Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 19. szám · / · Nagy Endre: Erdély fia

Nagy Endre: Erdély fia
Drámai költemény
II. rész.
A hatalmas cár.

Arannyal túlon túl cifrázott trónterem, szinte vakít naiv pompája. Hátul oszlopos korridorja van, amely széles térre nyílik. Maga a térség mélyebben van, mint a terem, úgyhogy ha járna is rajta valaki, azt úgyse látnák innét. A térséget a palota udvari homlokzata határolja körül. Ez a homlokzat is roskadásig meg van rakja valószínűen dísszel, aranyos kupolákkal. A korridoron prémkucsmás katona jár le-fel vállán puskával.

Kovács Péter a trónusban ül. Az arca a régi, a szakálla, haja gondozatlan, de fején aranykorona, vállán hermelin-palást, azaz hogy inkább juhászbunda, mint palást. Főhadsegéde: a Halál ott áll a trónus előtt. Szép generális-egyenruha van rajta. Balkezével a földgolyón mutogat valamit. Ez a földgolyó olyan, amilyet az iskolában szokás használni.

A halál: Látja felséges uram, itt van még ez a darabka...

Kovács Péter: De hideg van itt Muszkaországban! Még bizony megfagy az ember! (Összébb húzza a bundáját.)

A halál: Ez a személyzet! Ez a személyzet! Hogy ez sose fűt be rendesen! No majd néhány szolgának leüttetjük a fejét.

Kovács Péter: Nono! Azt már nem! Hiszen nem mondom, huszonötöt rá lehet csapatni az ebadtára, de a fejit leüttetni, már azt nem!

A halál (vállat von): Pedig sokkal jobb. Ha a fejét leütik, nem mozdul többet, - készen van. De persze, ha felséges uram úgy parancsolja...

Kovács Péter: Úgy parancsolom, aztán úgy legyen! Én vagyok az úr, kegyelmed csak a hadsegédem. Hát én parancsolok! Én személyesen!

A halál (összeveri a bokáját): Tehát itt van még ez a kis darabka, ez még hiányzik. A többi már mind a felségedé.

Kovács Péter (mosolyog): Hm! Jó darab föld! Pedig a valóságban még nagyobb! Aztán ez mind az enyém?

A halál (a kardja markolatára üt): Próbálja valaki elvitatni felségedtől! De ez a kis darabka még hiányzik.

Kovács Péter: Már miért hiányoznék?

A halál: Mert a másé. El kell vennünk, hogy a miénk legyen.

Kovács Péter: Bolond beszéd! Ugye, hogy ott is emberek laknak? Hát ezek hova mennek, ha földjüket elvesszük?

A halál: Ha van eszük, sehova. Ott maradnak.

Kovács Péter: No ugye! Akár elvesszük, akár nem, ők ott maradnak. Hát ne vegyük el és maradjon ki-ki ott, ahol van! Jut is, marad is, - annyit mondok.

A halál: De felséged nem tűrheti, hogy az a föld másé legyen!

Kovács Péter: Nem tűrhetem? Vajon ki parancsol nekem?

A halál: Felséged olyan hatalmas, hogy nem tűrheti.

Kovács Péter: És ha mégis tűröm?

A halál: Akkor felséged már nem lesz olyan hatalmas!

Kovács Péter (haragosan föláll): Én? Én? Ejnye, de kedvem kerekedett, hogy vagy egy fejjel megrövidíttesselek!

A halál (gúnyosan): Próbálja meg felség! És ugyan kivel csináltatná, ha szabad kérdeznem?

Kovács Péter: Van elég katonám! Vagy tíz... húsz millió!

A halál: Hahaha! Mindjárt megláthatjuk! (Az őrhöz.) Hé, gyere csak ide! Ismered ezt az urat?

Az őr (tisztelegve): Jelentem alázatosan, ez az én felséges uram, a mindenható atyuska.

Kovács Péter: No látja kegyelmed, látja!

A halál: Jól van, jól... No most... (Vezényel.) Szuronyt fel! Gyakorlatok a puskával, kész! Irány a felséges úr melle, indulj!

Az őr (előreszegezett szuronnyal nekimegy Kovács Péternek).

A halál: Állj! (Kovács Péterhez.) Nos!

Kovács Péter: Nene! Gebedjek meg, ha nem István komám!

Az őr (fejét rázza): Az én nevem Iván Ivánovics.

Kovács Péter: Megállj csak... hadd nézzelek jól meg! Node ilyet! Megesküdtem volna! (Kiveszi a dohányzacskóját.) Hanem akárki vagy, csak tömd meg a pipádat. Itt van!

Az őr (megtömi a pipáját).

Kovács Péter: No nézzék csak! Még a pipáját is éppen úgy tömi, István komám is a középső ujjával szokta nyomkodni! Úgy látszik, az emberek mindenütt hasonlítanak egymáshoz. Ivánnak hívnak?

Az őr: Iván Ivanovics vagyok, jelentem alázatosan.

