Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 17. szám

Szomory Dezső: Az élet diadala

Mikor elmentünk Glöckner Amáliáért, már vége volt uram isten, szegény kis bús élete elmúlt és minden, és már csak a kórházba mentünk el érte, sőt a hullaházba mentünk el érte, mert már ott feküdt a kert legvégén, az utolsó épületben, türelmesen és végérvényesen, ahogy a halottak szoktak.

Egyszerű, csöndes, beteges asszony volt életében, még fiatal és már öreg asszony, ahogy a tanár magyarázta ezt, mert a tanár sokat magyarázott amikor megvizsgálta egy siralmas estén és csakugyan ezt mondta, fiatal és öreg.

Ezt mondta és még többször mondta ezt azzal a melomán makacssággal, amely sokáig kizengi a maga ötletét és meg-megismételgeti és visszatér rá azokkal a "megint csak azt kell mondanom"-okkal, melyek mint a kés vágnak bele az ember szívébe. Tudniillik még fiatal kívülről és korra nézve is fiatal aránylag, ez volt a magyarázat, de belülről és ez a fontos, már elaggott és fölbomlott, mint egy régi óramű, mely végképp lejárt, valóban ez volt a magyarázat. Vagyis megint csak azt kell mondanom, szóval vége szíveim, a legvége és vége és itt nincs már semmi remény bizony.

És fölénnyel is mondta ezt a tanár, és azzal a kérlelhetetlen, bár flegmatikus határozottsággal, amely annál lesújtóbb s annál imponálóbb, hogy valami fagyos, de irigylésreméltó kiváltság benyomását teszi. Nyugtalanul és szemlesütve úgy éreztük, hogy a tanárnak soha sincs, soha sem volt és soha sem lehet semmi baja és betegsége és csakugyan ő az a boldog ember, aki túl van minden testi törvényen, nyomorúságon és hervadáson és soha el nem múlik a világról.

Akkor kéz-kézben sírtunk. Úgy tűnt, hogy ketten vagyunk ezen a földön, akik sírunk. A Glöckner Amália leánya és én, akik együtt sírunk, harmonikusan. A leány virult és megszépült a könnyekben és meg volt sebezve szőkén. Valamit szerettem volna mondani, ami e kínban való egyesülést jelentette volna. De már itt nem voltak szavak.

- Margit! - rebegtem.

Csak a nevét rebegtem és ez volt minden, amit tudtam. És tovább sírtam vele és a keze a kezemben volt, az ujjaknak azzal a vonagló játékával, az egész kézfej húsának és a tenyér párnájának azzal a spontán átengedésével és beomlásával, ami szeretők között szokásos.

- Önök boldogok, - mondta most a tanár, mint szakavatott emberbúvár, - önök boldogok, - mondta.

De ez nyilván csak annyit jelentett, hogy e halálos lejárat mellől felénk fordult fiatalokhoz, akik az élet diadala voltunk.

- Az élet diadala vagyunk mi, - mondtam, amikor elment a tanár.

- Te is nagyon sírsz, - felelte Margit hozzámsimulva, - holott nem is tudom ki vagy te e percben, gyönyörű szeretőm, nem is tudom. Neked idegen a mama, szegény kis beteg asszony, fiatal és öreg!

- Igaz, nekem idegen, - mondtam. - De olyan árva leszel most, olyan árva, hogy már nem is tudom mondani milyen árva. És már azt sem tudom miért sírok, - hebegtem elkábulva és még csak jobban sírtam.

Ki tudja azt, miért sír az ember? A fájdalomnak megvan az az elképesztő sajátsága, hogy minél intenzívebb, minél gyötrőbb és perzselőbb, annál kevesebb értelme van és végül már csak magáért a fájdalomért van. Mert az okok, melyek előidézték, észrevétlen feloldódnak benne.

- Azért sírok, mert hogy a tanár sohasem fog meghalni, - folytattam végképp elernyedve, - és ha te nem tudod azt egyetlen szívem, ha nem tudod ki vagyok én, nézz meg jobban, - esdekeltem. És vajon mit dadogtam még?

Valami nagyszerű értelmetlenség, valami csodálatos belső homály, izzó és keserves, mintegy áttüzelte az agyunkat az öntudatlanság gyönyörével. És egymásba forrasztott testi formáinkkal, lerogyva az egymás fájdalmán, a lelkünk rajzát nyomtattuk le könnyektől nedves szájszélekre. Az egész lépcsőház mint egy templom kongott körülöttünk és az emeletek mélye és a falak bástyája és a lépcsősorok kőzuhatagja valami pokoli törvénynek tűnt, őrködő lámpásokkal.

