Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény
V.

A vacsorának vége volt, kissé lustán és elbágyadva nézte a morzsákkal teleszórt asztalt, a fehér abroszon néhány fehér tányér csillogott, s poharakban a sárga bor.

Már ködös volt kissé a feje az aránylag bőven bevett alkoholtól. Délután is ivott, most este is. Mélyen le volt hangolva, de igyekezett békésen mosolyogni.

Az öreg pap beszélt, pohara fölött az asztalra könyökölt s vidáman mondta:

- Én politikával nem foglalkozok. Mit nekem a politika. Az is szamár aki beleüti az orrát. A politika barátom az szép is volna, jó is volna, csakhogy nem lehet ott semmit se csinálni... A nagybirtokosok... Voltam én már választási elnök is, voltam kortes, voltam minden: bár ki tudnám magam húzni belőle... Vót egy nyári választás: mikor az embernek legtöbb dolga van, akkor neki kell állani, hogy a grófot megválassza a nép... vagy Tuhutum Zsigát, vagy... Ardayt... szóval valamelyik nagybirtokost, akinek még ez is kell... vagy ha nem kell nekik, hát azt akit ők maguk helyett be akarnak küldeni...

- Hja a dzsentri-uralom - mondta Miklós, aki még egyáltalán semmit sem tudott erről a kérdésről. Azt hitte a fején találja a szöget.

Az öreg pap kicsit, kicsinylően elmosolyodott:

- Dzsentri!...kedves öcsém...a dzsentri uralom: az csak olyan pictus masculus: a dzsentri uralom csak arra való, hogy végrehajtsa a nagybirtokos-uralom akaratát, az csak egy olyan adminisztratív gépezet. Hát persze így együvé vannak forrva, mert egymást támogatják: a nagyurak fenntartják ezeket, ezek meg szolgálják azokat... De istenigazába úgy van a valahogy, hogy a grófék nagyon tartózkodnak a dzsentritől, sőt mondhatnám sokszor nem is palástolják, hogy mennyire megvetik őket... Azt hiszed, hogy egy Arday egyenrangúnak nézi magát a vármegyeiekkel, a szűk zsebű köznemesekkel? pláne, aki hivatalból él? pláne amék rusztikál százötven holdon? s maga hányja a trágyát a szekérre?... A dzsentrit, azt barátom a polgárság tartja fenn: mert az nem tudja, hogy hogy áll a bál... a polgárságnak a közvetlen elnyomója még mindig a dzsentri; hát ő annak jár a kedvébe... Ő csak azt tudja, hogy minden megyei hivatalnok dzsentri... szolgabíró, vicispán, árvaszék, mind... mert a vármegye még ma is olyan, mintegy középkori lovagvár, olyan mint egy külön falu... a falu közepén... és aki ennek tagja, az itt otthon van... annak privilégiuma van... annak lehet munkanélküli hivatalba jutni s az benne van abban a maffiában, amelyik a politikai hatalmat a markában tartja, monopolizálja... így az egész államot... Éppen ezért ezek még most is az urat játszák s egyszerűen megvetik a termelő munkát... ezek csak úszni akarnak a meleg napos vízben... s ha valaki megpróbál velük konkurálni a mandátumoknál, vagy az úri sinekuráknál, hát az arrogáns betolakodó... azt ki kell dobni: mert Árpád apánk azért foglalta el ezt az országot, hogy Kecskeméthy Jóskának kárbecslő hivatala legyen, mikor elment a föld... és hogy Ardaynak kitartó lelkes választója legyen az a hatszázötvenöt nagygazda, aki itt választani szokott.

Éles volt és epés, de éppen ez úgy tűntette föl a beszédében, mintha személyes harag volna benne.

Matolcsy nem tudta mért, de ahányszor az Arday nevét kimondták, mindig megijedt: mintha nem illenék ezt a nevet ebben a házban kiejteni...

- Én még nem ismerem ezeket a dolgokat - mondta s kissé borzadva gondolt rá, hogy ha meg kellene ismernie.