Kovács Péter: Hm! Székfalvára nem emlékszel?

Az őr: Emlékszem Pletenyicére... Onnan valósi vagyok.

Kovács Péter: Hm! Nem heverésztél sose a Sebes-Ér partján?

Az őr: Heverésztem a Lutinka partján. Az folyik nálunk.

Kovács Péter: Olyan kanyargós kis patak...

Az őr (fejbólintva): Mindig zajong a vize...

Kovács Péter (buzgón bólogat rá): Az! Ahol vápába szalad, tele van kákával, náddal...

Az őr: Meg tele van rucatojással...

Kovács Péter: Az, az! Sebes-Érnek hívják!

Az őr (fejét rázza): Lutinkának hívják.

Kovács Péter: Hm! Úgy látszik, a vizek is mindenütt hasonlítanak egymáshoz! Hát ha Ivánnak hívnak, úgy is jó! Mondd csak Iván, szeretsz katona lenni?

Az őr: Hát... szeretek... ha muszáj.

Kovács Péter: Aztán hazamenni szeretnél?

Az őr: Azt szeretnék... ha lehetne!

Kovács Péter (elégülten nevetgél): Aztán mit csinálnál otthon?

Az őr: Jaj, uram, se többet, se kevesebbet, mint annakelőtte! A ház körül, az istállóban, a mezőn mindig akad munka, eltelne a napom egész bizonyosan!

Kovács Péter: Aztán ha otthon volnál éppen és idegen törne a házadra, ugyan mit csinálnál akkor?

Az őr: Leütném a derekát, ami épp a kezemügyébe akad!

Kovács Péter (helyesel): Ugye! És ha te törnél más házára?

Az őr: Már hogy törnék én másnak a java ellen!

Kovács Péter: Jó, jó! De hátha mégis törnél?

Az őr: Semmiképpen se törnék! Elég nekem az is, amim van! Csak az el ne árvulna! Nem kell nekem más jószága!

Kovács Péter: Nohát Ist... azaz Iván, ha már úgy hívnak - nagy szót mondok! Haza mehetsz vetni-aratni!

Az őr (zavartan néz a Halálra).

A halál: Hátra arc! Indulj vissza a helyedre! Buta parasztja! Hát nem látod, hogy a felséges úr tréfálni kegyeskedik? Felköttetlek, te gazember, ha mégegyszer elhagyod a helyed!

Kovács Péter: Kegyelmed meg mit avatkozik bele az én dolgomba! Én vagyok vajon a cár, vagy kegyelmed?

A halál: Én vagyok felséges uramnak leghűségesebb sáfárja, aki hűségesen vigyáz rá, hogy egyetlen szál katonával se csökkenjen felséged dicsőséges hatalma.

Kovács Péter: Ne törődjék azzal kegyelmed! Majd vigyázok én magam a hatalmamra!

A halál: A hatalom dolga, hogy vigyázzon felségedre!

Hoppmester (bejön és nagy arany botjával háromszor kopog a pallón): Ő felsége az anyacárnő!

Napamasszony (roppantul díszes ruhában, tornyos frizurával, nagy legyezővel, bejön. Hátul a sleppjét a frajja viszi. De a frajjnak nem látni az arcát, amikor mögötte tipeg).

Kovács Péter: No! Már mégis előkerült kend? Mit akar?

Napamasszony (ceremóniásan): Csak udvarlásomat óhajtom eszközölni felségednél. Meg azért is jövök, hogy sok szerencsét kívánjak a nagy offenzívához.

Kovács Péter: Mihez? Micsoda nagy offenzíváról beszél kend?

Napamasszony: Jé, hát nem is tudja? Ahhoz a nagy offenzívához, amit felséged kegyeskedett elrendelni. Azt hittem, a főhadsegéd úr már felségednek is elmondotta.

A halál: Éppen útban voltam, hogy elmondjam, de a felséges úr...

Kovács Péter: Nekem ugyan semmit se mondott, de ne is mondjon, tudni sem akarok róla! Nem vagyok kíváncsi a fortélyára!

A halál (nagyon gyorsan, hadarva beszél, mint egy ügynök, aki rábeszél): Éppen arról a darabkáról van szó, amit már az imént bátorkodtam említeni... Csak itt... ezt a vonalat kell áttörnünk és mienk a darabka. Pontosan kiszámítottam mindent, a dolog csalhatatlan. Mindössze csak ötszázezer embert kell rászánni.

Kovács Péter (elszörnyedve): Ötszázezer ember!

Napamasszony: Hallja? Csak ötszázezret! Ilyen olcsón sose jut hozzá!

A halál (tovább hadar): Szerénytelenség nélkül merem állítani, hogy a tervet alaposan kidolgoztam. Mindent pontosan meglatolgattam. Igaz, hogy az a vonal nagyon erős, majdnem bevehetetlen, de minden zárnak van nyitja és én ezt megtaláltam. Huszonötszörös sorokban állíttatom az embereket egymásmögé, puskát se adatok a kezükbe, nehogy a hátulsó sorok kárt tehessenek az elsőkben... Aztán hátulról nekikergettetem őket. Ha nem akarnak, beléjük lövetek, majd mennek akkor!

