Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 2. szám · / · Kaffka Margit: Hangyaboly

Kaffka Margit: Hangyaboly
Regény
V.

Mikor a káposztaágyak közelébe ért soror Virginia, meglassította a lépteit és komolyan, mély főhajtással köszönt «dicsértessék»-et az öreg Szelényinek, aki egészségi sétáját végezte ott a zsírfoltos reverendában, fakószínű öreg esernyővel a hóna alatt. Az öreg pap leemelte nagykarimájú, poros kalapját; és kövér, hamiskás arcát, mely olyan volt, mint egy jóindulatú, kedves vén szakácsnőé, mosolyogva fordította az apáca felé.

- Na, még nem is tudja az újságot, soror Virginia? Megjött a Rumkorff-gépünk!

- Igazán, tanár úr? Na, annak örülök! - mosolygott vissza a nővér és barna, szép arcáról eltűnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott nyájas, udvarias és nyugodt volt hangja, tekintete.

- Jöjjön velem a kerti iskolába, akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda hosszú kacskaringós sistergő istennyilákat tudok én magának abbúl kicsalogatni!

- Micsodákat?

- Olyan kunkorgós farkú, girbegurba, csavirgós égi csudákat, nővér! Az ám, olyan huncut egy masina az!

- Ne mondja!

Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához, ki szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr példás, tiszta életéről híres a püspöki városka minden papja között.

- Ha meglátja, nővér, megjön a kedve és kiguberál nekem még egy Röntgen-készülékre valót is; fél esztendeje zsorválok érte. Na, jön?

- Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a fizikaszobába. Most annyi a dolgom!

- Ej, menjen; maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a természettudományok... Na jó, mindörökké - hozza magával azt a Magdolnát is holnap! Majd megexamináljuk; majd kisül, mennyit ér az a tengerentúli doktori diploma!

- Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! - fordult vissza Virginia és arca élénkebb színt váltott egy pillanatra. - Soror Magdolna itt csak szerzetesnő kíván lenni és semmi egyéb; bántja minden emlékeztetés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs őbenne, valósággal csoda...

- Abbizon, egy fenomén, egy földreszállt angyal, egy hősnő; tudom, tudom. Hehe!

- No, megyek, most már komolyan; Dicsértessék...

Élénk arcjátéka csakhamar elnyugodott, csendesen haladt a pöszméte sorok közt, a nagy olvasó csontszemei halkan zörrentek ruhája mély redői közt. Arcát oldalt fordította a nyugvásra hajló nap iránt; úgy szerette ezt, ha félig hunyt szeme pilláira süttette enyhe, őszesti sugarait; s míg elgyönyörködött, belsejében fegyelmezett érzéssel, sietve gondolta el: «Mily fenségesek a Teremtő alkotásai!» - mert enélkül véteknek hitte volna bőre e szelíd örömét.

Jobb felől, a kandidátnők kertjében fekete abbégalléros lányalakok sétáltak a lombok alatt; őket is most terelte össze «párba» a drótkerítés mellett Berchtolda anyás, sürgető szava. Köszöntötték egymást messziről; a novíciátfőnöknő tölcsért formált két tenyeréből.

- Hogy van a Würdige? - kérdezte kiáltva; jókodó aggodalom zengett át a kert fölött e kissé rekedt hangban.

- Egyformán! Délután felszökött a láz. Imádkozzatok érte!

- Igen, igen! - bizonykodott kiáltva sok fiatal hang; fehér kezek emelkedtek a magasba és keresztet írtak a halvány arcok előtt.

Virginia tovább ment. A kertész háza előtt kinn állt a kisfiú, hároméves csöpp totyogós; az inge kicsüngött hátul. Közönyösen bámult az apácára és tovább majszolta barna kenyerét; már megszokta ezeket a fekete néniket születése óta.

Virágágyak közt vezetett ki az út a kertből egy boltozatos kőkapun át. Már hullatta magját az a különös, nagylevelű növény, (a kertész sem tudta nevét), melynek tojás alakú, kemény szürke terméséből olcsó rózsafüzérek szemeit készítik a jelöltek; szegény asszonyoknak, jámbor «egyesületi» nénikéknek ingyen osztogatnivalókat.

