Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 9. szám

Walleshausen Rolla: Egy falusi vasárnap délután

A frissen súrolt, tiszta, szőnyeges szobákban le vannak engedve sorra az ablakfüggönyök, az erősen tűző nap megtörik sima fehérségükön és visszaverődik a kertre, a tarka virágok közé.

Idebenn hűvös van.

A félhomályban halványan rajzolódnak a bútorok: két sima, széles barna ágy fehérbatiszt takaróval; a képek a falon; a nagy állótükör.

Ez a nagynéném szobája. Megállok a tükör előtt, belenézek; sejtem magamat. A pongyolámon nyitva vannak a kapcsok. A hajam borzas. Mezítelen lábamon magassarkú, piros papucs. Nyújtózkodom és megvillogtatom a fogamat.

Elmegyek a két komoly, méltóságteljes szekrény előtt. Ki akarom nyitni, rázom; nem enged. A két fényes zár bámul rám. Be van zárva. Benyitok egy kis, tapétás ajtót oldalt. Világosság csap a szemembe.

Egy vörösre festett fürdőkád áll a sarokban.

Hunyorgatok. Beljebb megyek.

A nyitott ablak tele van vörös virágú muskátlival. Ágaskodom, kinézek fölöttük az udvarra; a baromfiudvarra látok: Fehér kacsák meg libák fürdenek egy pocsolyában, csirkék szaladgálnak össze-vissza, egy tarkatollú kakas kinyújtja a nyakát, kukurikul.

Túl a kerítésen egy legény megy a bokrok között; kulcsot lóbál. A jégverembe megy jégért; fagylaltnak.

Megnyalom a számat. A papucsom végig kopog a vörös téglákon. Meglökök egy széket lustán, belenézek egy kicsit a fehér keretes tükörbe a falon. Visszamegyek a hálószobába. Becsukom magam mögött az ajtót.

Sötét van, nem látok semmit. Csak úgy találomra indulok el a futószőnyegen.

Ajtófélfát ér a vállam.

Most már a másik szobában vagyok.

Irma szobája.

Inkább tudom, mint látom, hogy hol áll minden: a kis fehér mennyezetes ágy, világoskék selyem takaróval, fölötte a halványkékruhás, aranyszőkehajú szűz Mária képe. Balra az ablaknál kis kézimunka asztal; meg az imazsámoly halványkék bársonytérdeplővel. Itt puhábbak a szőnyegek: Szmirna. Maga csinálta.

Tovább megyek.

Ebben a szobában van egy vörösbársony garnitúra. Albumok az asztalon.

Az egyik albumot, ha kinyitom muzsikál. Ott van benne az első lapon az anyám lánykori képe. Fehér gyöngyvirágból csinált kalapka van a fején, két oldalt lelóg karnyi vastag hajfonata; szája egy csöppet mosolyog. Olyan szép itt, így, ebben a vörösbársony muzsikáló albumban.

Leülök egy bársonyszékbe és előrenyújtom a lábamat. Szemem már újra megszokta a homályt.

Szétnézek.

A falon a «Honfoglalás» aranykeretben. Az ablaknál a sarokban könyvespolc, rajta vöröskötésű Jókai könyvek.

Szétnyitom az albumot.

Muzsikál.

Olyan édes ez a halk rokokó dal és olyan édesen mosolyog az édesanyám.

Egy ajtó nyílik oldalt.

Odanézek.

Az unokaöcsém fáradt, álmos feje kukucskál ki. Szétnéz.

- Aludtál? - kérdem.

- Te muzsikálsz? - kérdi.

- Látod - mondom és nevetek. - Gyere ide.

- Nincs rajtam kabát, - mondja és nem jön.

Szétbámul a szobában. A lábamat veszi észre, hogy meztelen. Nézi éhes, kamasz szemmel.

Lerúgom lábamról a papucsot.

- Van a patikusék Böskéjének ilyen lába? - kérdem nevetve.