Napamasszony (örömében tapsol): Jaj de gyönyörű!

Kovács Péter: Mind ott vész. Mind egy szálig!

A halál (diadalmasan): Ez az! Ez épp a fortélya. Ha ez elhull, jön utána új huszonötszörös sor! Ha ez elhull, jön megint új...

Napamasszony: Jaj de gyönyörű!

A halál: Ez a tömeg végül mégis csak elsöpör mindent. Egész biztosra megyek. Nálam csalódás kizárva. És ez a módszer, amelyet rólam fog elnevezni a hadtörténelem, csak látszólag kerül olyan sokba. De én kiszámítottam, hogy legfeljebb ha ötszázezer ember elesik. És tekintve az elérendő eredményt, ez a szám...

Napamasszony: Csekélység!

A halál: Nevetséges!

Napamasszony: Semmi!

Kovács Péter: Csend! Semmi se lesz belőle, én mondom! Ötszázezer ember! Ötszázezer ember! Mind magamfajtája, aztán csak úgy elterüljön mint a barom! Piros vére kicsorduljon! Az én lelkem nem szárad! Nem tűröm! Én mondtam!

A halál: Felséged hatalma eddig mind növekvőben volt, de ezután...

Napamasszony: Hogy ilyen szégyent kell megérnem! Jaj, jaj, kisül a szemem, ha végigmegyek a király-soron!

A halál: Felségednek a tekintélye forog kockán, ha meg nem teszi.

Napamasszony: Ujjal mutatnak rá a többi királyok! Szemem kisül!

Kovács Péter: Ne karattyoljon kend se! Ha mutatnak, hát mutassanak! És hogy kendnek a szeme kisülne? Ne beszéljünk róla! Nem féltem én a bőrt, amíg a kend arcán van!

A halál: Hja, így aztán meginog felséged trónja!

Kovács Péter: Majd jobban rátehénkedem, ne féltse kelmed!

Napamasszony: Jaj, jaj! Beszennyezi a koronáját! Foltot ejt a koronáján! Azon a gyönyörű szép gyémántos koronáján! Jaj, jaj!

Kovács Péter: A koronám? No hát úgyis nyomta már a halántékomat! (Földre dobja.) Itt van!

Napamasszony (szünet múlva a frajjához): Fiam, emeld fel a koronét, törölgesd meg szépen, add vissza!

Eszter (nagyon finom úrilány. Fölemeli a koronát és megáll a trónus előtt szerényen lehajtott fejjel): Itt van a fejére való!

Kovács Péter: Csak hadd maradjon, ahová dobtam! (Fölemeli a tekintetét.) Én édes Eszterem! Egyetlenem!

Eszter: Az én nevem Ratina!

Napamasszony: Ratina grófnő! Az én frajjom!

Kovács Péter: Ratina, vagy akármi a csuda! Ratina! Csak a szemedbe nézek és akármilyen nevet megtanulok érted! Hol vetted a szemedet, mondd?

Eszter: Visszaloptam felséged szívéből.

Kovács Péter: Dehogy loptad! Most is ott van, vagy talán csak a mása! (Föláll a trónusból.) Ide ülj! Itt a helyed!

Eszter: Felséges jó uram maradjon csak ott... zsámolyán ha helyet adna, megülök ott jobban!

Kovács Péter: Így ni! Hát legalább a fejedet hajtsad az ölembe... rád hajolok csókos szájjal, mindig így nézzünk szembe! Mondd, hol szedted a hajadat?

Eszter: Barna esttől csentem!

Kovács Péter: Hát a szádat hol szerezted?

Eszter (kacéran): Piros bogyót ettem!

Kovács Péter: Hadd eszek most én belőle!

Eszter (szerelmesen hátra hajlik.): Terítve az asztal!

Kovács Péter: Jaj de sokat vesződtem, de ez megvigasztal! (Megcsókolja.) Láttad! Gyémánt koronám a fejemet nyomta, prémes palást mind hiába csak fáztam alatta! Hánykolódtam jobbra-balra, nem találtam nyugtom... édes kedves galambocskám hiányoztál folyton!

Eszter: Nekem is úgy hiányzott kend, sorvadtam a vártán, bimbó nőtt a rózsabimbón, párta nőtt a pártán. A szívemről szakajtották, helye vérzett mindég, csakhogy megint rátaláltam, sose mék el innét! (Összeölelkeznek.) Jaj, meglátják!

Kovács Péter: Nem látják meg! És ne törődj mással! (Összehúzza a trónus függönyeit.)

Napamasszony (suttogva a halálhoz): Tudtam, hogy a horgára akad! Mind ilyen! Mind ilyen! Csak a nősténye meglegyen, egyéb se kell neki! (Két karját kitárja.) Keblemre! Ettől a kettőtől ugyan nyugton lehetünk! Megvakultak, megsüketültek egymástól! Ide a keblemre!

