Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 20. szám

Gróf Andrássy Gyula: Kiegyezés és beavatkozás
- A delegációk összehívásának kérdéséhez -

A magyar képviselőház arra az álláspontra helyezkedett, hogy Ausztria és Magyarország nincsenek kötelezve egymással szemben, hogy a közös ügyeket rendező törvényeket betartsák. Azzal érvel, hogy 1867-ben nem jött létre szerződés Ausztria és Magyarország között, hanem két egymástól teljesen független törvény rendezte Ausztriában és rendezte Magyarországon a közös ügyeket anélkül, hogy a két állam egymás iránti kötelezettséget vállalt volna. Ha az egyik a másik államtól a kiegyezési törvényekben megállapított jogszabályok végrehajtását követeli, jogtalanul cselekszik, mert a másiknak belügyeibe avatkozik.

Ezt az elméletet kívánom objektív bírálat tárgyává tenni. Nem akarom kutatni, vajon van-e az 1867-ik évi XII. tc.-ben szerződéses elem vagy nincs. Az attól függ, hogy miképpen definiáljuk a szerződés fogalmát. Ha szerződésnek csak a szerződéses formák szerint létrejött s e formákat világosan kifejezésre juttató akarat-megegyezést nevezzük, csak az olyan megegyezést, mint például a Horvátország és Magyarország között 1868-ban kötött kiegyezés volt, akkor a közös ügyi viszonyoknak 1867-ki rendezése nem szerződés. De ezzel nem dőlt el a kérdés, vajon ez a rendezés nem foglal-e magában a két állam részéről egymással szemben vállalt jogi kötelezettséget.

Hisz a pragmatika szankció sem hordja magán a szerződés formáit, mégis olyan kölcsönös megállapodás volt a dinasztia s a nemzet között, mely bizonyos kapcsolatot teremtett egyrészről a magyar korona országai, másrészről Őfelségének többi országai és tartományai között is s amelyet az 1867-ik évi XII. tc. maga "ünnepélyes alapszerződésnek" nevez.

A kérdés tehát nem az, vajon formaszerű szerződés létesült-e a két állam között 1867-ben, hanem az, hogy akart-e a két törvényhozás egymással szemben is bizonyos kötelezettségeket vállalni? Ez az akarat pedig kétségtelenül megvolt és világosan kifejezésre jutott a törvény azon részénél, mely a közös ügyek miként való elintézéséről szól. Kifejezésre jutott először is abban a tényben, hogy olyan jogtételeket, intézményeket állít fel, melyeket másképp, mint Ausztriával való megegyezéssel létesíteni nem is lehet. A közös viszonyok rendezésénél oly térre lépett a magyar törvényhozás, oly térre lépett az osztrák törvényhozás, mely nincs is, egyiküknek sem, kizárólagos impériumának alávetve, melyre vonatkozólag érvényes jogszabályokat egyikük sem hozhatott, ha nem létesült egymás közötti megállapodásuk.

Közös intézményeket csakis két törvény összehatása, csakis az osztrák s a magyar törvény együttes működése létesíthetett. A magyar törvény megállapíthatta volna, hogy egy magyar minisztérium járjon el azon ügyekben, melyek a pragmatika szankció szerint közösek, de a magyar törvény az osztrák törvény megegyező akarata nélkül nem szervezhetett közös minisztériumot, amint azt a törvény 17. szakaszában tette.

Mi értelme volna magyar törvényben annak, hogy "válasszanak Őfelsége többi országai és tartományai is hasonló alkotmányos módon épp annyi tagból álló bizottságot a maguk részéről, mint amennyit Magyarország választ", ha Ausztria és Magyarország között nem létesült volna akkor egyetértés a közös ügyek kezelési módjának egész terrénumára nézve? Az egyezkedés jellege világos kifejezésre is jut a magyar törvény 29. szakaszában, mely azt mondja, hogy a delegáció tagjainak száma a két fél (az osztrák és magyar törvényhozás) egyetértésével fog meghatároztatni. Általában aztán a delegációról tárgyaló szakaszokban mindig "a két bizottságról" van szó. "Bizottságok" többes számban szerepelnek. A "bizottságok mindegyike" szó is gyakran előfordul, ami mind abszurdum volna olyan törvényben, mely nem indul ki abból a tudatból, hogy csak Ausztria akarat-megegyezése esetében lesz végrehajtható. Az együttes ülés tekintetében sem úgy jár el, mint tenné, ha függetlenül Ausztriától úgy szabályozná a kérdést, hogy Ausztria esetleg kiegészíthesse intézkedését, hanem végleges jogszabályokat állít fel a közös ülés számára az osztrák és magyar részre vonatkozó hatállyal, amit szintén csak akkor tehet meg, ha Ausztria hasonló akaratnyilvánításáról biztos.

