Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám · / · Figyelő

Ignotus: Arany s a népiesség

A Budapesti Szemle áprilisi Értesítőjében - n - az én március 2-i Nyugatbeli Arany-cikkemet okolja, amiért két hétre rá a Pesti Naplóban Kosztolányi Dezső azt írja a János Király előadásáról, hogy «a színpadról tiszta parasztnyelv hangzik. Nem a népies.» Ezt a különbséget, úgymond, ilyen kevés szóból nem érti - s ennyiben igaza van. Magyarországon népi magyar alig van egyéb, mint paraszti, s ezért a népi magyar nyelv körülbelül egybeesik a parasztival. Ezt keservesen kellett éreznem, mikor a Keller Zöld Henrikjét próbáltam magyarra fordítani, s nem találtam saját, a parasztitól elütő megfelelőjét a Keller nyelve városi, kispolgári népiességének. Így hát aki elismeri, pedig tagadni nem lehet, hogy Arany Jánosnak nyelve paraszti nyelv, az csakugyan nem mondhatja, hogy ez népies ne volna, sőt, minálunk, a népies. Hozzáteszem azonban, hogy Arany Jánosnak nyelve népiesül s ahhoz képest is, hogy ez minálunk csekély különbség, parasztibb népi nyelv, mint, akiknek nyelve népiességét joggal említi - n -: a Petőfié s a Jókaié. Ezeké viszont népiesebb, mint, akit ezek mellett tovább példának említ, az erdélyiességénél fogva inkább archaista, mint népi nyelvű Kemény Zsigmondé. S ha ezek után - n - azt kérdi, hogy «hol van hát az úri magyar nyelv?», akkor csodálom, hogy kérdi. De ha kérdi, megmondom. Ott van, például, Vörösmarty Mihálynál. Ott van, például, Gyulai Pálnál. Ott volt előttük, Kisfaludy Sándornál s Berzsenyi Dánielnél. Akiknek nyelve gyökeresen, Vörösmartynál dúsgazdagon s elbűvölően magyar, anélkül, hogy népies volna.

Azonban: amit én, az én Nyugatbeli cikkemben, arról mondtam, hogy Aranyban «népiességet meglepő keveset» találni, megállhat másik állításom mellett, hogy Arany «a paraszti magyar nyelvhez tér vissza». Mert az én cikkem a népiességet meglepő kevésnek Arany Jánosnak nem nyelvében találja, hanem költészetében, s éppen azt fejtegeti, hogy nem a nyelv népiessége teszi egyben a költészetét is, különben Dantét, de Petrarcát is népköltőnek kellene mondani. S meglepőnek és elragadónak találja s az előtte ismert világirodalomban példa nélkül valónak paraszti változatú nyelvbeli népiességnek és népi származású s neveltetésű költőembernek mutatkozását olyan legkiváltabb grand art-ban, aminőt, rafináltságánál s differenciáltságánál fogva, arisztokratizmusnak kell tekinteni a művészetben - aminthogy népi és ősköltészetben nincs rá példa s csak a művészet olyan exkluzívjainál találni, mint Flaubert vagy Konrad Ferdinand Meyer vagy, ezeket a neveket említettem, Edgar Poe. Ebben a megállapításban éppúgy nincs vállveregetés, mint abban, ha, teszem, az embert jobban meglepi a Goethe tudományos érzéke, mint a Darwiné, csak mivel aki költészetre született, az rendszerint nem született tudományra is. Ezért nem értem a gúnyt sem, mellyel - n - azokat traktálja, kik, Arany Jánosról írván e nagy művész paraszt voltát merik megállapítani. Ezek közt bizonyára nincs, aki ne tudná, hogy Arany nem volt paraszt, hanem kisnemes volt, - de túltehetné magát azon, hogy ez a különbség az 1817-i Arany-házban nem volt különbség. S aki ezt mint fokot állapítaná meg, nem mint adatot, - mint ahogy meg kell állapítani Byronról, hogy lord és Heinéról, hogy zsidó. Nem hogy magasztalják vagy becsméreljék, hanem hogy megmagyarázzák.

