Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 15. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: Viszontlátásra drága...

Tersánszky Józsi Jenő: Viszontlátásra drága...
Regény
I. rész

Édes, egyetlen Vigám,

nem írhatom le és nincs se levél, se szó, ami elmondhatná, mit éreztem, mikor elolvastam leveledet s mit érzek még most is, mialatt e sorokat ide írom.

Senkim sincsen rajtad kívül, kihez ebben az életben még egy csöpp szeretet vagy bizalom fűzne, ez bizonyos.

Leveled hónapok múlva jutott kezembe. Ah! milyen hónapok múlva. Hisz megtudod édesem.

Ma délelőtt akadtam rá postánk udvarán, egy összetört szekrény fiókjában, sárosan, avultan.

Meg nem tudom magyarázni, hogy kerültem oda s minek hánytam szét napernyőmmel épp annak a fióknak tartalma közt, amelyikben leveledre találtam?

Elolvastam és újra elolvastam és bámultam rá, mint egy eszelős. S hazaindulva is éppúgy forgattam ujjaim közt, mint aki meghibbant. Nem láttam, nem gondoltam semmit s nem éreztem semmit. Mert ami akkor lelkemben megfordult, csak olyan volt, mint egy különös film a moziban, idegen egészen, személyei, története, helyei.

Órák múlva elkezdtem sírni s sokáig sírtam. De ebben a pillanatban is úgy érzem, mintha valami babona réme kísértene. Félek tőle s eszmélni, szabadulni akarok. Hangosan ismétlem magamban: "Nos, mi van ezen érthetetlen? A levél a postára érkezett, de akkor nagy felfordulás volt s gránátok csaptak az épületbe. Aztán az oroszok összetörtek mindent. A szekrényt az udvarra hányták ki s deszkáit eltüzelték. Az a fiók véletlenül épen maradt."

De mi vitt engem arra most? - holott semmi keresnivalóm sem volt ott. S éppen az a fiók... Ő tette volna? Miért? Mit akarhat még velem Ő? Nem! én Őt egyáltalán nem akarom többé, sem szívembe, sem gondolataimba.

Nyomorultabbnak érzem valóm annál a gebéénél, melyet az imént vertek agyon a katonák az útfélen s egy óráig sem akarok tovább élni, miután neked édesem e sorokat befejeztem. Ennyi az egész.

*

Igaz, arról sem tudok számot adni, mi késztet, hogy neked édes Vigám ezeket leírom. Talán az, hogy senkim sincsen rajtad kívül, akihez ebben az életben egy csöpp szeretet vagy bizalom kötne s valami enyhülést keresek utolsó óráimon. De talán az is, hogy útját vágjam annak, hogy eszembe jusson közeledbe csak vágyni is.

Mert minek hazudnám, hogy meg nem fordult fejemben leveled olvasása után: "hisz ők semmiről sem tudnak. Újra a régi lehetnél közöttük".

Nos, azért mondok el mindent kímélet s szépítés nélkül neked s legföljebb bocsánatodat kérem, hogy tiszta kezedbe juttatom ezeket a mocskos vallomásokat.

*

Azt tudod, mi történt velünk elutazástok után. Nos igen, tönkre jutottunk s mindezen felül apus nem bírta el szerencsétlenségünket. Mindezt tudod, onnan kell kezdenem tehát, amikor ide érkeztünk nagyapáékhoz.

Te azt hiszed Vigám, hogy minden csapás közül az sújtott engem legjobban, hogy oda kellett hagynom a nagyvárost s ide kerülnöm ebbe a - mint te mondod - csúnya, eldugott fészekbe.

Nem úgy volt, ebben nagyon tévedsz.

Már csaknem elviselhetetlenek voltak ott nekem az utolsó napok, s amerre meg kellett fordulnom, úgy éreztem, már maguk a tárgyaknak is szemeik vannak, amelyekből kaján káröröm, vagy ami még rosszabb, bántó részvét fogad. Futni szerettem volna az utcán, hogy ismerőssel találkozhatok.

Ha forró napon megkergettek volna s aztán egy kis hűvös árnyékra lelek valahol, ahol megpihenhetek, semmivel másként nem érzem magamat, mint eleinte ebben a piciny városban.

Most már elszenvedhetetlen utálat minden köve, minden fája, minden lakója, de nem akarok igaztalan lenni iránta. És semmi iránt, ami történt.

Itt elküldöm neked ezt a levelet, melyet nem sokkal idejövetelem után írtam volt neked, de aztán nem küldtem el, mert - ne haragudj - akkor, mások viselkedése s a kiállott izgalmak s megaláztatások után, sok mindenfélét gondoltam... Íme itt van.

*

Édes Vigám,

valószínű, hogy te már értesültél róla, mi ért bennünket elutazásotok után. Ez olyasvalami, amit nem szoktak kifelejteni levelekből. Kár is tehát vesztegetnem rá a szót.

Az egészben csak annak örülök, hogy ti nem vagytok érdekelve balszerencsénkben, ha ugyan annak nevezhetem. Mert ha sajnálok valamit az egészből, úgy ez csak a te társaságod édesem, melytől meg leszek fosztva talán örökre. Ez bizony elszomorít. Másoktól, s általában egész eddigi életemtől, igazán nem volt nehéz megválnom.

Már tíz napja, hogy itt vagyok nagyapuséknál s az utolsó napok utálatos izgalmai után nem tudom elmondani, mily jól esik ennek a kicsiny városkának csöndje. Tudod, valamikor régen, mikor mesét olvastam, játszott képzeletemben ilyen ósdi, pirinyó városka, ahová megérkezik a szerencséjét kereső legény, vagy a királylány beteg, egy kis tornyos erkélyes kastélyban, - nos, csupán akkor voltak még ilyen hangulataim, mint mikor itt az első sétát tettem. Egy délután mindent láttam, ami itten látni való. Minden oly ódon s minden oly piciny s oly öregecske mosollyal pillant az emberre. Egy szép, nagy folyó van a város végén. Azóta is mindennap, sokszor órahosszat elálldogálok kőhídján s nézem a hullámokat. Igazán nem tudom, más folyó is ilyen-e. Sose láttam még ilyen világos zöld vizet s oly bájosak rajta a fehér fodrok. Renneberg comtesse volt így öltözve a kabarén, zöld selyem, fehér csipkével. Ha emlékszel még... És oly szép halványszínűek a halmok, kirajzolva szántóföldek ábráival s egy-egy sötét fenyves erdővel. Csodálkozom, mindennel úgy vagyok, mintha most venném először észre életemben.

Valóban, nem egyszer gondolom édesem, hogy talán itt tartogatja a sors számomra a boldogságot.

Képzeld csak, én vezetem a háztartást, főzök, mosok, takarítok, vásárolok s egy csöppet sem fáraszt a munka. Pedig csaknem hajnalban kelek s még sokszor virrasztanom is kell, mert szegény nagyanyus súlyos beteg.

De mily boldogság most egy szabad óra, ha egy kicsit olvashatok, sétálhatok, vagy zongorához ülhetek.

Már elhatároztam, hogy senkinél sem teszek látogatást. Épp elég volt emberek társaságából. Egyetlen ismerősünk, egy öreg mérnök, aki megígérte, hogy Jakobnak alkalmazást szerez s most már csak napok kérdése, hogy megkezdje a hivatalnokoskodást.

Nos, én beszámoltam mindenről, most rajtad a sor édesem, hogy ígéreted beváltsd s mielőbb írjál szerető, ölelő, csókoló

Neládnak.

*

Mennyi mindent hallgat el egy ilyen levél. Mennyi kétséget, mennyi dacot, mennyi keserű órát, vívódást, lemondást. És álmokat, amik úgy kezdődnek: ha így lenne, ha egyszerre így történne... s úgy végződnek: óh nyomorúság, nyomorúság, nyomorúság, mi lesz velem?

Mily sok levelet fogalmaztam én neked magamban, mik egész másról beszéltek, mint ez itten. De mindig visszatartott egy gondolat: hátha? Hátha te is elfordultál tőlem? S ennek már puszta kételye is bizalmatlanságra, dacra, vagy mosolygó hazudásra késztetett.

Talán épp aznap történt, mikor ezt a levelet írtam s nem küldtem el, hogy Jakob, akiről már azt hittük, hogy megtörték léhaságát a bennünket ért csapások, két napi távollét után éjszakázástól, korhelykedéstől gyűrötten állított haza. Épp ebédnél ültünk. Fogalmunk sem volt merre járt s hol kapott magának máris korhely társaságot. De nagyobb volt az, hogy pénz volt nála s annak persze utolsó fillérig nyakára hágott. Hazudozott össze-vissza s szokása szerint még neki állott följebb. Végül is általános civakodást idézett elő, valósággal cigányvásárt.

Nagymamus szegény ott feküdt nagy betegen a másik szobában s Jakob, meg Nagyapus együtt felváltva ordítoztak. Felhánytorgattak mindent, kíméletlen, persze leginkább szegény apus dolgait s különösen persze nagyapus.

- A számból akarjátok kivenni a falatot? - rikácsolta.

- És addig jók voltunk, míg jöttek az utalványok havonta? - vágta szeme közé Jakob.

- Még ezt mered szádra venni, te tacskó? Hát tudod te, mit fizettem én rá azokra a garasokra, hogy ti azalatt kocsikázzatok! No ugyan az is, jó, hogy nyugszik, aki egy ilyen ingyenélőt, meg piperés dámát nevelt fattyaiból, ahelyett, hogy utána nézett volna dolgainak. S most itt hagyja őket a nyakamon, vén koldusnak. Kéregetni menjek tán nektek? Hogy legyen miből uraskodj és dorbézolj. Szégyen, gyalázat. Egy húsz éves ember, akit itthon kell tartani, mint egy herét. Nem sül ki a szemed. S egy kényes dáma...