A 4. szakasz kimondja, hogy a bizottságok feladata közös költségvetés megállapítása. Egy olyan magyar törvényben, mely nem épül fel Ausztriával való akarat-megegyezésen, ez a fogalom ki volna zárva. Közös költségvetés megállapításának módjáról csak Ausztriával együtt formális megegyezés útján rendelkezhet magyar törvény.

Az 51. szakasz a miniszteri felelősség kérdésében azt mondja, hogy "mindegyik bizottságnak joga lesz, hogy a másik bizottság által javaslatba hozott 24 tag közül 12 tagot kitörölhet", ami megint érvénytelen bitorlás volna, ha nem létesült volna megegyezés. A közös ügyeknek az a rendezése hát, melyet őseink valósítottak meg, csak úgy válhatott végrehajthatóvá, csak úgy szűnt meg egyszerű bitorlás vagy semmit mondó frázis lenni, csak úgy hozhatott egyebet létre, mint legfeljebb egy csonka, határozatképtelen s töredék intézményt, ha a két törvényhozásnak a lényegben egybehangzó akarata. S az így létesült rendezés csak addig állhat fenn, csak addig van jogalapja, ha a megegyezés fennmarad. Ha nem akarták a kiegyezés megalkotói, hogy a közös intézmények a levegőben lógjanak és minden újabb törvényes intézkedés nélkül is megsemmisülésnek legyenek kitéve, akkor kellett, hogy az akarategyezés arra is kiterjedjen, hogy a létrejött megegyezést a megegyezés megváltoztatásáig mindegyik fél betartja.

A kiegyezés célja magyar törvénybe cikkelyezett trónbeszéd szerint az volt, hogy biztosítja Magyarország "közjogi és belkormányzati önállóságát" épp úgy, mint "a birodalom biztonságának és együttmaradásának életfeltételeit" és Őfelsége összes "országainak alkotmányos befolyását". Ki teheti fel, hogy a kiegyezés megalkotói ezen életbevágó fontosságú feladata megoldására olyan szervezeteket és intézményeket akartak volna létesíteni, melyeknek létalapját egy tőlük független állam kötelességének minden megsértése nélkül minden percben elvonhassa, elvonhassa még törvényhozásának működése nélkül is, egyszerűen csak azáltal, hogy saját törvényeit nem hajtja mindenben pontosan végre? E nagyfontosságú államjogi és politikai tekinteten kívül pénzügyi szempontokból is aggályos lett volna ilyen rendezés, ha anélkül, hogy egymással szemben kötelességet teremtene, a közös és együttes teherviselés elvét mégis kimondja. Ilyen célzat nem vezethette - és tényleg nem vezette azokat a bölcs férfiakat, akik 1867-ben a Monarchiát és Magyarországot megmentették az örökös kísérletezések immár tűrhetetlenné váló veszélyétől.

Nézzük csak a magyar törvény szövegét. Nincs benne a létrejött megegyezés tiszteletbentartásának kötelessége kifejezve?

Az 1867. évi XII. tc. 69. szakasza azt mondja, hogy "e törvénycikknek azon rendeletei, melyek a közös ügyek kezelésének módjára vonatkoznak, tettleg csak akkor fognak hatályba lépni, midőn azok tartalmához Őfelségének a magyar koronához nem tartozó országai részükről is alkotmányos úton hozzájárultak". Mit kíván ez a szakasz? Nemcsak a reciprocitást, nemcsak azt, hogy Ausztria a maga részéről tényleg 1867-ben végrehajtsa azokat a cselekményeket, melyek előfeltételei a magyar törvény végrehajtásának, hanem azt is kívánja, hogy ezen magyar törvény tartalmához alkotmányos úton hozzájáruljon, azaz vele lényegében azonos törvényt hozzon s ezáltal magát lekösse arra, hogy a törvény megváltoztatásáig állandóan azokat a cselekményeket végre is fogja hajtani, melyekre magát a magyar állam ünnepélyesen kötelezte.