- Valahol már lehettünk együtt, - mondta Margit megremegve és azzal a tündöklő feleszméléssel, amelyben a nő a rejtélyekhez ér. - Valahol már lehettünk együtt, - mondta, - és már rég megvolt mindaz, amit az emberek és költők kitaláltak. Csakugyan minél jobban nézlek, úgy tűnik, megismerlek. Én azt hiszem, te valamikor az én testvérem voltál.

És a hangja felcsuklott az örömben. A haja lobogott. És hamvas szőkesége, csillogó árnyalatokkal, ezüstfehérnek tűnt a lámpák fényében. Így mentünk be még egyszer a beteghez.

- Nem kell félni, - mondtam ujjongva az ágy irányában, - nem szabad félni, nem szabad!

Egy sovány arc meredt elő, elmosódó körvonalakkal és szűkösen lehatárolva a párnán és mégis hallatlanul levegősen, mintegy végtelen felületeken.

- Nem kell félni, - ismételtem, - a tanár a legjobbakat mondta, a tanár azt mondta, mit mondott a tanár? - fordultam a leányhoz elakadt szavam fonaláért.

- Azt mondta, - hebegte Margit elfúlva, - azt mondta, - és ő is elhallgatott.

Mert már nem tudtuk mit mondott a tanár és nem is lehetett tudni.

- Azt mondta, mi vagyunk az élet diadala, - feleltem, hogy mégis csak mondjak valamit.

De két elborult szem nézett ránk az ágyból, ímhol leoldódva rólunk és mégis ránk tapadva, a haldoklók ama frenetikus szembeszúrásával, mely elepedve, hozzánk ragaszkodik még! Lehet-e megcsalni a haldoklókat? Ezek keserű uzsorások, akik tudják mit adnak oda alázatos ámításokért.

Glöckner Amália nem mozdult. Az élet lassan lepergett benne. Az arc soványsága szinte pillanatról-pillanatra élesebbre vált. Egészen észrevétlen, mint valami légies festék, fénytelen sárgaság lepte el a bőrfelületeket. Az orr, megnyúlva, a merő csont vonalát mutatta, a mozdulatlan cimpák között. A száj befelé göngyölgette az ajkakat és hangtalan vonalával mintegy elszelte az arcot, melyből a szemek mereven elbúcsúztak.

Olvatag közelhajlással azt kerestem vajon szenved-e? Az ember mindig meghal egy kicsit abban a másikban, akit meghalni lát. Titokzatos ösztönök a saját elmúlásom problémáját kutatták ez előttem való leáldozásban. Az élet csak éppen annyi volt bennem e percben, hogy még itt voltam az ágy előtt. De minden idegszálammal átszármazva, roncsolt képzeletem hárfáján lázasan bemuzsikáltam magamat az utánérzés melódiáival, pokoli plágium, hogy egy nap csakugyan az én találmányom legyen! Vajon szenved-e? És hol szenved és hogy szenved, és hol vannak a titkok, az elváltozások, az elvérzések, a megszakadások, a fonál vége és a lejtő és a nagy ugrás hol van? És hol hasad föl a benső orgonamű, a szív skálája, a tüdő harsonája a végső hörgések tremolójáig? És még sok minden, ami rejtélyes, uram bocsáss, ami izgató. Meg lehetne e tanulni, hogyan haljunk meg üdén?

