Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám

Walleshausen Rolla: Egy nap Éva életéből

A nap erősen tűzött, a lugast körülölelő kis veteményes kertben a hőségtől elfáradva, ráncosan, tikkadtan simultak össze a salátalevelek. Minden fáradt volt és csendes; csak két rikító sárga napraforgó kacagott gőgösen a napra.

Éva a lugasban ült, ribizlit evett, fehér cseréptálból, sokat. Egyenként szedte ki, két ujjával válogatva a legnagyobb szemű fürtöt. Fejét hátravetette, nyitott, szép, piros, húsos szájába engedte magasról, játszva, gyönyörködve, fehér fogával lassan hámozta le a gömbölyű szemeket, nyelvével egyenként a szája padlásához szorította, a piros lé szétömlött a szájában, szájaszögletén kibuggyanva lassan végigcsorgott az állán, odaszáradt fehér bőrére és rikított, mint véres seb.

Így evett sokat, soká. Látta maszatos, piros ujjahegyét, a félig üres tálat; agyán valami jóleső nyugodtság ült, mint hajdan a harmadik pohár pezsgő után.

Unottan, bambán, bámulva nézett, sehová, csak épp mert a szeme nyitva volt.

Egy nagy barnás-sárga tyúk csipkedett szemtelenkedve a tálból, azt hessegette néha. Megrettenve ugrott le a tyúk az asztalról, magával cipelve egy fürt ribizlit, odalenn a kavicsos homokban rázni kezdte, ráncigálni, a csutkáról gurulva perdültek a szemek, míg nem maradt két csőre között csak az üres csutka, akkor egymásra tévedt a szemük, a tyúké és a lányé, és a nézésük egészen egyforma volt.

- Meleg van, gondolta Éva és kinyitotta ruháján a kapcsokat, vékonyka batiszt inge alól kivilágított szép kerek melle; az ingén két kicsi sárga folt volt.

Nyikorogva nyílt a kertajtó, egy vén parasztasszony jött be a kertbe, rózsás csuporba aludttejet hozott, bevitte a lugasba és letette Éva elé. Köténye csücskével letürülte az asztalt, aztán hogy meglátta a tyúkot, felé hessegetett, kék köténye dagadva libbent meg a levegőben, a tyúk megrettenve, ügyetlen, nagy lépésekkel jobbra-balra dülöngőzve szaladt ki a kertből.

Éva már akkor kanalazta a tejet.

- Csikarást kap, lelkem, ha ribizke után eszi - mondta az asszony és nagy, dagadt parasztkezével a kanál után nyúlt.

Éva letette -: Persze.

- Hát persze - mondta az asszony is, és mosolygott sok jóakarattal. Leült szembe Évával, megtürülte izzadt arcát a kötényével és pislogó veres kis szemével a lányra nézett:

- Csónakosok vannak a Dunán, a kis Janika mondta, kék csillagosok; gondoltam, tán közöttük van Ádám úr is. Jó volna lelkem, ha rendbe szedné magát, maszatos ám a szája, meg az inge -: tej. No, lesz a kis gazembernek bőven mit enni.

Éva gyorsan, ijedten állt fel, összehúzta mellén a ruhát és totyogva, mint előbb a tyúk, vékonyka lábával ügyetlenül cipelve nagy hasát, sietve igyekezett ki a kertből. Az udvaron ügyetlenkedve kerülte ki a sok szemetet és a vöröstéglás konyhán át besietett a szobájába.

Bent félhomály volt. Az ablakon tarka rózsás kendő, kéken szűrődött keresztül rajta a fény. Az asztalon virág, a sublát tarka bögréi fölött foltos tükör arany keretben. Az ablaknál nagy, sárga utazókosár. Keresgélt benne, kivette a ruhát, melyet a legszebbnek gondolt: Sietve fehéret, álmos kék virágokkal.

Tükröt, púdert, festéket vett ki a kosárból és az asztalra tette. Levette a kendőt az ablakról, világos lett a szobában.

Megmosakodott. Leült az asztalhoz, fehér plüss darabbal púdert kent arcára és gondosan elsimogatta, két ujjával pirosítót kent szét két szeme alatt a füle felé, száját megrágta, hogy vérszínű legyen.

Fehér ruhájára, omló kontyba tűzött hajára, selyem harisnyás két karcsú lábára mákvirág illatot hintett.

Megnézte magát a foltos, aranykeretes tükörben: Szép volt.

Gondosan rendet csinált a szobában. Széket tett az ablak elé, ráborította a tarka rózsás kendőt, úgy hogy a szék támláján keresztül leomoljék a földre. Leült és közben gyorsan sietve csiszolta a körmeit.

Az udvarból zaj hallatszott, Janika szaladt be ugrándozva az utcáról és utána lassan jött Ádám. Fiatal volt és erős.

- Ides anyám - ordítozott a kis kölyök -, hol van, ides anyám? A vén parasztasszony lassan mászott elő a tyúkólból, kötényében tojások voltak. Mosolyogva barátságosan bólongatott. - A kisasszony a szobában van, csak arra tessék.

Ádám könnyű, ruganyos lépésekkel ment át a konyhán. Kopogott és hogy nem kapott rá választ, benyitott.

Éva az ablaknál ült, bodros, illatos fehér ruhájában, fejét hátrahajtotta a szék támlájára, egy könyv hevert mellette a földön. Mikor Ádám belépett, tetetve, ijedten nyitotta ki a szemét.