Nem felel, sejtem, hogy elpirul.

Hallgatunk.

Én hátravetem magamat a székben, ő meg bámul ki a félig kinyitott ajtón és a kilincset fogja.

Tudom, hogy nagy harcok dúlnak ennek a kamasz gyereknek a lelkében most.

Visszahúzódik.

Hallom, hogy motoz a szobájában. A kabátját keresi.

Vissza fog jönni, tudom.

Várom. Lábamra veszem a papucsot és behúzom a pongyolám alá.

Egy kis idő múlva újra nyílik az ajtó.

Jön. Gyáván, félszegen leül egy másik székbe, szembe velem.

Sóhajt.

Úgy teszek mintha nem hallanám.

Megmozdul, újra sóhajt.

Megfogom a kezét, magamban nevetek halkul.

- Palkó, - mondom neki csöndesen, - Palkó, nézd, hozzám őszinte lehetsz; ugye te szerelmes vagy?

Bólint és újra sóhajt.

A szobában egy ideig csönd van, hallom, hogy ketyeg az óra a zsebében; olyan, mintha a szíve dobogna.

- Böskébe ugye?

Fejét rázza. Nem.

- Hát? - csodálkozom tettetve. - Kibe?

Végigsimítom a hajamat és a kacagás már egészen a torkomat fojtogatja.

Tudom, hogy mit fog mondani, de én az ő szájából akarom hallani.

Visszafojtom a lélegzetemet. Figyelek.

Megszólal. Különös, rekedt, komikus a hangja.

- Tebeléd.

Egy ideig még ülünk mozdulatlanul szemben, a félhomályban farkasszemet nézünk.

Aztán becsapom az albumot. Fölkelek és lassú, vontatott lépéssel kimegyek a szobából, át a komoly, nagy ebédlőn, meg egy zöldgarnitúrás szobán, ki az üveges verandára, de mielőtt kimennék visszanézek. A nyitott zongora billentyűi csalogatnak. Meglibegtetem az ujjaimat, de nem megyek vissza.

A verandán világos van.

Fehér kertiszékek állnak a sarokban és a közepén egy hosszú, fehér, rojtos abrosszal leterített asztal, rózsás csészékkel, csillogó kristály-poharakkal, süteményekkel, meg borokkal megrakva.

Már megterítettek.

A széles fehér kőlépcsőn a kert felől Irma jön föl, tele van a fehér csipke köténye rózsákkal.

Már ki van csípve; rózsaszín batiszt ruha van rajta, elöl megfeszül a mellén; az arca rózsás és fekete haja ki van sütve.

Rám néz.

- Szent Isten - mondja megijedve. - Te lusta; már fél négy, négyre itt lesznek a vendégek. Mikor leszel kész?

- Törülközőért mentem - magyarázom - de be van csukva a szekrény.

Nevet: - Csacsi; hát persze, hogy be van csukva - mondja és olyan természetesen cseng a hangja. - Majd viszek be, csak eredj, siess!

Kiveszek a kötényéből egy rózsát és kimegyek a hátsó ajtón; végigszaladok a folyosón és szétszórom a rózsaszirmokat.

A konyhaajtóban áll a Néni, selyemruhája elé nagy fehér kötény van kötve, egy cseléddel beszél, nem vesz észre.

Besiklok az ajtón.

Ez az én szobám.

Alig egy hete, hogy itt vagyok, de már hogy átváltozott itt minden. Sehol semmi abból a pedáns rendből, ami körülölel itt lépten nyomon, ebben a házban.

Csipkék, szalagok és könyvek szanaszét; hervadt fejű sárga rózsák a díványon, meg a padlón. A hintaszékre van dobva a tarkavirágú vörös selyemkendőm, hosszú rojtja lelóg a földre. A földön hever a nagy kerti kalapom. És az egész szobát betölti az én fojtogató, nehéz parfümöm szaga.

A függöny föl van húzva, betűz a nap.

Meleg van.

