Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 18. szám · / · Figyelő

Barta Lajos: A körülzárt Párizs

"Párizs 1870-71-ben". Ez a címe egy kis német könyvnek, mely a poroszok által körülzárt Párizs nehéz napjait akarja érzékeltetni. A könyv szerkesztője francia íróknak a körülzárásról szóló műveiből szakított ki egy-egy részt. A kis könyv hatása érdekes. Egységes munka és egy író hangja helyett olyan körképet kapunk, melyből élénken ugranak ki a különböző írói egyéniségek, sokféle gesztus villan elő, sokféle szubjektivitás érezteti magát. Memoárokat olvasni mindig vonzó, itt sok memoárnak érezzük meg az ízét, olyanokét is, melyek a kevésbé forgalomban lévők közé tartoznak. Élénken lép elénk az általános emberi dráma ezen nagyszabású és izgalmas fejezetének egy pár krónikaszerű részlete is. A könyvet Karl Scheffler állította össze, aki bevezető tanulmányában a francia lélek minél tárgyilagosabb fejtegetését kívánta adni. Természetes, szintén úgy találja, hogy a franciák általában kitűnően tudnak elbeszélni, könnyedén és folyamatosan adnak elő, lelki formájuk a legnehezebb megpróbáltatásokban sem hagyja magát megrendíteni.

*

Zola "Nana"-jának egy fejezete nyitja meg a szemelvények sorát, mert a regényben Nana éppen a hadüzenet napján hal meg. A halott az ágyban fekszik, egy pár barátnője veszi a holttestet körül. Esteledik, most gyúlnak ki Párizs lámpái. Messziről hömpölyögve jön a tömeg, óriási folyóvá dagadtan a Madeleinetől a Bastilleig ér az ár. Fülledt mámor fő a koponyákban és vak bánat nehezül a lelkekre. Még csak tompán zúg a sokaság, melyet a közös láz terelt eggyé és most lassan előrelépked. Egyszerre fölviharzik ez a nehéz, nyomasztó sokaság. Valami hirtelen szétlöki, vad mozdulatokkal csoportokra szaggatja az embertömeget. Fehér sapkás és blúzos férfiak hordája tör vad mozdulatokkal a sokadalmon át. Mint amikor kalapácsok csapnak le az üllőkre, abban a ritmusban ordítják:

Á Berlin! Á Berlin! Á Berlin!

A tömeg sötét, aggodalmas sejtelmekkel nézi őket. De idegeiket már félig föllázították és hősies képzelődések kezdik elragadni mint amikor jön a katonabanda és beleharsog az agyakba... Az éjszaka mind teljesebb lesz, a sokaság előredől... és az éjszakában hallatszik a vad ordítás:

- Á Berlin! Á Berlin! Á Berlin!

Fáklyák lobognak az utcákon, tovatűnnek, embercsoportok verődnek össze és elmosódnak az éjszakában amint távolodnak... mintha baromcsordákat hajtanának a vágóhídra. Borzalmak és szédületek kelnek ki ezekből a tömegekből, az elkövetkezendő vérfürdő nyomora lebeg már fölöttük. Ordítanak és kábulatba ejtik önmagukat, vakon rohannak az iszonyatok ismeretlenébe. Akik Párizs ablakaiból kinéznek az éjszakába, a sötét láthatárról hallják ordítva, a vérnek és nyomornak előrevetett őrületétől harsogva:

- Á Berlin! Á Berlin! Á Berlin!

*

Daudet egy novellája zárja be a könyvet. Egy szélütésből lábadozó, nagy beteg, szobáját őrző francia tábornokról van szó, akit irgalmas önfeláldozásból avval a mesével áltat fiatal unokája, hogy a franciák mind beljebb haladnak Németországban. Nap-nap után új győzelmeket újságol a leány, végül a franciáknak természetesen el kell érkezniük Berlin alá. Be is kerítik a tábornok számára a várost. De elérkezik egy nap, mikor aztán az igazságot tovább feltartóztatni nem lehet, mert a poroszok vágtatnak be Párizs utcáira. A tábornok egyszerre megért mindent, ismét szélütés éri és meghal.

Rosszabb vége a hatalmasan indult "Á Berlin"-nek nem lehetett!

*

Zola regényrészletét Rochefort emlékiratainak, ezt Sarcey nagy munkájának egy fejezete követi. Majd Claretie, aztán Quinet asszonynak, a vallásfilozófus nejének följegyzéseiből vett rész, Victor Hugo pár sora, Theophile Gautier cikke, Sarah Bernhardt emlékiratainak több fejezete, a Goncourtok naplójának részletei, André Theuriet egy novellája, D'Hérissonnak, Jules Favre külügyminiszter adjutánsának leírása, végül Daudet novellája következnek. Ezt a sort többször szakítják meg egy semleges naplójának részletei. Ez a semleges Laboushčre, a Daily News levelezőjének tudósítása.