S hogy így benne vagyok, megadom azt a bővebb megmagyarázását, mit - n kíván, ama másik állításomnak is, hogy Arany Jánosnak egyetlen odavetett nótácskáján kívül egy sora sem szállt le a népbe. Amiket - n - e megfigyelésem ellen vet, azokkal nem annyira cáfolja, mint inkább magyarázni próbálja - főképp azzal, hogy Aranynak nem volt eddig olcsó kiadása. Ez is lehetne ok, bár Petőfinek sem volt népies kiadása 1879 előtt, mégis népszerű lett s lejutott a népbe. Ami ettől Arany Jánost - hitem szerint mindenkorra - elválasztja, vagy legalább is addig a messzebb jövőig, mikor (amit el lehet képzelni és várni) a népet éppúgy áthatotta majd a polgári kultúra, mint áthatotta például a kereszténység: az nem az Arany könyveinek velinje, hanem az Arany művészetének magasrendűsége. Ez áll még a Toldira is, melyről - n - jól mondja, hogy a nép megérti minden ízében s amely bizonyára egyszerűbb művészet is, mint a Buda Halála vagy a Keveháza. De ajánlom a próbát (én megtettem) hogy olvastassa el - n - ugyanazon népbeli emberrel a Toldit s a János Vitézt, hogy nem a János Vitéz lesz-e, ami megkapja. Sőt, ezt mellesleg mondom s csak idézem, amit Csizmadia Sándor, - maga is «paraszt» s maga is költő - bizonyára nem tapasztalat nélkül állít: hogy mindkettőnél még jobban megkapná Az Apostol, nem noha (mint Csizmadia szellemesen mondja) vezércikk, hanem mert az.

-

U. i. S ha már Arany Jánosról s az Arany-centenáriumról van szó: valamit mi sem hallgathatunk el. A Budapesti Szemle fentebb említett cikkén is átvonul az a fitymáló fanyalgás, ami minálunk a hivatal hagyománya, mikor napilapokról s nem hivatalos művészetről, tudományról és bírálatról van szó. Ám legyen s legyen igaz, tegyük fel, hogy Arany Jánosnak s centenáriumának nagyságával szemben a hírlapok felületességben, a nem hivatalos méltatások extravaganciában maradtak. De szabadjon megkérdezni, hogy hát a hivatalosság, mely immár ötven esztendeje él Arany Jánoson és Arany Jánosból, az akadémikusság s az egyetemi esztétika mi méltóval hódolt e nagyságnak? S ha nem méltóval, de legalább méltatóval, legalább megértetővel, legalább jellel arról, hogy érti e nagyságot s meg tudja mérni becsét? E kérdést éppen csak felvetem - felelni rá nem az én tisztem. Legfeljebb idézek itt egypár sort, ami éppen a Budapesti Szemlének Arany-számában jelent meg, Arany lelki életéről. S amely egyebek közt azt mondja Aranyról, hogy: «Az élet hóviharából menekülve a családi élet volt másik asyluma. Mély, de szemérmetes szeretettel ragaszkodik hozzá. A családi élet mágnese vonta el a szerelmi lírától. Feltűnő, meglepő jelenség: Aranynak nincsenek szerelmi költeményei. Mért nincsenek? Hisz a szerelem és a költészet rokonok: mindkettő az élet eszményítője. Tisza István egy szellemes előadásban ezt a hiányt dicsérőleg Arany költészetének férfias, komoly jelleméből magyarázta, a becsületességnek és erőnek jelét látván e különlegességben.

«Herczeg Ferencz, ki kétségtelenül az emberi lélek egyik legnagyobb ismerője irodalmunkban, Herczeg Ferencz e hiányról ezt írja: "A zord Toldi költője mindig idegen volt a gyöngéd szenvedélyek világában".

«Arany maga azt vallja, hogy szerelme, mint a bimbó, lágy tavasszal nesztelenül pattant. Aranynak ez a szemérmetes zárkózottsága különösnek tűnhetik fel mai nap, a hol fiatalok és nem fiatalok szerelmüket a kis hirdetésekben annoncirozzák (soronként 20 fillér) vagy sürgönyben jelentik (viszontválasz fizetve)...»

Itt megállok az idézésben, s csak annyit mondok hozzá, hogy e sorokat a hivatalosságnak legkiválóbb embere írta, az Arany centenáriumára írta, s ez volt a legkiválóbb, mit ez alkalomra Arany Jánosról a hivatalosság írt.