Már akkor tele voltam halotti dolgok kivirulásával, rothadó tubarózsákkal, kripták mohával, nyüzsgő nekrofiliákkal és a két halántékomon fölborult temetők lüktettek. A szívem megtelt zord katafalk-költészetekkel, szurokba mártott festészettel, sötét tébolyokkal, sírásó freneziákkal, szomorú füzekekkel mint a boglyák, halottas kertekkel mint királyi parkok, tündöklő szökőkutakkal, melyekben a víz-sugár tört csontok fölporzása volt, csillogó szilánkmiriád egy elsárgult nap alatt valami elrettentő sivárságban. És illatoktól áthatva s fölperzselve, szinte szédültem a szagoktól, elhagyott várudvarok gödreitől, régi házak pincéitől, dúlt szobák keserű almáriumaitól, hibás tömjénektől, nedves gyertyáktól, romlott gyantáktól és szédültem templomszögletek egérmérgétől, nyirkos deszkák, tört borostyánok, fonnyadt cserfa és babérlevelek szagától. És szédültem kitépett fogak harmatától és titkos vérzések párolgásától, bús emberi sorsok rongyaitól, férges selymétől és szemfedőitől amint mindez gőzölgőn felém sodródott, ellepett, belepett, felemelt, meglepett s mi minden még, micsoda képek s micsoda szagok, micsoda sebek s micsoda méretek amik fojtogattak, micsoda skarlát felhők mint a felkéselt női hasak, micsoda rothadó hegycsúcsok mint egy szétfröccsent óriási agy s mi minden még, amire nem merek gondolni többé, vonagló számmal a szeretőm kezén.

- Nem szabad így fölkínozni magadat, - hebegte Margit elfúlva e víziókon, melyeket követni próbált zavaros bőbeszédűségemen át. - Nem szabad, nem szabad! - tiltakozott amint folytatni próbáltam, királyfi nem szabad! Egyszerűen akarok szenvedni, mint egy állat, egészen egyszerűen. Miért kínzol, mondd, amikor mi ketten még itt vagyunk egymásnak, isteni!

- Még itt vagyunk - fuldokoltam.

- No igen, - lihegte.

És amint engesztelőn lehajlott hozzám, még csak jobban vergődtem a kezén.

Miért csakugyan, amikor itt vagyunk egymásnak! Holott valami volt e kis sárga öreg asszony elmúlásában, ami engemet is vonszolt magával. A sorsom észrevétlen pergett az időben, s rémüldözve figyelgettem behunyt szemekkel, behunyt szemekkel, aminek csak árnyéka volt körülöttem, csak egy néma hangja, egy rebbenése csak! Valami volt, ami keserűn megérve, a maga bús nedvét hullatta, mint egy darab viasz, ami olvad. Sajátságos párhuzamok e testi elfogyással, az örömeim végső csengését pengették bennem, mint gyors kasszák mikor vágják a nyarat. A mámorom, elapadva, még élni akart, még élni istenem! S amikor újra felnéztem a leányra, olyan ragyogó volt, olyan lázasan szép az élet hevétől, hogy a szemem rámeredt, elirtózva.

- Nagyon szeretlek, - mondtam - s ezért van az, hogy minden olyan rettenetes!

- Te azt hiszed én éppen úgy elsárgulok, mint a mama, - felelte szelíden.

Holott a mama már nem is volt itt akkor, bús fonnyadó mama nem is volt itt többé, mert időközben, zord krízisei során a korházba kellett kísérnünk, ahol csakugyan meg is enyhült a szorgosabb ápolásban. És itt volt egy kis fehér szobája, egy kis fehér szobája tele virággal és a leánya arcképével, főleg a leánya arcképével, amit nagyon szeretett. Olyan derűs arckép volt, elragadó női fej és titokzatos szemek, az ünnepi fiatalság olyan gondtalan és heves tekintetével, hogy bezengett mindent és betöltött mindent és már nem is volt itt semmi csak ez a kép, virulón a napban, a kebel apró gömbjeivel kivilágítva a világra, mint két kis ezüst lámpa rózsaszínű lánggal. És odakinn nagy fák és nagy mezők voltak az ablak alatt, és lombos lankások a láthatáron, virággal behintett hegyi utak a távoli nyaralók sakkfiguráival és a vasút is itt kúszott el lágy dörgéssel, mintegy a kék egek felé.

- Most már minden jobb lesz, mondta Margit bizakodón - és mégis minden jobb lesz, meglátod!

És már megint mosolygott, és már megint tele volt örömmel, tervekkel, dalokkal. S ezentúl, újra reménykedőn és kedvesen, már ismét csak magunkról beszéltünk, a ragyogó életünkről ami volt. Kissé kábultan e múlt napok izgalmától, betegvirrasztástól, ijedelmektől s bizakodástól, újra egymáshoz tértünk vissza, a mámor friss szárnycsapásán. Kigyúlva, meddig mentünk el, micsoda határokon túl, micsoda végletekbe, ahová testi lényünk már alig tudott követni többé s a gyönyör a létünk utolsó szálain pendült. Valami kéjes és titkos aszkétaságban csak az egymás életét faltuk, az egymás szemén rágódtunk mennyei elvakulásokért, az egymás ajkán fojtogattuk egymást rajongó fulladásokig. S ami titkot csak megfejthet az ember, amit összegyűjthet magányosságból, éjjeli kertekből, akácvirágzásból, erdőzúgásból, vétkekből és mártíromságból, s amit a képzelet csak kihajíthat elérhetetlen sugárzásokban s amit a valóság csak marcangolhat mind elértük, mind marcangoltuk, mind fölittuk, mind fölzokogtuk s elmentünk egymásért gyermekkorunk kis éjszakáiba, hogy úgy legyünk egymásé, ahogy még nem lehet.