A magyar törvény 69. szakaszában kifejezett feltétel abban áll, hogy Ausztria ugyanolyan tartalmú törvényt hozzon, mint aminőt Magyarország hozott - és miután a magyar törvény nem a közös intézmények egyszeri megalakítását, de ezen intézményeknek a törvény megváltoztatásáig való fenntartási kötelezettségét mondja ki, a feltételnek Ausztria csak akkor tett eleget, ha magát nemcsak arra kötelezte, hogy életbe lépteti a közös intézményeket, hanem arra is, hogy a törvény megváltoztatásáig fenntartja a közös intézményeket. Az általunk felállított feltételt az osztrákok csak akkor váltották be, az 1867. évi XII. tc. csak akkor vált végrehajthatóvá, mikor a magyar törvényhozás Ausztria ünnepélyes akaratnyilvánításából megtudta, hogy Ausztria is a megváltoztatásig érvényben maradó jogszabályban magát közös intézmények fenntartására, a magyar törvényben megállapítottakkal analóg cselekedetekre kötelezte. Tehát az osztrák törvény be nem tartása, megsértése annak a feltételnek, melynek elfogadása nélkül 1867-ben a magyar törvény hatályba nem lépett volna. Mondanom sem kell, hogy amikor Ausztria az általunk várt törvényt meghozta s ezzel magát kötelezte bizonyos cselekmények folytatólagos megtételére, ezzel jogot szerzett arra is, hogy tőlünk a mi törvényeinkben megállapított cselekményeket megkövetelje, mert csak ennek feltételezése mellett kötelezte önmagát.

A két törvény által létrejött jogviszony nem alapul a puszta reciprocitáson. A puszta reciprocitáson alapuló rendezés csak arra szorítkozhatott volna, hogy a magyar minisztériumra és magyar parlamenti bizottságra azt a jogot ruházza rá, hogy Ausztriának hasonló intézkedése esetében és mindaddig, míg Ausztria hasonló intézkedéseit fenntartja, bizonyos, Ausztriával is közös viszonyokban is eljárjon, de sohasem alakíthatott volna közös intézményeket, melyek csak akarat-megegyezéssel létesíthetők.

A magyar törvényhozás mindig érezte, hogy puszta reciprocitással közös intézményt megállapítani nem lehet.

Mikor 1899-ben Ausztriával odavaló obstrukció miatt a törvényben előírt módon vámszövetséget kötni nem lehetett, Magyarország pedig a közös vámterület gazdasági hatását a maga számára biztosítani akarta és ezt csak a reciprocitás kikötésének módjával tehette, akkor a XXX-ik törvénycikkben, ámbár tényleg fenntartottuk az egységes vámterületet, mégis tartózkodtunk attól, hogy ezt a vámterületet közösnek nevezzük el és arra szorítkoztunk, hogy az egész rendezést ideiglenessé tegyük, melyet Ausztriának minden reciprocitás-megsértő aktusa megszüntethet. Az 1900-ik évi VII-ik törvénycikk pedig hangsúlyozza, hogy a reciprocitás által fenntartott vámtarifa nem közös vámtarifa, hanem magyar autonóm vámtarifa és hogy a svájci szerződésben használt közös vámterület kifejezés alatt azt a területet kell érteni, mely az önálló vámterület jogi alapján áll és csak a reciprocitás által van Ausztria területéhez kötve.

Ehhez hasonló terminológiához s ehhez hasonló bizonytalan jogállapothoz kellett volna 1867-ben a közös viszonyok elintézésének módjára vonatkozólag ragaszkodnunk, ha el akartuk volna kerülni a megegyezést és két egymás akaratát meg nem kötő rendelkezés elvi alapján kívántunk volna állni.

A 67-ben létrejött delegáció jogi jellegét legjobban érthetővé teszi, ha a magánjog terén előforduló hasonló esetet veszünk bonckés alá.

Tegyük fel, hogy valaki, ki egy másikkal közösen birtokot örököl, egyrészről azt jelenti ki magára nézve kötelező formák között, hogy épít egy közös házat a társbirtokossal, azt vele közösen fogja fenntartani és a fenntartási költséget bizonyos előre megállapított formák szerint fogja vele megosztani, másrészt ezen kijelentésének hatályát attól teszi függővé, vajon a társbirtokos hozzá fog-e járulni e határozatainak tartalmához saját magát kötelező formák között. Tegyük fel továbbá, hogy a birtokos-társ a kívánt ellennyilatkozatot megteszi, hogy a ház felépül s e két nyilatkozatban meghatározott módon egy félszázadig karban tartatott.

