Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Ziprisz Aladár: Tört szavak

Ziprisz Aladár: Tört szavak
XXII.

Oly nagy az emberek kicsinységét szeretni. A vádaskodás rosszindulat és agyafúrt butaság gyilkos sortüzében járni, mint akit nem fog fegyver, aki mindent szelíden elintézett.

*

Ó, a káröröm egy csúf, iszapos kezű és szívű törpe, akinek szemében a pokol égeti fáklyáját, aki sötét, penészes odúk dögletes legétől lesorvadt vázzá és vigyorgó torzképe önmagának. Oszló hullák arcáról való a mosolygás itt, a csók íze, mint a rothadt szívé olyan, a szeretet tőrrel és beretvákkal van kipárnázva. Undok sáskahad falja fel a vágyak vetését és a forró, ujjongó tagokon vipera kígyózik. Babonás folyosók riasztó csendjében a halál lépked és letarolja a szívek szépségét. És olyan lesz a lélek, mint ódon gúlákban alvó, pergamen bőrű régi királyok.

És nézem az emberek mosolyát felettem és ahogy rajtam ütközik szemük és érzem, hogy nem gyötrődtek eléggé, nem ástak elég mély kutat szívükbe. Agyuk minden szeszélye nekik parancs volt. És ezért hamar lezártak, kevésből épültek, elnagyoltak és félig befejezettek.

- Most a senkiknek van szüretjük bennem, fontoskodó, kellemetlen, máson élődő fajnak. Arcuk felsebzi szemem, fülemet hangjuk véresre vágja s az undorok szennye folyik vonásaikban mint egy poshadt és állott csatornában.

Most a kis jelentéktelenek titkos jeleket írnak lelkem falára, romlásom, hogy jelezzék. Most fejüket rázzák és ítélkeznek önmaguk fölött állón. Lelkük sarát kenik egy vonagló akaratra, mely a válaszút kövein töri magát véresre.

*

Akiket kitaszított az élet és jelekkel vert meg, amik gerincig fájnak, ők kiket félig formált és idétlenné, ők a zárt ajtót haragosan nézik, mely nekik soha nem nyílik. Ó a szomjúság, a ki nem elégült, felzaklatja a lélek mocsarából az alvó vágyat s az véres agyarát veri mindenbe, ami elé téved. Nincs szomjasabb mint a lélek, ki elől fut a forrás. Aki egyedül van, bár a hozzá nem hasonlókat százszor maga köré gyűjti és mondja ezerszer, boromat osszák, szívemet osszák, társam valamennyi. Hideg magányosság száll reá, agyában kígyó siklik és dideregve gondol a rokontalan és üres létre, hol gyökértelen és virágtalan él és csúf halálra válik.

*

Ami tegnap sebzett és vérem forralta, ma tompa és hidegen hagy. A tárgyak, amik szívemhez nőttek, agyamból kiestek. Örömeim, mint idegen arcok néznek reám s mintha más álmodta volna végig a reményeket. Szívem támolyog, hogy a jövőbe vágna magának ösvényt és mankótlan koldusként agyam porban kúszik a trón felé, mit nem neki ácsoltak.