A Sarcey-részlet a többi közt arra való, hogy a francia polgár-hadsereget jellemezze. Ebben a fejezetben van egy helyütt egy kis összefoglalás, mely így szól: "Egész Párizs egyetlen tábor. Minden férfi a nemzeti gárda tagja. Ennek a gárdának a tevékenységében látszik meg legjobban a párizsi polgár természete. A függetlenség dühös akarata, amely már-már nem tűr semmiféle fegyelmet. Az érzések olyan becsületessége, amely már a lelki nagyságot is eléri. Csipkelődő, kedélyes bátorság, melyet már csak egy lépés választ el a hősiességtől. Sehol másutt nem található keveréke az átlagos képességeknek és a tűrhető hibáknak. Mindezek felett a jó kedv lebeg, erős, egészséges derű, melyet őseiktől a galliaiaktól örököltek és amely a francia faj romolhatatlan sajátja." Megtudjuk ebből a fejezetből azt is, hogy van akitől a párizsiak még a poroszoknál is jobban félnek. Az úgynevezett radikálisok agitátorai ezek! Szeptember 19-én minden párizsi lapban olvasható, Párizs immár el van Európától vágva és csak magára van utalva. A kormány lemondásáról beszélnek. Arról is szó van, hogy a külügyminisztert elmegy Bismarckhoz és Vilmos császárhoz. "Mit? - harsogják a klubokban - mi dolga van Favrenak az ellenséges táborban? Elfelejtette tán ünnepélyes kijelentését: Területünkből egyetlen ölet, várainkból egyetlen követ oda nem adunk!" A radikális agitátorok kezüket az ég felé rázzák és ordítanak. Ennek a frakciónak nem kell a nemzetgyűlés, a kommün sürgős életbeléptetését kívánják, mert magukhoz akarják a hatalmat keríteni. Lázasan agitálnak, fölheccelik az újságokat, bujtogatnak a klubokban és egy "nagy napra" készülnek. Párizs polgársága irtózva látja és képzelete már tőrökkel fölfegyverezve rajzolja maga elé őket, amint ölnek és fosztogatnak. A poroszokat inkább gyűlölik, ezektől inkább félnek.

*

Akkor éppen megfordítva volt! Claretie a "barbárság" vádja ellen kénytelen védeni a franciákat: A poroszok a "barbár" franciák elpusztítását akarják. Kitalálták ezt a szörnyű rafinált háborút, mely a matematikus pontosságát a vandálok őrületével egyesíti és "barbároknak" nevezik a franciákat. Barbárok vagyunk, mert minden eszközzel, minden módon védelmezzük feleségeinket, gyermekeinket? Mert fölégetjük erdeinket, vetéseinket? Miért barbárok a franciák? Mert Laon vára az ellenséggel együtt a levegőbe röpítette magát? Hazafinak lenni annyi, mint "barbár"-nak lenni?

Egy pár sora Favre és Bismarck találkozásáról: "Kétségbeesetten és megtört büszkeséggel tért vissza Favre. Bismarck szigorúan és gúnyosan, keresett udvariassággal bánt vele. Poroszország követeléseiről beszéltek. Elzászt, Lotharingia egy részét, Soissont és Chateau Salinst akarják. Egy a nemzetgyűlés összehívására engedélyt adó fegyverszünetnek Strassburg és Mont Valérien az ára!

"Strassburg!" - kiált föl Favre - "hova gondol? Kiszolgáltassuk ezt a hősies népet? Ez gyalázat volna!"

"Igaza van, - feleli Bismarck - jól verekszenek. De minthogy pénteken délután két órakor a város kezünkben van, az egész csak formaság."

*

Henry Laboushére a Daily News munkatársa tudósítást akar Londonba küldeni. Egy léggömb-magánvállalkozó akarja kéziratát továbbítani. Már azt hiszi, hogy a levél útban van, mikor a vállalkozó beront és fölkiált: "Celestine felrobbant" - ez a ballon neve volt - "de nem baj, Ernesztina még megmaradt" - ez a második ballonjának a neve volt. Tehát Ernesztina fogja a porosz gyűrű fölött tovább vinni a tudósítást. De a ballonvállalkozó soha többé nem jelentkezett. Valószínűleg Ernesztina is fölpukkadt.