Ádám szó nélkül ment hozzá és megcsókolta a kezét.

- Egy kicsit... aludtam - mondta zavartan Éva. - Váratlanul jött: ma, nem vártam.

- Igen - magyarázta Ádám - a fiúk felbiztattak, gyerünk, jöttem. Most fáradt vagyok. Maga hogy van, Éva?

A lány a vállát vonogatta:

- Türelmetlenül, még egy hónap, Ádám, csak akkor lesz meg a fiúnk.

- És ha lány lesz? - kérdezte Ádám nevetve.

Éva is nevetett: - Megfojtom. - Összenéztek, s a lány odabújt a fiú két erős karja közé és megcsókolták egymást.

- Ha a fiúnk meglesz - mondta Éva, és Ádámra nézett kérdőn.

Ádám állta a tekintetet.

- Fogod szeretni?

- Fogom!

- Jobban, mint engem?

- Jobban.

Csend lett. Az ablakhoz egy nagy kövér dongó verődött zümmögve, kétségbeesve.

Kinn ásítva terült el a meleg.

- Ádám - mondta a lány és lesütötte a szemét.

Ádám a levegőbe bámult.

- Ádám - kezdte a lány újra és megfogta a fiú kezét. - Tegnap itt volt a néném.

- És megint telebeszélte a fejedet - mondta idegeskedve a fiú.

- Nem, nem - mentegetőzött Éva -, csak levelet hozott, Perényi írta, feleségül kér. A néném biztat, mondjak igent, gazdag fiú, csinos fiú, jó dolgom lesz mellette. És később, valamikor tán a fiamat is magamhoz vehetem. A gyereknek is jobb lesz. Így mint színésznő mégsem bírok neki olyan jó módot teremteni. A világ, a világ agyon gyötör. Most, ha meglesz a fiam, kiadom valahova, én meg ápolom magamat, hogy hamar rendbe jöjjek.

A teste remegett, mikor beszélt, nagy, fekete szemével megrettenve kereste Ádám tekintetét. Az mereven, mozdulatlanul ült és kibámult a kicsi ablakon a meleg udvarra.

- Felelj - könyörgött Éva -, mit tegyek, legyek a felesége?

Ádám idegesen ugrott fel a székről és nagy lépésekkel le föl rótta a szobát.

Éva utána ment: - Felelj!

- Tégy, amit akarsz - mondta a fiú nyersen. - Te akartad az egész komédiát, azt, hogy a gyerek meglegyen, akkor mondtam, hogy bolond vagy, megbánod. Most tégy a legjobb belátásod szerint.

Éva megtántorodott, mint akit mellbe vágnak, lehajtotta fejét a fiú vállára. Az mereven tűrte.

- Ádám! - tört fel a lány hangja sírón -, Ádám, hát sohasem leszek a feleséged? Nem most, egyszer, ígérd meg Ádám.

Ádám a száját rágta: - Nem, mondtam már, hogy soha.

- És a fiúnk?

- Ejh, te akartad, ne kínozz, a neveltetésében segítek.

Éva lassan, vontatott lépésekkel ment el a fiútól, az ágyra dőlt, fáradtan, gondolat nélkül, betegen. Ádám meg rótta türelmetlenül le-föl a szobát. Már esteledett.

- Mennem kell - mondta a lánynak -, a fiúk már bizton türelmetlenül várnak.

Éva nem marasztalta. Lassan ült fel az ágyon.

- Elkísérem - mondta.

Kendőt vetett a vállára.

Künn a poros országúton lassan haladva mentek egymás mellett, Ádám nem segített Évának menni, az botorkálva nehezen ment. Nem beszéltek.

A posta előtt kis virágos kertben kinn ült a postás kisasszony. Ádám beköszönt neki.

- Honnan ismered? - kérdezte Éva.

- Egyszer, valami kiránduláson jöttünk össze, okos leány, helyes lány.

Éva idegesen nyelt, a nyála rossz útra tévedt, köhögött.

Kiértek a rétre, onnan már látszott a Duna.

Ádám megállt: - Ne jöjjön tovább.

Álltak szembe egymással.

- Isten vele - búcsúzott Éva.

- Írjon kérem - mondta Ádám -, most nem igen érek rá kijönni, két hétre a grófékhoz megyek.

- A kontesz - mondta Éva önkéntelenül, féltékenységgel.

- Tenisz versenyre trenírozunk - magyarázta Ádám -, remekül játszik.

Csend lett. A Duna felől éneket hozott az esti szél, a fiúk énekeltek. Az este ott volt már és rájuk ült, körülölelte őket.

Ádám Évára nézett, szép nyugodt arca világított. Lassan, melegen közeledett egymáshoz a szájuk.

- Éva! - mondta erővel és akaratosan Ádám.

A fiúk hívó füttye jött és szíven kólintotta őket.

Ádám sietve, zavartan csókolt kezet: - Írj Éva.

- Igen - bólintott a lány.

Ádám gyors, szaladó lépésekkel tűnt el a bokrok között.

Éva lassan, fáradtan ment utána. Mire a parthoz ért, a csónakok már messze jártak. Az egyik csónakból halványan rajzolódott a vízre egy piros női ruha színe.

Mélységes csend volt, a telehold lebámult a vízre.