Így folyt.

Képzelheted, miket éreztem. És ezekben a gyönyörű jelenetekben világért se hidd édesem, hogy nekem talán más szerepem volt, mint a többinek.

Durva munka, sanyarú, filléres gondok, kofa veszekedések, halálos undor s képtelen, nevetséges ábrándok. Ezekben telt el egyik napom éppúgy, mint a másik.

Talán emlékszel arra a kabaréra, amelyiken júniusban szerepeltem s Jenkiewitznek, meg annak a másik szőke újságírónak szavaira. Hogy ő egyáltalán nem akar nekem hízelegni, de ha én komolyan ráadnám a fejem, pár hónap alatt lefőzhetném a legelső dívát. Becsületére, ő erre mérget vesz s így tovább.

Nos, elindultam sétálni a folyó felé, vagy elnyúltam otthon a díványon s elkezdtem:

"Így lenne... Keresnek egy művésznőt. A vállalat igazgatója ott volt azon a kabarén s látott engem. Ő tudja, mi történt azóta. Ajánlatot tesz. Holnap, vagy holnapután kapok egy levelet. Kérem, ezek s ezek a feltételeim, azonnal válasz... Rendbe jön minden... Színpad... mosolygok, óriási siker. Meg vannak bolondulva, taps, virág, káprázat, forróság... Ott van a szőke gróf. Amelyik oly kedvesen félrehajtva tartotta fejét az estélyen. Megismert, tudja, jobb körből való lány vagyok. Már akkor igen tetszettem. Most már izgatóbb, színésznő... Esztelenül szerelmes... Az öltözőben beszélek vele. Így nézek rá bámulva. Jenkiewitz mondta, egészen feketének látszik, mikor úgy nagyra nyitom a szemem. - Nem tagadom gróf, Ön igen rokonszenves nekem. (Igen, így éppen jó). - De őszintén beszélek, kérem, mondjon le rólam. Én nem lehetek másként Öné, mint a felesége. Akkor ő... Szeme egészen fátyolos az izgalomtól. Közelebb hajol. Nem, nem, ez így képtelen, hagyjuk. Szeretője leszek, pont. Valószínűbb. Majd aztán lehet... Egészen elveszíti eszét. Ügyesen csinálom. Jön egy másik, a barátja. Félt. S végül aztán... Nos így... Kocsin hajtatunk ketten, hitvese vagyok, a Mickievic fasoron. Szelíden, kedvesen kissé kihajlok a hintóból, mintha valami apróságra figyelnék. Steinbergék jönnek szemközt. A nagyobbik lány s anyja. Rám bámulnak a járdáról. Szívélyesen intek, de aztán megint csak arra nézek mosolyogva, amiért imént kihajoltam, mintha érdekelne. Ebből látják, mily..."

Istenem, micsoda őrültség ez! Nevetek magamon. Ah! Ily nyomorultul lenni. Mi vár rám?... Segíts meg Istenem.

Lásd édesem, ily esztelenségek közt éltem.

Egy kilyukadt cipő napok hosszat halálos levertséget idézett elő bensőmben s minden órában eszembe juttatta az öngyilkosságot. És ingerültté, rosszindulatúvá tett hozzátartozóimmal.

S mily nevetséges helyzetekbe juttatott az álszemérem. Hisz ismersz édesem, mily ostobául hiú vagyok s mily nehezen bírok elviselni lekicsinylő szemeket.

Szalagért voltam a boltban s egy hülye segédtől való röstelkedésemben, aki azt mondta, mikor válogattam: - ez itt igen selejtes fajta, nem fog megfelelni Őnagyságának, kétannyit adtam ki, mint szabad lett volna s aztán fél éjszakámat rontottam el gondokkal. Miért is édesem? hogy egy ostoba fickó előtt öt percig olybá tűnhessek, mintha gondtalan pompa venne körül.

*

Még valamiről nem szabad hallgatnom. Hisz azzal kezdtem, mindent közölni akarok veled.

Nos, onnan halld tehát, mikor tőletek nászutatokra menet elbúcsúztam.

Minő érzelmek is keveredtek össze akkor bensőmben. Ah! igen: esztelen gyűlölet, keserűség, irigység, kétségbeesés, ilyen szavakat ide írhatok.

De ültem olykor tükröm előtt s bámultam magam. "Édes jó istenem, még pár év s vége ifjúságomnak. S ami még jön, az is így múlik el, gyötrő, hiábavaló álmokban. Nevetség. Őrület... Én sose fogom megismerni, ami nélkül olyan életem, mint asztalomon ez az üres virágcserép. Engem senki sem akar megáénak? Vakok talán?"

Igen édesem, sokszor valóságos szerelmes kívánkozás kínzott önnön idomaim iránt, karjaim csókoltam s forró vallomásokat suttogtam önmagamnak.

Emlékszel, egyszer azt mondottam, mikor a szerelemről beszélgettünk s te már menyasszony voltál, talán néhány héttel nászutad előtt.

- Ha jön vaslaki, aki megérdemel s tetszeni fog nekem, annak nyíltan megmondom, övé akarok lenni, ahogy akarja, ha szeretője, hát szeretője.

Mi volt ez akkor? Szeszélyes kifakadás, amolyan légies lázadozás, mint mondják. De azt hiszem, túlságosan is szavamon fogott végzetem. És nem átkozódhatok, hogy arra ne gondoljak, vajon nem-e jórészt önmagamból fakadt mostani testi s lelki nyomorúságom.

Közbe jött aztán, mint tudod, szerencsétlenségünk s ráadásul gyászunk.

Mindez egy időre elfoglalt. De itt, magányomban csak még fokozottabban éledt újra valómban ez az átkozott érzelem.

Kínzó, csábos, aljas sugalmakkal kerített éjeimen s napjaimon, mint valami boszorka.

"Minek, vagy kinek őrzöm magam ily gyötrelmek közt ezentúl? ha eddig sem kellettem senkinek. Huszonöt éves vagyok nemsoká. Mi jön ezután?"

Hánykódó éjek tudnák csupán elmondani, hányszor tettem fogadást, hogy odaadom magam az elsőnek, aki utamba kerül!

*

Nos, otthon nap-nap mellett utálatos civakodások s sértegetődések folytak.

Attól fogva, mikor Jakob csakugyan állásba jutott, ez egy ideig szünetelt s első napokban tökéletes egyetértésnek, gyöngédségnek s általános tervezgetéseknek adott helyet.

Ismered Jakobot, hogy van eltelve magával. Nos, néhány napig épp eléggé tetszeleghetett benne, hogy gyámolítónkká lesz. Arra persze még kevésbé volt képes, hogy ezt magának tartsa s ne fecsegjen róla folyton.

Természetes, hogy aztán minden a régi lett s attól fogva még többet kellett tűrnünk durvasága s nélkülöznünk könnyelműsége miatt.

Közbe jött nagymamus halála.

Nem is jó rá gondolnom, mint teremtettük össze a pénzt szegénynek a temetésére.

Akkor kezdődött ez a kárhozatos, nyomorult háború.

Hiszen igaz, akkor mi még nem is álmodtuk, mit hoz reánk.

Sokáig csak annyi hatása volt, hogy késtek az újságok s megdrágult minden, meg egy-két menekült jött legkülönfélébb hírekkel. Na meg, hogy Jakob s Nagyapus minden este összevesztek a térképen. Egyikük így, másikuk amúgy kerekítette ki szabad Lengyelországot s kölcsönbe leszamarazták egymást.

De Jakob egyszer csak fejébe vette, hogy beáll a légióba. Azt hittük előbb, hogy ez is csak oly múló hóbortja lesz, mint a többi. Csalódtunk. Egészen váratlan, nem törődve mi lesz velünk, egyszer csak elment.

Csapásnak, ezt gondolhatod, elég nagy volt ránk nézve, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy kissé nem enyhítette büszkeségünk. Meg aztán az is, hogy a mérnök időközben nekem is kilátásba helyezett valami alkalmazást s Jakob épp akkor kapott valami nagyobb illetményt hivatalából s ebből egyetlen fillért sem vitt el.

Ilyen volt ő mindig, jó is, rossz is, nagylelkű is, meg léha, kedves is, meg kiállhatatlan egyszerre. Most csak szeretettel tudok gondolni rá. Talán nagyon is megszenvedett azóta hibáiért, ha ugyan életben van még.

*

Egy nap csapatok meneteltek keresztül a városkán. Elképzelheted, mekkora csődületet támasztott ez. Mily rivalgás volt, hogy hajigáltuk őket virággal.

Úgy fájt a szívem, mikor először láttam őket, izzadtan, porral lepve a nehéz szerelvény alatt s sapkáik mellett virággal. Hallottuk, magyarok s oly csinos, fiatal arcok voltak köztük. Alig látszott rajtuk a halál gondja. Nevettek, daloltak, integettek s akkora robaj volt, mikor a piacon egy magas rangú tiszt előtt elléptettek, hogy az ablakok megcsörrentek.

Egy-kettő nekünk is jutott vendégül közülük. De alig maradhattak legtovább egy óra hosszat s egy árva szót se tudtunk velük beszélni. Épp, hogy vizet kértek, megmosakodtak s kissé rendbe hozták magukat.

De a meneteléseknek nem akart vége szakadni. Huszárok jöttek s trének, tüzérek, ágyúik előtt ágaskodó, gyönyörű lovakkal s legelőbb a háziasszonyok kezdtek panaszkodni, hogy a katonák valósággal kifosztják a boltokat s felhágítnak minden árat.