Végignyújtózkodom a kereveten, lábamról leesik a papucs, hajamból nagyot koppanva hull ki a két nagy hajtű, utána zizegve bomlik le a hajam és szétterül a földön.

A nap erősen tűz be az ablakon.

Megmozdul a hintaszék; az odavetett kendőm is megmozdul.

- Mizsurka! - mondom halkan, hízelegve.

A nagy, fehér angóra macska leugrik, nyújtózkodik a földön; idejön hozzám, fölugrik és amint így hanyatt, elnyúlva fekszem, a mellemre ül és dorombol.

Különös jószág ez a macska. Mikor először jöttem ebbe a szobába, utánam jött és azóta nem lehet innen kivinni. Néha, ha hívom kijön velem estende a kertbe, együtt sétálunk a holdsütötte, kavicsos kerti úton és ő dorombol nekem állandón, mintha mesélne.

Szegényke talán a boldogtalanságát meséli, hogy neki párnák kellenének, puha selyem párnák szanaszét a földön is.

És én megígérem neki ilyenkor mindig, hogy elviszem magammal.

Hosszú, ideges ujjaimat belesüppesztem a puha szőrébe; simogatom.

Dorombol.

Kinyílik az ajtó. A léghuzam meglibbenti, felfújja a fehér ablak-függönyöket és szétszórja az asztalon heverő újságlapokat.

Irma jött be. Egy törülköző van a karján.

- Mi bajod - kérdi - hogy még mindig heversz? A vendégek már itt vannak. Várnak. A tisztelendő is itt van, a fiatal patikus is, a jegyzősegéd is, meg a doktor nyolcadikos fia Pestről.

Fölülök. Mizsurka lecsúszik a mellemről az ölembe.

Irmára nézek.

- Az a pap lesz itt, akinél tegnap gyóntál?

- Az.

- Akkor nagyon szent lesz itt máma minden.

Irma nevet. Leteszi a törülközőt. Kimegy; az ajtóból még visszaszól: Siess!

A léghuzam a hajamba kap, szétrázza.

Leteszem Mizsurkát csöndesen egy párnára.

Fölállok. Nyújtózkodom.

Odaállok a tükör elé; hátul összekulcsolom a kezemet a nyakamon.

Ásítok. Aludni szeretnék. Leülök a hintaszékbe, hátradűlök.

Milyen ruhát vegyek föl? A fehér csipke délelőtt volt rajtam a misén.

Különös szent komédia volt ez a templom. Színes virágok, égő gyertyák, tarka képek, szobrok.

Az erős tömjénfüst az agyamra ült. Hangosan szólt az orgona és csengett az ének.

Az elsősorban ültek az asszonyok; kalapos, olcsó parfümös, gondosan öltözött asszonyok. Utánuk ültek a lányok, cicomásak és közöttük ültem én is.

A papon fehér csipkeing volt, meg liliommal hímzett miséző ruha.

Nagyon szent volt minden: A térdeplő, szélesszoknyás parasztlányok; - csak Palkóra nem illett a ministráló ing; komikus volt.

Elmosolyodom.

Halk, kocogó lépéseket hallok a folyosón.

Fölugrok. Kezembe veszem a fésűt és gyorsan simítom hátra a hajamat, összecsavarom hátul nagy kontyba és beletűzöm a két japáni hajtűt.

Mari nyit be, a cseléd, cicomásan.

- Még most sem tetszik készen lenni? - kérdi.

- Segítsen - mondom neki és nyújtom felé a lábamat. Leülök egy székre. Ő húzza az egyik lábamra a harisnyát, én a másikra. Belelépek a fehér félcipőbe. Ledobom magamról a pongyolámat, magamra kapom a fehér vászon szoknyát, meg a feketegalléros matrózblúzomat, bekapcsolom a fekete bőrövet.

- Ez hamar ment - mondja és vigyorog.

Bemártom a törülköző végét a mosdótálba, kölni vizet öntök rá; megtürülöm vele az arcomat.

