Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 5. szám

Babits Mihály: Arany életéből
Apró részlet egy biográfiai kísérletből

Még jóformán tanuló koromban terveztem egyszer egy nagyobb munkát: Arany János életrajzát, az életírásnak egészen új módszere szerint. Valami benső életírás lehetett volna ez, melynek a külső biográfiai adatok csak tág kereteit képezhették s igazi anyagát a költő művei szolgáltatták volna. Valóban írónál, ha műveinek kronológiáját tűrhetően ismerjük, lehetségesnek kell tartanunk a teljesen pszichologikus életrajzot, mely a hős képzeteinek és hangulatainak történetét adja elő. Minden szó fontos itt: minthogy a jó költő műveiben kétségkívül csak azok a képzetek és hangulatok jelennek meg, melyek a költő lelki életében valamiképpen fontosak s minden szó egy képzet. Nemcsak amit magáról mond a költő, sőt nem is főleg az, hanem fontos minden, ami önkénytelenül és öntudatlanul nyilatkozik műveiben abból, amit látott, élt, mert csak az nyilatkozhatik és semmi sem lehet versében, egy szó, egy kép sem, ami megelőzőleg valahonnan lelkébe nem került. Nihil in carmine quod non fuerit prius in anima.

Az ily életrajz tehát a képzet- és kedélyvilág mozgalmainak története; módszere a költeményeknek képzetelemekre való fölfejtése s a külső életrajzi adatokat, amelyekhez a költő olvasmányairól szóló adatoknak is tartozniok kell csak annyiban használja föl, amennyiben azok segítik őt, az egyes képzetelemek eredetét kinyomozni. Értékes lehet az ily életrajz irodalomtörténetileg, a képzetelemek költőről költőre való átszármazásának megállapításával; értékes esztétikailag is, mert megismerve a költő egyéni képzet kapcsolásának törvényeit, megállapíthatja erejét a távol eső képzetek összekapcsolásában s ez a fantázia kvantitatív értékelését jelenti, ami az egyetlen kvantitatív s így talán összehasonlítható s tudományosan felmérhető elem az esztétikai becslésben. De értékes sokkal tágabb tudományos szempontból is, mert egyetlen lehetséges példája a pszichológiai életírásnak s voltaképp csak költőknél lehetséges, mert habár másoktól is maradhattak tekintélyes s kronológiailag rendezett írástömegek (levelek, naplók), de csak a költők hagyományaiban történt meg számunkra - magának a géniusznak erejénél fogva - a pszichológiailag jelentős képzetek kiválogatódása. Mint előbb mondottuk, a mi szempontunkból éppen nem a direkt életrajzi adatok tömege, hanem az implikált képzetek és hangulatok élményszerűsége teszi valamely írásmű életrajzi becsét.

Arany műveit így tekintve a legértékesebbek közé kell sorolnunk. Kronológiájukat is - ami módszerünknél nélkülözhetetlen - kitűnően ismerjük, csak a Toldi Szerelménél lehetnek nagyobb bizonytalanságok, de annak egyes részeit is, sőt strófáit, külső és belső nyomok után évről-évre elég pontosan lehet osztani. Azonkívül a rendelkezésre álló külső biográfiai adatkeret is elég részletesen kidolgozott már s a költő olvasmányait, irodalmi forrásait is tűrhető teljességgel ismerjük. Hasznos végre az is, hogy a versek nem ritkásan, hosszú időközökre elosztva, hanem (mint különben legtöbb nagy költő művei) csoportosan születtek, mert módszerünknél, ahol a részletesség fontos, lehetőleg csekély időközökről sok lelki anyagot kell bírnunk s aztán inkább hosszú hallgatás évei interpolálhatók.

Talán egyik legsűrűbb csoportja Arany poézisének az öregkori líra s az a rész, amely említett nagy tervemből - sok évvel ezelőtt - elkészült, Arany János életrajzát az 1877. év második felében tárgyazza, július 6-tól december 31-ig. Ez a pár hónap tudvalevőleg egy csodás másodvirágzás kora a hét sovány esztendő után, az Őszikék (csekély kivétellel) mind ekközt termettek. S nincs fél esztendő Arany életében, melyből nyíltan szubjektív emlék ennyi és ily sűrűn maradt volna.