Egyik oldalon téres udvar látszott fiatal, nyírott akácokkal; a sarkig tárt széles «marhakapu»-n most jöttek be a csordáról a zárda tehenei. Súlyos, teli tőgyüket alig bírva, békésen és bután cammogtak el az apáca mellett a távolabbi istállók felé; ő kitért nekik megállva és elfordította arcát. Valami bizonytalan érzéssel nagyon csúnyának látta ezt a sereg trágyás állatot a nőstényi termékenység lelógó terhével; és ellenszerül egy szép természetrajzi olvasmányra gondolt, mely közgazdasági szempontból «tárgyalja» e hasznos háziállatot. - Holott Virginia eszes és tanult nővér volt.

Átment a gazdasági udvaron, az itatókút előtt és balra tért. Egy széles, sárga, földszintes épület ódon és parasztos tornácoszlopai fölött ez volt a felírás: «Szent József Ápolda - Szegény sorsú, katolikus elaggottak és rokkantak részére.» A bejáratnál egy alacsony nádszéken egy apáca guggolt; két keze csuklóban a térdén pihent, úgy lógott lefelé tehetetlenül, sárgán és soványan, mint egy csontvázé. Kiaszott arca tele volt apró bibircsekkel; kissé mégis puffadt bőrű és olyan színű, mint a régi elefántcsont. És mégis volt valami kedves, valami gyermeki ezen a lehetetlenül vén arcon, a fénytelen szemek merev elbámulásában, a kis vázfej ritmikus, bizonykodó bólogásában. Így ült már csak naphosszat és álmélkodott; több volt száz évesnél. Már föl volt mentve minden böjt, vezeklés, lelkigyakorlat alól; nem kellett már térdelnie a templom kövén, még a napi olvasót is mindegy volt, elmotyogja-e. Soror Mártha már nem igen vétkezhetett a földön!

- Gelobt sei...! Hogy mint van, kedves nővér? - lábalta át Virginia az itató vályúkat, hogy hozzájuthasson. A fehérfátylas múmia-arc még nem mozdult, tompult érzékelése még nem fogta fel a hangot, a közeledő alakot. «Hogy van? - kérdezte az újból egészen mellette; akkor felnézett rá és behúzott, reszketeg ajkával, megtört szemeivel, ó - mosolygott.

- Nagyon jól - felelt németül - meglepően tiszta volt még a hangja. - A Kegyelem nem hagyott el engem, Isten alázatos szolgálóját!... Úgy süt rám a nap!...

- Szeret-e még élni, Schwester Mártha? - (Szokás volt a zárdában, ki tudja hány év óta már, hogy ezt kérdezzék ettől az embercsodától, az Úr e százéves, szűzi jegyesétől. És tudták, hogy mindig ugyanaz rá a felelet.)

- Ach ja! Hogyne, míg Isten megengedi!

- Nem vágyik már az üdvösségre, a szentek társaságára? Nem kívánja az Istent színről-színre látni?

- Ach, még ne, most még ne! - és kis vázfeje gyorsabban kezdett bólogatni. - Minek sietni - motyogta - minek úgy sietni? Die Ewigkeit dauert ohne den ewig!...

Ennyi maradt meg sok ezer mise, böjti nap és olvasómondás után; ennyi - e százéves lélekben. «Az örökkévalóság úgyis - örök. Minek sietni? Mikor úgy süt még a nap.»

A vendég elköszönt innen is, gondolkodva, kissé lehajtott fővel ment tovább; szép délceg járása már az iskolaudvarban tűnt fel. Innét könyökölt félig a kertbe, nagy ablakaival a virágos ágyakra a szép, modern Újépület; szellős, nyílt folyosóival - egész derűs, világos és komoly hygienéjával. Jóleső emberi érzéssel nyugodott rajta a nővér tekintete; ezt szerette tán legjobban: a friss és eleven munka, a nyílt és bűntelen tudásvágy e kedves házát, mely félig az ő műve volt. Mert nem lehet vétek, hiába... vonzódni a világossághoz,... nem, mert hisz a poklok urát a «sötétség fejedelmé»-nek mondják; és... lám, soror Mártha, aki szent, mint egy kisgyermek, hogy szereti a napfényt!...