Tegyük fel, hogy mindez előzmények után, az egyik fél a megállapításban kikötött cselekményt megtagadja azzal az indoklással, hogy semmire sincs kötelezve, mert nem jött létre a kettő közt formaszerinti szerződés, hanem mindegyik egyoldalúlag csak önmagát kötelezte.

Kérdezem, akadna bíró, ki igazat adna e jogi felfogásnak? Nem világos, hogy olyan konkludens cselekményekről van szó, melyek kötelezettséget teremtenek egymással szemben is, ámbár formaszerű szerződés nem köttetett a két fél között?

Nézetem szerint így teljesen kétségtelen, hogy valamíg a közös ügyeket rendező törvények azon formák szerint meg nem változtattak, melyek szerint e törvények módosulhatnak, jogot adnak a két félnek, hogy egymástól a két törvényben megállapított jogszabályok végrehajtását követeljék. Ezzel be is fejezhetném dolgozatomat, melynek célja a gyakorlati élet által felvetett kérdést tisztán jogi szempontból megvilágítani, de ha már tollat ragadtam, nem tehetem, hogy ne térjek ki a politikai kérdésekre is, melyek e jogi kérdésekkel kapcsolatosan felvetődtek.

Igaz-e, hogy az általam adott értelmezés veszélyes, olyan lejtő, mely a két állam beléletének mindkettőjükre nézve kívánatos függetlenséget kockára teszi?

A törvénymagyarázat nem tekinthet arra, vajon valamely törvény következményei előnyösek-e vagy sem, - a törvénymagyarázat csak azt keresi, hogy milyen jogszabály van tényleg a törvényben kifejezve. Ha a jogszabály tartalma káros, meg kell azt változtatni, nem pedig azt félre magyarázni. Ez áll minden törvényre, de talán a leginkább olyan törvényre, melyet olyan alku és megegyezés előzött meg király és nemzet között, mint az 1867-ki kiegyezést s amelynek végrehajtásában két állam van érdekelve.

Ám megvallom, bármilyen lelkiismeretesen gondolom át az egész helyzetet, nem is látok semmi nyugtalanítót a beavatkozásban, melyet elméletem megindokolhat. Ez a törvénymagyarázat nem ad arra jogot, hogy beavatkozzunk abba, hogy a delegáció milyen politikát kövessen, hogy egyik kormány a másik ország belügyeibe és politikájának irányításába befolyjon, csak arra hatalmaz fel, hogy a két állam egymástól a két törvény analóg határozatainak végrehajtását követelhesse meg.

Ez pedig nem veszélyes. Ez a törvényesség elvének védelme, s aki ezt visszautasítja, aki ebben tűrhetetlen beavatkozást látna, úgy csinálna, mint az udvaronc, aki a fejedelemnőt inkább el hagyta égni, semhogy az etiquette szabályai ellen vétsen s a lángba borult inget testéről lerántsa.

S e beavatkozás nem is függ az egyes kormányok szabad akaratától. Bizonyos esetekben el sem kerülhető, mert az 1867-ben elfogadott rendezés egyenes következménye.

Hisz maga az 1867. évi XII. tc. beavatkozik Ausztria belügyeibe, nemcsak mikor kimondja, hogy a rendezés előfeltétele az, hogy Ausztriában alkotmányos élet legyen, hanem egész koncepciójában is. A rendezés alapgondolata, hogy a szükséges közös intézményeket a két állam saját hatáskörében saját souverainitása kifolyásaként alkotja meg és tartja fenn. Nem alakult egy felsőbb állam, melynek akaratnyilvánulása biztosíthatja a közös rendezés fennmaradását. Az egész közös rendezés a két állam összevágó cselekményein nyugszik.

A delegációt évről-évre a két állam önálló közjogi aktusával választja meg. A vámkérdéseket a két állam tisztázza törvényben előírt módon souverain határozatokkal. A közös minisztereknek nincs adminisztratív hatalmuk a két államban.

A közös költségvetést a két állam fedezi, a közös költségek megosztása a törvényben előírt magyar és osztrák államjogi ténykedés közben történik meg.

