Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: Vér Mátyás: Az árnyék
(Dick Manó kiadása.)

Az újabb magyar regényirodalomban meglehetős ritkaság a fantasztikus tárgyú regény. Pedig a túlontúl gyakran elénk kerülő két regényírási véglet mellett, melyek közül az egyik a prózai valóság nagyon unalmas leltározásában merül ki, a másik viszont úgynevezett lírai, lelki finomságok agyon-éterizált parfümjével émelyít, jólesnék olykor egy-egy érdekfeszítő fantázia-játékot is olvasnunk, megragadó cselekményű, rejtelmes dimenziókat kutatgató, beteg modern idegeinket egzotikumokkal borzongató írásműveket. Ma, mikor a mozi fehér-fekete világa is annyi titokzatos és tüzes színnel tudja felgyújtani fantáziánkat, hogyan van, hogy irodalmunkban, a szavak végtelen lehetőségű országában, csaknem mindig fakó miliők és lelkek fakó tájaira vezetnek íróink?

Vér Mátyás új könyvét nagy kíváncsisággal kezdtük olvasni, mert az elhanyagolt fantasztikus regényműfaj kevés számú felelevenítői közé lépőnek ígérkezik. Kíváncsiságunkat fokozta az a körülmény, hogy éppen ez az írónk, akinek eddigi írásműveiből mindenekelőtt egy verejtékes túlfeszítettségű, a témák «agyonírására» vezető írói ambíciót éreztünk ki, vállalkozott oly műfajú regény írására, mely a fantázia könnyed fölényű játékát s a színek friss tüzű keverését kívánja. Meg kell állapítanunk, hogy az eredmény, Vér Mátyás mostani regénye, meglehetősen gyengén sikerült, a fantasztikus műfaj egyelőre még nincs írónk hatalmában.

A regény egyik főhibája, hogy az említett túlfeszített megírási ambíció következtében, a fantasztikum túl van «srófolva», vagy hogy úgy mondjuk, meg van fejelve még egy külön szimbólum-tartalommal. A regény hőse, egy Lithván nevű nagy író, sajátságos képesség birtokában van: a clairvoyance és a telepathia egy fajának birtokában, melynél fogva, akárcsak a híres Svedenborg, aki Koppenhága égését egy távoli nagy város falai közül megérezte, sőt meglátta, szintén tudomást vesz messzi eseményekről, átéli azokat, sőt előre átéli őket: a vele történő titokzatos dolgok pontosan bekövetkező reális élmények jóslatképei. Ez elég érdekes volna, azonban nagyon zavarja az olvasót az említett szimbólumkeverés, melynél fogva a Lithván víziói a nyers jóslat-anyag mellett egészen zavaros, olykor egyenesen komikusan ható melléktartalmat is kapnak. Például az «Árnyék», melyről a regény címét is kapta, sokszor és csaknem mindig indokolatlanul jelenik meg, mint a Lithván szerelmesének baljóslatú, tényleges «vetett» árnyéka, hogy aztán a regény végén megtudjuk, hogy ez az árnyék egy Gergely nevű urat szimbolizál, az intrikust, aki a nő szerelmén keresztül a Lithván életére tör, mert ez a Gergely volt az, aki a nőt, saját szeretőjét, a gyanútlan Lithván letörésére küldte.

Másik nagy hibája a regénynek, hogy meséje és alakjainak beállítása igen kezdetleges. Egy történet, mely abban merül ki, hogy a «kritikus» Gergely, képtelen lévén produktív írói munkára, a nagyíró Lithvánt merő irigységből pusztulásba üldözze, csak mosolyt kelthet naiv és rikító intrikájával. S hozzá még: a hős, Lithván, noha mindent előre lát, sőt házi szellemei valósággal a szájába rágják, mit kellene tennie, teljesen inaktív, fabáb-szerűen várja be végzetét, akárcsak a másik főszereplő, a nő, aki egyebet sem csinál, mint a regény elejétől végéig folytonosan a ligetben sétál Lihvánnal, s tűri, hogy tényleges szeretője, Gergely úr, feleségül adja Lithván úrhoz. Maga a harmadik főalak, az intrikus-kritikus pedig, annyira csendben és észrevétlenül intrikál, hogy az egész manőverről csak a regény utolsó lapjain veszünk tudomást, kissé főbeütés-szerűen.

Mi van hát a csaknem 300 oldalas regényben, ha se izgató cselekmény, se jó alakok nincsenek? Mire való a fantasztikus staffage, a clairvoyance - és miért író a regény furcsa hőse? Talán azért, hogy a könyv lapjai aforizmákkal, többé-kevésbé finom, olykor irodalmi tendenciájú elmélkedésekkel telhessenek meg, olykor értékes, olykor meg kétes mélységű lírával, aminőt egyéb új regényeink is bőven ontanak. De ne zárjuk le ezt a kritikát a regény intrikusának, Gergely kritikus-szaktárs úrnak ridegségével: van a regénynek pár elismerendő vonása is. Ilyen az egyik mellékalaknak, egy lelki beteg színinövendék-leány félének eléggé sikerült rajza, főleg ott, ahol a reménytelen szerelmi őrület, mely Lithvánhoz sodorná ezt a leányt, már a vallásos téboly határait súrolja - s ilyen az a novella-féle betét, melyet mint a «nagy író» Lithván művét kapunk s mely, ha nem is eget verő írói kvalitásokról ad képet, de a fejlődésre képes Vér Mátyás írásainak egyik legszimpatikusabb darabja.