- No én meg már meguntam: torkig vagyok vele, hogy úgy rendelkeznek az emberrel, mintha kocsisa volnék, bérese, vagy gazdatisztje... Kiadja a parancsot... nem is lehet arra gondolni, hogy az ember ellenszegüljön... Itt a pap az uraság cselédje, az orvos az uraság cselédje... az orvos a grófnak a tanyáira jár, körorvos és ő látja el az összes beteget a gróf minden tanyáján: kap érte fizetésül százötven forintot egy esztendőre!... Ezért meg kell neki tenni legalább száz utat, kocsin, télen, nyáron, esőbe hóba... Hát kérlek, ez az orvos nem szólt semmit, végezte a dolgát, de elkezdett olyanokat mondani, hogy a cselédlakásokat fedni kell, mert behull az eső, dohos a fal, penészes, virágzik a tüdővész, hogy építeni kellene új házakat, patikát kellene felállítani, járványkórházat követelt... Micsoda, kikiáltották cucilistának, a grófkisasszony nem engedte hogy megfogja a pulzusát... szóval el kellett mennie: pedig körorvos, semmi köze a grófékhoz, csak épp az volt az uzus, hogy a körorvos százötven forintért levette azelőtt a grófék fejéről azt a gondot, hogy még a cselédségre is kell gondolni... Itt a csendőr is az ő szolgájuk, komenciót kapnak az uradalomból, tűzifát, bort, szántót, kaszálót, káposztást... tessék akkor feljelenteni az uradalmat, hogy tűzveszélyes... Az én parasztomat megölik a büdösök, hogy ha kifolyik egy dézsa víz az utcára, vagy ha nincs tele hordóvíz az udvaron: menjen be a grófékhoz és nézze meg micsoda szabályszerűség van ott... A csendőrnek nem szabad belépni a grófi területre: ez így van hallgatólagosan elintézve...

- És ezen nem is lehet változtatni? - kérdezte Matolcsy, akiben kezdett felgyűlni az indulat.

- Á, fenét lehet. Ki változtat rajta, én változtassak?... Én, a pap, én tegyem ki magam valaminek?... Édes fiam: a vármegyével szemben mindenki gyáva és mindenki alázatos... Itt vannak ezek az újak, a bérlők, a kereskedők, a gyárosok: ezekbe még annyi önállóság sincsen, mint egy parasztba, mert a magyar paraszt bizony a szemébe néz az úrnak... no, nem is szeretik... Bent a városban is: az ujjadon megszámolhatod a nagy családokat és úgy uralkodnak az egész polgárságon, mint a koronázatlan királyok... Az ő kaszinójuk az úri kaszinó, az ő társaságuk az egyedül elegáns társaság, ami az ő kobakjukba bekerült: az az úri emberekre egyedül irányadó gondolat, az ő politikájuk az egyetlen hazafias és nemzeti politika, az ő klikk-érdekük után igazodik a falusi, a városi, a megyei, vagy a vidéknek s az egész országnak a politikája... Hű, az a kereskedő, vagy iparos, akivel kezet szorít egy úr: arról azt nem lehet lemosni, azt a boldogságot, a zsidó ügyvéd aki tarokkozhat az asztaluknál; a fiatal lateiner orvos, aki ingyen gyógyíthatja őket, a lapszerkesztő, aki az ő dolgaikról dicshimnuszokat írhat: az mind meg van dicsőülve, hogy ő abban a boldogságban részesülhet, hogy... A bankigazgató, akit választás előtt ebédre híjnak meg, és az asszonyok, ennek mindnek az asszonya akikkel a dzsentri hölgyek néha, közös jótékonyságot csinálnak, persze a letegeződés és a vizit-visszaadás kellemetlen formaságainak mellőzésével... Van itt fiam, valami nagyszerű dolog, ami tulajdonképpen imponáló... ezek az urak: ezek tudnak urak lenni. Ha nem tudnak gazdálkodni, ha nem tudnak okszerűen földet művelni (ezer esztendő óta egyébből nem élnek, s még ezt az egy mesterséget se tudják. Akárki aki elfogulatlan fejjel neki megy a gazdálkodásnak, három esztendő alatt szebb eredményt produkál, mint ezek az évezredes gazdák...) Hanem ahhoz az egyhez értenek, hogy kell úrnak lenni... Maguk közt fesztelenek és kedvesek és vidámak, és aranyos népek: de ahogy a katona megismeri száz lépésről a katona gallért, hát ezek megérzik száz lépésről, hogy hány őse van valakinek és milyen elbánást érdemel... ha közülük való, az első percben frer et koson, ha nem közülük való, akkor lehet szép, lehet művelt, lehet gazdag, (no ezt az egyet még megbocsátják úgy ahogy) de olyanok hozzá mint a jégcsap... Nem árulják el a kasztot... Azokat a nagy kegyeket is: hogy néha szóba ereszkedjenek egy-egy közönséges maga erejéből lett polgárfélével, csak a polgárság legbefolyásosabb rétegeiből valók kapják meg, de a kisebb polgárságról nem is vesznek tudomást... elég a kolomposokat magukhoz édesgetni... A többinek csak ki kell adni a jelszót, hogy «veszélyben a haza!»... és ha ez mind nem használ: akkor jön a «társadalmi bojkott»... lovagiasság... Mert ha a főbíró valakinek nem köszön: akkor az lője főbe magát... Az öcsémnek öt neveletlen gyereke volt és nem akart párbajozni Töhötöm Bandival, aki a kaszinóban mindig arról adomázott, milyen nagyszerű vadász... Azt mondta az öcsém: ha én meghalok az én gyerekeimre még egy rongyos nyomorult vármegyei jegyzőség sem marad... legfeljebb díjnok lehet az adóhivatalnál: nekem élni kell... megjegyzem, bevallom, hogy az én apám iparos volt, olyan mint a többi mesterember, vasárnap ivott, hétköznap dolgozott, mint egy állat, egész életében nem volt semmije, élt egyik napról a másikra: de minket kitaníttatott... én pap lettem, aztán én segítettem az öcsémet: ő ügyvéd lett... De én megmondtam az öcsémnek, az istenért, meg ne tegye, hogy ne párbajozzon: akkor mi meg vagyunk halva, mind a ketten...