Belenézek a tükörbe.

Mari a levegőbe szimatol: - Jó szag!

Kinyitom a parfümös üveget, lehajolok és az alsószoknyámra öntök, aztán végig húzom az illatos dugót az orra alatt.

- Hát ez?

Vigyorog, szimatol, én meg kisietek az ajtón.

Lekerülök hátra, a kis ajtónál megyek a kertbe. Letépek két kicsiny napraforgót és az övembe tűzöm. Most már lassan megyek mert a verandáról idelátnak.

A meleg kavics zörög a lábam alatt, az árnyékom előttem kúszik hosszan elnyújtva.

Irma elébem szalad: Gyere már. Együtt megyünk fel a fehér kőlépcsőn.

A vendégek már az asztal körül ülnek, lehetnek vagy húszan.

Szétnézek közöttük. Ismerős arcok; délelőtt a templom előtt a mise után mutatták be őket.

Meghajlok lányosan.

A néni rám néz, int a szemével.

Megértem.

Az öreg asszonyoknak megcsókolom a kezét, a fiatalokat megcsókolom.

Brr - gyorsan megtürülöm a számat.

- A tisztelendő úr, - mondja a nagybátyám.

Fölnézek. Egy kövér, kerek, mosolygós, piros arc.

Kezet nyújtok, megfogja hosszan, puhán, undorítón.

Egy üres szék van mellette, oda ültetnek.

Alig várom már a fagylaltot.

Veszek. A szájamhoz emelem lassan, nyalakodva.

Vanília, ez a kedvenc fagylaltom.

Fölpillantok, de ezen a sok különös nézésű szemen megtörik az én biztos tekintetem, újra a tányéromra nézek, egy kis citromfagylaltot is veszek a kanalamra.

- Szereti a fagylaltot? - kérdi a tisztelendő.

Épp a szájamba van egy darabka édeskés, savanykás fagylalt.

Ránézek félszemmel, oldalt bólintok, kicsit mosolyogva.

- Én a bor mellé állok inkább, - mondja, koccint és iszik; egy pohárral egyszerre.

Irma az asztal végén ül a fiatal patikussal; beszélgetnek.

Böske, a patikus húga, Palkó mellett ül lesütött szemmel.

Palkó meg rám néz. Összetalálkozik a szemünk, elkapja a fejét.

A fiatal jegyzőné mellett ül a jegyzősegéd, meg a doktor nyolcadikos fia.

Beszélnek, összenéznek, rám néznek, megint összenéznek. Látom, hogy rólam beszélnek. A nyolcadikos fölbiggyeszti a száját; sejtem, rám vonatkozólag.

Lesem, mikor néz rám újra.

Egy ideig várom. Végre fölnéz, rám néz.

Fölbiggyesztem a számat és elkapom a fejemet.

Bámul, biztosan bámul és nem érti, csak sejti.

Szopogatom a fagylaltot: az édes vaníliát meg a savanykás citromot, nem nézek föl a tányéromról, így lassan még is csak elmúlik az idő.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mindenki beszél, a zsivajban nem értem ki mit mond. A pap is szól, a búcsúról meg az időről, hogy szép.

Én meg csak bólintgatok, üres a tányérom, leteszem a kanalat.

Irmára nézek meg Palkóra kérdőn.

Irma az anyjára néz.

Figyelek.

Végre megszólal a néni:

A fiatalok tán elmehetnének egy kicsit a búcsúba.

Fölkelünk.

Merev, buta bókolások, kézfogások.

Végre lenn vagyunk a kertben.

Szétnézek, hogy hányan vagyunk.

Irma ott áll a patikussal a lépcsőn, Böske a Palkó karjába kapaszkodik, a jegyzőné a jegyzősegéddel már a kapu felé megy, a pap meg a nyolcadikos mellett állnak.

- Tisztelendő úr, maga is jön? - kérdem.

