Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 15. szám · / · Szabó Dezső: Tanárok

Szabó Dezső: Tanárok
I.

Az utcákon vásár, demokrácia és március nyüzsgött s Mazokay tanár úr bemenekült karszékébe, csak azért is a kályha mellé, el, el legmesszebb az ablaktól s maga elé tartotta egy vaktában előrántott Quintilianus hűvös lapjait. Oda tartotta tágra meredt, életre éhes szemei elé, odatartotta nem vénülhető forró szíve elé, mint ahogy az aszkéta a világ és teste közé teszi a ciliciumot, az apáca a fátyol sötét, hűvös lemondását.

Mazokay tanár úr félt a vásártól. A vásár alku, dühös rángások és torz mimikák. A vásár csaló és csalt ember, költözködő piszkos pénz, elhullott szemét. A vásár a szépség, az álom: a lényeg szerint való ember lehetetlensége s Mazokay tanár úr félt a tolongástól és félt a szeméttől. Életét egy bizonyos módszerrel szitálta meg, amit ő szeretett hó-eke szisztémának nevezni. Hosszú, makacs meneküléssel odaszoktatta szervezetét, hogy szemei a reflexek ösztönös készségével dobtak félre minden csúfat a beléje rohanó életből, mint ahogy a hó-eke félrelöki a torlott havat a futó mozdony elől. Ez a nemlátás már életének egy nem tudatos, szervi védekezése lett. De azért ez a megszűrt élet valahogy mégis az egész élet volt benne. Mert a kitagadott dolgok is - mégis - benne voltak, mint egy megokolatlan állandó melankólia, mint egy lelke mélyét megülő, csendes, titkos szorongás.

Félt a demokráciától, mint ahogy volt szeretőjétől fél az ember. Mikor Mazokay tanár úr fiatal volt - lehet erre a fiatalságra azt mondani, hogy volt? - szuronyos, vas lépésű vélemények jöttek ki lelkéből, mint hadseregek a mese-zsákból. Nagy szavakban, széles mondatokban ölelte magához az embert, minden embert. Azután Mazokay tanár urat súlyos tények ütötték orron s az a vér, ami ki-kibuggyant ezekre az ütésekre, életének esszenciája volt. Most már úgy volt a demokráciával, mint aki tizenhatéves ideálját évtizedek múlva egy vén kokottban találja újra fel. Amit megfog szemével, csak szomorúság, undor s megcsúfolt illúzió, de az ő múltjának a darabja s hajdani akarata a szépség, a jóság felé. Meg is tiltott régóta minden véleményt magának s még a kaszinói választásokon sem szavazott. De a kis város fiataljai, akikben ficánkolt a jövő, valahogy megérezték benne a széles emberi horizontot s szabadelvű és radikális nevekkel örvendték magukénak. Ő néha hallotta ezeket az osztályozásokat, szelíden mosolygott, mintha ilyeneket hallott volna mondani: ez az ember köröm, vagy: ez az ember szem, vagy: ez az ember haj. És nem ilyeneket: ez az ember szem, száj, fül, egész test, egész élet, minden élet.

De legjobban márciustól félt Mazokay tanár úr. Mikor a kis város kövei először melegedtek át, a kanálisok szaga érezhetőbb lett az utcákon s a vén házak boltos kapui - mindmegannyi fogatlan vén száj - visszaemlékezték a télen elnyelt szemetet, Mazokay tanár úr ki nem élt élete, ötvennégy évének makacs, félénk szüzessége felsajgott, mint a sóval hintett seb. Oh, hogy megmélyült minden benyomás, milyen hosszú utórezgése lett minden hangnak. És minden rezgés sajgó fájdalom lett az élete mélyén, a magára maradt férfi egyetlen nagy sírása. Hirtelen, pillanatról-pillanatra nagy melankóliák szakadtak rá, mint valami bő zápor s úgy fájt a verkliszó, a lehangzó ének, a tavaszi korzó megvidámult színei. Éjjelente arra ébredt, hogy szemei tele vannak könnyel és sóhajt, sóhajt, magával szakító omló sóhajtással. Vagy hogy énekelni, táncolni szeretne.

