Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 18. szám

Schöpflin Aladár: Levelek a Kálváriáról

Sok ezer jó magyar fiú él most Szibériában, ki már két éve, ki hónapok, ki hetek óta. Alig van köztünk valaki is, akinek ne szállna a gondolata százszor egy nap messze keletre, arra a földre, melyet eddig csak orosz írók írásaiból, világjáró újságírók leleplezéseiből ismertek magyar emberek. Kinek fia, kinek testvére, kinek másvalakije bámul ott türelmetlenül a fogolytábor drótkerítésén át nyugat felé, ahonnan a béke szabadító hírét várják-lesik. Hírt alig hallani felőlük, lakonikus levelezőlap ha jön tőlük, csak arra elég, hogy megtudjuk, élnek még, megvannak és várják a megváltó hazatérés idejét. Hogy élnek, mit csinálnak, mivel töltik az idejüket, mi mindent éreznek, mi mindenre gondolnak, van-e örömük, milyen a szenvedésük, milyen hangulatok hullámzanak bennük, ha egyedül elgondolkoznak, vagy csoportban összeülnek, milyen gondolataik támadnak a messze otthonról, a maguk állapotáról - minderről nem tudunk semmit, még sejtelmünk sem lehet róla, mert a szórványos hírek, kurtára parancsolt levelezőlapok, a cenzúra őrködő szeme alatt papírra vetett távirat-stílusú mondatok inkább eltakarják előlünk mindazt, amit legjobban szeretnénk tudni.

Fantáziánkat erőltetjük, elképzelni életük módját, de annyira nincsenek ténybeli adataink és analóg tapasztalataink, amelyekre fantáziánk támaszkodhatnék, hogy gondolatunk mindjárt ködbe téved. Szeretetünk, aggódásunk feléjük nyúl, de nem tud megfogni semmit mostani valójukból. Utánuk búsulásunk, kellő táplálék híján nyomasztó, alaktalan szorongássá válik, hiszen nem tudjuk, mi veszély kerülgeti, mi bánat és baj kínozza őket, miben van nehéz sorsuk némi enyhülése.

Milyen áldás volna, milyen vigasztalás, mennyi lelki kapcsunkat helyreállítaná, mennyi táplálékot tudna adni gondolatainknak egy könyv, amelyet orosz fogolytáborban élő magyar hadifogoly írt, aki meg tudja fogni és számunkra is megfoghatóvá tudná tenni a hadifogoly-életet. Akár kívülről írná meg, realisztikusan, a külső események feltárásával, akár belülről, a lelki események szerint - örömmel, hálával és szeretettel fogadnánk, mint valami drága kincset, becses ajándékot őriznénk a polcunkon és a szívünkben.

Kaptunk ilyen könyvet, kíváncsian kezdjük lapozgatni, izgatott érdeklődéssel olvassuk. Lírikus költő írta, azt várjuk tőle, a líra szimbólumaiban közli majd velünk éppen azt, amit legjobban szeretnénk tudni, hadifogságban élő magyar katona lelki állapotáról való dokumentumokat. A költőnek hirtelen nagy hírét ismerjük, magasztalóival nem mindenben értettünk egyet, mégis azt reméljük, egy olyan élmény-sorozat, mint a hadifogságba jutás és a fogolytáborban töltött másfél esztendő talán felfokozza ihletét és erősebben elindítja a költészetnek forrásait lelkéből.

Tudomásom szerint egyetlen példa az egész háborús világirodalomban ez a könyv, Gyóni Géza "Levelek a Kálváriáról" című könyve. Semmiféle más irodalomban nem fordult elő, hogy hadifogoly költő már most, a háború folyamán haza tudta volna juttatni kiadásra készen a hadifogságban írt versei gyűjteményét. Minden előzetes ok megvolt tehát rá, hogy a könyvet rendkívüli érdeklődéssel fogadjuk s ne merőben és mereven esztétikai kritériumok szerint ítéljük meg, hanem azoknak a prestige-értékeknek szeretetteljes hozzászámításával, amelyeket íratásának és megjelenésének körülményei adnak neki. Mit kapunk tehát a könyvtől, melyhez ilyen előzetes felhangolódással nyúltunk?