*

Nem tudom mennyi időre ezután, egyszerre az a hír kerekedett, hogy a mieinket ezen az arcvonalon is megverték, jönnek az oroszok, meneküljön mindenki.

Valóban egyre több és több menekülő jött rémhírekkel s hiába volt a hatóságok minden megnyugtatása, a jobb családok kezdték nyakra-főre elhagyni a várost.

Mi is ezen tanakodtunk folyton, éppúgy mint mindenki s faggattuk a katonákat. Persze ezek se tudtak semmit s mindenik mást mondott. De legtöbben nevetségesnek tartották, hogy a mieink visszavonulnának.

Nagyapus is épp ily hajthatatlan volt. Megböködte a térképet s a legnagyobb határozottsággal jelentette ki:

- Ki van zárva, hogy eddig engedjük őket. Vagy akkor nem értem az egészet!...

Akkor még sose tudtam megállni, hogy ne nevessek, mikor nagyapus feltette a pápaszemét s elővette a kék ceruzát, meg a térképet.

És tudod drágám, magam is úgy voltam, hogy nem bírtam komoly hitelt adni annak, hogy mi valaha meglássuk az ellenséget. Nem tudtam, mert itt akármily, mégis otthonom volt s féltem a bizonytalanba menéstől s még mindig bíztam mérnökünk által ígért állásban. És különösen, akármily nevetségesnek is lássák az előtted, sajnáltam abból a kevés pénzből, amink még volt, kiadni a költözködés költségeire.

Igen ám, de a hírek egyre aggasztóbbakká lettek a közelgető ellenségről. A menekültek rémmeséket regéltek az oroszok garázdálkodásairól s becstelenkedéseikről védtelen lakosokkal, kivált nőkkel. Rettenetes nyugtalanság kavarta fel a várost és a szekerek ára most már háromszorosra szökött.

Egy éjjel aztán kísérteties dördülések ébresztettek fel mindenkit álmából s öt perc múlva már mindenki az utcákra sereglett. Ha láttad volna az arcokat eltorzulva a rettegéstől s álomtól. Akadtak, akik nyomban útnak kerekedtek s magam is, hogy mit éreztem, elképzelheted.

Másnap, alig hogy hajnallott, elmentem egy zsidó szekereshez, akit a szomszédban ajánlottak nekem.

Igazán mondom, émelyedni kezdett a gyomrom, amikor körülnéztem udvarán s tanácstalan, egyedül állottam.

A ház egyik fele mészárszéknek szolgált s az egész környék bűzlött. Hulladékok, aludt vér folyókák, istálló s a körülötte burjánzó fodormenta, valami borzasztó szaggá keveredett össze, hogy lélegzeni alig mertem a sietéstől elfulladtan. Visszafordultam, hogy itt hagyom. Még ilyen finnyás voltam kedvesem.

Végre kijött a házból vagy négy csúf, cafatos gyerek s egy madárijesztő családanya s ugyanakkor az istállóból maga a zsidó is megjelent, két rongyos gebéjével. Nos, hármuknak volt összesen egy szemük, képzelheted, a két gebének, meg a zsidónak.

Semmi nem lehetett visszataszítóbb, mint ezekkel elkezdeni alkudni a vitelbéren.

Valahogy megegyeztünk. Holnap, hajnalban indulunk, de nem vihetjük magunkkal csak a legszükségesebbeket. Hisz ezt előre sejthettem. Egész nap s egész éjjel tettem-vettem, rakosgattam, válogattam, mit vihessek el. Ágyamból kikeltem néhányszor, ha valami még eszembe jutott és ott tűnődtem, gondolatok nélkül a lámpába.

Valóban kár volt a nagy fáradtságért. Hiába vártuk a szekeret. Már késő délelőtt volt.

Hidd el, hogy minden rémek s aggodalmak dacára, nem szívesen mentem el innét s valami különös előérzetem volt, hogy el se mehetek s olyankor képes voltam mindig, arra a nyomorult pár forint vitelbérre gondolni, hogy az megmarad. De már fel voltam zaklatva minden porcikámban s rém ingerültté tett a zsidó eljárása. Ha módomban van, megtudtam volna fojtani két kezemmel.

Most képzeld el erre, hogy mikor dühtől reszketve felkeresem újra azt a ronda helyet, a zsidóné nyíltan szemembe mondja, hogy férje másokat vitt el, akik jobban megfizették. Talán estére visszajön s akkor ővele beszéljek.

Az csillapított le némileg, hogy megszántam ezt az ocsmány némbert, aki maga is félőrült volt az aggodalmaktól, hogy férje kapzsisága a vitelbéreken, kiszolgáltatja őt is, gyerekeit is, hogy itt érjék az oroszok, míg őmaga távol jár. Nem tudtam nevetni, pedig képzeld el, mily iszonyú komikus volt, mikor ily elrettentő külsővel folyton aziránt érdeklődött tőlem, vajon igaz-e, hogy az oroszok így, meg amúgy bánnak a nőkkel. S annyi tény, hogy ilyenkor nem valamelyik szomszédnőjére gondolt.

*

Aznap este valaki azzal jött be a városba, hogy nem messzire kozákokat látott egy erdőszélen. Persze ez csak afféle rémlátás lehetett, de kire ne lett volna akkor hatása.

Viszont a vonuló katonák, akiket majd lehúztunk hírekért, csaknem egyértelműleg biztattak, hogy idáig semmiesetre sem jöhetnek el az oroszok.

És a menekültek, akik egyre érkeztek gyalog, kocsikon, jajveszékelve, megint egyebet beszéltek.

Az utcákon alig járt már ember, a városbeliek közül.

Este már sírtam vagy két ízben s felváltva imádkoztunk, meg átkozódtunk, minden elképzelhető kifakadással illetve saját katonáinkat.

- Ezt érdemlem én meg öreg napjaimra, amiért unokám vérét hullatja valahol hazájáért! - hajtogatta szünet nélkül Nagyapus éppolyan hangon, minthogyha Jakob itthon maradva, most egymaga, sétapálcájával is feltartóztathatná az ellenséget.

*

A zsidó különben, még aznap délután visszaérkezett s ő maga jött el. De hímezés-hámozás után bevallotta, hogy még egy utat vállalt éjjelre a vasút állomásig s csak másnap reggel jöhet értünk. Mit tehettünk volna ellene? Három más helyütt is próbálkoztam aznap, sikertelen.

Alig is hittünk szemeinknek, mikor másnap délután a két rongyos gebe csakugyan megállt házunk előtt.

Hanem a zsidó hallani sem akart róla, hogy mást is felvegyen szekerére, puszta személyünknél. Hosszas alku, civódás s könyörgések után mégis elértem annyit, hogy az előző nap százszor átválogatott legszükségesebb holmijainknak körülbelül egy harmadát felrakhattuk magunkkal.

Mintha most is látnám ezt az indulást. Hogy kapaszkodik fel Kázmérka ijedt szemeivel Nagyapus mellé s legvégül én.

Akkor már zengett köröskörül az egész vidék az ágyúdörgésektől s egy ideig, távoli, sűrű fegyverropogást is hallottunk.

Csaknem este volt már. A nap kárminvörös gömbje a dombok pereméig szállott alá, éppúgy, mintha ott megakadt volna a fák koronáiban.

Nem tudom neked leírni ezt az érzést. Az ég borús volt s azt hittem néha, mintha egy egészen idegen s teljesen ismeretlen tájra kerültünk volna. Ugyanazon a fákon s ugyanazon a vízen, miket már oly meghittnek s kedvesnek találtam sétáimon, most úgy tetszett, még a fűszálakon is ott remeg valami hangtalan borzalom. S különösen az ég vörös visszfénye keltett valami mindig emlékezetes, néma döbbenetet.

Szekerünk egy darabig csaknem magányosan s elviselhetetlen lassúsággal döcögött kátyúról kátyúra, mert az út rettenetesen meg volt rongálva a sok szekértől, ágyúktól, lovasoktól.

A legközelebbi falu előtt, már ezer akadálya lett utunknak. Szekérsorokba gabalyodtunk, melyek más utakról jöttek velünk egyirányba s lovasok, ágyúk, gyalogosok, trének dühösen riogató, zajogó tömegébe.

Egy helyütt, ahol több ideig álltunk, azt hallottuk egy tiszttől, hogy oktalanság volt menekülnünk. A mieink egész bizonyosan tartani fogják a magaslatokon a vonalat. Ez csak még teljesebbé tette lelkünkben a zavart, bizonytalanságot s meghasonlást.

Már teljesen ránk esteledett.

A faluban egy kocsma előtt végleg elakadtunk. A szekérút két domb közé szorult s a tökéletes sötétben ide-oda bolygó lámpások, útszéli tüzek, megtorlott szekérsorok közt zűrzavaros emberi s állati ordítás kavargott előttünk s körülöttünk. Még lövések is dörrentek néha.

Mindezekhez még, egyszercsak megeredt az eső.

Lelkünkben kimondhatatlan, tompa szorongással vesztegeltünk a szekeren. Zúgolódni, vagy beszélni is alig volt már erőnk. Kázmérka elaludt ölemben s láttam, Nagyapus is bóbiskolni kezd.

A zsidó, mint egy kopó szimatolt szerte-szét a zűrzavarban.

Egyszercsak visszajön s azt mondja: Itt nincs mást mit tennünk, le kell szállanunk a szekérről s szállást keresnünk a faluban, úgysem mehetünk tovább. Reggel majd értünk jön.

Hebegett, darált s egy másik zsidó volt a sarkában. Úgy tetszett, azzal együtt főztek ki valami aljasságot. Végül pedig már fenyegetőzni kezdtek.