Énekelni, táncolni! Mazokay tanár úr kis, törpe zömök testét - olyan törpe és zömök, hogy púposnak látszik tőle - összegombolyítja a nagy Quintilianus mögé s mély, nem ernyedt tüzű nagy szemeire felteszi pápaszemét, hiszen ez a pápaszem is védelem önmaga lírája ellen. Aránytalanul nagy, okos, őszbe csillanó barna feje lesüpped mellére s olyan mereven nézi a betűket, hogy még a könyvet sem látja.

Négy óra harminc perc, az ajtó kopogás nélkül megnyílik s a küszöbről Reiter tanár úr sovány végtelensége szúródik az űrbe. A hosszú reverendába tokolt pap-tanárnak tégla alakú a feje, tégla alakú a homloka, az arca, a szemei, a teste, a lába, az egész ember a tégla idom megsokszorozott avatarja. Szájának kinyitó téglájából hidegen, acélosan jönnek a szavak:

- Készen vagy, kolléga?

Reiter tanár úr húsz év óta körülbelül a hétezredik félötórakor nyit be, mindig ugyanilyen nyitással, ugyanezekkel a szavakkal, ugyanazzal a hangsúllyal. Még a kolléga helyett sem mondaná sohasem azt: Pista. A kolléga szó a hivatás megőrzött komolysága, valamiképpen egy második reverenda.

- Mindjárt, mindjárt! - Mazokay tanár úr kigurul a székből, mint egy földre ejtett pamut-gombolyag s Quintilianus gyorsított nehézkedéssel csapódik az asztalra. Mazokay tanár úr a tükör elé áll, nagy, alig őszes barna bajuszát jóakarattal kétfelé simítja, valami fájdalmas pártfogó tekintetet vet a tükörbe, felteszi más három fejre elég széles barna kalapját s megindulnak.

Megindulnak s egy méternyire már folyik a vita. Ez a vita húsz éve tart s tárgya minden, ami van a világon, tünemények, dolgok, emberek. Húsz év óta mindig Reiter tanár úrnak van igaza, de még mindig nincs elég igaza ahhoz, hogy a vita még egy életre el ne tartson, Reiter tanár úr az egyetlen ember, akivel szemben Mazokay tanár úr még valamilyen szellemi álláspontot elfoglal, ellenkezik, vagy helyesel. A hosszú idő alatt bizonyos technikai megegyezés is jött létre közöttük. Mivel Reiter tanár úr hosszú lábai éppen négyszer akkorát lépnek, mint a Mazokay tanár úr kis zömök oszlopkái, Reiter tanár úr egyet lép, akkor megáll, súlyos érveket és széles mozdulatokat ad le s az alatt Mazokay tanár úr négy gyorsított lépéssel behozza a térbeli különbséget. Mintha e két ember valami időmértékes vers örök mozgásra felhúzott sémája volna. Reiter tanár úr zúg:

- Disznóság, az a Jackó megint saját Budaspesti Hírlapom adta el nekem. Letépte a szalagot s azt mondta, hogy a példányom nem jött meg és ő vett egy másikat. Ma már mindenki lop. Ilyen pedellust is csak a magyar állam tart.

- Ugyan, a szegény ember csak nem élhet meg havi hatvan koronából, mikor egy pár cipő negyven korona.

- Nem élhet meg! Hát ez elég ok, hogy lopjon. Nem élhet meg! Szép érv! Ez a te tanításod. Kár, hogy nem hallják a fiúk. Mazokay tanár úr azt tanítja, hogy aki nem élhet meg, az lopjon. Nem élhet meg!

- Én nem azt mondom, hogy mert nem élhet meg, lopjon, hanem azért lop, mert nem élhet meg. És amíg lopás van a világon, a szegény ember lopása nem külön bűn s ő nem külön ok. Az összes lopás egyetlen egy bűn s ezt az egy bűnt megölni nem lehet.

- Úgy beszélsz, mint a Fisch ügyvéd, ezt is a Herzben tanultad tőle. Újabban úgyis mindig együtt tisliztek. Az ügyvéd persze barátja a tolvajnak.

- Abban már igazad van, Ferenc, hogy szomorú dolog, hogy ügyvéd van a világon, de a világot a szomorú dolgok lökik tovább.

- Tovább, tovább! Mi a fészkes fenét ér ez a tovább, ha mindig rosszabb.

