Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 6. szám · / · Ambrus Zoltán: Bossert és Dibelius

Ambrus Zoltán: Bossert és Dibelius
II.

Maradjunk egy kissé hamburgi írásoknál s forduljunk Dibelius Vilmoshoz, Hamburg egyik legnevesebb professzorához, a ki ugyanolyan odaadó szeretettel foglalkozott az angol irodalommal és irodalomtörténettel, mint Bossert a némettel. Ez a Dibelius tanár most negyvenegy éves, tehát abban a korban van, mikor az embert még semmiféle terrorral szemben nem fogják el a nyolcvanöt évesek aggodalmai; főmunkáinak egyike az angol regényírás művészetéről szól, másika: tanulmánygyűjtemény az angol irodalomról és kultúráról.

Milyen álláspontra kellett helyezkednie a háború kitörésekor annak a német írónak, a ki eddig minden érdeklődésével az angol kultúrán csüngött, «a német anglistá»-nak (hogy a Dibelius tanár szavát használjuk)? - megtudhatjuk, tőle, magától, ha elolvassuk azt a brosúráját, melyet 1914 októberében adott ki. (Deutsche Vorträge Hamburgischer Professoren: Wilhelm Dibelius: England und Wir. Hamburg, Friederichsen.)

Dibelius tanár, mint a többi utólagos próféta, nagy erejű érvek segítségével bizonyítja be, hogy Anglia háborúja, akármilyen meglepőnek tűnt fel egyesek előtt, csak természetes és kikerülhetetlen következése volt az angol jellem néhány olyan sajátságának, amelyet a sokaság nem figyelt meg eléggé. Ma már minden újságolvasó jól ismeri ezt az egész ideológiát, még se fölösleges megtudni, mit mond erről a legilletékesebb szakértő. Ne hagyjuk tehát figyelmen kívül Dibelius tanárnak ezt a kis értekezését, a mely nem térít el messzire tárgyunktól.

- Németországban - mondja - a kereskedő, a tudós, a katona mindig csak úgy érhetett el valamit, ha a nagy versenyben kiválónak mutatkozott és ha a maga terén a legnagyobb erőkifejtéssel állott elő, a melyre képes volt; Angliában a tudós meg a pap e nélkül is dúsan javadalmazott álláshoz juthatott, de ezt csak a nemességtől kaphatta. Csoda-e, ha a tizennyolcadik század óta az angolság legtipikusabb alakja a «snob» lett, a ki az előkelőket bálványozza és majmolja? Ahol mindenki gazdag lehet, mihelyt tűntet vele, hogy meg van elégedve a fennálló renddel: ott lassanként kiszáradnak az idealizmus forrásai és senki se oly elbizakodott, senki se oly arrogáns, mint a parvenü, aki felmászott az uborkafára... A puritanizmus, ma is, mint Cromwell idejében, azt képzeli, hogy ő kiválasztott nép, mely erkölcsileg soha se tévedhet... meg van győződve róla, hogy az igazság és a jog mindig az ő oldalán van, akár az aranytulajdonos asantikkal kerül szembe, akár olyan magas műveltségi fokon álló néppel, a milyen a német vagy a francia... Az angolban nagyra nőtt az a rettenetes szatócs-szellem, mely minden új dolognak, a kultúra minden új vívmányának csak a pénzügyi hasznát kérdezi, mely a műveltséget és a művészetet csak akkor értékeli, ha ennek a piacon jelentékeny árfolyama van. Innen ered, hogy az angol hihetetlenül tudatlan a külföldet illetőleg, hogy mindazt, ami nem angol, csekélyértékűnek vagy használhatatlannak tartja, tehát elutasítja, és hogy, amikor küzdelembe bocsátkozik a külfölddel, az eszközökben nem válogatós.

A német pedig nem ismerheti el, hogy föltétlenül felsőbbséges valami volna az a kultúra, mely az ország földjét már évszázadok óta egy törpe kisebbség kényelemszeretetének és sportszenvedélyének szolgáltatja ki.