Mégis, egy éjjel, egészen biztosan tudtam, hogy valaki meghalt odaát:

- Micsoda idegen vagyok én? - kérdeztem a lánytól, - ha biztosan tudom, hogy meghalt. Mintha ott lettem volna mellette. Mintha láttam volna. A percet tudom amikor meghalt.

Csak nézett rám, rémüldözve.

- Félek, - mondta és hallgatott.

De a kocsiban, mellettem, lágyan morzsolta a könnyeit s olyan szabályosan és gyönyörűen sírt, hogy a fájdalmának úgyszólván fizikai költészete volt, valami rejtélyesen keresztényi plaszticitása, amiről a művészek álmodoznak. Semmi sem mozdult, egy vonal nem torzult el ezen a síró arcon, de az egész rajz élesen kivált, fiatalon és mesterien az idegen feszültségében. Pontosan két könny jelent meg a szemek legvégén, egy pillanatig csillogott ott, aztán legurult az arcon anélkül, hogy szétfolyt volna, mint két apró, világos és kemény gyöngyszem, ezüst orienssel. S rögtön két új könny jelent meg, a fölcsillanásuk hallatlan üdeségével s elgurult a többi után, szinte tragikus időközökben.

Így jöttünk az utcákon át, a tömegben, a hidakon, így jöttünk. S amikor kiértünk végre, csakugyan már nem volt sehol szegény kis Glöckner Amália, azaz hogy a kert legvégén volt a halotti épületben.

- Csak tessék menni, - mondta a portás, amikor bemutatkoztam s jeleztem mi járatban vagyok. - Túl a kórosztályokon tessék menni, a negyedik házig. Ott vannak mind a hullák.

A leány megrázkódott.

- Ez csak egy sötét szó, - nyugtattam meg. - A nyelvnek itt nincs művészete és a szívnek hangja sincs. Itt csak betegek vannak és hullák. Az anyákat is hulláknak hívják itt. Gyerünk tovább szerelmem.

És mentünk tovább a kapu alatt egy második ajtóig, mely a kertre nyílt. A leány ment előttem.

- Királyfi, itt zene van! - rebegte.

Csakugyan, a tér baloldalán egy emelvényen, sűrű sorokban ültek katonai zenészek, az éles hegedűk, sivító klarinétok, harsány rézfúvók, villámló réztányérok lázas felfegyverkezésében és egy karcsú ember vezényelte őket, ruganyos energiákkal, még zajosabb viharzásokra. Az egész kert, az egész tér rengett és dörgött a táncos ritmusoktól, melyeket túlonnan, egymás mellett szorongva beláthatatlan széksorokon, egy egész sereg rokkant katona hallgatott, távoli csaták szomorú vándorai, idáig vergődött emberroncsok, bepólyázott fejjel s bekötött lábakkal, a botok és mankók merev feltűzdelésével, mint a szélverte szőlőindák a karók szuronytömege mellett. És távolabb, polgári betegek szállingóztak elő, sántán és keserűn és vászonzubbonyosan e táncos zenék hallatára és meghúzódtak egy-egy fatörzset ölelve, mint elkopott faunok akik emlékeznek. És sápadt venériások tűntek föl sötét szárnyszegettségben, elbúsultan és rezignáltan és mégis olyan elszánt homlokkal, olyan meggyőződéses szemekkel, hogy látszott rajtuk, rögtön újra kezdenék. És soha zene nem hangzott keserűbbnek, soha zenekar nem tűnt föl tébolyodottabbnak mint itt, ahol a táncritmusok felé nyomorék lábak torlódtak s a zenészek fürge taglejtéseire egy általános mozdulatlanság meredt az emberi nyomor legmélyéről, végképp elernyedetten és tragikus közömbösséggel. És a gyógyszerek illata volt rajta az egészen s titkos kenőcsök virultak mintegy a bokrok rejtekeiben, az éter virult a virágágyakban és a hársak sárga csokraiból a jodoform szaga hullott.