Később megtudtuk, hogy épp egy szomszédunk pénzelte le őket, itt hagyott holmijait szállíttatni.

Dehát mit tehettünk?

Alig hogy leszálltunk, a két zsidó sietve mellénk rakta csomagjainkat s a szekérrel megfordulva, elhajtottak valahová a sötétbe.

Én elindultam szállást keresni a faluba.

Csúsztam, buktam, sárban, árkokban, pocsolyákban s összejártam az egész falut, anélkül, hogy egy skatulyánknak találtam volna helyet. Házak, fészerek, istállók fúlásig tömve voltak katonákkal s menekültekkel.

Egy helyütt alig tudtam kiszabadítani magam részeg huszárok közül. Isten tudja mi történik, ha sikoltásom meg nem hallják egy házban s ki nem jönnek segítségemre.

Visszabotorkáltam újra csomagjainkhoz.

Ott álltunk az útfélen, csurom vízzé ázva, hajléktalan, kétségbeesve. Kázmérka alig támolygott már az álmosságtól s Nagyapus nekem hajtogatta egyre: mit együnk? mit tegyünk? mit tegyünk? mint a hülyék.

Időközben fel-felvillant az ég alja s késett robogás követte. De sajátságos, egész más irányból, mint városkánk feküdt. Ott teljes csönd volt. Az útkanyarulattól jól láthattunk alá, szétszórt fénypontjaira.

Nagyapus vetette föl legelőször: forduljunk vissza. S felemlítette a tisztet, aki mondta, hogy a mieink tartani fogják a vonalat. S mielőtt még én igent vagy nemet mondtam volna, már harmadszor ismételte meg javaslatát, mint valami nyűgös gyermek.

Szótlan szedtem össze holmijaink közül, amit elbírtam.

Vissza újra!... Nem lehet elmondanom... Ez valami tébolyítóan visszás volt. Megijedtem magamtól, hogy felkacagok. Úgy éreztem, hideg kígyók másznak végig tagjaimon s sikolyra ingerelnek. S ezt valami fásult, ájult reszkedelem követte valómban. Egyet tudtam vágyni csak: mihamarabb otthon, ágyban lenni. Mindegy aztán...

Leejtettem útközben a csomagokból... Ott maradtak az úton...

*

Nincs hely édesem, ami idegenebbül hatott volna rám, mint otthonunk, ahová betámolyogtunk. Szinte vártam, valaki előlép a belső ajtóból s megkérdi, mit keresünk itten? Mint valami tolakodóktól.

A padlón egész tócsák maradtak, a ruháinkról alácsurgó víztől.

*

Hajnalban ébredtem, még alig szürkült.

Ki se nyitottam szemem, már tisztában voltam mindennel... Borzalmak, pusztulás, kínok... Megint ugyanazt éreztem, mintha hideg kígyók érnének tagjaimhoz s kétségbeesett sikolyra ingerelnek. De mozdulatlan s közönyösen bámultam... "Mindegy", - ez volt minden mondanivalóm önmagamhoz... Bárha ne kellene így többé megmozdulnom... Bárha fölkeresne itt a halál, anélkül, hogy egy ujjam mozdítanám... Rám zuhanna s megfojtana, mint a sötétség a gyertyavilágot.

Szenvedés volt ez elmondhatatlan... s a végzet minden előérzetével... Istenem, miért hagytad el gyermekedet?...

Lehunytam szemem. De mihelyt lehunytam, megrázkódtam s fel kellett ülnöm az ágyban. Aztán kiugrottam s sietve öltözködni kezdtem.

Értelmetlen volt, miért. Mikor készen voltam, tűnődhettem, mihez kezdjek?

*

Már késő délelőtt volt s még mindig nem történt semmi.

Oly furcsán jött, amint észrevettem, mintha épp abban a pillanatban vettem volna észre legelőször, hogy hisz nem vagyunk teljesen egyedül mi a városban. Két szomszédunkat láttam beszélgetni az utca közepén, akik addig halálos ellenségei voltak egymásnak s most úgy viselkedtek, mintha legalább is édes rokonai lennének egymásnak. Egyikük, egy csúnya s roszszájú asszony járatos volt hozzánk is.

De katonákat, most már mintha gyérebben láttam volna. Ám éppenséggel nem ötlött fel rajtuk valami nyugtalanság. Felszedelőzködésük máskor is hűhózással, ordítozással járt.

Ha az ágyúkat nem hallom folyton s most már a fegyverropogást is olykor, hol távolabb, hol közelebb a magaslatok felől, már kissé le is csillapodtak volna aggodalmaim. Elősegítette ezt valami álmos közöny is, a kiállott izgalmak s kimerültségek után.

Nagyapus persze nem felejtette el, amit a tiszttől halottunk s annak szavaival, egyre tartotta a vonalat. Mindent megokolt kék ceruzájával taktikailag a térképen s kifejtette ezt szomszédainknak is, egy asszonynak s egy nyomorék fiatalembernek is, akik átjöttek hozzánk, hogy merő képtelenség eddig bocsátanunk az oroszokat, vagy akkor ő nem érti az egészet.

Akkor becsapott az első gránát a városka piacára. A borzalom csöndje felelt rá, minden élőben.

Drágám, hidd el nekem, ez olyasvalami volt, ami elképzelhetetlen annak, aki át nem élte.

Ez az érzés, nem hasonlít semmi más rettegéshez.

Azóta érteni tudom a katonák minden vígságát, léhaságát, pazarlását. Ez után a lelki nyomás után, nem következhet egyidőre semmi, csak féktelen semmibevevése életünk kicsinyes gondjainak.

Igyekszem hűen leírni neked mindent, amire csak emlékszem.

Nos, félperc múlva már mindannyian pincénkben szorongtunk fakóan, egymás arcán rémüldözve. Csókoltuk, simogattuk, öleltük, vigasztaltuk egymást s hangosan imádkoztunk, tudatával az elkerülhetetlen halálnak. Akár valaha az első keresztények a föld alatt.

Kinn az utcán zűrzavar s lárma volt, lónyerítés, dübörgés, kiáltozás s jajgatás.

S ebbe a zsivajba, túlüvöltve mindent, mint valami iszonyatos madarak csaptak alá az égből borzalmas vijjogással a lövegek. S közben sűrű fegyverropogás is zuhogott le a házfedelekre, mint valami kísérteties zápor. S újra csend lett egyszerre, csak egy közelben égő ház gerendái pattogtak s beomlásuk robaja hallott.

*

Hosszú órák múlva teljes szünet állt be. Kinn már alkonyodott.

Lassankint előbújtunk s kimerészkedtünk az utcára is.

Mi történt, senki sem tudta.

Egyszer csak a nyomorék fiatalember azt a hírt hozta, hogy már benn vannak a városban az oroszok. Katonát a mieinkből tényleg egyet sem láthattunk többé.

Álmos voltam s olyan furcsa lázon keresztül láttam mindent, hogy olykor felrémlett, nem vagyok eszemnél. De ledűlni sem mertem. Az égre néztem mindig, hosszasan, összevont homlokkal, gondolatok nélkül, házunk előtt az utcán, de hogyha megszólítottak, élénk érdeklődést mutattam, holott alig hallgattam oda.

Épp így volt, mikor kinn, a besötétedett utcán egyszerre lovakat hallottunk közeledni. Megkövülve, riadtan vártunk.

Tőlünk nem messze állapodtak meg. Hét, vagy nyolc lovas, idegenek. Egyikük magas, fehér süvegben. Az rendezkedett a többiekről s többször felénk nézett, de csak úgy, mint másfelé is.

Mi akkor bementünk a házba. De én biztos voltam, hogy itt nálunk történik valami.

Nem is csalódtam. Alig kis vártatva lépteket hallottunk s kopogtak.

Határozottan volt valami nagyon regényes, vagy tudomisén, abban a jelenetben, mikor ő először benyitott. Ilyet, igen, én olvastam már, (akkor is felötlött ez) csak nem tudom biztosan hol, éppúgy, ahogy történt.

Amint ő előbb az ajtó előtt megállt, homlokán kissé félre, feltolt süveggel s mögötte szolgája, holmijait cipelve a küszöbön s mi a megrebbent háziak, a szoba túlsó sarkában, az asztal mögül bámultunk rá némán, mintha az oltalmunk lenne.

Az ő szép, sötét, zsivány arcán, egy kis csinált meglepődés tükrözött, mintha ezt akarná mondani: ej ni, hisz itt szép lány van. Mintha nem látott volna meg imént, az utcán s nem ez hozta volna be hozzánk. Mint ezt később be is vallotta, mikor említettem.

Köszönt s kifogástalan udvariasan szállást kért tőlünk magának, szolgájának, meg két lovának. De én éreztem, hogyha nem lett volna egész bizonyos magatartásunkról, mondjuk például sokkal megfelelőbb szállásnak ajánlottuk volna neki a szomszéd üres házak valamelyikét, - hogy akkor ő, már kezdetben másként beszélt volna. De meglehet, nincs igazam. Hisz mindegy. Ámbár erre vall, hogy cók-mókjait is lám, minden előzmény nélkül, mindjárt magával hozatta.

*

Este már együtt teáztunk jó későig. De mi voltunk az ő vendégei tulajdon házunkban. El kellett fogadnunk, nem volt rá semmi ürügyünk, hogy elutasítsuk. Legföljebb nevetségessé tettük volna magunkat. Hisz képzelheted, elég zavarba kerültünk volna, ha nekünk kellett volna őt meghívnunk.

Igaz, hogy később is, ami az efféle ügyek veszélyének eltüntetését illeti, szinte érdekes volt ügyessége s tapintatossága.