Gyóni Géza könyve két részre oszlik. Az elsőben 33 költői levél van, a költő itthon hagyott szerelmeséhez. Rövid, három-négy strófás kis versek, úgylátszik tervszerűen úgy írva, hogy egy hadifogoly-levelezőlapra ráférjenek. Már ez a külsőség is arra figyelmeztet, hogy a versek nem pillanatról pillanatra váltakozó hangulatok szüleményei, hanem egy előzetes, vagy legalább is írásközben tudatossá alakult komponálás eredményei. Tehát nem közvetlenül, eredeti valójában, hanem szándékos stilizálással beszél a költő. S csakugyan, amint túl vagyunk az első harmadán a leveleknek, mindinkább egész megkomponált kis lírai novella fejlődik ki bennük. A költő szerelmeséről képzelődik, búslakodva gondolja el, a szerelmes nő aggódó gondolatában, hogy alakul az ő harctéri halálának eshetősége, hogy hat rá a hír fogságba eséséről, hogy riad fel lelkében a fájdalmas vágy a messzelévő iránt, mikor az utcán orosz foglyok menetelő csapatát látja, miképpen képzeli el Szibériát, mint ébred fel benne hirtelen a fiatal vér forró pezsdülése. Ettől a pillanattól kezdve a fájó szerelemféltés képzetei uralkodnak el a költőn, minden gondolata ebbe a központba kapcsolódik, megőrzi-e a nő tiszta hűségét, ellent bír-e állni a vér csábításainak, más férfiak vágyainak. S így, féltékenységtől gyötörten képzeli el hazatérését:

Oly fehér lehetsz, mint a hó;
Oly tiszta lehetsz, mint a harmat, -
Ajkam, ez a keserű ajk
Mult csók nyomát keresi rajtad.

Ez az alaphang őszinte és meggyőző s revelálja egy elemét a hadifoglyok lelki életének. Fiatal férfiak, mind hagytak itt valakit, aki után a szibériai pusztán szerelmesen sóhajtoznak. Teljesen el vannak zárva a női nemtől, a szerelmi képzetek a hasztalan vágyódásban megfüllednek lelkükben s erősen impregnálják gondolataik világát. A hosszas távollét, a gondolatbeli foglalkozás a szeretett nővel, akiről néhány, nagy időközökben érkező rövid és hideg szavú, rendszerint csak a külső életkörülményekre vonatkozó levélkén kívül nem tudnak semmi hírt - természetes, hogy a féltékenység is feltámad bennük, férfiemberben, akinek tudatában vagy tudata alatt mindig ott él a nő érzékeitől való függésének az ösztönszerű érzése, mindig felidézi a hosszas távollét ezt a reakciót. A költő itt igazat írt - hadifogoly katonáink fiatal feleségei és szerelmesei megtudhatják a versekből, mit érez, mire gondol az a férfi, aki után messze Szibériába küldik sóhajaikat. S előre készülhetnek a kérdésre, amely ott lesz az ajkán vagy csak a szemében, ha majd valamennyien visszatérnek.

A könyv másik felében kell keresnünk, ami egyebet a költő átélt és meg tudott alakítani a hadifogoly lelki állapotaiból. Vádló elkeseredettség Przemysl eleste miatt, néhány felvillanó otthoni kép magyar tanyákról és magyar jegenyefákról, a halk izgalom, melyet a menetelő bús rabok szívében egy az ablakon kitekintő női arc fölver, egy nyomott hangulatú szibériai táj, aggódó ima a veszélyben küszködő magyarságért, néhány szerelmes sóhaj, dühös átkozódás Przemysl vesztének ismeretlen okozói ellen, nagy orosz szellemek, Puskin, Tolsztoj, Turgenyev tetemrehívása, néhány képzeleti vagy emlék-kép, a testvéri érzés néhány szava egy fogoly-társ török költőhöz. Ez az, amiben valamit, egy-egy vonást el tudunk kapni a fogoly költő s általában a fogoly katona lelkének hullámzásaiból.

Mindez nem elégít ki, többet kívánnánk és többet is vártunk. Nem csak azért, mert várakozásunk fel volt fokozva, hanem még inkább azért, mert igazi költő teljesebben, megfoghatóbban és szemléletesebben adta volna át mondanivalóját a hadifogságból. Igazi költő az, aki az élet minél szélesebb területét vagy mélyebb mélységeit minél intenzívebben tudja átélni s amit átélt, minél teljesebben s minél több átélető erővel tudja olvasójával közölni. Gyóni Géza átélő képességének köre meglehetősen szűk, élményeinek csak egyes és nem is legfontosabb, a dolgok gyökerét érintő elemeit bírja tudatossá tenni, kifejező képessége pedig erőtlen, már meglévő példákhoz és előképekhez kötött, eleven egyéni bélyeg nélkül való s ezért nem tud az olvasóra erősen szuggesztív hatást tenni. A hadifogoly állapot pszichológiai képe, melyet ő nyújt, nagyon is töredékes, és kevéssé jellemző.