Befordulnak a Kálvária utcába. A hegynek futó utcában gyors egymásutánban jönnek a stációk. Szörnyű szakállas emberek, piszkos rémasszonyok tépik, köpik, ütik az Emberfiát, mindegyik stáció közelebb a Golgotához. Reiter tanár úr, aki mint igen sok pap társa, konzervatív véleményei mellett is dühös materialista, ingerülten kiált fel, nem most először:

- Hallatlan, hogy még a szabadban sem járhat nyugodtan az ember! Hagynák legalább a templomon kívül ezeket a szörnyű figurákat. A huszadik században, az aeroplánok és rádium korában ilyen mumusokkal ijesztik az embereket. És ezek a képek nevelik a gyermekeket. Aztán legyen érzékük a realitás iránt.

Mazokay tanár úr megáll, visszafordul a város felé, mely mindinkább a lábaik alá kerül, valami ünnepélyes jóság önti el. Olyan, mint a szertár óriás baglya, mikor a főigazgatói látogatást várják s a pedellus lekeféli róla az év porát és rendbe hozza tollait. Vasárnapi szélességgel jönnek ki belőle a szavak.

- Ferenc, Ferenc, tudd meg, hogy egy realitás van, a nélkülözhetetlen irrealitások realitása. Nem az az ember, ami, hanem aminek szeretne látszani, amivé stilizálja magát, mert ez az ő életakarata. Nem az a való életünk, amit élünk, hanem amit élni vágyunk, mert ez a lényegünk szerint való élet. A jövő élet, az Isten s mindaz, amit te szent cakkumpaknak nevezel, nosztalgia az után a legjobb után, amit magunkban sejtünk, de amit a mindennapok megfojtanak bennünk. Mi csak addig élünk, amíg gyermekek vagyunk, a többi lassú elhalás. A hit s a szép az üvegkoporsó, ahol Csipkerózsa gyermekségünk alszik s aki imádkozni térdel, lehajlik, hogy saját gyermek önmagát cirógassa meg.

- No, gyönyörű radikális vagy, mondhatom. Marat-Mazokay térdel olvasóval a kezében és szép szavakat gargarizál.

- Radikális! Igen, az vagyok, radikális. Gyökereket érzek magamban, minden ember, minden lélek, minden élet gyökerét. Hogyan legyen egy véleményem nekem, mikor minden egy vélemény emberre ütő kalapács s én úgy sajnálom szegény embereket. Hogy tépdessem a gyümölcsét, ha gyökerét magamban érzem? Én már csak sajnálni tudok.

- Ez az akarat! Hol az akarat? S ez az ember nevel akaratra! Az ilyen ember nevel olyan tanítványt, mint a Beerman Jakab.

Mazokay tanár úr megáll, megzökken, megtorpan, nagy okos fejét elönti a vér:

- Az a gazember nem az én tanítványom, azt úgy vettem át a Kárpátitól. Ő volt két évig az osztályfőnöke. Ma is c-vel írta a disznó a comitiát. Hiába beszél az ember neki. Már az apja sem volt becsületes ember, egy szemeszterben tizenkét szekundát felelt a könyvnélküliből. Tizenkét szekunda egy szemeszterben! Hát becsület ez? Különben ilyen az egész család. A bátyja harminc krajcárt kér el egy nyomorult gallérért!

Felérnek a Cikerére. A megtágult horizont kiveri a Mazokay tanár úr fejéből a Beerman Jakab comicióját. Megállnak, szuszognak és boldogok a rájuk ömlő napban. Mazokay tanár úr leveszi a szemüvegét, megtörli, újból felteszi, de nem a szemeire, hanem a homlokára, kilöki rövid karjait a levegőbe és beszél, beszél:

- Ez szép, ez szép, ez a nyomorult város szép. Nézd a sennói mocsarak fehér gömbölyű páráit, mintha Ithaka szigetén juhok hullámoznának. Ferenc, Ferenc, csak a görög irodalom örökkévaló s a természet mindig Homéroszra emlékeztet.

Tovább mennek, be az erdőbe, melyet már neki lökött az életnek a kezdő tavasz. A kanyargós úton ki-kibukkan ellentétes alakjuk, mintha egy hatalmas makaróni baktatna egy öreg zsemlyegaluska mellett. Egy egy jó hangos mondatjuk kipottyan a verébcsiripelés közül:

- Ha végig nézünk az emberiség történelmén... Tudja az ördög miért, már öt napja nincs tisztességes székem... Erkölcsi alap nélkül nincs nemzeti élet... Az a gyalázatos Schőnberger ma még azt sem tudta, hogy mi a metátézis... etc. etc.