Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám

Ignotus: Főrendi demokrácia

A tíz év alatt, mióta fennáll s valami formában mindig elfoglalt politikai álláspontot: gúnyolták tolakodással, szidták elvtelenséggel is a Nyugatot s aki politikáját írta, amiért főnemeseinket akarja rávenni, hogy a magyar demokráciát megcsinálják. Sőt maguk az efféle biztatásokkal kerülgetett főrangú államférfiak sem tartották e felhívást: sem természetesnek, sem megtisztelőnek. Nemrég idéztem itt újra - Általános választójog s nemzeti biztosítékok című fejtegetéseimben - egy ugyancsak a Nyugatban megjelent 1912-i Andrássy-interjúmat, melyből világos, hogy Andrássy az időben sem azt a már akkor megvolt hitemet nem találta helytállónak, hogy őneki kellene megcsinálnia nálunk az általános választójogot, sem azt a figyelmeztetésemet nem ítélte megokoltnak, hogy neki kellene élére állania az érzésem szerint megindítandó városi, polgári és intellektuális mozgalomnak. Azóta várakozásom egyik fele bevált - a választójogi reformnak ma Andrássy az erőssége s a kezese -, a konjunktúrát, melyben a Vázsonyi kemény és kimondott figurája a kariatidja s lehet a kariatidja egy politikai és kormányvállalkozásnak: az Andrássy átlátása, szívóssága és művészete teremtette meg, s a gyakorlati valóság előtt már az ő szívében s az ő eljárásában megtörtént a történelmi Magyarországnak a szociális Magyarországgal való találkozása s eljegyződése. Én várom a második felét is: hogy a polgári és városi alakulásnak, mely nem ellene vezeti a várost a falunak s az intellektualitást a vidéknek, hanem az egyikbe beleviszi a másiknak lendületét, a másikba beleoltja az egyiknek tősgyökerességét: ugyancsak Andrássy lesz egyik küldetéses embere. Miért? Mert általában az: küldetéses ember. Lévén küldetéses az az ember, kinek megvan a hivatottsága, hogy mások számára akarjon, s megvan a képessége, hogy még idejében vagy legalább is míg az idő végképp le nem telt, tudja akarni, amit úgyis muszáj. Fata volentem ducunt, nolentem trahunt...

Meg kell mondanom, hogy az a tolakodás vagy elvtelenség, vagy tolakodás és elvtelenség, amit ebben a fajta demokráciában a tisztább-vizűség is láthatott: amennyiben politikai gondolat: legkevésbé sem új. Ellenben, meg kell adni: jó apáktól származik. Például: Bismarcktól. Például: Disraelitól. Például: Széchenyi Istvántól. S ahogy s akinél énrám különös mélyen hatott, az éppen Bismarck volt.

Bismarcknak volt, tudniillik, az a kopernikuszi gondolata, hogy ha valamit nem lehet megcsinálni, akkor ne azokkal csináltassák, akik nem tudják megcsinálni, hanem azokkal, akik miatt nem lehet. Nem tudom, hogy Bismarck a lelke leggyökeréig konzervatív volt-e. Az, hogy a fejedelmektől megcsinált német egységet az általános szavazatjog, tehát bizonyos fokig a népuralom oltalmába helyezte, arra vallana, hogy nem. Azt sem tudom, hogy mindazonáltal nem volt-e a lelke leggyökeréig reakciós. Az, hogy miután összeforrasztotta volt a német egységet, szociális meghökkenéssel nem habozott volna az általános szavazatjogot visszacsinálni: arra vallana, hogy igen. A valóság alkalmasint az volt, hogy, mint minden genie, jenseits volt von Gut und Böse, ami nem azt jelenti, hogy erkölcsi tartalom nélkül való lett volna, csak azt, hogy az erkölcsös cél érdekében elfogulatlanul választotta meg az eszközöket s vállalta a kockázatokat. Fejedelmi gondolat volt: a fejedelmeknek, kik elbukandók voltak, ha a német népek egyesülnek, de még inkább elbukandóak, ha a német egység idő és világhelyzet parancsolta kialakulása elmaradván, az egész németség elbukik: azt mondani, hogy: adjátok ide a koronátok kalapját, hogy a pántja megmaradjon. Megtették - s a német egység meglett, s a koronák megmaradtak. Örökké maradandóak-e? az más kérdés. Semmi sem örök. De való, hogy ötven évnél tovább maradtak meg, s a koronák nem ártottak a német egységnek, s a német egység nem ártott a koronáknak. Mondom: engemet mélyen impresszionált, amihelyt politikát látni egyáltalában megtanultam, a Bismarck gondolatmenete, s ő lett előttem a politikus. Nagyon, azt hiszem, nem tévedtem ez érzésemben.