Lelki élete, hogy a költeményeiben megjelenik előttünk, két lényeges elemből szövődik: a lágy, könnyező szentimentalizmusból és a dacos haragból. Csak ez a két hangja van, csak elérzékenyedő vagy haragos tud lenni. Szentimentalizmusa azonban sohasem erősödik igazi mély férfibánattá, mindvégig egy lágy kedélyű diák érzékenykedése marad, a haragjából nem lesz páthosz, kitörései csak dühös átkozódások, nem ragadnak magukkal, mert nincs bennük igazi erő és lendület. Talán csak egy esetben tudott önmaga fölé emelkedni, Csak egy éjszakára című versében (még első, przemysli verses-füzetében jelent meg és összes versei közül talán a legerősebb hatással volt az olvasókra) s ez is jellemző módon az otthon ülők, a háború szörnyűségeit nem is sejtők s a háborúval üzérkedők ellen fordul azzal az érthető módon irigy haraggal, amelyet különösen az első időben csakugyan gyakran tapasztalhatunk a katonákon. De már új könyvében az elkeseredett hang csak dühös átkozódásokban tud nyilvánulni. Legjellemzőbb erre Óda a gyűlölethez című költeménye. Csak nagy költői erő s az is csak alig tudná elfogadtatni ezt a gondolatot:

Áldassék mindig édes szülője
Vak gyűlöletnek: erő és szépség -

de mennyire szétfolyik a vers, mennyire erőtlenül bomlanak szét sorai s mennyire összezavarodnak, minden belső igazság és meggyőző erő nélkül a képei! Kürtszóhoz lehetne hasonlítani, amely azonban közepes jóságú gramofonból hangzik.

Ez a tollamra tolult gramofon-hasonlat illusztrálja talán legszemléletesebben Gyóni Géza verseinek mineműségét. Bármi híven adja vissza a gramofon az ének vagy a hangszer hangját, mindig benne érzik a tölcsér pléhe s a hangnak minden eleme meglehet benne, mégse igazi élő hang. Gyóni Géza versei is mintha valami élettelenítő közegen át jutnának csak hozzánk, az igazi élet színe, hangzása, ereje nincs meg bennük, nem kelnek a papírra nyomott betűből való életre. A költő nem szívét adja nekünk, hanem szíve egy kikészített másolatát. Mindig megérzik rajta, hogy tudatosan irodalmat csinál. Nem az a baj, hogy ezt csinálja, hanem hogy ezt megérzik rajta. Irodalmat csinál az igazi, egész költő is, csakhogy ezt az olvasó nem érzi, mert az egész költő keze alatt az irodalom is elevenné válik, megszabadul minden papíros íztől, mert az igazi költő maga csinálja a maga irodalmi formáit, azok szervesen alakulnak ki egyéniségéből, mint ahogy a növény kinő a talajból, kiemelkedve belőle, de mégis folyton a legszorosabb kapcsolatban maradva vele. A félköltőnek nincs ereje ilyen organikus életű kifejezési formák alakítására, már meglevő formákat keres az irodalmi tradícióból, más költőkből, műfaji reminiszcenciákból s ezekbe kényszeríti mondanivalóját. S az igazi költőnek beszéde, megszólalása első pillanatától fogva olyan, mint az emberi hang, teljesen egyéni s teljesen az övé, megkülönbözteti mindenki mástól, mindig rá lehet ismerni, mint ahogy sötétben is megismerem az ismerős embert a hangjáról. A félköltőnek nincs ilyen saját hangja, vagy mások hangján szól, vagy modorosságokkal igyekszik elérni az egyéni hang illúzióját. Gyóni Gézánál ezt minduntalan megismerhetjük. A legkülönbözőbb és legellentétesebb hang-utánzásokon kapjuk rajta. Évek előtt megjelent Szomorú szemmel című verseskönyvében az Ady hangja volt túlnyomó s ez, mint legerősebb ifjúkori benyomás, háborús verseiben is minduntalan feltűnik.

Fehér arcukon nem volt bánat,
Kik elértek már vagy-vagyához
Az életnek és a halálnak.
Fogytán reménynek és kenyérnek -
Fehér fiúk ők felkészültek,
Vidáman, mint a vőlegények...

Nem csalódásig hű mása ez az Ady hangjának, a Vér és aranykorából? (Láthatólag ez a könyve Adynak hatott legerősebben, mint az olvasók tömegeire általában, Gyónira is.) S nem úgy hangzik-e ebből a versből az Ady hangja, mintha gramofonból jönne?

