Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám · / · A politika mögül

A politika mögül
Biró Lajos: Nemzeti és nemzetiségi politika
V.

Ha egy magyar államférfi azt mondaná, hogy ő a háború tapasztalatai alapján és arra való tekintettel, hogy az egész romániai román közvélemény végül irredentistának mutatkozott, erre való tekintettel tehát meg akarja oldani az erdélyi oláh kérdést és örök időkre meg akarja szüntetni Romániának erdélyi aspirációit, és ha kijelentené, hogy e végből tehát Erdélynek félromán jellegét úgy szünteti meg, hogy ötszázezer erdélyi oláh családot (két és fél millió lelket) Erdélyből eltávolít (hogy szelídebben hangozzék, mondjuk: a birtokaik állami kisajátítása után), Magyarország más vidékein telepít le, esetleg egyszerűen a román határra deportál, csináljon velük Románia, amit akar, és a helyükbe (az eltávolított harmadfél millió román helyébe) magyarokat telepít le, amerikai ˇmagyarokat vagy csángó magyarokat, ha egyszóval egy magyar államférfi és egy magyar törvényhozás akármilyen eszközökkel, de Erdélyt vagy Magyarországnak egyéb nem egészen magyar részét valóban magyarrá tenné, akkor ezt a cselekedetet lehetne brutálisnak, keményszívűnek, könyörtelennek, de nem lehetne logikátlannak és céltalannak nevezni. A kérdés az: el lehet-e képzelni olyan elhatározást, amely kétmillió-ötszázezer embert áttelepít vagy az országból kiűz. A válasz: nem lehet. Száz és egy okból nem lehet, a százegyedik ok az, hogy a harmadfél millió kiűzött helyére nincs honnan venni a harmadfélmillió magyart! (De ezenkívül még éppen száz ok van.)

Ha azonban a harmadfélmillió románt Erdélyből ki lehetne űzni, azzal a magyarországi nemzetiségi kérdés még semmiképpen se volna megoldva. Akkor még mindig maradna nemzetiségünk keremszámban vagy hét millió főnyi. Mi történjék ezekkel? Lehet-e ezekkel szemben a háború előtti nemzetiségi politikát folytatni?

A háború előtti nemzetiségi politikánkat az jellemzi, hogy oroszlánerejű volt a szavakban és kappantehetetlenségű volt a cselekedetekben. Az oroszlánerőt és a kappantehetetlenséget azonban alaposan szemügyre kell venni, hogy igazi karakterüket megismerjük.

Ami a szavakat illeti, nemzetiségi politikánknak kettős arca volt. Hivatalos megszólalásokban, internacionális gyűléseken való szónoklatokban, külföldi újságcikkekkel való polémiában a mi nemzetiségi politikánk úgy jelentkezett, mint a világ legliberálisabb nemzetiségi politikája. Ilyenkor szokás volt valóban liberális nemzetiségi törvényünkre hivatkozni; ilyenkor szokás volt a községi és a megyei autonómiát és a magyarországi iskolaszabadságot emlegetni és ilyenkor volt szokás azokat a svábokat vagy oláhokat produkálni, akik Budapest vagy Kolozsvár környékén egy hosszú életen át egy szót se tanultak meg magyarul. (Hát tessék, itt van az a hirhedt kényszermagyarosítás.) A külfölddel szemben ez a mézédes hivatkozás arra, hogy Magyarország a szabadság utolsó szigete, végül is teljesen meddő maradt. A Magyarország ügyeivel foglalkozó egész külföldön, az angol publicisztikában éppen úgy, mint az oroszban és a németben, a német konzervatív sajtóban éppen úgy, mint a szociáldemokrata sajtóban, elterjedt és megerősödött az a felfogás, hogy Magyarországon egy zsarnoki magyar kisebbség tart erőszakos uralma alá szorítva egy nemzetiségi többséget. Megerősítette ezt a véleményt nemzetiségi politikánknak befelé fordított másik arca. Amit némely politikusunk, de elsősorban sajtónk ezen a téren elkövetett, az a tájékozatlan emberben valóban felkelthette azt a hitet, hogy itt csakugyan valami nagydühű oroszláni erő szorongatja halálra a kétségbeesetten védekező nemzetiségeket. Ugyanaz a sajtó, amely alkalomadtán magasztos elvi fejtegetésekben mutatott rá a magyar nemzetiségek példátlan jogaira, ugyanaz a sajtó konkrét kérdésekben a nemzetiségek legtermészetesebb jogait is elvitatta, semmiségeket mámoros dühvel fújt fel országrengető nagy afférekké és a maga nacionalista hep-hepjével vérig sértette és porig alázta azokat a magyarországi románokat, szerbeket, tótokat vagy szászokat, akikről éppen szó volt és akikhez a budapesti szerkesztőség bölcsessége természetesen eljutott.