Sültet készíttetett szolgájával s mindenféle konzerveket hordatott föl, meg száraz tésztát, aztán likőrt, csupa legfinomabb dolgokat.

Igen, a neve Nikolaj volt. Az egész így: Malagin Nikolajevics Nikolaj. Ah! Bárha sose tanultam volna meg... A szolgáját Fetykának hívták.

Lengyelül éppoly jól beszélt mint mi magunk. Sőt kissé kellemesen hatott idegenszerű kiejtése. S hogy tudott beszélni. Hiszen majd meglátod.

Mi első együttlétkor tapasztalhattuk ezt a jellemvonását s azt a rendkívüli ügyességet, amivel egész észrevétlen el tudta oszlatni e különös helyzet veszélyét közte s közöttünk.

Különben aznap este legtöbbet Nagyapushoz beszélt. Nagyjából emlékszem még szavaira.

- Igazán csodállak benneteket lengyeleket, - mondotta többek közt, - hogy olyannyira ellenségekül tekintetek bennünket s most is a legnagyobb hűhóval az osztrákok mellé álltok. Hisz ha már elnyomásról van szó, hát az osztrákok, meg éppenséggel a németek nem éppoly elnyomóitok mint mi? No, hisz tudom, azt mondjátok, hogy az elnyomatás sokkalta nagyobb nálunk. Az egész világ tele van: súlyos iga, meg kancsuka, meg a pici tudja miféle mesékkel. Ezen igazán, csak nevetni lehet. Na természetes, hogy afféle nyugtalan bolondokat, meg holmi izgága feltűnni vágyókat megfenyítünk alaposan. De hisz ezt éppúgy megcselekszik nálatok is, vagy épp a németeknél. S ha nem, csak gyengeségre vall.

De azt már csak nem mondhatjátok, hogy nemzetileg közelebb állnátok az osztrákokhoz, ha tegyük fel nálunk nyersebbek, vagy kezdetlegesebbek is, ami a szokásokat, vagy efféléket illeti. Mellesleg mondom, hogy én igazán nem kívánok több szabadságot, vagy védelmet, mint amennyivel hazámban bírok s még azt sem mondhatom, hogy nem láttam, hogy van ez másutt, például épp az osztrákoknál.

Ezzel szemben mit mondjak a ti helyzetetekről? Akár egy idegen városban, hívó rokonaitok helyett idegeneknél vennétek szállást.

Rossz hasonlat, megengedem. De hisz nem kell hasonlatokért mennem. Hisz itt vagyok én magam. Még pár órája alig vagyok köztetek s már úgy érzem, mintha valahol otthon volnék hazámban. Épp ilyen az én anyám ízlése is, mint szobátok, kivált ha gyerekkori házunkra gondolok, vérmérsékletünk, felfogásaink hasonlóak, nyelvemet értitek, egyszóval, ha akarnám se tudnám kibeszélni magamból, hogy ismerős, rokoni helyre jutottam. Várjunk csak. Mennyivel idegenebb volna itt, helyemben valami osztrák, vagy német tisztecske, aki itt idegenül krákogna s önhitten lekicsinyelne benneteket. Nos, egy saját birodalmatok katonája. Igaz-e, vagy sem?

Megengedem, véletlenül én lengyel vidéken születtem s anyám szintén lengyel nő. De ez alig tesz különbséget, ha szín orosz volnék is, akkor is állna mindez. S állna főként az, hogy ha már két rossz között kell választanotok, nem inkább orosz akarna lenni egy lengyel, mint német.

Ám akárhogy van, no lássátok, itt van maga a tény, hogy erősebbek vagyunk s előbb, vagy utóbb meg kell adnotok magatokat nekünk. Mióta első katonánk ide betette lábát, ez a föld orosz föld s az is marad, azt sejthetitek.

De talán nem is háborúk döntenek nemzetek sorsán, inkább csak következményei azok nemzetek életerejének s életerőt csak egy adhat, az összetartozás érzése, mely faji s nem formai, amilyennek az államot látják. A ti esetetek épp azért felötlő.

Igen, ez a fontos. Mert nagyobb dolog az, hogy valamely fajú paraszt megveszi a másik földjét s nyelvére tanítja, mintha golyóval ötvenet elpusztít.

Ez nem az én gondolatom, ezt épp egy monarchiátokbeli újságírótól hallottam, egy magyartól, akivel együtt voltunk Münchenben.

A mi népünk ereje pedig ilyen. S ti akik közeli rokonaink vagytok, csak rontotok kikerülhetetlen sorsotokon kapálózástokkal, ahelyett, hogy velünk tartanátok idegenek ellen.

Hát csak dicséretre méltó tőletek s különösen öntől bájos kisasszonyom, hogy nem szöktek meg előlünk s jó barátokul tekintenek bennünket.

Mindezt oly megnyerő természetességgel, mosolyogva s sajátosan hol nyugodt, hol élénk fő-, meg kézhordozással mondotta, hogy egyikünk se tudta kivonni magát igézete alól. Nagyapusnak beszélt, de többször nézett rám nyíltan, gyöngéden s megtette egyszer, hogy az asztalon heverő karomra tette kezét: - Nos, igaz-e? - s a szemembe nézett.

Elfogódottságomban s idegensége s sajátságos egyénisége igézete alatt, annyira helyeselnem s bólintanom jött szavaira, hogy megrezzentem s ijedten bámultam arcába egy pillanatig.

*

Két szobánk van, középütt egy pitvarból, vagy nagyzoljak, előszobából nyílnak. Egyik olyan szalon-féle. Ebben vannak zongorám, könyveim, de ágyam is ebben áll s ruháim is itt tartom. Szóval ez az én szobám s úgy hívjuk zongoraszoba. A másik nagyapusé meg Kázmérkáé volna, de nappal többnyire itt vagyunk mindnyájan. Ennek egyik része hálófülke félének szolgál, fallal elkülönítve, melyen tágas, ívelt átjárás van, függönnyel ellátva.

Aznap estétől az én szobám vendégünkké lett. Én magamnak a díványon vetettem ágyat, Nagyapuséknál.

Mondhatom, az előző napokhoz mérten, a bizonytalanság rémeitől körülvéve, az este jóval kevesebb rettegéssel hajtottam le a fejem a párnára.

Lámpánk már el volt oltva, csak egy éji mécseske lángocskája szórt szét egy kis fényt a sötétben, s kívül az utcáról hallott olykor lovasok, szekerek, talán ágyuk tompa dübörgése s csörömpölése s zavaros emberi hangok, kétségkívül oroszoké.

Többször utcaajtónkat is megdöngették, de kinn ezt, alkalmasint Fetyka elintézte.

Szerettem volna magam tüstént átadni gondolataimnak, de Nagyapus ágyáról egyre átbeszélt estéli észleleteiről.

Néha ingerültté tett darálása, de mindjárt megbántam s félig önmagam gondolataival foglalkozva, félig Nagyapusra figyelve s kérdéseire felelve feküdtem hanyatt, behunyt szemmel.

Nagyapus folyton a Nikolaj fejtegetéseit ismételgette, csaknem az ő szavaival is.

- Nos, - mondotta, - vagy nem igaz tán tényleg? Hogy inkább ők a mi rokonaink. Én legalább azt mondom, teljesen igaza van. Láthatjuk, mi hasznunk van az osztrákokból.

"Valóban, - gondoltam én is, - mostantól már az oroszoké vagyunk. Talán még jobb lesz így."

Kis időre K. Rudolfra emlékeztetett engem Nikolaj. Hisz ő is mindig ily fennkölt ügyekről szavalt. Valaki azt hihette szavaiból, mint a tűz meg a vas erélye. Nem mindig sarkamban volt? Hány alkalmat adtam neki, hogy nyilatkozzék. Kudarc, utálat, gyáva hebegő, nem mert. Nevetett s elméskedett, hogy titkolja. Utálatos arca...

Nikolaj iránt félelem s bámulat emelkedett fölém s talán máris titkos vonzalmak. "Hatalmába kerülök, tőle kell megismernem a szerelmet." Ezt mint kikerülhetetlent súgta valami bensőmből.

"Várjunk csak. Így volna."

Hirtelen csábítóakká váltak gondolataim. Oldalt fordultam s összekucorodtam paplanom alá, hogy hallatlanná tegyem Nagyapus darálását.

"Így volna."

"Ez a föld most Oroszország lesz. Távol minden ami volt... Nikolaj megszeret. Ő talpig nagyjellemű. Azt mondja: - várjon rám, míg vége lesz a háborúnak. Akkor hitvesemmé teszem. Elmegyek vele hazájába. Vagy jobb, őt váratlan felmentik, ez most jön, nemsokára... Ott vagyok... Mindenki megbámulja szépségem. Úrnője leszek egy úri háznak. Ő dúsgazdag... Estélyt adok... Mindenki előtt vonzó s érdekes az idegen asszony. Az utcán komolyan, szomorúan sétálok férjem karján... De Nagyapusék! Ah! Közönséges, nevetséges. Ő... hátha egy löveg találja őt útközben... Őrület. Megint álmok... Nyomorult! Nagyapust feláldoznád esztelen vágyaidért. Ilyen, ilyen a lelkem... Mit érdemelhetek? Ezért van minden!... Mit tudhatod még?... Az este gyöngédséget mutatott. Ez így szokott lenni. Meglehet holnap már erőszakkal bevonszol magához. Ott van Fetyka, ha ellenkedek... Ah! Mi várhat rám?! Olyan volt a tekintete néha... láttam... - "mi alaposan megfenyítünk, holmi izgága".

Édesem alig tudtam szabadulni. Képzeletem egyre elibém hozta egy ily ölelkezés kéjét. Meg kellett ijednem magamtól. Nos, tudod milyen volt a boszorka, rettenetes kerítőm.