Kissé összezavarodott mégis; cikkelyes tanokat, vallási formulákat keresgélt, mint rendesen, hogy magára alkalmazza. - Már ott volt a nagy Ház előtt. A kettős U-alakú épület túlsó udvarán «balszárnybeli» társaság ült a nagy gesztenyefa alatt; imádkoztak vagy beszélgettek; tán az «Úrangyalá»-ra gyülekeztek már, esteli harangszóra. Virginia megösmerte a szigorú Leonát, a kegyes Simoneát és Evelinát, a «szent»-et, e még javakorban levő nőt, ki csak önsanyargatástól; böjttől, álmatlanságtól öreg. Derékban mélyen meghajolva köszönt feléjük messziről s ők karban feleltek; aztán befordult a másik udvarra, hol a szivattyús kút volt; tömjén és köményleves-szag áradt szét itt már szünetlenül; a templom és a konyha, meg a refektóriumok földszintje nyílott ide. - A hűvös folyosóra érve, váratlanul, hirtelen tört rá egy nagyon testi érzés; észrevette, hogy éhes. Írásmunkája volt, elmulasztotta az uzsonnát; vajaskenyere ott lesz még érintetlenül az apáca-étterem asztalán, az ő rendes helyén; beszaladhat elfogyasztani; az ő vacsorájukat majd csak fél kilenckor tálalják... De nem megy be, most csak azért sem, ilyen apró önmegtagadásokat nem szabad elhanyagolni, nagyon hasznosak a lélekre nézve, sokszor még inkább, mint a nagy lemondások, mert azok könnyen tesznek gőgössé... És életkorához képest szokatlan intenzitással érezte most a gyomor kívánságát; fontosságra jutott minden ezekben az életekben, mert lelkileg foglalkoztak vele és az «érzéki» csábok világa ennyire terjedt náluk mindössze. Szinte elszédült, ahogy a fordulónál elhaladt.

Az óvodából most tolongtak ki a «Portá»-nak nevezett kapun a város apróságai; pöttön fiúk-lányok lármás kis hadserege. Soror Adél erős, teli hangja, szép falusias magyar beszéde hallatszott pattogva, szaporázva, ahogy terelte őket; egy alvó kis fiú az ölében, a göndör fejecske széles, telt keblére szorítva; egy pityergő kis mocskos az apáca-szoknya ráncait cibálja. Ez az Adél még most is az a bátor, egészséges földbirtokos lány, a szép, friss, erős főispánkisasszony - gondolta el Virginia -, tíz éve van itt és nem lehet komoly kifogás ellene, mégis semmi apácás modor, szokás nem ragadt rá... Most is kilép a kapun a kicsinyekkel, utánuk néz egy darabig s őt is akárki láthatja ezalatt; nem, ezt mégsem szabadna tennie! Ott vannak az óvónőképezdések! Az ilyesmi rossz megjegyzésekre adhat okot a világiak közt; a látszatra vigyázni kell, annál inkább - ha a kívül élőkre személyesen hatni; néha velük érintkezni is akarnak; lelki javukra munkálkodván. S az meg micsoda suttogás ott a lépcső alatt; persze, Gregoria társalog Fenrich főtisztelendővel. Fenrich a portaszoba melletti irodában dolgozott itt a számadásokban, de ilyen alkonyattal hazamehetne már! Igaz, hogy Gregoriával unokatestvérek, és egyházi férfiút vétek volna kétellyel illetni gondolatban - de a nővér mégis túlságba viszi; aztán beteg is, meghűlhet itt a nyitott kapu szelében; szólni kellene neki; tán kötelesség is volna. Hogy tudhassa ilyenkor a lelkiösmeret, mi a helyes cselekvés; mit sugall igazi szeretet és nem gáncsos irigység, rosszakarat? ... Az volna csakugyan? O!...

A legnyíltabb fejűt is közülök elfogták néha ilyen kínzó, aprólékos, lelki kételyek. «A templomba, bizony, oda kell most bemennem!» - mondta magában. És ahogy a szenteltvízzel homlokához ért az ajtónál, éhségét, testi rosszérzését mintha elvágták volna; ezt jónak, az őrzőangyal biztató jelének vette. Az első kisoltár, a «Fájdalmas Anyá»-é előtt borult le s a térdeplő állványára támaszkodva két tenyerébe rejtette arcát. A templom néma volt és üres.