Ez volt az oroszlánhang. Hol volt a kappangyengeség? Nemzetiségi politikánk cselekedeteiben. Nem a közigazgatásunkat nevezem én kappangyengeségűnek; a közigazgatásunk olyan tudott lenni, mint a tigris, ha arról volt szó, hogy ne egy nemzetiségi képviselő, hanem egy kormánypárti képviselő kerüljön be a parlamentbe. A magyar állam egész nemzetiségi politikája az, amelyet impotensnek kell tartania mindenkinek, aki rászánta magát, hogy egy kissé foglalkozzék vele. Ez a nemzetiségi politika el tudta érni, hogy egy tót ügyvédet vagy egy román szerkesztőt győzelmesen sikanírozzon, el tudta érni, hogy egész vidékek népét néha felbőszítse és már-már lázadásba hajtsa, de nem tudta a mi nemzetiségi politikánk elérni azt, hogy akár csak egyetlen embert is megmagyarosítson.

Akik Budapesten vagy magyar nagyvárosokban a nemzetiségi kérdésről beszélni szoktak, azok, fájdalom legtöbbször se elméletben, se gyakorlatban nem ismerik ezt a kérdést, fogalmuk sincs tehát róla, mit jelent az, amikor ők egyszerűen világgá bocsátják azt a kívánságot, hogy ebben az országban mindenki beszéljen magyarul, nem tudják, mit jelent, nem kilenc és fél millió embert, hanem csak egy milliót is a nemzetisége megváltoztatására bírni. De mindenkinek, aki ezzel a kérdéssel foglalkozik, felelnie kellene legalább erre a kérdésre: látott-e már ő valaha embert, egyetlenegy embert, akit a magyar állam nemzetiségi politikája megmagyarosított?

Nehogy félreértés legyen: Magyarországon - hála Istennek - van magyarosodás. A világtörténelemben példátlan és a csodával határos az, ami Magyarországon történt: hogy egy kiveszőnek látszó kis nép így hódítsa meg újra az ősei országát, kisebbségből alig egy évszázad alatt így legyen többséggé és a vezető szerepét - előbb hihetetlen tömegek asszimilálásával, azután az arisztokráciája visszahódításával, azután polgárság teremtésével, végül a dinasztiája meghódításával - így helyezze egyre erősebb alapokra. Ez a száz év óta tartó magyarosodás most is tart, folytatódik majd a háború után is, - de nem a nemzetiségi politikánk következményeképpen, hanem annak ellenére.

Megmagyarosodtak tehát a városaink. Megmagyarosodott és nemsokára teljesen magyarrá válik az Alföld: a magyarság erejének legfőbb kútforrása. Szeged rác és német városból lett magyarrá. Békéscsaba és Szarvas tót városból (hány ember tudja Budapesten, hogy ezek nemrégen tót többségű városok voltak) a szemünk előtt válik magyarrá. Itt v a n magyarosodás. De ki látott olyan rutént, akit Máramarosban, olyan tótot, akit Árvában, olyan oláht, akit Krassó-Szörényben a nemzetiségi politikánk elmagyarosított volna? Ilyen rutént, ilyen tótot vagy ilyen oláht teremtett ember még nem látott.

Akik az úgynevezett erőteljes nemzetiségi politika hívei, azok néha nagy lendülettel döntő cselekedeteket kívánnak a magyar törvényhozástól a nemzetiségi kérdés terén. Ilyen döntő cselekedetképpen szerepel néha az összes iskolák államosítása; máskor a szerb és a két román egyház autonómiájának az eltörlése; ismét máskor az állami közigazgatás, néha végül a nagyszabású birtokpolitika. Ezek között a javaslatok között van olyan, amely szimpatikus lehet olyanok számára is, akik az erőszakot a nemzetiségi politikában ártalmasnak tartják. Faktum azonban, hogy törvényhozásunk semmi ilyenféle nagy cselekedetre, amely az úgynevezett energikus politika szellemében való lett volna, elszánni magát nem tudta. És éppen így faktum, hogy ezek a nagy cselekedetek egyetlenegy embert elmagyarosítani nem tudtak volna.