Mindezekben a két állam közjogilag egymástól független cselekménye automatikusan egymásra hat, mert annak, hogy az egyik állam beléletéhez tartozó cselekményeket elvégezhessen, saját törvényeit betarthassa, technikai előfeltétele, hogy a másik ugyanezeket a cselekményeket végezhesse.

Az egyik állam mulasztása lehetetlenné teszi, hogy a másikban a normális és törvényes élet folytatódjék. Ha a törvényben előírt funkciók teljesítése egyik államban fennakad, csak két út áll nyitva. Ha a törvényben megállapított rendezést fenn akarjuk tartani, be kell avatkozni azon állam belügyeibe, hol a nehézségek felmerültek. Ha pedig lehetővé akarjuk tenni, hogy az egyik állam az ő törvényeitől eltérjen, akkor a törvényt végrehajtó állam belügyeibe kell avatkozni, amennyiben tőle meg kell követelni, hogy saját intézkedése által tegye lehetővé, hogy a törvényt a másik állam mellőzhesse anélkül, hogy a közös gépezet fennakadjon.

A mostani esetben ez utóbbi történt. Azért, hogy Ausztria ne legyen a törvény betartására kötelezhető, azért, hogy Ausztria kormányának szabad keze legyen, a közös költségvetés azonban mégis fedezhető legyen, mi sem hajtjuk végre saját törvényeinket és bizonyos szurrogátumok használatára kényszerülünk. Ausztriának ebben megnyilvánuló beavatkozása csak annyiban különbözött attól a beavatkozástól, melyre a magyar kormány vállalkozni nem akart, hogy a magyar kormány vállalkozása jogos lett volna, mert egy törvény végrehajtását követelte volna - az osztrák beavatkozás jogtalan volt, mert a törvény be nem tartását okozza.

A beavatkozás szükségét teljesen csak az szüntethetné meg, ha a közös ügyeket egy önálló élettel bíró birodalom végezné, mely saját souverainitásából kifolyólag gondoskodik az életéhez szükséges állami funkciók végzéséről, mint a német birodalomban és Amerikában történt, hol egymástól független országok egy birodalmat alapítottak, mely törvényhozási joggal és teljesen önálló kormányadminisztrációval, állampolgársággal és állami területtel bír. Amint ettől eltértünk, akkor bizonyos beavatkozás elkerülhetetlen még a perszonál-unió rendszerénél is, mert a pragmatika szankció a kölcsönös védelem kimondása által olyan közös és viszont való kötelezettséget alapított meg, melynek teljesítését és pedig hatályos teljesítését a két fél egymástól megkövetelheti.

Úgy látom, e kérdésben nyilvánvaló fogalomzavarral van dolgunk. A kormány által felállított tétel tulajdonképp nem abban áll, hogy a két állam egymás ügyeibe ne avatkozzék, - mert ez, mint előbb kifejtettem, így is megtörtént és el sem kerülhető -, hanem abban áll, hogy a két kormány ne érintse egymás érdekkörét. A beavatkozás szükségét nem szünteti meg, hanem azt a törvény végrehajtása helyett a politikai célok szolgálatába állítja. A jogi álláspontot alárendeli a politikai álláspontnak, a két kormány szolidaritásának, ami pedig bizonyára nem javít a helyzeten. A politikai beavatkozás mindig odiózusabb, nehezebben indokolható meg, mint az a beavatkozás, melynek egyetlen célja a törvényben előírt cselekmények megkövetelése.

S ne mondja senki, hogy ezen elvvel legalább azt el lehet kerülni, hogy a többségek egymással szembehelyezkedjenek. Tudvalevő, hogy az osztrák kormány nem rendelkezik szükségszerűleg többséggel, s ott egy teljesen bürokratikus kormány minden parlamenti támasz nélkül is alkotmányosnak tekintethetik. Magyarországon pedig a többség lehet könnyen mesterséges, - úgy hogy az a politikai tranzakció, mely pillanatnyi kényelem kedvéért két ország törvényeit áldozza fel, a két ország többségét mélyebb érzelmi ellentétbe hozhatja, mint a törvények betartásának megkövetelése.

Nem tartom ez elméletet abból a szempontból sem veszélyesnek, hogy lovat adna az osztrák centralisták alá, mert elhomályosítja a magyar állam souverainitását s megköti a magyar állam kezét a közös ügyek módosításának kérdésében. A souverainitás kérdéséhez semmi köze annak, vajon van-e az 1867. évi XII. tc.-ben kölcsönös kötelesség kimondva, mert souverain államok egymással sokkal messzebbmenő szerződéseket köthetnek anélkül, hogy azért souverainitásukat elhomályosítanák.