Ami Disraelit illeti: az ő gondolata talán kevésbé gyújtana fel. Ha nem szükség az, hogy születési arisztokráciák legyenek, akkor az sem szükség, hogy megújuljanak, s megújuljanak azzal, hogy maguk vezetvén, akár bizonyos fokig maguk kárára is, a társadalmi fejlődést, egyben továbbra is vezérei maradjanak a társadalomnak. Ez a gondolat tehát egészen külön házigondolat a főrendek számára, melyet kívülállónak csakugyan tolakodás volna rájuk erőltetni akarni. A fő a társadalom fejlődése, s nem az, hogy kiket ne vessen ki útjából. Azaz hogy: a fő volna, ha a fejlődés egy kicsit azoktól is nem függene, akik útjában állnak. S itt szól közbe a Széchenyi gondolata, mely valóban a legnagyobb magyarrá teszi emberét, mert a legnagyobb magyar gondolat. És pedig azért, mert Magyarországon a társadalmi fejlődés nem egy kicsit, hanem nagyon, a lehető legerősebben összefügg a főrendi emberanyaggal. Nálunk kell, hogy a főrendek vezessék a fejlődést, mert ők valók erre s ők erre valók.

Az oka mélyen történelmi.

Mindenütt másutt azt, amit manapság fejlődésnek nevezünk, a polgárság s a munkásság vezeti. Nálunk is: gerjeszti - de az egész nemzettesttel szemben a helyzete más, mint egyéb polgárságoké s munkásságoké. Mikor világszerte már kialakult volt e két rend s az első már diadalra jutott, a másik már diadalútnak indult: nálunk még nyoma sem volt. Nálunk elébb volt meg a liberális és demokrata eszme, mint az emberanyag, mely szükségessé tenné. S ez időben a történeti magyarság szent-eltökéléssel megadta adóját az időknek, s intézményeiben elfogadván a liberalizmust, maga visszavonult: jogos örökségben, megszolgáltan s azt hitte: élelmesen is: a hivatalokba s a földbirtokba. A többi termelési ágakat, amiket egy kicsit le is nézett s amikhez különben is tőke kellett, amije neki nem volt s amit idegenből kellett venni: átengedte az idegeneknek vagy az addig másodrendben tartottaknak. Hosszas volna most kifejteni - más téma ez s más alkalommal kell -, hogy ebből mily tragikuma, állt elő a régi középrendnek, mikor egyszerre kitűnt, hogy ezek azok a termelési ágak, amik manapság vagyont s ezzel jelentőséget s ezzel hatalmat adnak. Ide csak az tartozik, hogy ezek azok az ágak is, melyeknek számára mintegy munkafeltételül szükséges a társadalmi haladás, ezek azok az emberek, akiknek emberi voltukhoz kell a több szabadság. Ma már van polgárságunk, van munkásságunk, van úgynevezett intellektualitásunk, de jogos és szükséges, mert végső fokon az egész számára szükséges követelődzésében maga előtt is megbénítja, hogy nem függ, ma még, annyi hagyományos, mintegy családi szállal össze az egész nemzet-testtel, mint például Angliában vagy Franciaországban. S ha így a polgárság s a munkásság bizonyos fokig megkötött arra, hogy a haladásért úgy legyen a természetesen kiállható emberanyag, mint nyugatibb hazákban: viszont az úgynevezett történeti középosztály e szerepre szinte elsorvadt az ő évszázados és sokban ma is tartó elzárkózottságával. Olvastam egyszer a szellemes