Ugyanígy hallunk ki e versekből más hangokat is, aszerint, amint más-más költők alkotómódja és hangja merült fel a költő emlékeinek félhomályában. Przemyslben írt versei egy részéből Balassi Bálint hangja szól, a legtöbben pedig s a hadifogságból írt versei közül is néhányban a Petőfié.

Ezeknél a reminiszcenciáknál még jobban bizonyítja az eredetiség hiányát az a mód, ahogy a világgal, az élményekkel viszonyba lép. Mindig valamely más költő attitűdjét veszi magára, mert ezt a viszonyt nem tudja önállóan alakítani és kifejezni. A háborúval szemben való attitűdje például teljesen a Petőfié, verseinek intonálása, hanghordozása, minden gesztusa a forradalmi harcok Petőfijére emlékeztet, még pedig nem mint véletlen ismétlődés, hanem mint egyenes utánzás. Egy nagy költő és erős egyéniség ilyen hatása alá kerülnek sokszor igen kitűnő költők is, példa rá Puskin, aki igen nagy mértékben Byron mintája szerint állította be viszonyát az élethez és a költészethez. De ha a költő igazi költő, a kölcsönvett szín alól mindig áttetszik a saját egyéniségének fénye, mint ahogy a bőr természetes elevensége átérzik a rákent festék-réteg alól is. Gyóninál hasztalan keresünk ilyen áttetsző fényt - az idegen szín alatt nem találunk, legfeljebb némi modorosságot.

Ez a modorosság rontja el sokszor már-már tisztán kicsengő verseit is. Szentimentalizmusa, amely nyilvánvalóan őszinte és igaz vonása lelki alkatának, a kifejezés modorosságán át affektáltnak érzik. Abban a szentimentálisan stilizált arckép-sziluettben, amellyel a kedves nő képét elénk rajzolja, éppen annyi a kölcsönvétel tegnapi és mai divatú irodalmi jelenségekből, mint a szándékos affektáció. Egy mesterkéltre kendőzött arc tekint ránk a versekből ahelyett a női arc helyett, amely bizonyára elevenen él a költő vágyainak tükrében. Miért nem rajzolta meg úgy, igazán, való vonásaiban? Nyilván mert nincs hozzá elég kifejező ereje s kénytelen volt jobb híján expedienshez folyamodni.

A sebesültek is imádnak.
Hogyne imádna, aki meglát.
Úgy élvez a szegény szemük,
Mint egy nemes Lovik-novellát.

Ezzel a versben furcsán hangzó és logikailag is sánta hasonlattal akaratlanul elárulja magát: Lovik Károly novelláiban szoktak olyasformán stilizált nőalakok szerepelni, amilyenné ő rajzolja szerelmesét s a krasznojarszki hadifogoly katona minduntalan Lovik novella-hőseinek a pózaiban és hangján, néha szinte a szavaival is szól a vágyaiban maga elé képzelt szerelmes nőhöz. Nem különös jelensége-e ez az irodalmi hatásnak? Akinek vannak tapasztalatai az írók egymásrahatásának pszichológiai titkairól, azok kevésbé fogják különösnek találni.

Ha egyfolytában olvassuk Gyóni Géza verseit, valami különös egyhangúságot érzünk bennük. Van bennük változatosság, a halk, szomorú búsongástól egész a harsogó rikoltozásig, de ez csak a hangosság dolgában való változatosság. Az egyhangúság benyomását a nyelve monotóniája kelti, - mindig változatlanul ugyanazon a nyelven beszél, akár egyszerű szerelmi ábrándot dalol, akár a csaták orkánját akarja süvölteni. Mindig egyugyanazon ritmusa van (nem metrikai, hanem nyelvi ritmusra gondolok), nincs benne fokozó képesség sem lefelé, sem fölfelé, nem lobbannak ki belőle erős, égő színei a nyelvbeli kifejezésnek, sem mély és finom árnyalatai. Ez fantáziájának a szegénységéből folyik, sohasem lát erős, a lélekből nagy reakciókat kiváltó színeket, sem váratlan, meglepő eszme és képzet-kapcsolatokat. A világ, amelyből amúgy is keveset bír magába beolvasztani, épp ezért bizonyos tompa egyszínűségben terül el előtte, a képei nem alakulnak igazi eleven képekké - lényegileg sablonokban lát és gondolkodik. Nagyon bajosan lehetne verseiben olyan szókapcsolást, hasonlatot, vagy csak rímeket is találni, amely teljesen az övé, az ő alkotó fantáziájának műve s nem az irodalom ősi, többé-kevésbé elhasznált kelléktárából való. Amellett nyelve sem hajlékonyság, sem szóbőség, sem kifejező erő dolgában nem gazdagabb az átlagos újságírói nyelvnél. Szavai ritkán ütnek oda, ahova céloznak, azért nem tudják teljesen és hatásosan kifejezni azt, amit mondani akar.