Általában, ha az igazságosságba rejtett gúnyt akarjuk érezni, a nemzeti fájdalom sokszor önmagával szemben kíméletlen megnyilatkozásai közt, akkor ennek a semlegesnek naplójegyzeteit olvassuk. Ő mondja el, mennyire emelkedett már az élelmiszerek ára, mekkora az éhség és hogy milyen borzasztó sokan halnak meg Párizsban naponta. Lehetetlen nem érezni, hogy a katasztrófa sújtott franciák vihar-hangjai közt milyen hideg és ellenszenves ennek a nyugodt és tárgyilagosságra törekvő semlegesnek a vészmentessége. Látszólag részvétlensége már részrehajlás a győztesek javára!

*

Október 7-én Gambetta fölszáll egy léggömbbel. Nem kisebb ember, mint Victor Hugo írja le a fölszállást. Quinet asszonynak ezeket mondja Victor Hugo:

- "Lehet, hogy Európa most a pángermanizmusnak a korszakát fogja végigcsinálni, ahogy mi húsz éven át a császárságot csináltuk végig". A Theatre Francaisban berendezett kórházban - saját jegyzetei szerint - így köszönt a nagy író egy sebesültet:

- Olyan ember áll Ön előtt, aki irigyli Önt. Semmi a világon nem volna előttem olyan kívánatos, mint egyike az Ön sebeinek. Franciaország fiai, köszöntlek benneteket, ti, a köztársaság kedveltjei, ti kiválasztottak, kik a hazáért szenvedtek."

*

Sarah Bernhardt egy ma haditudósításnak nevezhető naplórészlete: "Párizs lövetése tovább tart. Egy napon kimentem két kórházam két kocsijával, hogy a chatilloni platón a sebesülteket fölszedjem. Szörnyű dantei emlék! Jéghideg éjszaka! Kínnal jutunk csak előre. Végre fáklyák és lámpások jelzik, hogy a helyszínen vagyunk. Leszállok a betegápolóval és segédjével. Egy lámpást viszek. Csak egészen lassan haladhatunk, mert minden lépésünkkel haldoklóba és sebesültekbe ütközünk. Előremegyünk és mondjuk: "Sanitaires!" "Sanitaires!" Arra felé megyünk, ahonnan nyöszörgő, hívó jajszavak hangzanak. Az első egy halom halottnak félig nekidűlve feküdt. Arcába világítottam lámpásommal. Egyik füle és fél állkapcsa le volt szakítva. Nagy vércafatok, a hidegtől megalvadtan függtek roncs arcán. Tekintetében az őrület ült. Fölvettem egy szalmaszálat a földről s pár csepp pálinkát bocsátottam a nyelvére. Kétszer-háromszor megismételtem ezt és valamelyest magához tért. Elvittük magunkkal. Így jártam el a többivel is. Volt, aki maga húzott az üvegből... Nehezen hajnalodott. Komor, rideg hajnal. Lassanként kialszanak a lámpások, körültekinthetünk, vagy százan dolgozunk a csatatéren. Napvilágnál a látvány még borzalmasabb! Mert amit az éjszaka árnyaival befedett, az most a nyúlós, mogorva januári reggelen élesebben kiemelkedik. A sebesültek száma olyan nagy, hogy csak egyrészét vihetjük magunkkal, bár sok kocsi érkezik. De a sebesültek olyan sokan, olyan igen sokan vannak! Hány közülük, akinek csak könnyű sebe volt, megfagyott már!...

Egy napon Sarah sebesültjeit kénytelen az Odeon pincéjébe vinni, mert a gránátok becsapnak a kórterembe. De nem sokáig maradhatnak ott, mert a pince alját ellepte a víz és a patkányoktól nem volt nyugvásuk...

Sokat lehetne még idézni ebből a könyvecskéből, mely maga is úgy hat mint idézetek gyűjteménye. A könyv egészen szándéktalannak látszik, de a szándékossága nyilvánvaló. Kétségtelenül még ennél is aktuálisabb lehetett volna a francia vereség és szorongatottság fejezetének ilyen gazdag és sokszínű variációja 1914 őszén mikor Kluck tábornok lovasai ismét Párizs közelében cirkáltak és amikor megint beszélni lehetett Párizs esetleges bekerítéséről. Az 1870-71-ben körülzárt Párizsról általánosságban bírt tudatunkat természetesen nem változtatta meg a memoir-részleteknek ez a gyűjteménye, de telelövellte új színekkel és hangukkal...

*

A könyvben több szemelvényben is olvashatunk arról, hogy milyen ideggyilkos nyugalommal vonják a poroszok a gyűrűt Párizs köré. A könyvből bennünk maradt tudatból ki is emelkedik egy kép, a körülzárt város, amint sötéten, minden lámpáit eloltva, az ellenséges gyűrű által fojtogatva szorong, mialatt kinn a messze éjszakában, mint piros rubintok, kíméletlenül világítanak körül-körül körbe a poroszok tábortüzei...