És ez megbecsülhetetlen az életrajzírónak. Arany kéziratában (a kapcsos könyvben!) minden Őszikének pontosan alájegyezte idejét, a hó- és nap-számot. És jó darabon majd minden napról van, néhányról kettő is! Micsoda gazdag forrás a képzetvilág mozgalmainak történetéhez! Napról-napra próbálhattam kísérni egy áldott kedély hullámjait.

Az életírás itt a pszichológiai regények legaprólékosabb elemzéseinek érdekességére tarthat számot - hogyha sikerül.

A régi dolgozatnak kézirata, sajnos, időközben elkallódott, csak az első lapjait tudtam megtalálni, melyeken az Őszikék első versét, az Epilógust, próbáltam fölbontani képzeti és hangulati elemeire. Nem tartom egészen érdektelennek, közölni itt ebből az első öt strófa anyagának fejtegetését, nem annyira magának a dolgozatnak a kedvéért, mint inkább a módszer illusztrálására, melynek megértetésére egy másodrangú példa is jobb szolgálatot tehet, mint a legkitűnőbb elvont fejtegetés. Nem szabad visszariadni attól, hogy a rövid négy strófa fejtegetése aránytalanul nagynak látszó terjedelmet vesz igénybe. Ne feledje el az olvasó, hogy itt nem egy versnek kommentálásáról, hanem egy képzetvilág történetének megírásáról van szó s a vers számunkra csupán nyersanyagot képez.

1877-ben volt Arany kilencedszer és utoljára Karlsbadban. Bár mindig csak nagy rábeszélésre szánta el magát odamenni, félt a nagy út fáradalmaitól [*] s tán nem is érezte jól magát, a világfürdő fényes és idegen környezetében, mégis gyakran hálásan ismeri el, mily jót tesz egészségének a Károly-forrás [*] s most is testben-lélekben megerősödve térhetett haza a Margitszigetre.

A beteg költő ekkor már évek óta nem irt úgyszólván semmit. Utolsó nagyobb eredeti költeménye, a Bolond Istók II. éneke 1873-ban készült. Azontúl még 74-ig műfordítással, Aristophanessel foglalkozott valószínűleg ezt is olyan «kötés-szerűen»; 74 után meg Toldi Szerelmét vevegette újra elő, strófánként toldva; 75-ből csak egy «Ének az Öregségről» pár soros töredéke és egy szintén testi nyomorúságáról panaszkodó «akadémiai papírszelet» maradt (Toldi F. jóvoltából) reánk; 76-ból már éppen semmi, egész 77 júliusig (legfeljebb néhány strófa a Toldi Szerelméből.)

Betegségén kívül főleg hivatalos nyűgei okozták meddőségét. Lelke oly érzékeny volt minden zavaró hatásra, hogy ugyancsak jó órájának kellett lenni, melyben költeni tudott. Most azonban 1877 május 23-án, az Akadémia nagygyűlése lemondását ismételten nem fogadván el, de méltányolván okait (melyek közt már szemeinek gyengülése is szerepelt) egy évre összes teendőitől felmentette. Arany László evvel hozza kapcsolatba költői újjáébredését: «Mikor végre 1877-ben hivatalát letehette, megifjodott kedvvel és kitartással... két hó alatt több költeménye készült el, mint... huszonöt év óta együttvéve.»

Semmi, a művészi izgalom sem áll be ok nélkül: mindig (többé-kevésbé közvetlenül) külső benyomás költi; ez az értelme a Goethe szavának, hogy minden költemény alkalmi. Egyenként rá lehet mutatni a külső benyomásokra, melyek az Őszikék egyes költeményeinek keletkezésére alkalmat adtak; de mi lehet az oka annak, hogy ezek most ily könnyen, ily sűrűen, ily csekély alkalomra kiváltódtak, holott az előbbi években talán erősebb benyomások sem hozták létre e «reactio aestheticát?» Mi volt az a nagyobb benyomás, mely a sok kicsinynek munkáját előkészítette és könnyítette? Talán éppen a hivatalos fölmentés? De Arany ekkor még egyáltalán nem szabadult meg végleg; még 1878 körül verselt «a kötelesség vámpírvádjáról». Szünideje, az volt, de júliusban más években is szünideje volt. Minden esetre a huzamosabb időre nyert szabadság gondolata, testi felüdültsége, az utazással járó változások hangulatai s a hazatérés öröme éppúgy, mint a Margitsziget növényzete mind hozzájárultak költészetének felélesztéséhez - de magukban meg nem magyarázzák. Ezek, egy híján, előtte való években is így összetalálkozhattak - s az eredmény még sem volt ugyanaz. Fel kell tehát vennünk, ismeretlen hatóerőül azt a bizonyos «másodvirágzást», második ifjúságot, amely végre is legtöbb ember öregkorában megjön egyszer, egynéhány hónapra.