De megfogható-e előtted drágám, mit dúlt össze valómban annak érzése, hogy minden elveszett, csak a kárhozat, őrültség, pusztulás járnak szabadon mindenütt, mint a hiénák az omladékok között. Menekülni valamibe e gyötrelemtől, egy óra halálos, utolsó gyönyörébe, gyalázatba, tébolyba...

"Várjunk csak."

"Egyedül vagyok vele. Esdekelve, szelíden bámulva nézek szemébe. - Mit akarhat Ön, férfi s katona létére egy védtelen nővel? Igen, nem titkolom, Ön rokonszenves volt nekem, de ennek vége... Ő megindul... Gyöngéd, tiszta vonzalmat érez... Sírok... Ő a pamlagra von, megcirógat s megcsókol. - Hisz Őneki is van otthon húga. (Igen ez nagyszerű.) Hisz neked is van otthon húgod. - Jól van, hallgasson rám Nela... Felajánlja tiszta szerelmét... - Most lehetetlen a helyzet... Ah! Megint ábránd!... Istenem te jó, te édes, vess fényt ebbe a szörnyű bizonytalanba... Mi lesz velem?..."

- Alszol Nela? - hallottam Nagyapust.

Felriadásomból vettem észre, hogy már félálom kerülgetett s értelmetlen képek suhantak el tudatomról.

- Mit akarsz? - kérdeztem bosszúsan.

- Elfelejtettem mondani neked, hogy ez az orosz azt mondta, míg te odakinn voltál, hogy ő, ha itt maradt volna Jakob, most könnyen szerezhetett volna neki előnyös alkalmazást. Mit szólsz?

Hallgattam. S kisvártatva, Nagyapus horkolása közben, én is elaludtam.

Valami igen különöset álmodtam akkor.

De minek írjak neked még álmokról is, mikor az egész olyan, mintha aludnék s azt álmodnám, hogy álmodok.

*

Másnap csak délfelé láttam őt. Addig szobájában volt. Pedig szerettem volna más ruhát venni, de hozzá benyitni érte... Ah! Akkor még mily lehetetlennek találtam ezt.

Fetyka a legnagyobb barátkozást s előzékenységet tanúsította irántunk. Segédkezni akart nekem valamiben minden áron. S a tolakodókat, akik elég sűrűn nyitogattak be ajtónkon, úgy kilökdöste, hogy hetet fordultak. Egy kurta szíjostora volt s rögtön azért nyúlt.

Nikolajjal az udvaron találkoztam.

- Jó reggelt. Hálás vagyok igazán Önöknek, felségesen aludtam.

- Ez az én szobám, - mondtam valamit hirtelen, hogy kedves legyek hozzá.

- S a maga ágyában aludtam nemde? - szólott mosolyogva, hogy tüstént, legészrevehetőbben elpirultam s nem bírtam többé szemébe nézni.

- Igazán, - folytatta, - ha tudtam volna, nem merem megfosztani. Egyébként...

Pillanatig gondolkozott, de mivel Fetyka épp lovát hozta, nem fejezte be.

- Node most mennem kell. Este ugye, számíthatok rá, hogy megint olyan kedvesek lesznek s együtt lehetek Önökkel?

- Ó kérem, - dadogtam, mosolyogva hozzá.

Dühöngtem magamra mikor elment. Valami nagyon szobalányosat észleltem viselkedésemen s feltettem magamban, hogy komolyabb s kimértebb leszek. Ez jobban fog állni.

*

- Láttam a zongorát. Talán zongorázik? Ostoba! hogy is kérdezhetem! Nem leszek ugye nagyon tolakodó, ha megkérem játsszon valamit? - szólt tea közben este s én Nagyapusra nézve, mintha tőle várnék tanácsot, vagy beleegyezése kellene s aztán elég félszegül vonogatva vállam, beleegyeztem kérésébe.

Nagyapusnak, meg magának egy üveg konyakot s nekem egy üveg édes likőrt tétetve asztalra odaát a másik szobában, kikergette Fetykát, ne merjen kopogni többé csizmáival. Aztán cigarettával kínált, piciny, illatos, aranyvégű jószágokkal. Egy kis kísértés után nem fogadtam el.

- Pedig én mérget veszek rá, hogy szokott cigarettázni. Csak tőlem nem akarja elfogadni, vagy előttem nem akar, - mondotta. - Nos? igaz, vagy nem?

- Igaz! - mondottam erre komolyan, fogalmam sincs miért.

- Mit értsek ebből? - kérdezte nevetve.

- Hát ha annyira kedvére tennék éppen, elfogadom, - mondottam meglehetős zavarral.

- Ezt már szeretem, - kacagott.

A zongorához ment s lapozni kezdett a kották között.

- Egy tánc. Miféle? Auvauvauvauer. Csúnya egy név. Nos játssza ezt. Jó lesz. Ha egyszer azt mondja, magának mindegy.

"Egy táncot", - gondoltam kissé különösen, miközben elhelyezkedtem.

Három vagy négy hibát tettem, mindjárt az elején s ha véletlen kívülről nem játszom ezt a kottát s rá nem járnak már ujjaim, valóban belesülök. És ha kívülről hallgatom ugyanazokat a futamokat az utcáról, akkor se hiszem kevésbé, hogy én vagyok az, aki itt benn játszom.

Valami üvegszerű, vagy zengéstelen, vagy nem tudom én mily dallam szállt fülembe ujjaim nyomán, mintha érzéstelen fabábu volnék.

Ez volt az első kotta.

Nikolaj mozdulatlan, könyökeivel térdén, fejét kezébe támasztva ült mellettem.

A második a "Mondschein sonata" volt.

Tudod mily kedves ez nekem. De hogy éppen ez lett volna oly hatással, nem hihetem. Bizonyos, hogy egész más hangulatot hozott bensőmbe. Legfőképp édesem, valami lázszerű igyekezet lepett meg, hogy tessem neki. És lelkemben, igazán nem tudom, nem tudom, talán látomásszerű, igen, mint a jelenések, olyasvalami ment végbe.

Emlékek ringtak, bánat zokogott... ó boldog távol... nem tudom én édesem.

Vége volt.

Kezeim ölembe ejtettem s két-három pillanatig teljes csönd volt. Eközben ajkaimon különös gyönyörűséggel vegyült össze a likőr, meg a cigaretta íze.

Ő szólalt meg.

- Oh! Oh! Nem gondoltam, ily nagy művésznő, valóban. Kissé, ha nem veszi dicsekvésnek, értek hozzá. Komolyan, sose éreztem még így zenét, - kapta kissé oldalra fejét. - Diákkoromban, talán akkor. Talán kellett ez a háború, hogy egy kissé ráriasszon az emberekre, mit vesztenek vele...

Olyan arcot csináltam, mint akinek mindez alig fontos. Valójában pedig ugyanoly szokatlan gyönyörűséget okoztak szavai, mint cigarettái, meg likőrje zamata ajkaimon.

Nagyapus sikereimről magyarázott valamit az asztal mellől. De aztán ott találta rajta vendégünk térképeit. S azonnal vette pápaszemét s a kék ceruzát. Csak ezúttal csupán a térkép felett a levegőben tehetett vele kijelöléseket. Fontos az, hogy eléggé elfoglalta magát ezzel.

Különben sem volt föltűnő, mikor Nikolaj, kissé félre nézve maga elé s tűnődést mímelve, a rendesnél jóval lenyomottabb hanggal ezt mondta:

- Félek, szerelmes leszek magába. Vagy már az is vagyok. Ez nem hoz jót...

Gondolkodott.

- Az bizonyos, maga máris túlsokat jelent nekem. Nos igen, mégis úgy van, máról, holnapra.

Gondolkodott.

- Ah! Ha ez kölcsönös lenne...

Gondolkodott.

- Higgye el...

Nem fejezhette be. Megkopogtatták az ajtót. Fetyka egy írást hozott.

- No! ...nekem? - förmedt rá Nikolaj.

Miközben olvasta, összeharapta fogait s állkapcsa meg-megmozgott. Akkora düh jelent meg arcán, amilyet fegyelmezett vonásainak sem volt ereje eltitkolni. Hmgetett.

- Ördög vigye el, el kell mennem, - mondta aztán rámmosolyogva s mindezt teljesen póztalan, vagy tán a legnagyszerűbb pózokkal, mint különben mindent.

- Jó éjt. Önök bizonyára lefekszenek, mert valószínűleg soká jöhetek haza.

*

Másnap megint délelőtt találkoztunk. Ő nem aludt itthon s Fetyka délre várta.

Csinos akartam lenni s egy csipkét kerestem szobájában. Ott nyitott rám.

- Semmit sem aludtam, - mesélte. - És megint el kell mennem. Talán végleg... Lássa ilyen az én szerencsém. Idejövök, megismerem magát s akkor el kell mennem máshova. Szavamra, ez mindig, mintha csinálmány volna egész életemben. De azért azt hiszem, nincs kizárva, hogy vagy három, vagy négy nap múlva újra visszajöhetek. Gondolhatja, hogy mindent elkövetek. Itt kezem után nyúlt s megfogta. - Mondok valamit. Szeretném legalább megcsókolni magát. Ugye beleegyezik? Bólintson, hogy lássam.

Nem tudtam volna ellenkezni, csak kissé elhúztam övéből kezem s félre néztem.

- Nos igen? Bólintson.

- Miért? Nem! Azt nem akarom, - suttogtam, révetegen emelve rá tekintetemet s pirulva, remegve egész testemben el akartam venni kezem az övéből.

