Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 23. szám · / · Lukács György: Megjegyzések Balázs Béla új verseiről

Lukács György: Megjegyzések Balázs Béla új verseiről [+]
2.

Balázs Béla stílustörekvéseinek lényege mindig ez a "vakolat" mentesség volt, a vallomásnak egy olyan mélységből való kiásása, hogy az már ne a személyben lelje gyökerét és egy olyan formai zártságnak az elérése, melynek igazságát a formán túl való matériának igazán megtalált volta adja meg, egy valóban anamnetikus művészeté. Hogy más műfajokban milyen egyedülállóan sok az, amit eddig is elért, arról alkalomadtán beszéltem már (e lapok hasábjain is) és fogok talán még beszélhetni. Most egy pár kiszakított példával szeretném igazolni próbálni, hogy lírájának teljesedése e kis füzet sikerült verseiben jelen van és hogy ez a teljesülés egyedül álló és kívül esik a csoportok és irányok testvérharcainak csataterein.

Első verskötete a népdal formájának irányában kereste a tömörség művészi igazságát, a mostani versek túlnyúlnak rajta, arrafelé, ahonnan a népdal maga meríti formájának igézetét. Balázs Bélát nyilvánvalóan ez vonzotta a népdalformához, annak minden dekoratív "szépséget", minden ékítést, minden "művészi" hatáskeresést kizáró egyszerűsége, röviden (ha látszólag kissé félremagyarázható kifejezésekkel is), a népdal exaktsága, definíció jellege. Mert a kép és a meghatározás kettéválása az oka olyan sok finom és művészi vers szubsztanciátlanságának. A kép díszítéssé válik és ezért - ha izoláltan marad - inorganikussá bontja a verset, néha agyonnyomja vagy sekéllyé kompromittálja az élményt, mely rajta keresztül készült költőivé emelkedni, néha az ő súlyossága és ragyogása vész el a tőle idegen nyílt kifejezés prózai légkörében. Ha pedig "művészi" lelkiismeretesség okából képek anyagából készül az egész, megfojt mindent az egymásba fonódó képek nyomása, tartalmatlan ornamentumot alkot a csak magukban álló képek levegőtlen sorozata, vagy letompulnak és szürkévé vedlenek a képek egy súly és jelentőség nélküli légies szubjektivitás, a puszta, az üres hangulat elérésének kedvéért. (Hegel absztraktnak nevezi mélyen találó jelzővel, a lélek objektivációjának ilyen stádiumát.) De a népdalban és néhány ránk maradt ősi töredékben és abban a - kis számuk ellenére - csodálatosan sok igaz versben, melyet bírunk, nincsen ellentét kép és meghatározás között. Nincsen, mert a kép a lélek önmagát elértségének színvonalát jelzi, exakt definíciószerű kifejezése annak, hogy milyen az a világ, ahonnan a lélek jött, ahol a lélek - igaz lényegével - megpihen, mert tragikusan ősi otthonába tért. Azért nincs különbség kép és meghatározás között, mert az igazi kép, maradékot nem hagyván, pontos leírása egy valóságnak, melyet a hétköznapitól, úgy a közönségestől, mint a finom hangulatos subtilistől, nem valóság volta, hanem színvonala és intenzitása választ el, mely valóbb a valóságnál és elevenebb az életnél. És minden úgynevezett meghatározás ugyanilyen leírása ugyanennek a valóságnak. A lélek legendájának földjén nem válik el egymástól anyag és forma, tárgy és értelem, ember és világ. Ott csak egy valóság van, a lélek igazsága, csak egy művészet van, annak hű leírása, kitalálás, hozzáhazudás és felékesítés nélkül. A komolyság, a felelősségérzet és az ellenőrizhetőség világa. Persze, annak számára, akinek lelke eljutott odáig, hogy ennek a világnak egzisztens és kozmosz voltát megélje. Mert, aki innen maradt és a "hangulatokban" találja csak meg a lelkét (illetve azt a halvány és bizonytalan bensőséget, ami itt a lelket eltakarja) és "kép"-eknek kerek koszorúba fonásában annak művészi formáját, az vállat von, ha a lélek igazi tartalmairól van szó és azt mondja "metafizika" tehát távoli, semmit sem jelentő és semmire sem kötelező valami és az igazi kép "értéktelen" lesz a számára, "misztikus" ami megint ködösséget és tárgytalanságot akar jelenteni és a valóság pontos meghatározása száraz és költőietlen lesz az ő szemében. Az ilyenekkel nem lehet vitatkozni, őket nem lehet meggyőzni próbálni, "szemeik vannak, de nem látnak, füleik vannak, de nem hallanak."

A lélek világa csak az önmagát elért lélek előtt tündöklik a maga valóságában, ott nehéz drágakőszerű tárgyiasságot kap a metafizika "légiessége" és élet és halál sorsa, üdvösség és kárhozat dől el a kérdés száraz élességében.

Napod útján mennek, mennek
Búcsus búcsut énekelnek.
Órák, órák, búhozóid.
Hátuk van csak, arcuk nincsen,
Nyomuk van csak, lábuk nincsen,
Árgirus fuss, fuss utánuk.

Jaj elérni, útjuk állni,
Egyszer a szemükbe látni.
Mert a te fájásod semmi.
Azt kell tudni, nekik fájt-e?
Bennük, bennük nyomot vájt-e?
Árgirus és élve élnél.

 

[+] Balázs Béla: Tristán Hajóján. Kner I. kiadása