Arany valószínűleg nem remélte, nem is sejtette a bekövetkezendő áldott hónapokat, mikor egy nyári napon, július 6-án, megjövén «ritka kedve énekelni» - csak egy lemondó búcsúdalfélét akart írni, öreg kora gyötrelmeinek állítani emléket, mint ahogy próbálgatta már, kezdte is (1875 körül költ az Ének az Öregségről töredéke); s így született az Epilógus. Epilógusnak készült, prológus lett belőle.

De először talán még egy Epilógus, egy Ének az Öregségről igényével sem indult. Legalább az első strófa ötletszerű formája, hanyag hangulatlansága arra látszanak árulkodni, hogy ez sem eredt nagyobb szándékkal, mint bármelyik ama pársoros ötletkék, forgácsok közül, melyek ekkor már, valószínűleg nagyobb mennyiségben, mint ránk maradtak, hullottak el e gazdag műhelyből. Mintha erre vallana a forma is, amely oly hanyagul népies és művészietlenül egyszerű, amilyent Arany 1850 óta egy nagyobb komoly versében sem alkalmazott. Egy rövid ötlet testhez álló ruhája, ha hosszú strófasort öltöztetünk belé; előbb-utóbb céda lesz; szűk vagy lóg. Így nem hiszem, hogy Arany e formát (melyhez hasonlót, de még ott is zengzetesebbet, 1847-ben egészen a kor formában hanyag népiességének hatása alatt, a Rab gólyában [*] ) használt utoljára, most egy 15 szakos költeményre szánta volna, holott az, már ötödikszer-hatodikszor, kivált ha egyes sorokban több a hosszú szótag, kissé szinte «vonja lábát, mint a sánta eb».

A Margitsziget vasárnapjának - (vagy talán Carlsbadnak) mozgalmas kocsi- és omnibuszforgalma könnyen megteremhette azt az ötletet, amelyből kiindul ez a költemény, s amely nagyon rokon szellemű Arany egyéb forgácsos ötleteivel. Az ötlet - nem végződvén elég kemény élre, tovább fűződött, és társult hozzá az utolsó évek egész egyberagadt eszmetömbbe. Így kerekedett ki, szinte észrevétlenül, egy méla és igénytelen ötletből, a jelen kedvező diszpozícióban, az évek óta készülődő, többször megpróbált és félbehagyott Ének az Öregségről.

Az asszociáció természetes logikája szerint 3 részre tagolódik ez az eszmekör; - és ekként a vers is. Az első rész, amely az ötletet fűzi, (míg el nem szakad) - többnyire azokból a benyomásokból van összeszőve, melyek e költeménynek egyáltalán létet adtak; s friss impressziókon alapulván, ez a rész a legélénkebb. Omnibusz, kevély fogat, fényes tengely, cifra bak, s benn ülő hetyke úr, cifra nő - és az út (park-út) szélin baktató gyalog, akit ha sárral ver be a kocsi, félre áll, letöröli: - ez az első négy strófa tartalma, mindaz, amit Arany figyelme és ötletének menete a szigeti kocsiélet benyomásaiból kiválasztott. Aktív asszociáció eredménye már azonban az «úri lócsiszár» kifejezés; a magyar kocsin járó urak némely közönségessége szomorú gúny tárgya Aranynál már az Elveszett Alkotmány óta; könnyen társult most ide; s a találó «lócsiszár»-epitheton képzetalapja kéznél volt a kocsis-lovas környezetben.