A halál (megöleli): Szépséges szerelmem!

Napamasszony: Nézd csak, hogy ölelkeznek! Azt hiszik, szeretik egymást a bolondok! Aztán alig múlik el pár esztendő és úgy elválnak egymástól, mint jégcsap a hótól tavaszi olvadáskor! Igazán csak mi szeretjük egymást!

A halál: Igazán és mindörökké!

Napamasszony: És mind nagyobb szerelemmel! Minél jobban rohasztanak az évek, annál inkább velem tartasz, annál inkább összeillünk! Hihihi! (Megtapogatja.) Óh te csupacsont! Óh te bütyökember!

A halál (szerelmesen): Zimankós éjszakám!

Napamasszony (olvadékonyan): Rikácsoló vércsém!

Kovács Péter: Harmatos hajnalom!

Eszter: Jóságos galambom!

Napamasszony: Szép vagy, mint a csontdarab, amit az útszélen az ebek már otthagytak!

A halál: Szép vagy mint a döglött ganajtúró bogár!

Napamasszony: Mély a szemed, mint a kút, amibe esett szűz ölte belé magát!

A halál: Szép fonnyadt a kebled, mint az üres tömlő, ami mellett gebedve pusztul el a karaván! És az arcod milyen szép löttyedt!

Napamasszony: Eszem azt a szépen beszélő szádat!

A halál: Farod, combod, mint gazdátlan házon a málladozó malter!

Napamasszony: Jaj de szép! Jaj de szép! Még bizony beléd szédülök!

A halál: Szédülj csak! Szédülj csak! Leviszlek a palotámba, penésszel etetlek, nyirokkal itatlak, pondrók lesznek a komornáid!

Napamasszony: Jaj ne mondd, elszédülök végképp! (Ráhanyatlik.)

Kovács Péter: Szikla vagyok, rózsa nyílott a tövemben!

Eszter: Patak vagyok, végig folyok sziklás medremen! Bárcsak mindig így maradna!

Kovács Péter: Bárcsak vége ne szakadna!

A halál: Szeretlek csak hozzám hű maradj!

Napamasszony: Akad-e más ilyen csontos gavallérom? Egymáshoz illünk, mint katáng a sövényhez.

A halál: Mint bagoly az éjszakához! Szeretlek, mert vén vagy! Szeretlek, mert veszendőbe indulsz!

Napamasszony: Szeretlek, mert már csak te tudsz szeretni engem! Csak teneked élek! Néked oszlok-foszlok!

A halál: Csak terád várok!

Napamasszony (pajkosan megfenyegeti): Ugyan menj! Meg arra az ötszázezerre!

A halál: Jó lesz násznépnek, ne járjuk egyedül a lakodalmas táncot! (A trónusra mutat.) De az ott nem igen akarja! Nincsen vele mit kezdeni! Fene makacs!

Napamasszony: Eh! Nyámnyila pipogya fráter! Nyavalyás!

A halál: Egész beteg, szíve van.

Napamasszony: Oh az undok!

A halál: Szív! Csúnya hitvány hólyag... de utálom! (A trónusra mutat.) Utunkban áll... el kell tennünk láb alól.

Napamasszony (mohón): Egy kis szerecsika...

A halál: Eh, paraszti eszköz, szégyen volna, ha ráfanyalodnánk! Van ennél biztosabb, ravaszabb, mulatságosabb. A maga népe fogja széttaposni, mint a férget, amelynél csöppet sem páncélosabb... Kémeimtől megtudtam, hogy az itthon maradt özvegyek, árvák lázadoznak és ma délután ezt a palotát fogják megostromolni nyomorukkal.

Napamasszony: Még panaszkodni merészelnek? A gézengúzok! A rongy szemét!

A halál: Ne szidd őket, most nagyszerű hivatás vár rájuk. Hasznosak, mint az éjszakai zúzmara a virágzó fáknak... Ők ma délután a palota ellen fognak gyülekezni lázadó haraggal...

Napamasszony: Nagyszerű! Az őrség szétlövi őket!

A halál: Az őrség nem fogja szétlőni őket. Gondoskodtam róla, hogy az őrséget egy összeesküvő ezred legénységéből vegyék. Ezek mind a levegőbe fognak lőni, a népség pedig akadálytalanul betör ide és... és a többit tudod már édes szerelmem.

Napamasszony: Őt itt fogják találni! Szét fogják tépni! És én ülök a helyére, én dirigálok! Csodaember vagy! Isten vagy!

A halál: Isten? Nem nagyon hízelegsz! Annál egy kicsit több vagyok, örökké tartok. Ami van, az mind mulandó, csak egy a végtelen: a Nincsen!

Napamasszony (a trónusra mutat): Hej, csak oda üljek egyszer! Lesz aztán hegyen-völgyön offenzíva! Annyi embert kapsz tőlem, amennyit akarsz!