Tehát: a «snob»-ságból, a puritanizmusból és a kalmárlelkűségből álló hármas egység ugratta bele Angliát a háborúba. Pedig angol és német - Dibelius szerint - egyformán arra született, hogy megértse egymást és karöltve járjon. Dibelius elismeri, hogy Németországban se minden tökéletes. Veszedelmesnek tartja azt a «túl-organizálást, túl-specializálást, túl-szabályozást», mely mindent a nagy egész teljesítőképességétől vár és elfelejti, hogy a német jellem alapvonása: az az odaadás, mely minden egyénit fel tud áldozni az összesség érdekében. De a túlság itt csak visszája, másik oldala egy sajátos nagy erőnek. Az egyesek lehető legfokozottabb erőkifejtésének ez a rendszeres egybefoglalása az összesség nagy teljesítőképessége érdekében, a mely egybefoglaltságban minden egyéni akarat eltűnik és az egyes ember az egész nagy organizmus tudatosan cselekvő tagjává válik: a németség nagy ereje és csak a németek titka. De a kalmárlelkű angol, a törpe kisebbség jólétének élő snob, a minden külföldit lenéző puritán hogy illik össze az idealista és egyben imperialista némettel?... ezeket az ellentéteknek feltűnő erőket mi utalja arra, hogy megértsék egymást és karöltve járjanak? Úgy látszik, főképpen: a fajrokonság. Mert Dibelius 1914 októberében még így borong az angol-német háborún:

- Az angolból sem hiányzik az a germán bensőség, mely magasabb ideálok felé tör... ez az oka, hogy a német lélek Angliában olyan megértő magasztalókra talált, mint Coleridge, Carlyle, Herford... És ez az oka, hogy az angolok legjobbjai mutattak rá először a puritán önelégültséggel együttjáró károkra. Főképpen Carlyle-ra gondolok, a nagy skótra, akinek könyveiben a germán lelkiismeret hatalmas szavakkal mennydörög a materializmus és az ellen a szabadság-vágy ellen, mely csak önző célokat ismer. Még ma se lehet elfelejteni neki, hogy 1870-ben, mikor csak kevés honfitársa értett vele egyet, volt bátorsága azt hangoztatni, hogy a germán nemzeteknek egymással kell tartaniok minden más fajból származó nép ellenében... Nyilvánvaló, hogy az angolban is megvan a minden germánt jellemző erős erkölcsi érzék, amely lehetővé teszi, hogy Anglia, ha majd lerázza magáról a materializmus uralmát, a német lelket jobban megbecsülje... Persze, ma a német anglista is minden gondolatával a német táborban van és lelkének egész erejével a német fegyverek győzelmét kívánja. De meg lehet engedni neki, hogy az ágyúdörgés közepett is elgondolkozhassék a jövöről, és ha Bismarck már a königgrätz; csata estéjén fontolgatni kezdte, hogy a legyőzött ellenséggel a jövőben szövetséget kell kötni a keleti szláv törekvések ellen, talán nem tűnik fel úgy, mintha a nemzeti energia fogyatékosságának jele volna, ha már most ilyesmire gondolunk Angliával szemben is... Világos, hogy Anglia csak akkor fog bennünket egyenjogú partnernek elismerni, ha már éreznie kellett a hatalmunkat; soha se választ bennünket, ha nem mi leszünk az erősebbek. Egyelőre tehát az ágyúké a szó és csakis ők beszélhetnek; nekik kell megértetniök Angliával, hogy az abszolút tengeri uralom ábrándjáról végképpen le kell mondania... Mi most nem a nagy Anglia ellen küzdünk, melyet jól ismerünk, szeretünk és becsülünk, hanem a nemzeti dölyf, a földhözragadt szatócs-szellem és a puritán képmutatás kis Angliája ellen, az ellen a kis Anglia ellen, melynek csúnyaságát éppen azok hangoztatták a leggyakrabban, melyet éppen azok korholtak a legszívósabban, akiktől becsülésünket soha se vonhatjuk meg: az angol kultúra nagy képviselői. Ebben a ránk kényszerített háborúban nem az angol kultúrát támadjuk, hanem azt a kultúra-ellenességet, mely angot lobogó alatt vitorlázik s a tengerek Napoleonját. Nem Shakespeare, Milton és Carlyle népe, nem az ellen a nép ellen harcolunk, mely európai kultúrát vitt a messzeeső földekre s mely még a jeges déli sarkon is ott hagyta a germán áldozatrakészség és bátorság nyomát. A szatócs-szellem ellen harcolunk, mely a kontinens legjobb fiainak, ezer meg ezer derék katonának holttestét rideg cinizmussal nemzeti haszon gyanánt írja be Anglia főkönyvébe; a képmutatás szellemét támadjuk, mely civilizálatlan emberek sokaságát viszi harcba az európai erkölcsösség és szabadság ellen s ugyanakkor a mi népünket, a több mint negyvenéves béke népét az egész világ előtt a béke gyilkosának káromolja.

Így Dibelius tanár, 1914 októberében, kevéssel az után, hogy élétének legnagyobb érdeklődését a háború hirtelen elszakította szerelme tárgyától.