A jelen dolgozat keretében nem akarok abba az érdekes jogi kérdésbe belemélyedni, hogy miképpen módosítható vagy szüntethető meg a kiegyezés, nehogy túlhosszúra nyúljék dolgozatom, nehogy túl sokat öleljek fel és más jogi kérdés tárgyalásával a figyelmet eltereljem azon kérdésről, melyet tisztázni akarok. De azt megállapítom, hogy az általam képviselt elmélet semmi esetre sem vonatkozik a felségjogok azon gyakran vitatott kérdésére, amelyet a kilences bizottság idevágó tétele hozott előtérbe, mert ez elmélet csak a törvény azon szakaszairól szól, melyek a közös ügyek miként való elintézésére vonatkoznak és melyekre az 1867. évi XII. tc. 69. szakasza céloz, - a hadseregnek vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozó jogszabályok pedig (11. szakasz) e törvénynek abban a részében foglaltatnak, melyben a pragmatika szankció alapján azon viszonyok határoztatnak meg, melyek Magyarországot a közös fejedelem uralkodása alatt állott többi országokkal közösen érdeklik.

Azt a kérdést is érintetlenül hagyja az elmélet, hogy lehet az 1867. évi XII. tc.-t megváltoztatni. Csak azt zárja ki a jogos megszüntető módokból, csak azt tartja a másik állam joga megsértésének, hogy az osztrák alaptörvény vagy a mi törvényünk szabályszerű módosítása nélkül az egyik állam ne teljesítse törvényes kötelességét.

Kérdezem, van-e ez egy korlátolt kötelezettség elismerésében a legkisebb veszély a magyar állam önállóságára nézve? Adja isten, hogy nagyobb bajokkal ne kelljen sohase megbirkóznunk!

Az országgyűlés felfogásának védelmére egyes precedenseket is felhoztak. Rámutatok a tényre, hogy már a múltban gazdasági kérdésekben eltértünk az 1867. évi XII. tc. útjáról és önálló intézkedésekkel pótoltuk Ausztria hozzájárulását, de akkor valódi vis maiorral állt szemben a magyar törvényhozás. Akkor az osztrák parlamentben oly obstrukció folyt, melyet megszüntetni nem lehetett, akkor a pillanatnyi technikai akadály elkerülése végett kellett a magyar állam souverainitási jogát igénybe venni, s akkor nem sértettük meg az 1867. évi XII. tc.-et, legfeljebb annyiban tértünk el rendelkezéseitől, hogy a vám- és kereskedelmi szövetség benne előírt megkötési formájától, mivel az nem volt használható, eltértünk s a magyar törvényhozás egyenesen azzal a felhatalmazással élt, mely a szövetség megkötésének meghiúsulása után nyílt volna meg számára s Ausztriához való gazdasági viszonyát az 1867. évi XII. tc. 68. szakasza alapján, az önálló intézkedés joga alapján, oldotta meg - s akkor a megoldás teljesen elérte a gyakorlati célt, amennyiben a kívánt gazdasági kapcsolatot a kívánt időig fenntartotta.

Ma mindez másképp áll. A háború alatt kísérlet sem történt a Reichsrat összehívására s egy új delegáció megválasztására. A múltban megválasztott delegáció összehívása sem történt meg és így ennek munkáját sem akasztotta meg az obstrukció, tehát technikai akadály semmiképpen sem mutatkozott. Eljárásunkat nem az a tény szabta meg, hogy az osztrák állami gépezet ténylegesen megbénult, ténylegesen munkaképtelenné vált volna, hanem az osztrák miniszterelnöknek az a véleménye, hogy a törvényes cselekménynek végrehajtása káros. Az 1867. évi XII. tc.-et leglényegesebb részeiben sértettük meg, a közös költségvetést a delegáció mellőzésével állapítottuk meg, amit pedig a kiegyezési törvény teljesen kizár, a közös miniszterek felelősség nélkül intézik legfontosabb ügyeinket, még pedig világháborúban - úgy, hogy azt a gyakorlati célt sem értük el, amit a törvény biztosítani kíván, - s mindezt nem azért tettük, mintha Ausztria tényleges munkaképtelensége kényszerített volna bennünket erre, hanem azon elmélet kedvéért, hogy nincs jogunk Ausztriától megkövetelni, hogy az 1867. évi XII. tc. és az ő saját törvényei által szabályozott és létesített közös intézményeket fenntartsa. A lényeg maga ez az elmélet, ennek téves voltának bizonyítását kívántam jelen dolgozatomban megkísérelni.

