Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 18. szám · / · Havas Gyula: A három Herta

Havas Gyula: A három Herta
V.

Herta György fia, Károly, koránérett, komolykodó és hallgatag ifjú volt. Mint az hányatott életű családok késői sarjánál nem egyszer előfordul, költői hajlamot érzett magában. Verseket írt, sápadt és kissé szenvelgő arca felett hullámos, nagy hajat hordott és miután letette a bölcsességit, a középiskola utolsó vizsgáját, semmiféle pályára sem lépett, hanem céltalanul lézengett a fővárosban, színészek, kokottok és nagykereskedők között, akiket szívéből utált.

Herta Károly huszonkét éves múlt, amikor mind az orlánok, mind a filiánok ámulattal értesültek róla, hogy a köztük fennálló ellentétek ismét áthidalhatatlanok és hogy a háború immár elkerülhetetlen. Néhány hét múlva azonban mindkét nemzet a legteljesebb mértékben belátta, hogy - nem tudni miért és min - itt már csak a háború segít. Egy zseniális újságíró kérdést intézett egy még zseniálisabb diplomatához, hogy miben rejlik ennek az állandó háborúskodásnak a magyarázata, mire a diplomata hosszas gondolkodás után így felelt:

- Ja kérem, ez az ellentétek nagy harca...

Ebben aztán mindenki megnyugodott. S a kormányok is biztosították mindkét népet, hogy az engedékenység terén elmentek a végsőkig, ám hiába.

A háború - amelyet rekontra-háborúnak nevezett el a kávéházi humor, a katonáskodás alól felmentettek titkos bűntudattól ideges kedélyeskedése - még vadabb és kegyetlenebb eszközökkel folyt, mint az előbbiek, már amennyire ez lehetséges volt. Költséget és fáradságot nem kímélve, újfajta ágyúkat készítettek, amelyek egyetlen lövésükkel képesek voltak egy egész ezredet megsemmisíteni. Aminek az lett a következménye, hogy az ezredet, mint ósdi és elavult formációt, megszüntették.

Herta Károlyt, aki közben némi kis nevet szerzett magának a komolyabb és tisztességesebb írók tízei előtt, mindjárt a háború elején bevették katonának. Minthogy volt egy törvény, amely módot nyújtott arra, hogy az ország szellemének színe-java, a művészet és irodalom nagyságai, vagy akik fiatalon már ilyeneknek ígérkeznek, ne pusztuljanak ki feltétlenül, a legifjabb Herta barátai megpróbálták, hogy pártfogoltjukat fölmentessék a katonai szolgálat alól. De fáradozásuk semmi eredményre sem vezetett, mert a szóban forgó törvény alapján szerte az országban százait mentették fel az értéktelen és tisztességtelen íróknak, életerős nyomdatulajdonosoknak és hozzátartozóiknak, csörgősipkás operettszínészeknek és bűbájos moziművészeknek.

A legifjabb Herta jól ismerte apja és nagyapja sorsát és mert különben is lusta és energiátlan, amellett fanatikus és ábrándos eszmékért rajongó ifjú volt, elhatározta, hogy semmi szín alatt sem vesz részt a rekontraháborúban. Hiába figyelmeztették barátai a következményekre, a bevonulás napján nem jelentkezett a kaszárnyában és papírkosárba dobta az írást, amely elővezetéssel fenyegetve azonnali felesküvésre szólította fel.

Pár nap múlva a nyílt utcán, fényes nappal hat fegyveres katona támadta meg. Körülvették és kísérni kezdték. Herta Károly megkérdezte, hogy mit akarnak vele s miután megmondták neki, így szólt:

- Egyelőre önökkel megyek, mert nem tehetek mást, azonban előre is tiltakozom az ellen, hogy olyan ruha felvételére kényszerítsenek, amelyet ki nem állhatok, pusztán azért, mert bizonyos, tőlem egészen idegen, társaságokban olyat viselnek.

A katonák erre nevetni kezdtek és vezetőjük azt mondta:

- Ne tessék itten viccelni, ez komoly dolog. Különben is jó lesz, ha vigyáz magára az úr. Szépen leüli azt a huszonegy napot, aztán minden rendben lesz.

- Micsoda huszonegy napot? - kérdezte a legifjabb Herta.

Az altiszt dühbe jött:

- Most már elég! Ne szimuláljon itten, mintha nem tudná a dolgot. Az még nagyon is enyhe büntetés egy katonaszökevénynek.

A szökevény azonban rendületlenül folytatta:

- Még inkább tiltakozom az ellen, hogy bebörtönözzenek azért, mert nem vagyok hajlandó olyan dolgokat csinálni, amikhez semmi kedvem és ízlésem, sőt amiket minden érdekem és teljes meggyőződésem ellenez.

A kaszárnyában egy tiszt elé vezették és midőn ez előtt megismételte szavait, azonnal egy kórházba küldték, ahol az őrültek közt helyezték el, mert állandóan ilyen esztelen és érthetetlen dolgokat mondott. De innen pár hét múlva visszaküldték egy írással, amelyben az állt, hogy a kötőhártyareflexe kissé lustán reagál, egyébként azonban jól megtermett, egészséges és teljesen beszámítható egyén.

Távozása előtt orvosa ezt mondta neki:

- Megengedem, hogy önnek más időkben talán szanatóriumi kezelésre volna szüksége, de hát most háború van...

Amire a legifjabb Herta így felelt:

- Nemde uram, ha önt vasúti szerencsétlenséghez hívják, a szétroncsolt lábú, jajgató áldozatnak ezt fogja mondani: megengedem, hogy ön más időkben ép lábakkal szokott járni, de hát most vasúti szerencsétlenség van...

A doktor pedig jót nevetett ezen a ferde felfogáson és magában bolondnak tartotta őt.