Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 22. szám

Návay Lajos: A közélelmezés körül

A közélelmezés bajai - a mindennapi élet jelenségei. Majdnem mondhatjuk, hogy több szó esik ma az általános drágaságról, - a szükségleti cikkekben tapasztalható hiányokról - mint a harctéri eseményekről. És amint ez utóbbiak megérleltek egy típust, amelyet köznyelven "kávéházi Konrádnak" neveznek, úgy a közélelmezés tagadhatatlan mizériái is megteremtették már a kritikusok egész légióját. Ezek a kritikusok - persze kihasználva pozíciójuknak azt az előnyös voltát, hogy "in concreto" felelősségre sohasem vonhatók - annál keményebb kritikát mondanak, amihez rendszerint azt is hozzáfűzik, - ha rajtam állna, akkor tudnám, hogy miként kellene a visszaéléseknek gátat vetni. Távol áll tőlünk a szándék, hogy kétségbe akarnánk vonni a közönségnek azt a jogát, hogy panaszkodjék ott, ahol panaszra kétségtelenül oka van, ámde ami magukat a panaszokat illeti - úgy sokszor és sokban nélkülözzük azt az objektivitást, amely persze nehezen lesz feltalálható ott, ahol a panaszkodók túlnyomó nagy többsége éppen csak a maga baját látja, éppen csak a maga bajai iránt fogékony. Hiszen nem egyszer tapasztaltuk azt is, hogy ugyanaz, aki mint vevő a leghevesebben fakadt ki az árdrágítók ellen, ugyanaz, amikor mint eladó (termelő) szerepelhetett - úgy azon volt, hogy a lehetőségig kihasználja a háborús konjunktúrát. Épp ezért felette nehéz, hogy lehetetlennek ne mondjuk - a közélelmezés nagy problémájának olyatén megoldását, amely a normális állapotokat megközelítve - a fogyasztók egyébként jogos igényeit kellőképp kielégíthetné. Ebben sem a kormány, sem a hatóságok, sem a hatóságok közegei nem hibásak, hanem felelős elsősorban azon abnormális helyzet, amelyben élünk - és amelyben - bármilyen nehezen essék is - megélnünk kell. Lehet, nincs kizárva, sőt talán valószínű is, hogy egyes intézkedések elhibázott volta is hozzájárult a bajok fokozásához, valószínű, hogy az új problémák egész hosszú sorozatában nem mindjárt találták meg azt az expedienst, amely a gyakorlati követelményeknek leginkább megfelelhetett volna, - de az, aki emiatt "post festa" vádat emel, az legyen mindenekelőtt maga is tisztában a feladat majdnem áttekinthetetlen nagyságával, szintúgy a nehézségek sokadalmával, amelyek a legjobb intentiók megvalósításának is lépten-nyomon útjában állnak. Ha komolyan és elfogulatlanul akarunk a közélelmezés kérdéseihez hozzászólni - úgy nem szabad a mindennapi kritika könnyű és kijárt ösvényein haladnunk, hanem meg kell figyelnünk legfőbb tanítómesterünket az életet, az életet úgy amint az előttünk kialakul, fejlődik és uralkodik. Készakarva használjuk ezt a kifejezést, hogy "uralkodik" - mivel azt tapasztaltuk, hogy hiába a rendelkezések egész halmaza, hiába a hatóság közegeinek minden buzgalma és törekvése - a végső szó mégis az életé marad, illetve az élet mögött álló társadalmi erőké - a szociális etikáé. És ebben a tekintetben úgy hisszük nem csalódunk akkor, amikor mint vezéreszmére - arra a nyerészkedési vágyra utalunk, amely azért olyan általános, mert annyira emberi. Mi sem könnyebb - mint egy vagy más társadalmi osztályra ráolvasni, hogy a többiek rovására nyerészkedni akar, mi sem könnyebb, mint bűnbakot találni ott, ahol az emberek, ha egyebet nem is, de legalább szidni akarnak. A valóság azonban az, hogy nem egyesekről, nem egyes társadalmi osztályokról, hanem egy generálisnak mondható jelenségről van szó, amely száz és százféle úton jut kifejezéshez és talál érvényesülést. Ezzel a jelenséggel szemben az orvoslás teljét jól megkonstruált és pontosan végrehajtott rendeletektől várni - csakugyan nem lehet, mert hiszen a rendeletek gyakorlati értékét csak az adhatja meg, ha a rendeletek szelleme a közfelfogást áthatva - a rendeletek betartását általában legalább biztosítja. Ott azonban, ahol ez a közfelfogás hiányzik, ahol a társadalmi fegyelmezettség nem siet a rendeletek végrehajtásának a segítségére, ott a még olyan tökéletes rendelet is csak félmunkát végez, illetve gyakran csak újabb visszaélések forrásává válik. Nálunk most nagyon divatos minduntalan a német példákra hivatkozni és a mieinkkel szemben a német viszonyok és állapotok tökéletes voltára utalni. Bár valószínűnek tartjuk, hogy közelről szemlélve - a német közélelmezési viszonyok is alighanem veszteni fognak abból az előnyből, mit számukra a távoli perspektíva biztosít, ámde azért készséggel koncedáljuk, hogy ez a policiális adminisztráció is simábban és pontosabban működik szövetségesünknél, mint nálunk. De vajon ebben éppen csak a rendelkező hatóságoknak van-e részük - és nem-e még sokkalta nagyobb mértékben annak a fegyelmezettségnek, amely a német nemzet apraját-nagyját, gazdagját és szegényét áthatja, annak a fegyelmezettségnek, mely ott sem máról-holnapra nőtt ki a talajból, de amelynek évszázados tradíciói, kulturális előzményei vannak. És ezért, amikor Németországban arról volt szó, hogy a háború által felidézett abnormális viszonyokat a viszonyokhoz mért rendelkezésekkel megoldani próbálják, akkor tulajdonképpen csak tovább kellett építeni kipróbált alapokon - és a közönség fegyelmezettsége segítségére jött a rendelkezőknek. Nálunk minden rendelet elsősorban ellenszenvvel találkozik és ezt nyomon követi a kritika, sokszor azok részéről is, akiknek érdekeit a rendelet szolgálni volna hivatva. Amikor pedig a rendeletek szükségképpen a magánérdekek hosszú sorozatát érintik, amikor a rendeletek beleavatkoznak a tulajdonnak, a tulajdon feletti szabad rendelkezésnek legféltettebb szférájába is - akkor csak természetes, hogy csak fokozódott az a felfogás, mely a sokszor dicsért német rendnek - éppen az ellentéte. És ha a munka értékét csak az az erő fejezné ki, amely a munka létrehozására szükséges volt, úgy bizonyára nem kellene közigazgatásunknak semmiféle összehasonlítástól sem tartania. Általában véve nagy igazságtalanság közigazgatási tisztviselőink munkásságával szemben, ha megfeledkezünk arról a sokoldalú tevékenységről, melyet e tisztviselő karnak - még pedig lényegesen megfogyott létszámban - kifejtenie kellett, hogy csak némileg is megbirkózhassanak azokkal az egyre szaporodó nehézségekkel, melyek a háborús állapotnak elmaradhatatlan következményei. Az a felfogás, amely még ma is azt képzeli, hogy a megyei és városi tisztviselők megrendszabályozására van szükség, - hogy azután a fogyasztás igényei kielégíthetőek legyenek, teljesen hiányában van az élet ismeretének - és nem valóságok, hanem képzeletek után indul. Egyes, bizonyára előforduló esetek itt semmit sem bizonyítanak és nem cáfolják meg azt a tényt, hogy közigazgatásunk messze túlnyomó részében