Az átlagos művelt magyar ember különösen az iskola hatását szokta túlbecsülni. (Hogy iskolaügyünk milyen szörnyű állapotban van és hogy tizenhatezernél több népiskolánk közül csak valami kétezer az állami iskola, azt kevesebben tudják.) Az iskolának van is jelentősége ott, ahol magyar többség közé beékelődött egy nemzetiségi kisebbség. Budapest környékén néhány sváb falu szépen elmagyarosodik; magyarul tanít az iskola, magyarul beszélnek a Budapestre bevonuló katonák: magyarul beszél a Budapestről kiszivárgó munkásnép. De Árvában vagy Krassó-Szörényben tehetetlen a legjobb iskola is (hát még a rossz.) Amit a gyerekek az iskolában megtanulnak, azt egy-két év alatt tökéletesen elfelejtik. Ha a nagy iskolareform előbb a saját nyelvükre tanítaná meg őket, azután tanítaná őket magyarul, azután vinné őket be az ismétlő iskolába és végül a magyarrá vált hadseregbe, akkor - ha az egész magyar belpolitika egyébként is megváltozik - el lehetne érni... nem azt, hogy már most egész Árva és egész Krassó-Szörény magyarrá legyen, hanem azt, hogy Magyarország lakosságának ne hatvan százaléka értsen magyarul, hanem nyolcvan, kilencven, idővel talán száz százaléka.

Ehhez mindenekelőtt egy dolog szükséges: minden erőszak kiküszöbölése. Se hangban, se cselekedetekben semmiféle ádázkodás. Az erőszaknak egyetlenegy eredménye lehet: dac és gyűlölet és a nemzeti érzés felébredése azokban a tömegekben, amelyeknek nemzeti érzésről egyelőre fogalmuk sincs. A magyarországi nemzetiségeknek az a része, amely kultúrvágyakat egyáltalában ismer, szívesen küldi a gyerekeit az állami iskolába és örül, ha a gyerekei megtanulnak magyarul. De hogy az erőszaknak mi az eredménye, az megmutatkozott a délvidéken, ahol az igazán lojális svábokat is feldühítette, hogy a gyerekeiknek nem volt szabad németül imádkozniok. (Nagyon helyes volt, hogy végre is megengedték nekik.) Amikor egy kis szászfalásról van szó, sajtónk kedvvel emlegeti Posen példáját. De azt nem emlegetik, hogy a hatalmas Poroszország milyen szörnyű kudarcot vallott ezzel az erőszakos poseni politikával. Az amerikai példát is nagyon kedvelik nálunk: hogy ugye, hogy siet ott minden bevándorló angolul megtanulni. De arról elfelejtkeznek, hogy Amerika nem ismeri a nemzetiségi elnyomást, hogy a rutének vagy a tótok egyesületi szabadsága éppen olyan hozzáférhetetlen, mint a magyaroké vagy az angoloké, hogy a rutén vagy a tót öt év múlva választó lesz Amerikában... oh, hiszen az olvasót bizonyára sértené ezeknek a közhelyeknek az unalmas felsorolása.

Angolosít vagy magyarosít: az érdek, a fejlett kultúra, a szabadság levegője, a piac, az út, a vasút. Magyarosított eddig Magyarországon: a magyar nép beolvasztó ereje, a városi fejlődés, a demokrácia minden haladása, így mellesleg megemlítve a szociáldemokrata párt, amelynek a gyülekezeteiben szívesen beszéltek magyarul a nem magyar résztvevők is; mert senki őket rá nem kényszerítette, viszont ők azt óhajtották, hogy a többiek megértsék őket. Magyarország pompás geográfiai és erős állami egység; amint a magyarországi nemzetiségek vezetői csak magyarul tanácskozhatnak, ha meg akarják egymást érteni, éppen úgy fog minden magyarországi szerb, tót, román vagy német magyarul beszélni, ha Magyarország gyarapodó kultúrája, kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági fejlődése érdekévé teszi, hogy magyarul beszéljen. Egy van, ami ezt a folyamatot mindenekfelett hátráltatná és késleltetné: a mai magyar közigazgatás. A háború utáni reformkorszaknak nem lehet sürgősebb teendője, mint hogy ez a rettenetes közigazgatást megreformálja. Államosítani? Az autonómiát kibővíteni? Én az ideális megoldásnak azt tartanám, ha az általános választójoggal egyidőben a közigazgatás államosítása jönne, mert Magyarországon az állami intézmények általában jól beválnak. Mindazok viszont, akiknek véleményét nagyra tartom, ellenségei az állami közigazgatásnak és az autonómia bővítése mellett vannak. A fontos ez: közigazgatásunk hajmeresztő módon alkalmatlan volt már a múlt feladatainak az elvégzésére is, százszor alkalmatlanabb lesz a jövő feladatainak az elvégzésére.