(Kívülről egyre növekvő zúgás hallatszik.)

A halál: Hallgasd csak, milyen szépen üvöltenek! Egy géppuska végezne valamennyivel... Most vonuljunk vissza édesem. (El.)

Napamasszony (bekiált a trónus függönyei közé): Ratina!

Eszter (fölriad): Itt vagyok! (Leszalad a lépcsőkön.)

Kovács Péter: Hát már megint válnunk kell? Sose maradhatunk már együtt örökké? Pedig elférnénk itt igen jól ketten is! Ne menj el szerelmem! Ne menj el galambom!

Napamasszony: Hogyisne! Hát a sleppemet ki cipelje? Tudom, szívesen összebújnátok, de aki trónusba kerül, érje be vele, hogy egyedül marad. Ez az ő dicsősége... hihihi! Menjünk Ratina!

Kovács Péter (súgva): Galambom, este a ház mögött várlak... van ám még sok mondanivalóm!

Eszter: Várni fogom... ott leszek! (El napamasszonnyal.)

Kovács Péter (szerelmesen néz utána hosszan, amikor már elment. Aztán fölriasztja a külső zsivaj): Hát ez vajon micsoda sivalkodás? Százezer ember üvölt megveszekedetten egyszerre! Mi ez? Processzió? Nini! Meg még mit is kiabálnak! "Halál a cárra!" "Vesszen a cár!" Ez én vagyok! Hát mit is akarnak vajon tőlem? Pedig ha jól tudom, asszony-népnek sose vétettem, ennyivel meg dolgom se volt sohasem életemben! Hé! (Benéz az oldalterembe.) Ejnye de elszeleltek! Hé! István! Azaz hogy Iván! Ajha! Ez is meglépett! Az egész világ ellógott innét! Node itt vagyok én! Hátha millió vászoncseléd nekem jönne, vajon megijednék? De még embertől sem igen nagyon!

(A lázongó tömeg beront. Csupa rongyos asszony, gyerek, néhány koldus-formájú öregember. Kovács Péter a terem közepén állva nyugodtan várja őket. Egy pillanatig úgy látszik, hogy ez a piszkos áradat egészen föl fogja borítani.)

Egy asszony: Halál a cárra!

Másik asszony: Darabokra kell tépni! El kell taposni!

Kovács Péter (harsányan): Nono! Nem eszik a levest olyan forrón, mint ahogy főzik! Mit akarnak tőlem kendtek?

(A tömeg önkénytelenül megáll.)

Eszter (sápadtan, rongyokba burkolva, Petikét kézen vezetve áttör a tömegen vadul): Mit álltok meg gyávák! Halál a gyilkosra! A hóhérra! Megijedtetek tőle? hiszen egyedül van!

Kovács Péter: Feleségem! Eszter! Fiam! Petikém! (Petikét megöleli.)

Egy öreg ember: Nini! Az atyuska egy rongyos gyereket csókolgat! Tulajdon fiának nevezi! Mindig mondtam, atyuska jó!

Eszter (irtózva hátra ugrik Kovács Péter elől): Hazudsz! Nem vagyok a feleséged! Ez nem a te fiad! Nem vagy az uram!

Kovács Péter: Jaj! Inkább szuronnyal döftél volna meg, az nem fájt volna olyan nagyon! - Hogy én nem vagyok a te urad!

Eszter: Az uramon nem prémes palást van, hanem sáros daróc! Az én uram nem aranyos palotában lakik, hanem magavájta gödörben tesped! Az én uram most ezer halállal küzd, ami mind az ő életére tör, pedig ártatlan jámbor ember volt mindig, mint a harapás kenyér! Vérző Krisztus, - ez az én uram!

Kovács Péter (alázatosan leül a trón lépcsőjére és két tenyerébe rejti az arcát): Így van! Jaj de éppen így van!

Eszter (rikácsolva): Hova tetted az uramat, hova tetted ennek a gyereknek az édes apját, mondd! És ezekét hová tetted, mondd! Hej! Két éle van a te hóhér-pallosodnak! Özvegyet és árvát egy csapással hasítasz vele! Tapossátok el a kígyót! Zúzzátok szét a fejét! Halál rá!

Mindnyájan: Halál rá!

Kovács Péter: Most már nekem is mindegy... Magam hajtom a fejemet lábatok alá... Tapossátok el. Várom megadással.

Eszter: Hej! Mikor a galambból vércse válik, nagy sora van annak! Kis házamba ami boldogság belefért, beértem én azzal, sose tekintgettem át a szomszédba se! Nappal dolgoztunk, éjjel aludtunk, vasárnap templomba jártunk, gyerekemet, uramat mindig tisztába öltöztettem, adónkat mindig megfizettük. Ha szántottunk, te nem tartod az ekeszarvát, ha sötétben vagyunk, te világot nem gyújtál, ha sovány az estebédünk, te ugyan meg nem zsírozod! És mégis kidöntötted házunk oszlopát, romba temettél bennünket!