Sötéten nézett maga elé, aztán teletöltötte a poharakat s felhajtotta a magáét. Miklós alig ízlelte meg a borát.

- Hát bizony kedves öcsém - törülte meg, kesernyésen felvidámodva nagy kopasz fejét -, itt nem lesz jó okoskodni. Szemet kell hunyni az úri panamáknak és ne tessék kokettírozni a hazafiatlan elemekkel... Utóvégre olyan keveset kívánnak tőlünk, annyit csak meg lehet tenni, hogy szótlanul engedjük, hogy az elegáns, úri brúderek elfoglalhassák az ő szolgabíróságaikat és képviselőségeiket s hogy a közügyeket, meg a vadászataikat elintézzék... Ne demagógoskodjál: ha úgy látod, hogy ezt elsősorban a paraszt sínyli meg, mi közöd van neked a «buta és sunyi» paraszthoz? illő szerénységgel lelkesedjél azért a politikáért, amit ők esetről-esetre kijelölnek a számodra és siess bizalmat szavazni, ha valami katilina féle egzisztencia meg akarná zavarni a vármegye hagyományos egyetértését és bizodalmát a főispán providenciális bölcsességében. Ezt a kis szolgálatot csak megteheted azoknak, akiknek ősei oly szívesek voltak, hogy Árpád apánkkal elfoglalták neked ezt a tejjel-mézzel folyó szép országot... pszt... arról pedig egy szót se, hogy az Arday nagyapja Bach-huszár volt és hogy az egyik főbíró úr nagyapja a velünk különben is rokon kazárnemzetséghez tartozott... Fő az, hogy most is éjjel-nappal őrködnek a hon épségén... Ilyenformán édes fiam, ha megteszed eme hazafias kötelességeidet: ne félj, nem lesz semmi baj az adókivetésnél; elveheted a tanítónőt s gyermekeid lehetnek kvantum satis, csak bírd faluról neveltetni őket: a kislányod felléphet az intézetben az alispán kisasszonnyal élőképben; a sógorodat behozhatod körorvosnak, ha nincs éppen nagyobb protekciójú jelölt; de ha már sikerült megmutatni, hogy mégis valaki vagy, majd a nemzeti ellenállásnál, vagy az árvízkárosultak segélyezésénél bizottsági tag lehetsz és ha bajba kerülsz... elvégre gyarló állat az ember, - számíthatsz a feljebbvalók jóakaratú elnézésére...

Az öreg úr megtörülte a homlokát, nagyon melege volt s ejtőzve ült nagy karszékében, amely gyékényfonású volt s a széles, és gömbölyűre kopott, mert folyton markolászta beszéd közben.

Miklós szerette volna megkérdezni, hogy vajon ő mennyit vont le saját magára nézve ezekből az elvekből, de nem akarta megbántani.

Csak valami mély lehangoltság maradt rajta az egész beszélgetés után. A papné szórakozottan nézett maga elé, s egész este nem mozdult, mintha elvesztette volna magát, mit sem hallott az ura beszédéből, nyilván számtalanszor hallotta már s egészen ismerte s még jobban ezeket a dolgokat s nyilván régen levonta magának a konzekvenciákat nemcsak az elmondott igazságokra nézve, de az urára vonatkozólag is, aki megbékélten tudott élni ez elvek mellett. Márta egy ideig hallgatta a beszédet, anélkül hogy a legcsekélyebb érdeklődést keltette volna az benne, aztán a képeslapot forgatta s nézegette, ami most jött a délutáni postával.