mondást, hogy a magyar államiságot tulajdonképp a rossz országutak tartották meg, - az abszolút császárok könnyen megfojthatták volna a magyart, de a feneketlen országutakon semmi parancsuk, stafétájuk, katonájuk és hatalmuk nem ért el a kúriákig s a vármegyékig... Ez sokkal jobb vicc, semhogy egy csepp igazság ne volna benne. Négy század történelmen át a passzív rezisztencia volt a magyar mimikri s bizonyos fokig ma is az. Ez, amilyen nagy megtartó erő volt, olyan sorvasztó is volt, s már Széchenyit ellentétbe állította a történelmi középosztály egy rétegével az a tapasztalat, hogy nagy elzárkózottságában némiképp elvesztette a fogékonyságot, s a hajlandóságot is, azon új dolgok iránt, amik alól viszont a magyarság sem vonhatja ki magát, ha tönkremenni nem akar. A világért sem az egész nemesség - hiszen Vörösmarty, hiszen Kossuth Lajos, hiszen Deák, Szalay és Pulszky is e rendnek volta hívei. De Széchenyi úgy ítélt, hogy ő s az ő rendje, alkalmasabb, mert világlátottabb, többet próbált, több vizekben megfürdött, több megalkuvásban s fölülmaradásban gyakorlott emberanyag az elkerülhetetlen haladás megindítására. S valami ebből ma is megvan. A hivatalaiban s birtokán s a megyében kissé elzárkózott s megmerevedett történeti középosztály több fájdalommal, mint simulással veszi a haladást, mellyel meg kellene alkudnia, s a polgárságot s a munkásságot, amely miatt ezt kell, nemcsak osztály-féltékenységgel nézi, de az idegennek szóló indulattal is. A főrendek azok, kik egyfelől nincsenek úgy, hogy úgy mondjam: diszkvalifikálva az újításos természetű nemzeti munkára, mint az ebben különben legegyenesebben érdekelt polgárság, munkásság és intellektualitás, - s ők azok, kiknek emberanyaga viszont gyakorlott a messzebbnéző politikában, fölszereltebb is arra, hogy változások után is jusson is, maradjon is neki, és egyformán fölötte állván valamennyi többi rendnek, elfogulatlanabb a nagy önreform megcsinálására. Főrendre nehéz azt mondani, hogy idegen és jöttment - s nem lehet a pápánál is pápábbnak lenni s a főrangúaknál jobban félteni a történelmi érdeket. Ez, mondom, magyar gondolat, mert Széchenyi Istvántól származik, és gyakorlatra váltható gondolat, mert: nem lehet eltagadni, a mi főnemeseink általában tehetséges emberek, s ha talán hamar van is, ha a miniszterséget nyomban a második alapvizsga után kezdik, viszont nem egyik valóban, nemcsak születésénél fogva, de született vezér is. Lehetséges volna, hogy Magyarország, mint a Vossische Zeitung írta, az öt gróf országa legyen, ha nem volna tehetségük hozzá, hogy ők legyenek az ország?

Tehetségüket most is megmutatják, mikor megteszik - s valóban cselekszenek, nemcsak beszélnek -, hogy az öt gróf országából a magyarországi népnek országa váljék, s a nép emberei, s az új rendek, az új gondolatok s az új intézmények forradalom nélkül vonuljanak bele a magyar nemzeti történelembe. A főrendi demokrácia elégtétele annak, aki hitt a magyar demokrácia lehetőségében s a magyar főrendek hivatottságában.