Ez elmélet mellett pedig semminemű precedens nem hozható fel. Ehelyett van precedens az ellenkező elmélet mellett, - amellett, melyet én védek - és pedig egy világos, félremagyarázhatatlan precedens, a kiegyezés megalkotóinak korából, Deák Ferenc életéből, az első magyar kiegyezéses kormány nagy politikai horderejű cselekedeteiben. 1871-ben a cseh tartománygyűlés a kiegyezés kötelező voltát kérdésessé tette azáltal, hogy határozathozatal tárgyává tette és az elismerést bizonyos feltételekhez látszott fűzni, sőt egyes pontjaiban még meg is változtatta a kiegyezési határozatokat. Andrássy miniszterelnök ezen tartománygyűlési megállapodás jóváhagyását az osztrák kormány részéről Magyarország jogába ütközőnek tartotta s ebből kabinetkérdést csinált. Azt követelte, hogy a kiegyezés egész Ausztriában kötelezőnek tekintessék s az illetékes tényezők által kimondott módosításai végrehajtassanak. Felszólalása sikerhez is vezetett. Ha meggondoljuk, hogy akkor a kormány fő támasza Deák Ferenc volt, hogy ő is kijelentette, hogy a cseh tartománygyűlés eljárása sérti Magyarország jogát, hogy Beust külügyminiszter Andrássy álláspontján állt, hogy az uralkodó, ki nemrég szentesítette volt a közös ügyekről szóló magyar és osztrák törvényt, igazat adott a magyar kormánynak, hogy a magyar országgyűlés a miniszterelnök álláspontját egy interpellációra adott válasz alkalmából helyeslőleg tudomásul vette, hogy az osztrák parlament a Hohenwart után megalakult kormányt támogatta és ezzel elfogadta Andrássy és Beust álláspontját, akkor bebizonyítottnak tarthatjuk, hogy a kiegyezés megalkotásában részt vett összes mérvadó tényezők és egyének mind azon nézeten voltak, hogy a törvénynek szabályszerű megváltoztatása nélkül annak érvényét kérdésessé tenni, attól eltérni egyik államnak sem szabad s annak betartását mindegyik állam megkövetelheti a másiktól.

E példa kapcsán áttérek az utolsó kérdésre: arra, hogy miképp lehet az egyik államnak a másikkal szemben a kiegyezési törvény végrehajtását biztosítania.

Természetes, hogy mivel egyik államnak sincs intézkedési joga a másik államban, egyik állam sem biztosíthatja a maga törvényeinek végrehajtásához szükséges cselekményeket közvetlen kormányzati tényekkel a másik államban - s természetes az is, hogy az uralkodó személyének azonossága következtében az a fegyver sem áll rendelkezésre az érdekelt államoknak, mely a nemzetközi szerződések szankciója, a hadüzenet. Az 1867. évi XII. törvénycikkben foglalt megállapodás szankciója az uralkodó személyének közösségében s azon jogában és kötelességében áll, hogy a törvények végrehajtását biztosítja mind a két államban. Azon állam kormánya, melynek joga megsértetett, amelytől azt követelik, hogy a törvényektől eltérjen, a közös uralkodó elé léphet és kijelentheti, hogy nem vállalhat felelősséget a törvényektől eltérő kormányzásért s nem maradhat állásban, ha a másik ország nem teszi meg törvényes kötelességét. (Amint ez 1871-ben meg is történt.) A közös uralkodó az ő fejedelmi jogai révén van arra hivatva, hogy a törvényes állapotot biztosítsa s olyan kormányt nevezzen ki, mely vállalkozik törvényes kötelességének végrehajtására, amint ez a Hohenwart-válság alkalmával szintén megtörtént. Ha pedig ez nem vezetne célhoz, ha nem lehetne két olyan formulát találni, mely a törvények végrehajtása alapján parallel működésre képes a két államban, akkor előállna a 67-i rendezés teljes vagy részben való megváltoztatásának szüksége.