Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA

Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA
V.

A bíró fia pedig ült a korlát fáján, előtte állván a kalmár szépséges leánya. Ült és nézett ki az esteli mezőbe.

Ez pedig igen jeles ifjú volt, lakozván őbenne már kora ifjúságától fogva a tudományok tisztelendő szeretete. Kit is örömmel vett észbe a főbíró úr, a helybeli jámbor és nagytudományú frátereknél művelteté, mindaz ideig, míg minden tudományokat ki nem tanult, ami a városban találtatott. Volt ez azonban néki, mint az első korty víz a szomjazónak. Adott azért akkoron néki a főbíró úr hasas erszénnyel aranyat, hogy menne külsőországbeli nagy jeles mesterek hallgatására és szállítaná haza majdan a tudományokat, mint a vándor fuvarosok a nádmézet, sót, miegymást, mi a hazai földben nem termett.

Útra kelt akkor ifjúságában, nagy fáradsággal elért a Velencések országába és tartott egyenesen Pádova jeles városába, ott lévén az időtájt a tudományok mindkét emlője. Ott hallgatta a tudós doktorok tanítását, szorgalmasan írva a lecke velejét, hogy odahaza, egy kis keszeg varga házában vett szállásán kérődznék rajta. Így élt nagy szorgalommal a tudományok berkében négy álló esztendeig, közbe-közbe mulatván magát más országbeli társaival is. És igen fogott rajta a sok jeles beszéd, melyet hallgatott és a sok jeles könyv, melyet elolvasott, mint a köszörűkő fogja a finom acélt, mindjobban élesítvén. Elannyira, hogy a negyedik esztendő végével írhatta a főbíró úrnak, hogy nagy tiszteletben van a tudós tanárok előtt és immár nemsokára maga is felteheti a doktori tudós föveget és talán olvashat is a katedrán a fiatalabbak okulására. A főbíró úr azonban nem így értette a dolgot és írt neki szigorú meghagyást, hogy immár hazatérne szülővárosába, az ő szülőjének a házába, mert nem azért küldte atyai szívének nagy megerőltetésére külső akadémiákra, hogy talján iskolamestert neveljen belőle, hanem hogy szállítaná haza az ott felszedett tudományokat, mint a méh a virágok mézét a kaptárba, ahol született és lenne őutána derék és nagy tiszteletben álló főbírója nemes szülővárosának.

Igen elbúsult, pedig a jeles ifjú e meghagyáson, szánván ott hagyni a tudós társaságot, a jeles várost és országot és nagyokat búsultak franciaországbeli lakótársával egyetemben, ki történetesen ugyanakkor kapta szülőjének hazahívó levelét. És akkor felvették magukat, hogy elmenetelük előtt megtekintenék a velencések országát, melyet az időtájt Pádova is uralt, és amely igen jeles ország volt a tudósok előtt. Elbúcsúztak azért nagy sok könnyhullatással az Alma Matertől, az El Bô (vagyis az Ökörhöz című) kocsmáros leányaitól és ottmaradó társaiktól és nekiindultak az ország nézésének, gyalogszerrel haladván egészen a Brenta nevezetű folyóig. Elérvén pedig a mondott folyónak iszaptól sárga hullámait, találtak alkalmatosságot néminemű dereglyéseknél, akik búzát szállítottak a velencéseknek és most üresen tartottak hazafelé. Így felmentek egészen Bassano nevezetű igen jeles városig, ott pedig hallván hírét az Asolo-beli fejedelmi udvarnak, azt is megtekinteni elhatározák.

Tartott ott ugyanis udvart az özvegy ciprusi királyné, II. Jakab néhai való ciprusi király fiatalon maradott özvegye tudniillik, Cornaro Catarina az ő leánykori neve szerint és volt az az udvar messze földön híres a királyné és az ő udvarhölgyei szépsége, az udvarlásokra siető igen jeles sok lovagoknak, tudósoknak, képíróknak és mindennemű jeles és nagytudományú mestereknek sokasága és a fejedelmi pompa és fényesség miatt, mely utóbbit a bőkezű velencések nagyszámú zechinói ott, meggyökeresítettek.

Elértek azért az asoloi dombtetőn szerzett kastélyba és fogadta őket a szépséges királyné igen kegyesen, kézcsókra is bocsátván a vándor magisztereket. És nagy álmélkodással nézték, ődöngvén este a fáklyáktól fényes termekben, a márvány, az arany, drágakő, drágalátos szövet és mindennemű drágaságok sokaságát és bőségét, a deli hercegeket és királyfiakat, kik begyesen forogtak a szépséges hölgyek körül és az udvari leányzók nádszáltermetének nagy-könnyű hajladozását deli táncban, mutatván a különb-különb zeneszerszámoktól szerzett muzsikának mennyei ritmusát, mely tetszett az ő fülüknek a szférák zenéjének lenni.