- Szépasszony kedvéért még a világvégére is.

- Bókol? - mondom és belenézek ennek a kövérarcú papnak a zavaros szemébe és nem bírom újra ráképzelni a liliomos misemondó ruhát.

A nyolcadikos jön mellettem, de úgy teszek mintha nem látnám.

Kimegyünk a kis rácsos ajtón a kertből az utcára.

Por van és zsivaj.

Idekünn tombolnak a színek. A csíkos ponyvájú sátrak, körhinta, libbenő paraszt szoknyák, tarka bokrétás legények, kacagások, mézeskalács szívek, tükrösek, ügyetlenek, meg gyöngyök színesek, meg ezüst színűek.

A por mint valami fojtogató köd ölelt körül mindnyájunkat, a kacagókat, vígadókat, a szegény beteg koldusokat meg engem.

Még nem értek ebből a szép nagy színes cécóból semmit.

Irma vezet a kezemnél fogva, mint valami kis ügyetlen iskolás gyereket.

Irma jelenti az én életemben a falut az ő kicsi erős kezével, mélyen ülő kék szemével, fekete hajával, erős, nagy mellével, folyton kacagó piros szájával.

Mindig áhítattal csodáltam nagy egészségét, de sohasem láttam ilyen tombolónak, mint máma. A melle gyorsan hullámzik, kicsi kék szeme tele van fénnyel és az arcán izzadság csöppek ülnek.

A sűrű tömegben előtte mindig szétnyílik az út. Ráncos paraszt szoknyák szorulnak összébb; erős paraszt legények lökdösik egymást és ő átvonul közöttük diadalmasan, maga után vonszolva engem.

Megbámul mindent, ami színes, tarka nyomású, buta képeket, gyöngyöt, pántlikát, minden tetszik neki és követeli, hogy nekem is tetszen. Ő a falu és most ő parancsol.

Már kezdem átlátszónak látni a port, örülök a gyöngyök csillogó színének, érzem, hogy erősebb lesz a kezem, csillogóbb a szemem, kócosabb a fejem, hogy nagyobbodik lélegzetvételenként a mellem.

A tömegbe amint megyünk összeverődik a kezünk. Egy puha lágy kéz, a pap keze, meg az én kezem.

Néha megszorítja, néha megsimítja - undorító és mégis, valahogy olyan kábító itt minden. Irma már elengedte a kezemet; messze jár, már csak néha látom fölbukkanni a vörös napernyőjét.

A pap mosolyog és hosszú tarka, mézeskalács rózsafüzérekkel aggatja tele a nyakamat.

Félek tőle, előresietek.

A tömeg szétnyílik, meg összecsapódik újra. Elvesztjük egymást. Föllélegzek.

Nagy, tükrös szíveket árul egy asszony. Kezembe veszek egyet, a legtarkábbat. Egy cédula van rajta.

Olvasom: a te szíved, meg az én szívem egy szív.

Valaki megérinti a vállamat.

- Legyen a tied.

Megfordulok. - De Palkó! - ellenkezem, csak szóval és magamhoz szorítom a szívet.

Kinyitja a pénztárcáját, kivesz belőle egy fényes koronát, odaadja az asszonynak.

Az megköpködi és boszorkány arccal vigyorog ránk. Egy remegő, erős kéz megfogja a kezemet.

- Palkó, - kérdem, - hol vannak a többiek? keressük meg.

Rám néz, erős, nagy akarat van a szemében, meg szerelem.

- Minek neked a többi? Itt vagyok én! Ismerem ezt a rongyos kis falut, mint a tenyeremet; hazatalálunk.

Ránézek. - De még is, - mondom, csak azért, hogy valamit mondjak.

Egy cigányasszony jön szembe velünk, papagáj ül az egyik kezén, egy láda lóg a vállán tarka cédulákkal.

- Jósolok szép kisasszony, - kínálkozik.

Palkóra nézek. Igen?

- Ha akarod, - mondja!