Kovács Péter (nyögve): Így van! Éppen hogy így van!

Eszter: Hogy neveljem fel a gyermekemet, mondd? Gyenge az én asszony kezem, csak simogatni, kényeztetni tudja! És ha felnevelem, - kinek neveljem? Talán bizony a te vágóhidadnak? Hogy tartsam meg az egyenes úton? Mivel biztatgassam? Mivel hitegessem? Mondjam neki, légy jó, majd az apád sorára jutsz? Mehetsz elpusztulni idegen országba, millió-magaddal, atyuska szavára? Tápláljam a testét, betegségtől óvjam, csakhogy neked megmaradjon annál biztosabban?

Kovács Péter: Így van! Éppen, hogy így van!

Eszter: De most már elég volt, jön a számonkérés! Persze te azt hiszed, hogy a tűrés fáján úgyse nőhet méreg! De ezt a fát már eltüzeltük, most te kerülsz sorra! Tíz körmömmel kérdezem, a fogammal kérdem: hova tetted az uramat? Add vissza az édes apját árva gyermekemnek. (A többihez fordul.) Hát miért hallgattok? Miért nem mozdultok?

Egy asszony: Olyan szomorú!

Egy öreg ember: Olyan magunkfajta!

Másik asszony: Én másnak képzeltem!

Kovács Péter (sután föltápászkodik és tétován körülnéz): Hogy is mondjam... mit is mondjak? Neked is, meg mind-valamennyinek meg szeretnék felelni, de azt sem tudom, hol kezdjek bele... Ki vagyok, mi vagyok, azt sem tudom nagyon. Falevél vagyok, ugyanaz a szél sodor, aki titeket megtépdesett... hallom a jajotokat, a szívemmel hallom, de gyenge vagyok, a viharnak nem vethetek gátat. Én csak azt tudom, hogy nincs itt mint én olyan boldogtalan egy se! Minden fázást én fázom, minden éhezést én éhezem, ahol seb nyílik én vérzek belé, minden özvegy az én özvegyem, minden árva az én árvám és valamennyi között az árvák árvája vagyok én... Kis fiam, mi szakított el tőlem? Feleségem, miért húzódsz hátra? Jaj! Szakadozik a szívem, mint az olvadó jég! Szégyellem a pulya-sírást, de igen elgyengültem! (Sírva fakad.)

Egy öreg ember: Nézzétek! Atyuska sír! (Közelebb megy hozzá.)

Egy asszony: Könnyesen sír akár mi más emberfia!

Kovács Péter: Milyen nagyon szerettem, milyen nagyon szenvedtem! Kinek mondjam el? Ki hiszi el nekem? (Keservesen zokog.)

Másik asszony: Szegény! Gyémántból van a koronája, de csak sós vízből van a könnye, akár nekünk!

Kovács Péter: Úgy, úgy! Csak sírjunk együtt, egyet siratunk mind valamennyien. Nőjenek tengerré a könnyeink, ez az a fürdő, akiben mind egyformák vagyunk. Sirassuk meg a zöld vetéseket, meszelt házakat, napos lócákat, játékos gyerekeket, fiatalok ficánkolását, öregek mélázását, mind a mi kis életünket! (A földre fekszik, két karjára teszi a fejét, úgy zokog elrejtett arccal. A többiek közelebb hajolnak hozzá, körül veszik.)

Egy öreg ember: Szegény atyuska!

Petike: Édes anyám de sajnálom ezt a szegény embert!

Eszter: Itt a csipkés zsebkendőm, menj oda, töröld le a könnyét! Szegény édes apád könnye helyett!

Kovács Péter: Az én istenem áldjon meg!

Napamasszony (Besompolyog óvatosan a halállal és az ajtóból bekukucskál.): Nini már végeztek is vele! Ott fekszik már! Jó kinyújtóztatták, hihihi!

Mindnyájan: Szegény atyuska! Szegény cár!

Kovács Péter: Szegény népem! Szegény vérem!

Napamasszony: A ménykőt! Hiszen ezek együtt sírnak!

A halál: Az ám! Összeszűrik a levet! Nyomorult gyáva nép! Akármennyit szenved, mindig marad benne irgalom! Hát majd én elhúzom a nótájukat! (Előrelép és rájuk kiált.) Piszkos csürhe, hogy mertetek ide betolakodni, ebbe a palotába!

Kovács Péter: Hallgasson kegyelmed! Hozzám jöttek, velem vannak, az én fajtám!

A halál: Ezek? Felséged nem tudhatja, de ezek a gaz lázadók! Felséged életére törtek, arra esküdtek össze, kémeim jelentették.

Kovács Péter: Az életemre törtek? Csak a bánatukat hozták el, azzal ölnek!

A halál: Veszedelmes népség, kötelességem eltávolítani innét. (Int hátra és az őrség megjelenik.) Szuronyt fel! Söpörjétek ki ezt a szemetet! Előre!