- No lássa, - mondta erre. Ezt a kicsi semmiséget sem akarja, hogy elvigyem magától. Mint valami emléket. Pedig boldog lennék. És meglehet, nem látom többé. Egy csöppecskét sem nyertem volna meg rokonszenvét? No hisz elég utálatos vagyok ami azt illeti. De ugye, igen!... Hirtelen határozott: - Meg fogom csókolni.

Egy mozdulattal magához vont s megkereste ajkamat. Hosszan, erősen megcsókolt. Tehetetlen voltam. Csak épp fejemmel fordultam jobban s jobban félre, hogy körben megfordultunk.

Már csak gyöngén tartott közel karja magához s váratlan leült egy székre. Két térde közt álltam, aláhajtott fejjel s karjai csípőmön maradtak.

- No lássa, - mondotta újra, felnézve arcomba. - (Várt kissé.) - Ej ni. Mennyire dobog a szívem, no nézze! Nem tudok beszélni.

Köhécselt s mosolygott. Aztán így folytatta:

- Hát szeret egy csöppecskét? No mondja!

Kissé oldalt hajtva fejem, vállat vontam.

- Istenem, mind ilyenek, egytől, egyig. Ez oly furcsa. Nem gondolja. S valahogy nem helyes. Tegyük fel, hogy maga is vonzódik hozzám. De ha én nem szólok, maga, maga, maga világért se. Miért? Igazán... Istenemre, ha én egy szép nő volnék s nekem valaki megtetszene, én megmondanám neki nyíltan. Még a rútaktól érthető. Kutyafáját! Egy csúf, vörös orrú boszorkány eljönne, - drága, édes, a tied vagyok. Hahaha! No ne haragudjon, hogy ily ízléstelen, ostoba vagyok. De szóljon már hozzám valamit, akármit. Mondja: undok majom, ne szemtelenkedjék. Ah! Borzasztó! Ha rágondolok, hogy itt kell hagynom magát. Higgye el, nagyon szeretem. Valami bolondot csinálok...

Gondolkodó lett.

*

Nem tudom igazán, mily képet nyersz róla, ahogy ezeket neked leírom s majd a későbbiekben is. De mondhatom semmi, amit tett vagy mondott, nem volt ízetlen, vagy bántó.

Ha gyerekes volt, vagy komoly, vagy bosszús s amikor valamin nevetett, sokszor minden átmenet, vagy látszólag minden ok nélkül, mindez oly helyes s elmés volt tőle, hogy ha nem is akarom, megnyert volna. Csupán attól nem tudtam szabadulni sohasem, hogy valami nagyon bizonytalant ne érezzek egyéniségével szemben, valami kínzó kiszolgáltatottságot, bármily gyöngéd volt hozzám, s ez félszeggé tette viselkedésem.

*

Aki oka volt távozásának, azt ő előttünk mindig ily néven említette: "az öreg". Jóval később tudtam meg kilétét.

Fetyka nálunk maradt, azzal a paranccsal, hogyha érte üzen, azonnal csomagol s megy gazdája után.

Vagy tán csak komédia volt az egész. Fetyka egyszerűen őrizőnkül maradt s szó se volt róla, hogy ő egyszersmindenkorra távozott volna.

Akárhogy volt s különösen, ha számítás tette, teljes sikerrel járt. Az a három nap nekem maga volt a lelki hánykódás, válság s szenvedés.

"Gyalázatos vagy! - kiáltottam magamra, - fajtalan, nyomorult. Miért nem vallod be, hogy magad akarod magad neki adni? Miért engedted a csókját? Álmokat csinálsz? Ostoba! Mire kellesz te neki?"

Viselkedéseket, pózokat s szavalatokat gyártottam visszautasítására vagy megindítására ha visszajön. De hazug voltam s éreztem gyöngeségem igézete iránt. És éjjel, gyötrelmekben hánykódva s kimerülve fogadást tettem.

"Ha visszajön, most már bizonyos, hogy magáénak akar. Lehet-e ezen kétkedni? Játszik velem, nos, magam mondom meg neki, övé leszek, aztán öljön meg. Csupán ezzel a feltétellel. Hisz minden elveszett. Mire várok? Mi vár rám? Ah! Nevetnem kell. Regényes pózok... De hátha vissza se jön?"

Ah! Éppúgy remegtem visszajövetelétől, mint hogy nem jön vissza többé.

Ezt ne csodáld édesem. Ha semmit sem érzek iránta, akkor is ő védelmet s biztonságot jelentett számunkra. Minden órában láthattam, mily dolgot adnak Fetykának a tolakodók, akikkel hol szépen, hol gorombán bánt el, de mindig sikeresen. Senki sem erőszakoskodott. Valaminek lenni kellett a dologban, mint később meg is tudtam.

A szomszédoktól sok erőszakoskodás s garázdálkodásról hallottam s nem sok jót jósolhattam magamnak, különösen amik nőkkel estek meg, akkor hevenyében. Szükségtelen egyes eseteket elmesélnem s utálatos is. Magam is láttam s hallottam egyetmást felháborító dolgokat egy zsidó feltört s széthányt boltjában, magától a szerencsétlen áldozattól. És sok bátorságot azok után a bámész, vagy vadállati szemek után sem érezhettem, amiket rövid utunk közben magamon észleltem.

Később azért ne hidd, eléggé biztonság volt általában, kivéve apróbb gazságokat. De akkor ki számított erre?

*

Fetyka túlságig jó barátunkként viselkedett.

Mindjárt gazdája távozása után, nagy csomag friss húst s fehér kenyeret hozott be hozzánk s sok egyebet.

- Csak nem röstellitek elfogadni? Hisz ezt mi úgy kapjuk potyára a szekerekről s tízszer ennyit is kapnánk, ha az úr akarná. Kíváncsi vagyok, hogy ilyen szégyellős létetekre hol szereztek most valamit? Pénz? Minek nekem pénz? Van nekem elég nagyságos kisasszonykám. Hogy kivegyék a dögészek a zsebemből, ha majd elcsap az úr valami disznóságért és odakerülök megint. Halljátok? Bumm! Bumm! Rapapapapapa... Én már voltam ott vele két hónapig. Köszönöm szépen. Hála a jó istennek, azóta baj nélkül berendeltek minket az irodához. De az én uram most is olyan, hogy szereti a bajt keresni. Most is mi eljöttünk a többiek még csak most jönnek. Na hiszen ti már tudjátok mi a bumm, bumm, Nagyságos Úr, meg drága kisasszonykám. Hát még mi van ott! Nem is jó arról beszélni. De hogy is jutott nektek eszetekbe, hogy ti itt maradjatok kisasszonykám ebben a háborúban? Nem volt hová menjetek tán? Nem volt pénzetek? Nem az volt? Jó, jó, hát hiszen hála istennek, hogy itt vagytok épségben, legalább egy kicsit jobban érzi magát nálatok az úr is. Áldott egy jó ember, fogalmatok sincs. Csak ha valaki disznó, annak aztán jaj! Ne félj ha ő tudna arról a disznóságról, itt a másik utcában amit tettek, vagy ha tudná ki volt. Úristen! Tudjátok azt ti, hogy neki szabad belelőni akárkibe, akire megharagszik és neki semmi baja sem lesz. Őt úgy szereti a generális úr, mint a saját gyermekét. Még ő mond olyan tréfákat a generális úrnak, hogy a többiek kikacagják az öreget és ő nem haragszik, még ő is kacag. Én láttam, mert én mindig ott vagyok, ahol a gazdám. Csak most hagyott itt, hogy vigyázzak rátok. De hallottátok mit mondott? Hogy rögtön pakoljak be ha üzen. Bárcsak itt maradnánk. Én is jobb szeretek ha ilyen jó nagyságos úrnál, meg gyönyörűséges kisasszonynál lakunk, mint egy üres kastélyban, mint a múltkor. Héj! milyen szobák voltak abban. No majd elmondom csak most kell menjek a lovakhoz.

Ki akartam kérdezni Fetykát négyszemközt Nikolaj felől.

Elmondta, hogy ismeri otthonról is, épp azon a réven került hozzá. De többet nem tudott róla, minthogy nagy úr.

- Felesége? - nevetett, - hogyne volna! Van őneki elég. Minek neki feleség, mikor annyi pénze van mint a szemét? Van, van egy, jól mondod. Az van olyan szép talán mint te. Azt mondják, színházba táncol. Csak a haja olyan sárga, mint a kanárinak. Az rontja el egy kicsit. Nem ilyen szép barna, mint a tied. De a kis pofija az csinos, meg amúgy a kis ni, háta, miegymás. Én láttam őket többször a kocsiban. Ott vagyok a portás mellett, a bankban. Bár most is ott volnék, ne ebben a zöld hacukában.

*

A viszontlátás olyan volt, hogy most is pirulás kísért.

Egész váratlan ért, háttal az előszoba ajtajában s uzsonna készítéstől, tűzrakástól nem a legtisztább kezekkel.

Fehérre halványodtam s egyszerre olyannyira remegni kezdtem, hogy ő kissé elfordult, mert észrevette.

- Nos talán csak nem röstelli magát előttem? Háziasszony létére, csak nem öltözhet estélyi öltözékbe délelőtt. S én vagyok a szamár, hogy megleptem. Legalább köhögnöm illett volna: Khm-khm! Jegyezd meg magadnak ostoba! - ütötte mutatóujjával orrát. - Nos, nem zavarom.

"Mi van velem? - kiáltottam magamra rémülettel, mikor ő bement. - Igen, hisz ez még előfordult. Ilyen vagyok. Talán beteg. De hisz ez végzetes! Csakugyan?... ő... egészen..."

Lecsillapodva, nem tudtam hová legyek szégyenemben.

*

Este életemről meséltem neki. Ő biztatott rá.

