Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 4. szám · / · Figyelő
Rossz újságolvasó vagyok: lassanként már az se nagyon izgat, amit rólam írnak. Hiszen kevés is, mai magyar újságkritikában, törődni érdemes - hacsak az írói hiúság nem volna mint a tűz, melyet éppen a szalma lobbant leghamarabb lángra.
Most hallom - ezt se láttam - kiszerkesztenek valamely újságban, hogy egy nevemhez nem méltó, szenzációhajhász regényt írtam. Nem tudom, ki volt ez a kritikus, azt sem pontosan, így mondta-e? De nem érne váratlanul a vád, és szeretném róla elmondani a véleményemet: régi mondanivalót.
Nem feleletet, vagy ellenkritikát. A vád teljesen igaz: az a regény valóban azzal a szándékkal íródott, hogy érdekesebb legyen, mint azt egy német emlőkön felnőtt magyar kritikus megengedhetőnek vagy irodalminak tarthatná. Nem is a kritikusok, hanem a közönség számára csináltam s éppen azt akarom most megmagyarázni, miért adok oly sokat a közönség véleményére s miért oly keveset a kritikusokéra.
Először, mert a magyar irodalomnak van a legintelligensebb közönsége és a legkevésbé intelligens kritikája. Ez csodálatosan hangzik, de igaz: a közönségben ma már igen sok művelt, tág látókörű, sokat olvasott ember van (több talán mint más nemzeteknél, melyek nagyobbak s így kultúrájuk elégedettebb) - a kritikusok közt (néhány nagyon tiszteletreméltó kivételt nem számítva) alig akad ilyen. Átlagkritikusunk újságíró, s nem ér rá olvasni, csak amit muszáj: alig ismer mást az irodalomból, mint mai magyar fércműveket: a nagy magyar íróktól úgyszólván egyáltalán semmit (hacsak nem halovány s megvetett gimnáziumi emlékként vagy divatból s ostobán
Ezért van az, hogy az ily kritikus, még ha udvariassági, vagy féltékenységi, vagy irodalompolitikai tekintetek engednék is kimondani valódi véleményeit, s még ha igazában érdekelnék is őt a könyvek (aminthogy legtöbbnyire annyira érdeklik, mint a tanulót a kellemetlen lecke): akkor sem ítélkezhetne valami magas szempontokból: sőt még ha műveltebb volna is, mint amilyen, ítélete akkor sem lehetne oly elfogulatlan, mint a közönségé. Mert a kritika divatoknak van alávetve: csak a nagyközönség és főleg a naiv közönség képes a szépet és érdekeset bár mely formában meglátni s élvezni.
Valóban ez az utolsó pont a legfontosabb. Az átlag mai magyar kritikus mindent dicsér, ami az ostoba biedermeier divatnak külsőleg vagy belsőleg megfelel: ami érzelmes, finomkodó, kissé affektált, formában eléggé sablonos és tartalomban nem nagyon merész és érdekes. Semmi sem nyerheti meg tetszését, ami a léleknek kissé erősebb táplálékot is nyújt és a közönséget sznobság és divat nélkül is mélyebben érdekelheti. Semmi, főleg, ami a tágabb közönséget is érdekelheti, nemcsak az irodalmi tolvajnyelv és divathangulat beavatottjait.
Az irodalomtörténet azt mutatja, hogy a közönség ítélete megelőzi a kritikáét, és a jövendő kritikusa igazat ad az irodalmi jelen mobjának. Homérosz a népé volt mielőtt a filologusoké lett volna, Shakespeare a londoni suburb publikumáé, mielőtt a német esztétika lefoglalta. Talán nem túlzás, hogy minden nagy irodalmi műfaj a ponyváról indul el s gyakran évszázak múlva ér a tudósok asztalaira. A kritika rövidlátása és lassúsága ezek fölismerésében igazán megdöbbentő.
A nép, melynek lelkéből fakadtak, fölismeri rögtön. Ha van ma készülő nagy műfaj, hasonlatos régi korok eposzaihoz: a detektív regény az. A mai nemzetek nagy problémája a
S íme: a ma kritikusának szájában a legnagyobb gáncs az, hogy egy regény «a detektívregényekhez hasonlít».
A mi kritikusaink az Unalom szentségét prédikálják s irodalmunk már megint veszedelmesen kezd hasonlítani ahhoz a «jótársasághoz», amelyben nem illik életbevágó dolgokról beszélni. Valami exkluzív finomkodást és előkelő affektálást tartanak ők ma irodalminak; valami kerülését minden érdekesnek vagy lényegesnek, - amit ők «az olcsó hatások kerülésének» neveznek. Régi dolog, hogy az unalmas író olcsó hatásnak nevez mindent, ami érdekes. S ez az oka, hogy a mai regény nem tud a nép mélyebb rétegéig ereszkedni hatásával: a nép kényszerül a ponyvairodalomhoz fordulni, ha érdekesebb és életbevágóbb dolgokról is akar olvasni, mint az írónak erőltetett lelki finomságai és divatérzelgései. Az írók egymást terrorizálhatják a céh-sablonnal, de a nép olyan, mint a gyermek - nem lehet auktoritással terrorizálni.
Régen az írókat sem lehetett - Jókai és Mikszáth nem vetették meg az olcsó hatásokat. De sőt nem vetik meg ezeket a kitűnő külföldi írók sem, akik talán kritikusainknak jobban imponálnak. Hallva a sznob magyar irodalmárt, amint pl. Chestertont emlegeti, nem is gondolnád, mily izgalmas detektívregényt nem átallott megírni ez a Chesterton.
Végül az utolsó panaszom a mai újságkritikára, s talán a legkomolyabb, hogy roppant könnyű kielégíteni. Egész pontosan, recept szerint, lehet előállítani egy ilyen kis üres és édeskés biedermeier-hangulatot, amelytől a mai átlagkritikus el legyen ragadtatva. Általában elég könnyen megy náluk az elragadtatás. Mennyivel nehezebb őket ellenkezésig serkenteni s az úgynevezett «olcsó hatásokat» létrehozni. Valóban e mai kritikától a gáncs dicsőbb a sima dicséretnél.