Ájuldozva, amint a karomra dőlt, alig tudtam tartani többé. Amint fölnézett rám elborult szemekkel e zsivajban, a fehér vattasisakok és kínos szagok között, barnás-arany szemének valami fenevad rémüldözése volt. Nem akarta megadni magát e nyomornak, mely mégis csak lesújtotta.

- Mondj valamit, hogy bátrabb legyek - könyörgött. - Hogy tudjak menni tovább!

- Mi vagyunk az élet diadala, - súgtam a fülébe s elvontam magammal már-már a zene ritmusára, nekivadulva és letörötten.

Oh hogyne, mi vagyunk, bár egészen alázatosan de mi vagyunk, bár alig van már hitem de mi vagyunk, s most már túl voltunk a tömegen s a zenén, kis fonnyadt füvek és satnya fák közt voltunk s új szagok jöttek, elrettentőn.

Megálltunk egymás mellett, elfúlva és tanácstalan, mint két ember egy sivatagban. Néhány perc telt el, olyan rettenetes hatásokkal, hogy mind a ketten szédültünk belé. Ki tudná kifejezni ezeket a megfejthetetlen érzéseket, az érzéseknél is rejtettebb, kényesebb és titokzatosabb elváltozásokat, melyek legfinomabb idegszálainkon remegnek végig a lelkünk legmélyebb homályában? Micsoda ismeretlen ösztönök sugallatában történt, micsoda rejtélye volt egymáshoz csapott vérünknek, egymásba fonódott végzetünknek, hogy merőben öntudatlanul, de leoldódtunk egymásról, két vadidegen ember, aki voltunk. Mi jött közénk, hogy így hirtelen magunkra maradtunk, mindegyik külön a maga emberi életével egy-egy más világban, egy külön sorshoz kötve. Amint rámnézett nyilván fölismerte, ami az ő számára örökre elveszett. Amint visszanéztem rá, még egyszer fölszívtam magamba fiatal lényének végső ragyogását.

- Mi van? - kérdeztem aggódva.

- Hullaszag - felelte.

S most ő fogta meg a kezemet.

Akkor jött egy ember, akinek mindent elmondtam. Nyugodtan meghallgatott bár egy kicsit a fejét rázta, és a következőket válaszolta némi habozás után:

- A kisasszonynak meghalt az anyja, Glöckner Amália, ezt tudjuk, és csakugyan itt van benn a házban. De nem ajánlom, hogy most megnézzék, mert nagyon rossz benyomást fog tenni. Több halottal van együtt és ki kellene keresni a sok közül s ez bizonyára kínos volna. Tessék várni holnapig.

- Úgy van, - vetette közbe egy fürge hang mögöttünk.

Megfordultunk. Egy fiatal ember ült itt a padon néhány sárga akác között, a megszokottság minden kényelmével és igen otthonosan, mint egy régi vadász, aki mindig erre jár.

- Tessék várni holnapig, - folytatta közeledve - amíg szépen felöltöztetjük és felravatalozzuk, ha parancsolják.

- Ha parancsoljuk? - kérdeztem elámulva.

A fiatal ember mosolygott és meghajolt.

- Tudniillik ezt nálam lehet megparancsolni, - vallotta be finoman, - amennyiben én vagyok kérem a temetési vállalkozó. Nálam tessék megparancsolni a ravatalt és a temetést, és főleg temetési rendezéseim dús választékát ajánlom szíves figyelmükbe. Lehet minden árban, formában és stílusban, tetszés szerint. Ha parancsolják, koszorú-kocsival vagy anélkül, két lovas hintóval, vagy négyes fogattal, gyászlovagokkal vagy anélkül, énekkel, pappal vagy nélkül, minden ízlésnek megfelelően.

- Jöjjön ide, - mondtam a fiatal embernek, félre vonva magammal, hogy a gyászoló leányt megkíméljem e részletező kínálatoktól.

De az ifjú, belemelegedve, folytatta igen brilliánsan, a szakvatott árusító ínycsiklandó készségével.