Az a közönyös, unalmas elteltség fogta el, mint mindig az embert, ha olyanok ontják magukból a fáradhatatlan életbölcsességet, akiket valamely benső figyelmeztetésre nem fogad el az ember sem bölcsnek, sem méltónak ilyen igazságok hirdetésére. Úgy hat tehát a beszédjük, mint a verkliszó vasárnapi forró délutánokon.

Mért élnek egyáltalán az emberek, vagy ha élnek, mért nem élnek emberileg: mért él mindenki nyomorúságok, bajok s lelki kétségek között, amit ma a papné feltárt lelkéből elég lett volna egy életre tűnődésre és meghatottságra s még sem fakadt szeretet belőle, talán csak szánalom, vagy az sem, inkább valami kis tisztelet és respektus e nő belső értékeivel szemben; amit a pap beszélt, az elég lehetett volna rá, hogy arra bírjon egy fiatalembert, hogy kivándoroljon ebből az országból és embergyűlölővé tegyen, s mind az egész elvesztette előtte, benne a hatását, mert egy pillanatig sem érezte meg a férfiúnak lelkét, aki vállalja a gondolat felelősségét, talán kissé mégis örült az értelmességnek, amely ezt a mezei gazdát valamivel magasabbra emelte előtte, mint amennyire eddig taksálta. S a kislánya, ki most hangtalanul s nyomtalanul volt jelen ebben a családi társaságban, ezen a furcsa falusi éjszakán, ahol mindenki távol és külön volt egymástól, gondolataiba vagy belső életébe rejtőzve s az unalom sivatagjai választották el őket egymástól... Ez a kislány is idegen és senki volt az ő számára. Kacagó kis arca, mint a szomszéd kertjének értéktelen kis virágja, kis lelkének illata, mint ha egy pillanatra messziről idecsapja a szél: kellemes egy ízig, aztán elfeledi az ember s nem gondol utána, honnan jött, mi az...

Hogy élnek, s hogy élnek ezek az emberek... Mért, mire? hogyan?... Semmi közük egymáshoz: így élni valaha!..., idegen nővel az oldalán... idegen gyermekekkel körülvéve... a nyugalomban maradhatás boldogságát edzett közöny köpenyében védve... elszigetelt érzésekkel, hogy soha ki ne süljön, ki ne robbanjon semmi, hogy csak a levegőbe tűnjenek el, áramveszteségbe csapódjanak le a felgyűlt feszültségek... Mért beszélne másért a pap, mért öntene ki magából súlyos és keserű és gyűlölettől áradó dolgokat, amelyeknek egyetlen mondatáért sem állana helyt szükség esetén... egyetlen szavát nem fedezné vérével és életével: de meg kell könnyebbülnie, kell, hogy legalább felelősség nélkül kiadja magából azokat az érzéseket, amelyek a hallgatag és gondolkodó embert szét tudnák vetni...

- És ezen változtatni nem lehet s nem fognak soha, míg csak a mai világ fennáll: Ha államosítják is a megyét, akkor is csak ezt fogják folytatni: ki hozza a voksokat, ha nem lesz meg az edzett kortes faj. Azt nem lehet rábízni másra, csak a dzsentrire, mer ez tudja... Ez, barátom, ez egy elsőrangú mandátumgyár: megérdemlik a megyétől, hogy az meg stipendiumos tápintézetük legyen.

Matolcsy erősen helyeselt s bólogatott s közben arra gondolt, hogy a papné mentő angyalnak adja magát: s nem hívta meg vacsorára a kis tanítónőt... Pedig annak a kedveért maradt, azt hitte ez lesz az ajándék, amellyel meg akarja őt lepni...

Ah, ez az egész nap: elveszett az illúziója saját magában, kiábrándult az értekezése nagyszerűségéből, s mint bűzhödött holttömeget őrzi már csak a sok papírt a zsebében, fél, hogy napfényre ne jöjjön csak a nyoma sem... Kiábrándult az emberi jóságból, a női szív angyali valóságából: a papné, a vén asszony, személyi vonzalomból játszotta a fennkölt lelket... Kiábrándult a jövendője minden lelkesítő szépségéből: unalmas, tespedő élet, fásult és elgyötört szív kilátástalan tengődése...

Szótalan, mosolyt erőltetve koccintott a házigazdával s elfordította a szemét, hogy megelőzze a papné meleg pillantásait, amelyeket olykor kénytelen volt elfogni és valami hazug színleléssel viszonozni...

Csüggedten nézett maga elé, mit vár ezektől: mindenki csak kapni akar s adni soha soha, ezt már tudja jól... Mit adhat egy fiatal ember, akitől elrabolták már mindenét: az életét, az illúzióit, a jövő álmait...