Lelki vizsgálat formájában sietve felidézte utolsó óráját, netaláni vétkeit. Büszke volt ma szegény Kunigunddal szemben, igen; testvérietlenül bánt vele; kifogyott a szelídségből. Ha ővele is úgy tenne az, akinek szeretetére vágyik, akinek helyeslése fontos előtte! És gondolatban az imént csaknem megítélte Gregoriát, amiért Fenricchel látta; holott nem tréfált-é el őmaga is percekkel előbb Szelényi papával?... A szombati gyónás előtt bocsánatot kell kérnie minden társnőjétől. - Majd kibékülnek az «öreg»-gel is a szokott formaságok közt, jobbról-balról arconcsókolják egymást alig érintve. - De változik-e valami ezzel?

Bizony, az öreg Kunigund bizalma odavan egészen az ügyek iránt, melyek pártolására hangolni akarta. Pedig vannak, akik őreá sokat adnak, kivált a fiókháziak közül; szókimondó, nyers beszéde tetszik, egy-egy furcsa, józan, paraszti megjegyzése szájról-szájra jár. Hiába, az öreget most már el kell ejteni; senki hozzá nem békélteti az ő terveihez többé; mert a csúnya, vétkes, féltékenység ébredt fel benne. «Az amerikai soror»... Ez hozta ki őt is a sodrából, ezért hagyta ott haraggal, felháborodva. Ó, mert hisz Isten látja, mily más az ő nemes barátságuk e kitűnő, drága teremtéssel; - az ő lelkes hódolata e kiváló nő iránt milyen más, mint ezek a félszeg ragaszkodások, e homályos, burkolt érzések, titkos-izgalmú hajlamok!... Nem lehet, hogy Istennek ne tessék az ő érzelme, - hisz csak jobb, különb óhajt lenni általa és a Magdolna kedvéért! - «Isten, - ő bizonnyal maga a megértés, - én csak mint valami végtelen erős és tiszta hajlamot tudom elképzelni, mely minden létező felé szabadon és vég nélkül kitárul!» - ezt mondta Ő, Magdolna, a minap, az a nővér, ki az élet viharában élte ifjúságát, aki mindent látott és ösmer, mindenen nyugodtan, aggályok nélkül tud gondolkodni; - aki nem hunyja le szempilláit az ima áhítatában, sem fölfelé nem fordítja szemeit, hanem tiszta, okos tekintetével nyugodtan, figyelmes arccal néz maga elé a misén; kezét ölébe-nyugtatva ül és csak akkor térdel le, ha az oltárnál folyó szertartás kötelezi. Ó, milyen csodálatosan finom, előkelő lelkű ez a nő; milyen biztos, egyszerű és mély természet; milyen derűsen és megtisztultan szent! Csak a tökéletesedés útja lehet - őt példaképül választani... De mégis, vajon nem foglalkoztatja-e őt túl az Istennek tetsző mértéken. Szabad-e földi lényre, eredendően-bűnös emberre így gondolni? Nem gőg-e már az is, ha a saját érzelmét oly magasra tartja, a többiek fölé helyezi? «Ah, - uram, ne vigy a kísértet be; de szabadíts meg...» Igen; ha oly nyugodt, biztos volna a lelki élete, mint Magdolnáé! Ha ő is úgy látta volna a világot, - igazi bűneivel és igazi kísértéseivel? Ó, ezek a hányódások, e görcsös tusakodás! Talán Isten próbája csak, mellyel választottait látogatja Kempis szerint. «Ideges dolgok ezek csak!» - szokta Ő, Magdolna, mondani. «Céltalanul fárasztják az érzéseket és nem visznek közelebb a Jóhoz.» Milyen más, milyen jóltevő, enyhítő az ő erkölcsi nézete mindenben!

Künn fátyolos-hangú csengettyűszó, ah, az Ave-ra hív már; és ő itt, a szent helyen, elfelejtett imádkozni... Virginia forró akarattal, görcsösön kulcsolta össze kezét; szemefehérét a szokásos, exaltált kifejezéssel fordította magasba, aztán lassan félig lezárta sűrű pillás szemhéjait; ahogy ezerszer tette, ahogy mindenki mástól látta itt egynek kivételével.

«Az Úr angyala köszönté Máriát; s ő méhében fogana a szentlélektől...» suttogta.

(Folyt. köv.)