Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Amíg egy asszony eljut odáig
Szederkényi Anna regénye

Ennek a regénynek az írója jó pár év óta küszködik az irodalommal, szívós asszonyi makacssága keresztül vitte sikertelenségeken, félsikereken, mindenféle jogos és jogosulatlan ellenállásokon mindazok részéről, akik az irodalmi érvényesülés zsilipeit nyitni és zárni tudják. Most végre sikere van, nem annyira az irodalomban - mert lapok, folyóiratok elég kevéssé foglalkoztak vele, - mint inkább a közönségben, amely, úgy tudom, nagy érdeklődéssel fogadta a könyvét. S megint a közönségnek van igaza: a könyv csakugyan érdekes, sőt bizonyos értelemben izgató. Egyike azoknak a ritka könyveknek, amelyekben anélkül, hogy az élet mechanikus kópiái volnának, igazán élet van, megérezhető, nyers, irodalmi ízzel meg nem hamisított élet.

Tárgya a regénynek: egy nő csalódása a szerelemben. Nem szerelmi csalódás, - az a nő a szerelem intézményében csalódik. Leányi képzelődései, ábrándos nagy szavak, melyek az irodalomból, az ősrégi illúziókincsből, fiatal férfiak beszédéből jutottak tudatába, bizonyos ferde, félszeg fogalmat adtak neki a szerelemről és konzekvenciáiról s mikor arra kerül a sor, hogy ezeket a konzekvenciákat levonja, egyszerre fokozódó rémülettel és kiábrándulással látja, hogy a dolog egész más tényezőktől van meghatározva, mint ahogy várta. A konkrét esetben így áll a dolog: a jóravaló, szolid polgári nevelésben részesült ábrándos, kissé exaltált leány beleszeret egy fiúba, aki költő, szegény, szép, - szóval akiben minden megvan, amit egy ilyen leány ideális szerelem tárgyának képzel. Megrészegszik a fiatal költő frázisaitól, elszökik a szülői háztól, követi a fiút a bizonytalanságba, a nyomorúságba. Csak a szavakon keresztül szerelmes, érzékisége még teljesen öntudatlan, szűzi, - fellobbanásra kész, de ember kell, aki fel tudja lobbantani. A fiú meg ügyetlen, félszeg, gyáva, élhetetlen s ami még nagyobb baj, benső finom érzés, tapintat és férfiúi biztonság nélküli, balog módra nyúl a lányhoz, az első ölelés válságos pillanatában elárulja, mennyire nem arra született, hogy egy ilyen bimbót kipattantson. Ez az első kiábrándulás, a reális valóságnak ez a felismerése még csak fél-öntudatos a lányban, lassankint jut benne tudatra közös életük eseményei által: a férfi félszeg gyávasága, amely mindig ösztönszerűen igyekszik elhárítani magától minden felelősséget, soha nem mer fölemelt fejjel szembenézve elébe állni a dolgoknak és embereknek, csinálni a maga sorsát, a gyógyíthatatlan nyomorúság, amely nem annyira nélkülözéseivel, mint inkább társadalmi megaláztatásaival tűrhetetlenné teszi a fiatal asszony életét, a férfi durva paraszt családja, amelynek jellemvonásai rávilágítanak az ő jellemére is, az asszonynak lassankint egyre fokozódó társadalmi fölénye társadalmilag tehetetlen férje felett, amely előbb-utóbb lenézéssé, sőt megvetéssé válik, - mindennek az a vége, hogy a nő kifosztva, megalázva, erkölcsileg megrendülve véget vet formailag is annak a házastársi viszonynak, amely lelkileg már rég véget ért.

Ez van a regényben az író szándékából, - de van más is, szándéka ellenére. Benne van a nő kicsinyessége, igazságtalan kritikája a férfi iránt, társadalmi formákhoz való tapadottság, a nemileg többé már nem kívánatos férfi iránti merev, minden megértést elutasító elzárkózása, a nemi szolidaritás megszűnte után minden egyéb tartozó szolidaritás makacs elhárítása. S benne van az egész asszonyi egyoldalúság: a férfival szemben mindig és csakis az asszonynak van igaza - ha még annyira nincs is igaza. A legasszonyosabb írások egyike ez, amiket egyhamar olvasni lehet. Minden írói formátlanságán, stílusbeli tökéletlenségein s ízlésbeli egyenetlenségein túl az ad neki egészen ritka érdekességet, hogy akaratlanul, sőt nagyrészt akarata ellenére szinte leleplezésszerű dokumentumait adja az asszonyi természet bizonyos fontos és szembetűnő vonásainak.