nemcsak hogy szoros értelemben vett kötelességeinek megfelelt, de nehéz és sokszor hálátlan körülmények közt olyat produkált, ami csak dicséretre és elismerésre méltó. Sajnos, hogy az az elfogultság, amelyet általában véve közállapotaink egyik legfőbb bajának tartunk - bizonyos köröknél ma is predominál akkor, amikor a közigazgatás, különösen pedig a megyei igazgatás ténykedéseit bírálgatják. És mint minden elfogultságnak - úgy ennek is szülőanyja az a tájékozatlanság és az a tudatlanság, melyekkel sokan mindazokkal a viszonyokkal szemben állnak - mely mindennapi látókörükön kívül esik. Vajon hányan azok közül, akik minden alkalommal panaszkodnak közigazgatásunk gyarlósága miatt, vettek maguknak csak egyetlen egyszer is alkalmat arra, hogy a tapasztalatokat ott a helyszínén szerezzék, megismerve egyrészt a körülményeket, melyek közt ez az adminisztráció folyik, másrészt az eszközöket, amelyek az adminisztráció rendelkezésére állnak? Mert mi sem könnyebb, mint Budapest utcáiról kritikát mondani a vidék fölött, mint a fogyasztásnál érezhető hiányokért - az adminisztrációt felelőssé tenni. A valóság pedig az, hogy amennyiben a közigazgatásnak nem sikerült - a kiadott rendeleteknek teljes érvényt szerezni, nem sikerült az áruhiánynak és ami ezzel kapcsolatos, az árfelhajtásnak gátat vetni - úgy ennek legközvetlenebb oka egyrészt a közönség magatartása, másrészt pedig azoknak a kényszerítő eszközöknek a hiánya, melyek nélkül legjobb akarat mellett sem lehetséges a termelőt a fogyasztók kiszolgálására kötelezni. Mert vajon miben áll ma a vidéki hatóságok hatalma? Abban, hogy joguk, illetve kötelességük a fogyasztási cikkek árait időnként maximálni. Hogy ez a maximálás önmagában véve mit jelent - erről tanúbizonyságot tehet minden város piaca. A maximális árak csak azt jelentik, hogy ennél az árnál többet nem szabad az egyes cikkekért kérni, - de sohasem jelenti azt, hogy az eladó (termelő) ezért az árért tartozik is áruját a vevőnek átengedni. Requisitio - azaz kényszer igénybevétele nélkül az árak maximálása - a gyakorlatban csak arra való, - hogy a kitűzött cél ellenére egyik okozójává legyen a közszükségleti cikkek fokozatos áremelkedésének. És ez az állítás nem paradoxon. Mert miként alakul a helyzet? Az alispán, a polgármester, nagy buzgalommal lát neki az árak szabályozásának, egyes már túlhajtott árnak letörésén egész tekintélyének latbavetésével fáradozik, de amíg a hivatalos szobában tanakodnak, addig az igényei kielégítésében már türelmét vesztett közönség gondoskodik arról, hogy az árak ismét emelkedjenek, mert különben nem tud semmihez sem jutni. Végre megjelenik az új árszabás és a rendészeti közegek szigorú utasításban kapják, hogy éber szemmel kísérjék a következő piacot - és ott, ahol az árak túlhajtását tapasztalják - ott kérlelhetetlen szigorral lépjenek közbe. Ott, ahol a rendőrség éberségétől félnek - ott egyszerűen azzal játsszák ki, hogy elkerülik a piacot úgy, hogy a fogyasztó közönség kínálat hiányában sehogyan sem tud a legszükségesebb cikkekhez sem jutni. Minthogy pedig közszükségleti, tehát olyan árukról van szó, amelyeket egyetlen háztartás sem nélkülözhet hosszabb ideig, - az árukínálat teljes elmaradásának szükségszerű következménye, hogy a kereslet növekedésével ismét emelkedik azoknak az áruknak a használati értéke, - azaz az ára, még pedig olyan mértékben, hogy most már maga a fogyasztó közönség lesz az, amely az árak újabb szabályozását követeli és amíg ezt elérheti - összejátszik a termelő-eladóval, hogy valamiképpen - a hatóság kijátszásával is - a már nélkülözhetetlen árucikkhez jusson. Mit tehet a hatóság, mást, minthogy többé-kevésbé elkésett rendszabályokkal siet az élet után - és elfogadja azokat az árakat, amelyeket a megszorult vevők kényszerhelyzete létrehozott. Hogy pedig ilyen körülmények közt az árak miként alakulnak és hová fejlődnek ki addig, amíg az áru számtalan közvetítő kezén át a szegény nagyvárosi fogyasztóhoz eljut - ez egy kérdés, melyet legutoljára kell megmagyarázni annak, aki mint a budapesti lakos is, ezen a téren csak nagyon is bő tapasztalatok felett rendelkezik. De bármilyen jogos legyen is a fővárosi polgár panaszkodása, - kérdjük, vajon oka-e ennek a visszásságnak az a vidéki hatóság, melynek ma arra sincs meg a tényleges hatalma, hogy saját rendeleteinek ott a helyszínén is gyakorlati érvényt szerezzen? Remélhetőleg a helyzet tanúságai most már megérlelni fogják azt a belátást, hogy a vidéki hatóságoknak megadott requisitionális jog nélkül, melynek a készletek felkutatásával kell összeesni, teljesen felesleges, ha nem egyenesen káros az árak ún. maximálása. Ma az a helyzet, hogy a vidéki hatóságnak esetről-esetre kell a kormány engedélyét arra kikérni, hogy egyes szükségleti cikkeket - requiráltathasson. Természetes azonban, hogy ez a rendszer a gyakorlati életben nem vált be, hiszen addig, amíg a külön kikérendő és alaposan megindokolandó engedély leérkezik, addig az élet ismét előrehaladt és a foganatosítandó rendelkezés már idejét múlta. Ha mindenképpen helyes és üdvös dolog volt a közélelmezési kormányzat centralizációja, úgy nem kevésbé szükséges a végrehajtás decentralizációja is, ami csak úgy lehetséges, ha a saját felelősségük terhe alatt alispánok és polgármesterek olyan intézkedési körrel ruházhatnak fel, amely arányban áll azoknak a feladatoknak a fontosságával, amely feladatok helyes megoldásától függ ma milliók érdeke. A helyes megoldásnak pedig egyik legfőbb kelléke a gyorsaság, amely ott és olyanformán intézkedik, ahol és amiként azt az élet jelenségei igénylik. - Az élet jelenségei pedig, amiként azokat tapasztaljuk, ma határozottan az "árdrágítóknak" kedveznek, nemcsak azért, mert számtalan módjuk van a hatóság ellenőrzésének a kijátszására, de azért is, mivel - bármilyen furcsán hangozzék is ez - az árdrágítók nem egyszer a fogyasztókkal együtt "dolgoznak". A mai nehéz időkben mindenki rendszerint csak a maga szükségleteivel gondol és ha csak kielégítéséről van szó - úgy azzal bizonyára nem törődik, - hogy eljárásával a szomszéd érdekeit sérti. És jórészt hiábavalónak bizonyult az a rendelkezés, amely a kényszerhelyzetében a maximális árakat túllépő vevőt a büntető következményektől mentesíti abban az esetben, ha a megkötött alku után - az árdrágító eladót feljelenti. Tudomásunk szerint alig akadt még feljelentő, mert az igénybevett szívesség után nem akar az eladónak ártani. Fő az, hogy "ügyesen" áruhoz jutott. Ha tehát a maximált áraknak érvényt akarunk szerezni, úgy tényleges módot kell nyújtani a hatóságoknak arra is, hogy a fogyasztóknak hatékony védelmére kelve, a drágán felülfizetett "ügyeskedéseket" feleslegesekké tegye. -