Egész költészete a szegényesség képét mutatja úgy mondanivaló, mint a formálás művészete dolgában. Nem lehet mondani, hogy a költői szellem hiányoznék belőle, csak tökéletlenül van meg benne, mint aki költőnek indult, de fejlődése egy bizonyos pontján megállt s most már nem tud túljutni rajta. Egészen bizonyos, hogy költői értéke nem áll arányban azzal a feltűnéssel, amelyet keltett.

Mindazonáltal érthető ez a feltűnés. Háborús verseivel mindjárt, úgyszólván a háború kitörése pillanatában lépett fel, amikor minden költői alkotás mintegy bénultan állt meg. Mint a harcban álló hadsereg katonája állt a közönség elé, akkor, amikor meghatott, könnyes szemmel néztünk minden katona felé. Közkatona volt, magyar baka, a galíciai, vérrel öntözött, mezőkön. Aztán Przemyslbe került, közepébe a háború legromantikusabb, máig is legfantasztikusabb szituációjának. Ott szenvedte át az első és második, végzetes ostrom borzalmait, küzdött a küzdőkkel, éhezett az éhezőkkel, kesergett a kesergőkkel. Verseinek füzete ott jelent meg az ostromlott várban s a magyar katonák voltak az első lelkes és jóindulatú közönsége. Verseinek jövedelme, tetemes összeg, háborús jótékony célt gazdagított. Aztán az a romantika, hogy versfüzetét repülőgép hozta haza s úgy került itthon közkézre. Végül a kapituláció, a szibériai fogság. Egész halmaza a versek szereztetési és megjelenési körülményeinek, amely megvesztegette volna a közönséget akkor is, ha a sajtónak az az orgánuma, amelyhez a versek első közlés céljából eljutottak, nem szólaltatta volna meg mellettük a reklám harsonáit. Minde körülmények tizedrésze is elég lett volna arra, hogy a költőnek túlzott prestige-értékelése alakuljon ki a nagyközönség előtt, sőt még különben jó ítéletű irodalmi embereket is megvesztegessen.

Magam is érzem e körülmények súlyát s csak habozva bocsátom a nyilvánosság elé e megjegyzéseimet, amelyekkel megpróbáltam komoly irodalmi szempontok elé állítani Gyóni Géza műveit. Nem kegyetlenség-e hozzányúlni a babérhoz, amelyet a nagyközönség olyan könnyen és olyan szeretettel tűzött a sokat szenvedett és még mindig szenvedő költő homlokára? Nem időszerűtlen-e most végezni el rajta a kritika kímélet nélkül való műveletét, mikor a költő még ott raboskodik a krasznojarszki fogolytábor drótsövénnyel körülvett barakkjában? S lehet-e a magam ítéletének kellő súlyt és érvényt tulajdonítanom tekintélyes irodalmi férfiak és fórumok ellenkező véleményével szemben?

Ez utóbbi kérdésre tudok magamnak legkönnyebben megnyugtató választ adni. Minden becsületes meggyőződésnek megvan a maga jogosultsága és nyilvánulási joga. A többi kérdésekre vonatkozólag a kritika joga és kötelessége nyugtat meg. Külső körülmények e jog gyakorlását és e kötelesség teljesítését megnehezíthetik, de a jog jog s a kötelesség kötelesség marad. A mi irodalmunkban ennek fokozott fontossága van, mert minálunk az ellenőrző kritika fogyatékossága miatt nagyon is elszaporodtak a téves értékelések, nagyon is sok külső, az irodalmi szempontoktól és érdekektől távol álló illetéktelen momentum keveredik bele az irodalmi ügyek intézésébe s emiatt sok érdemetlen ügyesség jut könnyű babérhoz és sok kitűnő érdem érvényesületlenül marad. Mindez nagy veszéllyel fenyegeti irodalmunk nehezen kiküzdött színvonalát. Nekünk még csak ezután kell kivívnunk az irodalom autonómiáját, amelynek alaptörvénye, hogy irodalmi dolgok csakis irodalmi szempontok szerint ítéltessenek meg. S éppen ezért a kritikus vét a mestersége törvénye és erkölcse ellen, ha akár opportunitási, akár bármiféle érzelmi szempontokból elhallgatja becsületes kritikai meggyőződéstől diktált véleményét.