És akkor mondta a mártír-szent-balázsfalvai bíró fia az ő franciaországbeli vándorló társának:

- Íme, ezzel töltsük meg a mi szemeinket, mint a hatalmas tolvajok zsákjaikat idegen kinccsel, mert bizony mondom neked, nem látunk mi ilyet többet.

Hallja pedig ezt a mondását a szépséges királyné, ki történetesen mellettük állt és nagy-kegyes gráciával fordulván felé, beszédre méltatta a boldogot, mondván:

- Így nem sokat viszel el kincseimből, tudós Magiszter! Mert a szem csak olyan, mint a tükör, csak addig őrzi a dolgok képét, amíg előtte állnak.

- Úgy hát engedelmeddel, kegyes királyné, kinyitom szívemnek kamaráit, melyeknek száma négy a borbélytudományok tanítása szerint, és ott tartom meg a kincset, ha mit szemem világa meg nem tarthat.

Így beszélt nagy bátorsággal. De szavánál gyávább szemeit nem meri a szépséges királyné arcáig emelni. Csak nézte a felséges asszony remekmívű halovány kezét, mely ruhájának sötét bársonyán nyugodott. Kit is észbevevén a királyné, szólott ismét:

- Talán tudós vagy a chyromantiában? Olvasd hát kezemből sorsomat, Magiszter!

Az pedig felelt:

- Ha környékezne is a kísértés hinnem ama művészetben, akkor is csak azt tartanám, hogy olyik kézen annak sorsa van megírva, aki nézi. De a chyromantia, kegyes úrnőm, a hitetlenek bűnös babonája a keresztény teológia igaz tanítása szerint. Csak azt gondoltam, szemlélvén, már megbocsáss vakmerőségemért, hogy hostiának is nézhetném kezedet patyolatos színe szerint. Boldog az hívő, ki eme hostiával megáldozhatik!

Tetszett a királynénak ez a beszéd és emelvén kezeit a két vándor ifjak ajkának magasáig, incselkedő kegyes mosolygással mondta:

- Ím hát, vegyétek és egyétek, ez az én testem!

És engedte, hogy azok csókkal illessék és elsiete egy őszülő lovag karján, édesen kacagván a feleletén. (Holott nyilván az ördög diktálta emez istentelen beszédét, profanálván a mondások legszentebbjét, elannyira, hogy irtózattal írtam azt le, mégis bízván az Úr Jézus véghetetlen irgalmában és mert így mondta igaz valóság szerint.) A bíró fia pedig ott maradt azon helyben, mint a bálvány és érezte, hogy arcának színe változik és kiveri testét a hideg verejték.

Hajnal felé pedig felült a szénapadláson, hova a hopmester szállásolta őket, nem tudván aludni az ő szívének háborgása miatt. És nézte a szelelőn át a hajnali csillagot, mely épp ott látszott azon az órán. És szólott az ő társához szívének nagy szomorúságában:

- Íme, most látom, mit hagyok itt!

Kisvártatva pedig hozzátette:

- És bizony mondom, verjen meg engem az Isten, ha valaha elfelejtem!

Azzal visszafeküdt és belefúrta a fejét a szénába.

Mikor pedig már megvirradt, felkelt fekvőhelyéről és leverve ruhájáról a szénát, lassú egyforma hangon odaszólott félig még alvó társának:

- Én most elmegyek.

Többet nem is mondott és el-kiment az udvarból, nem is köszöntvén senkit is a művelt emberek szokása szerint.

És attól kezdve elhagyta az ország nézését és járt idegen tájakon és átment gazdag és népes városokon, tekintetére se méltatván a százféle csodákat, melyeket láthatott volna. És végig ment rozoga csónakon a világ legcsodálatosabb városának legcsodálatosabb (mert vízből való) utcáján is, Velencében tudniillik, unott arccal haladván csupa paloták között, mint akit elkapattak a fényességek, melyeket születése óta minden nap lát. Szállott egyenesen hajóra, mely meg sem állott Dalmácia partjáig és pihenés nélkül folytatta fáradságos útját, mind az ideig, míg meg nem látta egy estelen, - kaptatván felfele a hágón - a mártír-szent-balázsfalvai klastrom templomi tornyának a hegyét, amint kíváncsi suhanc módjára átkandikált a várost takaró utolsó dombtető már őszies fái között.

És ekkor megállott egy pillanatra és szétnézett a fákon és bokrokon, melyek közt annyiszor járt gyerkőc korában, gondolván messze idegen tájakra és azokban csudálatos városokra, melyeket valaha is meglátni sosem remélhette. És akkor keserűen gondolta magában:

- Ím hát, ez is megvolt!

És leült egy kőre kicsinyég és sok mindenféle dolgot hányt-vetett elméjében, mint a megáradt víz a felszedett lim-lom holmikat. És nagy sóhajtással gondolta:

- Vaj' miért is siettem annyira fáradságos utamon? Avagy vár-e valami engem ama torony árnyékában?