- Hányat húzassak - kérdi az asszony.

- Kettőt, - mondom.

A papagáj rám néz, lehajol és csőrével kiemel egyet, egy vöröset és utána megint egyet, egy zöldet.

Belekarolok Palkóba, össze ér a vállunk.

Olvasom, a zöldet először:

Bármint küzdesz is az élet zöld vizén, szerelem partjához csolnakod nem ér; a lány kiért epedsz, a parton másra vár.

Nevetünk. Széjjeltépem a papírokat a vöröset, meg a zöldet és széjjel szórom a levegőbe és kavarog a szürke porban a két buta szavakkal telefirkált tarka papír.

Palkó megszorítja a karomat erősen, úgy hogy fölszisszenek.

- Akarsz gyöngyöt? - kérdi.

A fejem szédül, a szájam tikkadt, fáradtan tűröm, hogy teleaggassa a hajamat, meg a nyakamat tarka gyönggyel.

Egy körhinta forog előttünk sebesen, valami különös, tarka virághoz hasonlít.

Egy ócska verkli szól a közepén.

Megállok.

Föl akarok ülni, a hintára akarok ülni. Akarok.

A hinta lassít, a tarka fityegő gyöngyök egymáshoz verődnek.

Megáll.

Fölülünk. Palkó mellém ül. Megindul a hinta lassan.

Palkó megfogja a kezemet. A hinta mindég, mindég gyorsabban forog.

Már nem látom a világot, csak egy tarka, egymásba olvadt szivárványhoz hasonló kört homályosan.

Valahol egy bódéban már ég a lámpa, annak a fénye tűz minden fordulónál a szemembe. A verkli szól ványadt nyikorgással.

A hajam kibomlik, egy hullámos fürt az arcomba csap, lihegve nyitom ki számat. A hinta forog sebesen.

Palkó lassan, remegve a fejem után nyúl és maga felé vonja.

Megcsuklik a derekam és összetapad a szánk; az övé forró, mohó, első, nagy, lüktető szerelemmel, az enyém fáradtan, aléltan, öntudat nélkül.

A hinta lassít; megáll.

Palkó leszáll, leemel.

Szédülök, de azért kacag a szám.

Nem tudom mi lelt, sohasem láttam még ilyen bolondos, buta, színes délutánt.

Már sötét van. Sziporkázó acetilén lámpák égnek a bódékban.

Egyik kezemmel görcsösen szorítom a mézeskalács szívet, a másik kezemmel meg Palkóba kapaszkodom erősen.

Jön mellettem lázasan, remegő testtel és lába minden lépésnél az én forró, asszonyos lábamhoz ér.

Már látom a kis rácsos ajtót. Idevilágít a verandán égő lámpa.

Én sietek, ő lassít és halkan, sokszor a nevemet mondja.

Az ajtó nagyot csattanva csukódik be mögöttünk.

Lord, a nagy bernáthegyi kutya ugatva szalad elénk.

A nyitott ajtón benézek a verandára.

Böske egy fonott nádszékben ül, szomorúan.

Víg csárdás ütemek szállnak ki a zöld szoba ablakán.

A nagybátyám zongorázik, valaki énekel.

Irma jön ki az ajtón, lejön a lépcsőn, egy levelet lobogtat: - A fiad írta.

Elengedem Palkó kezét; megtántorodik és lassan leül a kőlépcsőre.

Én meg végig megyek a kerten.

A szobámban már ég a lámpa.

Mari ágyaz. Köszön.

Ledobom a mézeskalács szívet a kerevetre.

A tükörbe nézek: gyöngyökkel teleaggatott, kipirult, kócos lányfej bámul rám vissza.

Leülök a hintaszékbe; fölszakítom a levelet.

Ákombákomos, kusza gyerek írás.

Kacagás hagyja el fáradtan a számat.

És a fehér angóra macska a kereveten dorombolva rágja a nagy, ügyetlen, tükrös, mézeskalács-szívet.