Kovács Péter: Megálljatok! Én parancsolom! Megálljatok!

A halál (revolvert ránt, kardját magasra emeli): Utánam! Előre! A felséges cárért! Atyuska szent nevében!

(A népség rémülten zajongva, sivalkodva kimenekül az udvarra, a Halál és az őrség utána.)

A halál (odakinn vezényel): Célozz! Tűz!

(Kívülről sortűz hallatszik, aztán Eszter sikoltása.)

Eszter (kívülről): Petikém! Megölték! A gyilkosok!

(Kívülről zűrzavaros zsibaj hallatszik.)

Kovács Péter: Óh jaj! Megölték a fiamat! (Kirohan, aztán ölében behozza Petikét. Az asszony mellette támolyog. Leteríti fehér palástját, arra fekteti a gyermeket.) A gyalázatosok!

Eszter (ráborul a gyermekre): Istenem! Az én fiacskám!

Kovács Péter: Meg az enyém! Várj csak, majd én megnézem, én jobban értek hozzá. Mi bajod, hol fáj, fiacskám?

Petike: Megütötték a karomat, de nagyon megütötték.

Eszter: Jézus, Mária! Csurog a vére!

Kovács Péter: Ne vinnyogj, asszony, nem kell azért megijedni! Az a kis vér nem a világ, van miből folyjon, olyan kölyök ez! Add csak ide a csipkekendőd... amivel az én könnyeimet törölgette az imént. Azzal kötözöm be. Az én könnyeim elállítják a vérét. (Bekötözi.)

Petike: Fáj ám! Nagyon fáj!

Eszter: Maradj nyugton, egyetlen fiacskám! Jót akarnak veled!

Kovács Péter: Neked adom ezt a fényes gyémántos koronát! Nézd!

Petike: Inkább azokat a szép pitykéket akarnám! Azokkal aztán el lehetne gombozgatni otthon!

Eszter: Oh bolondom, kis bolondom! Te!

Kovács Péter: Neked adom, mindet neked adom! (Mosolyogva titokban megböki az asszonyt. Hunyorgat hozzá vidáman.) Hogy eljátszik vele! Már nem is fájlalja!

Eszter: Hiszen olyan gyerek ez! Nincsen ennek párja!

Kovács Péter: Azt meghiszem! (Fontoskodva.) Jó kötésű gyerek... Nem azért mondom, de van benne akarat meg lélek, meg mi egymás!

Eszter (melléje ül): Ebben? Mint egy nagy emberben. De még annál is több! Néha úgy elcsodálkozok, de úgy elcsodálkozok, hogy miket mond ez a gyerek. De miket! Milyeneket!

Kovács Péter (közelebb húzódik): Hm! Aztán milyeneket?

Eszter: Így-úgy! Ekkor-akkor! De olyanokat! De olyanokat!

Kovács Péter: Hm! Hát mégis! Milyeneket?

Eszter: Nem tudná azt a jegyző úr sem összeírni. Meg a tisztelendő úr sem tudná kieszelni... A minap is azt mondja, édes anyám, azt mondja, elmegyek én, azt mondja világgá és azt mondja felkeresem a...

Napamasszony (bejön a főorvossal): Tessék csak nézni, főorvos úr, felséges fiam milyen beteg! Elment az esze szegénynek!

A halál (mint udvari főorvos): Majd bátorkodom megvizsgálni. Az eset valóban súlyosnak látszik!

Napamasszony: Jaj, de milyen súlyos! Jaj, de milyen! Félek, ki se lábal többet belőle!

Kovács Péter: Mit karattyol kend? Hogy én beteg vagyok? Beteg ám kendnek a mája meg a veséje!

Napamasszony: Jaj, jaj! Hallja főorvos úr, hallja? Aztán koronás ember létére nem átallja összeüljön egy ilyen cafattal!

Kovács Péter (védően átöleli az asszonyt): Ez cafat? Vigyázzon kend arra a romlott nyelvére, mert tövestül kitépem!

A halál: Hm! Az eset aggasztó, hogy ne mondjam, progresszív... A felséges úr szemfehérje olyan egészen fehéres... Gyanús! A haja olyan szálas! Gyanús! A szájában lyuk van és az orra kifelé dudorodik... Nagyon gyanús! Ez, amint az orvostudomány latinul mondja, az "Ákombákom-tónaludátusz" egy nagyon súlyos esete! A felséges úrnak feltétlenül hosszabb időre vissza kell vonulnia. A felséges úrnak a magányra van szüksége, ahol semmivel sem szabad foglalkoznia, semmibe sem szabad beleavatkoznia.

Napamasszony: Hallotta feleséged? Hallotta?

Kovács Péter: Tudom, szeretnék! De nem vonulok vissza, na!

A halál: Felség, ez muszáj! Államérdek!

Kovács Péter: Muszáj? Muszáj? Ha én nem akarok?

A halál: Nekünk kötelességünk, hogy felséged drága egészségére vigyázzunk, még felséged akarata ellenére is!