Azok az aggályok pedig, amelyek a középfokú hatóságokra ruházott requisitionalis jog ellen szólhatnának - önmaguktól elesnek, ha a requisitioban egyebet nem látunk, mint gyakorlati végrehajtását, azaz következményét az árak maximálásának. És amint requisitio nélkül az ármaximálás mindig csak félrendszabály marad, úgy másrészt, ha az árak maximálásának jogát a középfokú hatóságokra már átruházták, akkor csakugyan nincs értelme annak a feltevésnek sem, hogy a középfokú hatóságok az általában megadott requisitionalis joggal visszaélhetnének. Mert hiszen a hatósági ármegállapításnak mi más értelme lehetne annál, minthogy kényszert gyakorol a kínálat és kereslet viszonylataiban, tehát abból indul ki, hogy a maximális árak fejében a fogyasztás igényei tényleg kielégíthetők is legyenek. Az az eladó, aki ezzel szemben arra az álláspontra helyezkedik, hogy akkor inkább visszatartja áruit, - ezzel az eljárásával egyenesen a hatóság rendeleteinek kijátszására, megszegésére törekszik. Hogy ezt milyen eredményekkel teheti, arra fentebb már rámutattunk. - Kérdés: vajon eltűrhető-e általában, de eltűrhető-e különösen a mai viszonyokban, hogy a hatóságok intézkedései céltudatosan semmibe se vegyék és ezzel illuzórikussá váljon a hatóságoknak az a törekvése, hogy a közszükségleti ellátást a fogyasztók millióira nézve megkönnyítse? Nézetünk szerint ez az állapot tovább nem tartható fenn és nem szabad bürokratikus felfogásoknak - az élet által már megjelölt gyakorlati követelményeknek az útjában állni.