E négy versszak előadása egyszerű, a formához simuló (s a forgácsos ötletkékéihez hasonló), népies kifejezésekkel (bizon, hetyke, hogy áll orra, baktat), melyek közül egyik (egy a lelkem!) nyilván a rím kedvéért lett ilyen. Nem a rím végett áll azonban a nem pöröltem; ez a pörölni szó kedvelt szava Arany öreg korának írásban, s úgy képzelem, hogy az életben is szójárása volt, mint sok öregnek; ennek a nem pöröltem kifejezésnek hangulata általában öreges és eszünkbe hozza azt az egész keserves képzetsort, amely Arany utolsóbb éveinek, és ennek a négy versszaknak is, minden gondolatánál, mint színező, a háttérben lappang.

De a kezdő ötletsor még maga után von egy strófát, az ötödiket - tisztán annak gondolati fűződése vonja ezt maga után, a friss benyomások itt kiapadtak; helyüket reminiscentia foglalja el. Petőfihez írt válaszában, 1847-ben ezt írja Arany:

Akartam (törzsöm) köréből el-kivándorolni
Jött a sors kereke és útfélre vágott
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
Tüske közül szedtem egynehány virágot.

Ilyen kapcsolatot és fordulatot vesz Aranynál fiatal korában a kocsis út-ról kapott képbenyomása; az országúti kép az egészben teljesen friss, akkori szalontai környezetének, s talán tíz év előtti gyalogbujdosása oly mélyen belévésődött emlékének impresszióiból összeszövődve. S most, mikor hasonló benyomások ugyanazt a képzetsort indítják meg újra lelkében (csupán az erőszakos ifjúság és csendes aggkor, a durva országút és előkelő park különbségéhez képest változott színnel: amennyiben az útfélre vágásból itt csak sáreső maradt, a «holmi tüske» eltűnt stb.) - most is a képzettársulás követi a megszokott utat, habár a friss impresszió már nem támogatja is azon végig őt: megint jön az útféli virág, de (hacsak a Margit-sziget letéphetetlen, hozzányúlhatatlan dísznövényeire nem gondolunk) már nem mint friss kép, sőt egyáltalán nem is kép, csupán idea.

Érthető tehát, hogy Bartal Antalnak [*] ) e strófánál holmi Carpe diem-ek szintén képmentes virágai jutottak eszébe, de téves úton jár, ha valami tényleges Ovidius, Verseghy, Berzsenyi vagy Nagy Imre reminiscentiára gondolt volna, én legalább azt hiszem, hogy sokkal kielégítőbb genealógiáját adtam Arany ez elhalványult virághasonlatának, hasonlatvirágának. Sokkal valószínűbb, hogy e hasonlat oka volt valamely Carpe diem-es hangulatnak, mintsem hogy okozata; ilyenformán lehetett oka e strófa első két sora a másik kettőnek.

Így a megelégedés témájához terelődvén, felszínre jutottak a háttérben oly sűrűn tolongó gondolatai az elégedetlenségnek a költő mostani helyzetéről, a benyomások különben is hátráltak és helyüket emlékek (reminiscentiák) foglalták el, az ötletsornak is vége szakadt, most, most jön az Ének az Öregségről! De bármily erős érzelemlánc idézte is fel, gondolatilag bajos az utolsó sorok látszólag elégedett végakkordjához fűzni (egyáltalán bajos az a költőnek, hogy a képzetek kapcsolódása nem tart lépést a gondolatmenettel, s pedig a költészetnek, eszköze a mondat lévén, a gondolat-összefüggést is meg kell őriznie) - ezért kellett az új indulás.

S ekkor villanhatott meg a költemény teljes terve: még két (hasonló terjedelmű!) rész: az egyik a jelen elégületlenségnek, a másik a vágyakban való kéjelgésnek szentelve. Megállapodhatott a tagolás külső jelzéseképpen a költemény első sorainak («Az életet már megjártam») minden rész elején való refrénszerű ismétlése, s talán a magábateljesedő befejezés ötlete is, amely felé tendálni kell, a rabmadár-hasonlattal, melyben a formareminiscentia gondolatát is visszahozza az ifjúkori költeménynek, a Rab Gólyának, melyet már említettünk.

Evvel lett a céltalan fűzögetett ötletből egy költemény.

 

[*] L. Ercseynél.

[*] T. Sz. IX. 96. Lobkovitz Bohuslavtól fordított vers.

[*] A betyár IV. része változatosabb; a vonós utolsó sor több helytt feliben tagolódik:
Azt a nevet, a gyöngy nevet.

[*] A kifejezés hangulatára nézve v. ö.:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhít egy parányit. (A vigasztaló. 1853.)