Napamasszony: Bizony! Meg kell óvjuk azt a drága, drága egészségét! (Int és a másik szobából két óriás kaukázusi lakáj lép be vigyorogva.) Szegény felséges urunk nagyon beteg... Vigyétek el, de csak csínján bánjatok vele! Mint a hímes tojással!

(A két lakáj gyürkőzve közeledik.)

Kovács Péter (fölugrik és vadul körülnéz): Hé! Nem így ütik ám a cigányt, hanem két kézzel! Tudtam én valamit, talán el nem felejtettem egészen! (Eszterhez.) Ti csak maradjatok nyugton, édes cselédeim! Itt vagyok! Veletek vagyok! (Ivánhoz ugrik és kikapja kezéből a puskát.) Hát gyertek csak! Ha jól emlékszem, valahogy így kellett... A boldogabb végén fogni, aztán megpenderíteni magasan, ajnye be jó fogás esik rajta! No gyertek hát, ha erős a koponyátok! Monaszterziska! Tízen vagyunk egy ellen! Ott vagyok magam is! Rohatin! Podbuz! Ravaruszka! Aj de megtaláltam régi kedvem! Csakhogy mégis a kezemben van ez a jó furulya! Miért szaladtok hát? Miért inaltok? Nem visztek már? Oblastye! Osztri! Tucholka! Siemikovce! No! Van-e még itt valaki? Hadd húzom el a nótáját, nagyon benne vagyok, ritka kedvem van!

(Amíg összevissza csapkodva hadakozik, lassanként mindenki kimenekül a teremből és minél kevesebben maradnak, annál sötétebb lesz. Végül már csak egy fekete függöny látszik mögötte. A függönyhöz szinte hozzátapadva áll a Halál, úgy, ahogy először megjelent volna, abban az alakjában.)

Kovács Péter (tovább hadakozik): Nahát csak hadd jöjjön mind sorjába! Ha elbújik, az ürgelukból is kipiszkálom! Végezni akarok velük! Úgyis elég volt már! Hadd mehessen ki-ki már haza! No még egyet! No még egyet! No még egyet! (Egyre lassabban, bágyadtabban hadonászik, végül erőtlenül lerogyik a földre.)

(Ebben a pillanatban egy fénysugár megvilágítja a Halál arcát.)

A halál: Kifáradtál, édes fiam?

Kovács Péter: Én aztán nem! Ha egy kicsit el is lankadtam, majd felállok újra! Ne féltsen engem!

A halál: Csak a virtus tart ébren. Álmos vagy, megtetted a magadét, aludj el szépen.

Kovács Péter: Nem alszom, megmondtam!

A halál: Pedig okosan tennéd, ha elaludnál. (Közelebb megy hozzá.) Nyáron tikkadtál, télen dermedtél, éheztél, virrasztottál, ezer veszedelemmel megküzdöttél, halálos sebből véred elcsurgattad... Bizony rád fér az édes jó pihenés!

Kovács Péter: Nem alszok, mondom. El kell menjek innét.

A halál: Milyen bolond vagy! Most aki kívül van, az is inkább idevágyik. Jobb itt, hidd el. Ugye jó volt valamikor élni? Gyereknek játszani, legénynek cicázni, embernek dolgozni, tavasszal kapálni, ősszel szüretelni, télen iszogatni... Hol van az már! Nincs több szüret a világon!

Kovács Péter (bágyadtan): El kell menjek! Nem maradhatok!

A halál: Még mindig kifelé vágysz, nem is tudod hova. Nézz oda, van kedved ilyen világba visszatérni? (A fekete függöny szétválik és a messze perspektívában egy kis falu látszik. A falu több részében egyszerre kigyullad, a háztetők üszke úgy röpdös, mint egy felriasztott varjú-csapat. Asszonyok, gyerekek őrülten futkároznak az utcákon. A kedves kis templom tornyát egy ágyúgolyó derékban találja és leomlik.) Nézz oda! Kigyulladt a világ! A tűzhelyek lángja kilopózott a háztetőkre, mint a tilosba tévedt jószág, amely a vetést falja fel... Hova lett a meleg padka szelíd népe? Asszony, gyerek földönfutó, országút a hazája, árokszél a fekvőhelye. Rozsdásodnak az ekék, szél orgonázik a cséplőgépeken, dudva uralkodik az ugaron... Szétzüllött a világ... a menekülőknek nyomában a szörnyű ellenség, fegyvere sincs, mégis öl, lába sincs, mégis utolér a nyomorúság... Bezzeg ez aztán másféle háború! Nem hallatszik ott a fegyverek tüzes csókjának csattanása, csak özvegyek és árvák tehetetlen jajgatása... Tűzben keménnyé edződhetett a szíved, de bizony ebben a könnyes csatában elolvadna! (Magában elégülten.) Na! Végül azért mindenki megadja magát! (Kiveszi a zsebkendőjét és Kovács Péter arcára borítja, aki mozdulatlanul fekszik a földön.)