Az árak mérhetetlen emelkedése és az ezzel kapcsolatos társadalmi jelenségek valósággá emelték a jelmondatot, hogy "bis daet, qui cit dat." Nem mintha egyes adminisztrációs intézkedésektől várhatnánk, de azért, mert tökéleteset úgy sem produkálhatnak, ez nem lehet ok arra nézve, hogy legalább ott, ahol az lehetséges, a fogyasztóknak védelmére ne siessünk. Ez a segítség pedig csak akkor lehet hatékony, ha a gyökerénél fogja meg a bajt - és ha nyíltan és következetesen minden elfogultságot félretéve szembeszáll azzal a társadalmi jelenséggel, amely a háborús konjunktúrák kiaknázására törekszik.

Hogy ebben a tekintetben milyen az általános felfogás, ennek a jellemzésére szolgáljon az alábbi eset, bizonyára egy a sok közül. A minap történt, hogy egy jótékonyságáról méltán ismert főpap - szóba állt néhány jómódú földművessel. Természetesen a háborúról és a háborúval kapcsolatos eseményekről is szó esett és a főpap aggódva mutatott rá azokra a megélhetési viszonyokra, melyek sok százezer családnak a legfőbb gondját képezik. A jómódú földművesek tisztelettel hallgatták a fejtegetéseket, egyszer azonban az egyik bátorságot vett magának és félbeszakítva a főpapot, így szólt: "Sohase aggódjék a méltóságos úr, higgye el, mi ránk is ránk fért már egyszer ez a kicsi drágaság."

Így szólt - és amit mondott - azt nagyon sokak nevében mondhatta. A "kicsi" drágaság pedig azóta ismét tetemesen megnövekedett.

(November 3.)