- A sírhelyet is ajánlhatom, egyszerű, közép vagy díszsírhelyet akármelyik temetőben, talán a Kerepesi úton, ami igen elegáns, vagy Keresztúron, ami kissé messze van, a legcélszerűbb talán itt a Farkasréten, ami nagyon szép hely, nagyon virágos, kedvező és barátságos és kitűnő a levegő.

- Hallgasson, - mondtam.

- Már be is fejeztem, - felelte udvariasan. - Majd leszek bátor benyújtani egy költségvetést.

Így jöttünk minden lépésünk egy-egy új sebével, minden hang és minden szó egy-egy újabb gyötrelmével, így jöttünk átfűtve e halálos atmoszférák tüzétől, amelyben minden emlékünk, minden lázunk és örömünk hirtelen elhamvadva, soha sem létezett idők illúzióinak rémlett. S így jöttünk hallgatagon és megtépázva, kifosztva és lerongyoltan, meddő szerelmünk elmosódott nyomorában, két szegény fiatal, két bús állat valami rettenetes valóságban, már-már agyonfáradva, sajgó tagokkal, porosan és elrútulva, a leragadt könnyeink nyomával, fölkínzott érzékeinkkel, olthatatlan bűzökben így jöttünk, tündöklő leány s egy királyfi akik voltunk hajdan!

Holott az ápolónő is elénk gurult derűsen és kövéren, kis fürge nő a maga borzalmas életével végüket járó betegek körül.

- Nem hittem, hogy meghal, komolyan hogy meghal, - hadarta mosolyogva, - ezért nem is hívtam a kisasszonyt. A tanár is csak későbbre hitte, hogy meghal, mert azt mondta fiatal és öreg, ezt mondta! És tegnap még olyan vidám volt mint egy madár egy faágon s folyton azt mondta, jaj a Margit leányom de drága, de áldott jó gyermek hozzám, jaj de drága látja! - és az arcképet mutatta és cirógatta és csókolta, és igaz, úgy is halt meg, hogy végig szorongatta.

Aztán gyorsan hozta ami maradt a beteg után, elmerült nőisége utolsó emlékeit, szív alakú selyem ritiküljét, a zsebkendőjét, a kis pénztárcáját tele tömve papírpénzzel, amit még a leányától kapott.

És a leánya átvette ezt, csöndesen és méltósággal, mint ahogy királynői utódok a gyémánt tiarát veszik át, fehér kézzel és remegő áhítattal. A zsebkendőt megcsókolta, a kis pénztárcát megsimogatta, azután visszatette a ritikülbe s az egészet a karjára fűzve, megindult.

- Ez az én örökségem, - mondta.

Azontúl nem is beszéltünk többé. S amikor még egyszer az egymás kezét értük, éreztük, hogy utoljára van.

- Isten vele, dadogtam.

- Isten vele gyönyörű, felelte.

A zene még játszott amikor átjöttünk a kerten. A karcsú ember az emelvény szélén, egész testében kinyúlva döfködte a levegőt egy vékony pálcikával, amely a zenészeket csakugyan lelkesíteni látszott. Figyelmes szemek a pálcára meredtek, tiszteletteljes tekintetekkel, valami néma s hirtelen tanácskéréssel, amelyet rögtön követtek is. A hegedűsök, gépies karlengésükkel finoman reagáltak a jelekre, és hűen e karnagy előtt, az egész ügyet vezetni látszottak. Mögöttük a gordonkások, a combjuk közt barnálló hangszereikre hajoltak, gyöngéd figyelmességgel, időnként fel-felpillantva a cikázó pálca irányában, melynek celluloid fényessége megcsillant a napban. Hátrább a brácsások dolgoztak meggyőződéssel és mögöttük a fúvósok arca ijesztően kidagadva, a merev szemek riadalmát sugározta a vezénylő felé. A fuvolák, klarinétok, oboák és egyéb fafúvók az erdei hangok sipító üdeségét lihegték bele az egészbe s a vonósok melódiái fölött s a rézfúvók harsány felhőszakadásai közt, kecses majmok lombhintáját idézték föl e hangáradatban, melyet leghátul a nagybőgősök, egész testükben megrándulva, gyorsan alászíneztek mintegy a sötét pincék és mélységek öblös hangjaival.

És elkábulva a rokkantak figyeltek, fehér léggömbjeikkel sápadt arcuk fölött, s mint nagy bús madarak ültek valami felperzselt tengerparton, ahonnan nem tudnak felrepülni többé.