Nagyapus minduntalan belekotyogott. Bár láthatta volna, hogy Nikolajt is untatja s mindkettőnknek kellemetlen.

Több ízben egyszerre beszéltünk.

Nikolaj fáradtságról s fejfájásról panaszkodott, de mondta, úgy sem fekhet le, mert minden percben hívathatják.

Élvezettel gondoltam, hogy meghatottam őt sorsommal s más szemmel néz rám mostantól.

Nagyapusra csak utálattal tudtam pillantani. Ámbár, mikor sikereimmel kérkedett, nem mondhatnám, hogy rosszul esett felemlegetésük. Viszont bántott később, hogy magamnak is túl sok volt előadásomban a dicsekedni akarás s visszatetsző, hogy majdnem mindenről amolyan hazug kicsinyléssel szóltam.

Általában később is, mikor vele beszéltem, csaknem minden kiejtett szavam után meglepett az az érzés, hogy sokkalta együgyűbbnek s elmétlenebbnek mutatkozom előtte, mint amilyen vagyok.

Zongorázás közben Nikolaj kért, hogy játsszam el valamelyik nemzeti dalunkat. S ennél újra éreztem azt a túláradó érzelmet szívemben, mint csak valaha kisleány koromban az iskolában, a szegény letiprott lengyelek sorsán.

- Szomorú valóban ennek a nemzetnek sorsa. Teljesen fel tudom fogni az effélét. Volt egy igen jó barátom Münchenben, egy magyar. Nagyon tudtam csodálni, mennyire foglalkoztatta őt fajtája sorsa. Ez akkor nekem elég idegen volt. (Nohát egy huszonegy éves elemző elmének.) De nem felfoghatatlan azért, kivált az ő szavain át. Rendkívüli elme volt s már említettem egy nekem tetsző ötletét. De ne haragudjanak, azt hiszem, a magyarok valahogy úgy erőt s őszinteséget tekintve, előbbre valók a lengyeleknél. Ezt különben történetük is mutatja.

Nagyapus egész este mintha szándékosan bosszantani akart volna bennünket éretlen s badar közbeszólásaival. Most elkezdte égig magasztalni a lengyeleket.

*

Édesem, valósággal csalódást éreztem, mikor ágyamban feküdtem, hogy íme, hisz mi sem történik.

Ah! Mi volt ez újra, mint a boszorka sugalma, aki vágyaim salakján élt bennem.

Féltékenység s lehangoltság vett körül a sárga táncosnő iránt. "Ő az, - gondoltam. - Velem csak játszik".

Persze ne is szóljak a hódító s amannak vereségéről kieszelt álmokról.

Nos lásd, ugye? Kire vessek? És minek hozzam elő újra vívódásaim.

*

Aznap este, néhány palack finom bort hozott s azt mondta, ezt úgy nézzük, hogy hadizsákmány s nevetett. - Ez nem való az osztrákok gyomrába.

A vacsorához én készítettem valami tésztát s ezt felségesnek találta.

- Becsületemre, - bókolt nekem, - ajánlatos volna magában valami kis fogyatkozás is. Mindenben egyformán kifogástalannak s elsőrendűnek lenni. Komolyan, nem tréfálok. Ez könnyebben tehet valakit lénye legmélyén elégedetlenné, unottá s meghasonlottá, igen kicsiny válságokban. Néhány testi, vagy lelki szépséghiba nagyobb összhangot ad az élettel. Kutyafáját. Az ilyen gazfickó, mint én is, ha már kiegyezett tökéletlenségeivel, sokkal nyugodtabban alszik erényei felől. Ha...haha!

Különös hatást tettek rám szavai. Az is, amit elkomolyodva s még inkább, amit nevetve mondott. Emelkedni éreztem magam s valami furcsa, tragikus elkülönzöttségbe jönni, túl apró dolgokon s ővele közösségben. S ez fájó gyönyör árnyával suhant át lelkemen.

Igen, néha nevetése mögött valami titkos lelki csalódást, valami végzeteset, vagy mit éreztem.

Ostoba, tetszelgő s önámító voltam mindig édesem s szeretem a görögtüzet a dolgok léha komédiáján.

Őt egész este élénkebbnek s elmésebbnek tapasztaltuk.

Nagyapus szokott ízléstelenségével s tapintatlanságával kezdte emlegetni korábbi ügyeimet, kérőim, férjhez adásom.

Nikolaj, hogy elterelje végre az unalmas tárgyat, egy kis esetről regélt, mily pechje van neki a szerelem körül.

Nos, társasjáték folyik nagyanyja házánál. Jelen van többek közt bizonyos szőke Masa is, akibe Nikolaj tizenhét évével halálosan szerelmes. Véletlen az utolsó két zálog egyike, amiért csók jár, a Masáé. Nikolaj tudta s ő a szerencsés választó. Kihúzzák az egyiket. - Nos, Nikolaj? Nikolajjal forog a szoba, épp ezért közönyösen s ajkát biggyesztve, meg se nézi jól a kihúzott zálogot. - Jól van, ezt választom. Hát a szőke Mása helyett, nagymamája tápászkodik fel karosszékéből s ő tipeg édes mosollyal Nikolajhoz a jutalom csókkal.

- Hahaha, hahaha, hahotázott mindenki s én hülyébben már nem is tudhattam volna mosolyogni. - Nos, hogy ízlett, - kérdezték barátaim gonoszul kacsintva. Azám! Mintha valaki avas töpörtyűt kapna, a várt bonbon helyett. Hát ilyen az én szerencsém.

Mindnyájunknak kacagnunk kellett, ahogy ő mesélte.

Csakhogy mindez később volt már a zongoraszobában.

Kázmérka már aludt s Nagyapuson eléggé kezdett mutatkozni, az édes, erős borok hatása. Sőt magam is éreztem egy-két pohárka könnyű mámorát. Enyhe, kellemes bánat zenélt szívemben. Arcom tüzelt kissé s gondolataim s érzéseim úgy váltakoztak, mint a futamok a zongorán. Olykor nyugtalanság fogott el.

"Nikolaj idegenebb hozzám. A táncosnőre gondol".

Ez jutott eszembe, ha egy percre is eltűnődött, vagy szórakozott lett. És én voltam, minden alkalommal, aki szemeimmel az övét kerestem.

"Már nem oly gyöngéd. Mit tehettem? Ah! Értem. Nála volt a három nap alatt... Képtelen!... Mit gondoljak?..."

Folyton effélék jártak elmémben.

"Mint tűnődött? Nem nézett rám. Nagyapusnak beszél. Jó éjt kívánok s bemegyek. Mi történne? Megdöbben! Nekem hadd fájjon. Ostoba. Gyerekes. Az mindegy. No lám, nem teszem meg".

Egy kis hallgatás után, egyszerre az iránt kezdtem érdeklődni Nikolajtól, vajon nekem, nő létemre sem adnak engedélyt, visszamennem a harcvonalon át a nagyvárosba. S komolyan szemeibe néztem.

- Olyannyira elvágyik innen? - kérdezte.

Erre nem tudtam, mit felelnem hirtelen.

- Esetleg érdeklődhetek, - mondotta közönyös arccal. - Bár kizártnak tartom. Ámbár nem tudom. Bizonyos, hogy efféle máról-holnapra nem fog menni.

Nagyapus kezdett teljesen odalenni. Rémséges dolgokat mesélt össze, akadozva, hadonászva.

Mégis váratlan volt, ami következett.

Egy pohár bor után a lefekvésről motyogott valamit s két kezével az asztalnak támaszkodva, fel akart állni. De az asztal megbillent súlya alatt s ő erre nemcsak hogy megtántorodott s visszarogyott, hanem fel is borult nagy robajjal székével együtt a padlóra, kínosan nevetséges helyzetet okozva. S a bukás után már annyira elázottnak látszott, mintha már nem bírna többé fáradtságot venni, hogy leplezze azt.

Nikolaj segítette be ágyáig s engem félre küldött onnan, hogy ő majd levetkőzteti. Fetyka azonban elvégezte ezt helyette.

- Ah! borzasztó, - sopánkodtam, szégyentől pirosan.

- Gyerek maga. Mi különös dolog ez. Pláne ily idős embernél. Mit gondol vele? Gyerünk inkább, zongorázzon még valamit. Jó?

Megremegtem. Egy pillanatra világossá lett előttem minden.

- Mostan?... Zongorázzak?...

Csodálkozóan néztem rá.

- Ó, ha nincs kedve, világért se. Korán van még, tíz óra mindössze ha múlt, csupán ezért. Vagy értem, egyedül nem akar velem? Nos, semmit se szóltam, igaza van.

Szavaira nyomban úgy véltem, ok nélkül megbántottam őt. Hisz itt vetkőztetik Nagyapust. S máris engedtem volna kívánságának. De ő jó éjt kívánt.

- Remélem, nem neheztel, - tette hozzá.

- Ó, nem azért, legkevésbé sem, téved abban, - mondottam előbbi szavaira.

- Hát zongorázik? - mosolygott hirtelen, - nos, akkor kérem a karját, - s hozzám lépett.

Mi történt bennem, mialatt kissé kimérten karjához érintettem a magamét. Ugyanaz édesem, mint a múlt nyáron egy alkonyatkor a tengeren. Ugye, nem akartam úszni tanulni. S míg ti irigyelve ott úsztatok előttem, én a sekélyben gunnyasztottam. És egyszer, hisz meséltem, egyszer beljebb merészkedve, azt éreztem, hogy indulni kezd velem a hullám a mélybe. Rémületes volt. És nem, nem kiáltottam segélyért.

Csakhogy akkor újra sekélyre értem.

(Folyt köv.)