat érint, lezüllése amellett tele van a pesti specialitás ízével. Megközelíti ezt az alakot Hubert szerkesztő is, bár ő már kezd átmosódni abba az irodalmi sémába, melytől alig válik el Marjay államtitkár itt-ott reális kontúrokkal beszegett figurája, Kozma Guszti, Szende Zsolt alakja is.

A regény folyamán - különösen a második részben - nem mindig hiszünk a Gortvay Sándor lelki valóságában, öngyilkosságát, mint végső kifejlést azonban a hirtelenség olyan módjával hozza elénk az író, hogy az, bár fogásnak érzik, nem nélkülözi a bravúrt, természetesnek fogadtatja el magát és a tragikum lendületét mutatja.

Benda regénye is a pesti dzsungelen át vezet.

Nem akarta ennek a rejtelmes, lidérces, rothadásos és zsenialitásoktól át-át villámlott ingoványnak a képét megfesteni, csak emberekét, akiknek az útja azon visz keresztül és akik, mikor a dzsungelből kiemelkednek, már örök életükre meg vannak rontva. Nem érezzük-e magunk körül ezt a vadont, ezt a bozótost, ezt a nádast, melynek délibábjain walhallák is lebegnek, és valóságán, tehetségek temetői is nyúlnak végtelenbe?... Lehet-e erről a világról annyit írni, hogy újra és újra ne érdekeljen bennünket? Benda erkölcsi álláspontja idealisztikus, a regényben megnyilvánuló írói törekvései rokonszenvesek.